A kard útja írta: Milda

[Kritikák - 3]

+++ betűméret ---
<< >>


A kopott macskaköveken halkan csattogott mezítelen lába, s ahogy a szél felé sodorta az illatozó vörös rózsák szagát, néha elmosolyodott. A nap már nem tűzött erősen, de a talpát még melegítette a kő. Nem volt nála semmi, csak a kopott, régi gitár, meg az aranyszínű nyaklánc. Körülnézett.

Az utca szívfájdítóan üres és kihalt volt, hiába varázsolták barátságossá a délutáni nap lusta sugarai. A fiú mégis látni vélte a lakókat, ahogy teszik a dolgukat, mint régen, mikor még ez az utca is tudott nevetni. Abban a nagy, borostyánnal befutatott házban szinte látta a gyerekeket, akik a hatalmas kertben nevetnek boldogan, a másik, alacsony lakásból, pedig érezni vélte a sülő kenyér szagát. Csak egyetlen házat került a tekintetével, pedig az volt a legszebb, a vörös rózsás. Mindenütt virágok, szirmuk, mint a vér, illatuk bódító, de az is szomorú szépséget hordoz. Elmosódott árnyalakok, emlékek, emlékei a vidámságnak, a nyárnak.

A szakadt ruhás alakra senki sem figyelt fel, mikor kiért a nyüzsgő térre. Nem vették észre, hogy a tekintete milyen riadt, hogy talán vágyna egy-egy pillantásra, egy mosolyra, valamire, ami kicsit vidámságot visz a sivár életébe. Nem törődtek vele, de ő sem törődött senkivel, pedig nem ilyen volt ő régen. Régen… Messzi múlt, ködös, távoli dolog csupán, mégis, akkor nem ilyen volt a világ. Akkor még más volt ez a tér.

Elfáradt, s leült egy kőre a tér közepén. Hiába a tömeg, mégis úgy érzi, egyedül van. Nem látja a szelíd mosolyú nőket, az élettel teli gyerekeket, sem a magabiztos, kedélyes férfiakat, még a fáradt öregeket sem, akik bár öregek, de ők is beszélgetnek, együtt nevetnek. De ő nem lát senkit sem. Egyetlen társa a gitár, előveszi hát, és halkan pengetni kezdi. A szél belekap a futó dallamokba, viszi a szárnyán, lágyan megemeli. Csak magának játszik, fekete haja az arcába hull, szeme messzire réved. Belefeledkezik a dalba, beleszövi minden érzését, és a zene képekké áll össze, majd egy egész mesévé. A dallamok megmutatják a halott utcát, mikor az még élt, s majd azt, milyen látni most, mikor ott már semmi sincs.

Aztán változik a dal, pörgős, vad, és az emberek megállnak. Nézik a fiút, ahogy ül a kövön, mezítlábas lábával üti a ritmust, szakadt ruhájában ott ül, csak magának játszik, de mégis, most már figyel rá mindenki. Köré gyűlnek, hallgatják a dalt, ruhájuk meglebben.

Egy apró zaj, egy csendülés, ahogy az aranylánc kihull a fiú ujjai közül. A szemek egymáshoz érnek, nagyot csendülve hull az ékszer a macskakőre. A fiú játszik tovább, játssza az élete dalát, és a szél viszi, viszi tovább, csak hallja meg a világ, egyetlen ember bánatát. Könnyes a szeme, ahogy nézi a napsütötte követ, de aztán eszébe jut valami. Magában halkan felnevet. És a fiú pengeti tovább a gitárt és a szél messzire viszi a magány keserédes dalát.



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)