Borostyán és üveggyöngy írta: Milda

[Kritikák - 8]

+++ betűméret ---
>>


Tonks

Az őszi szél végigsüvített a szürke aszfalton, magával sodorta a faleveleket és szemébe fújta a port az utcán sétálóknak. Szemerkélt az eső, az eget betakarták a szürke, borús felhők. Sokan igyekeztek hazafelé, hogy a kandalló mellett elszürcsöljenek egy adag forró teát, hogy ne kelljen ezt a lehangoló időt látniuk, elfelejthessék a szomorú felhőket.

Nymphadora Tonks a park felé sétált, nyakában sál, kezében egy esernyő. Az arcán lecsorgó esőcseppekbe könnycseppek vegyültek. Ő is a bánata elől próbált menekülni, sikertelenül. Csak nyelte a sós könnyeit és arra a jelenetre gondolt, ami egy hete játszódott le a Főnix rendje főhadiszállásán, mikor is Remusszal olyan nagyon összevesztek.

- Mindig csak ugyanazokkal a buta érvekkel jött, hogy veszélyes, nem illik hozzám, hogy öreg már és legfőképpen, hogy gyűlöli magát – gondolta Tonks. – Azt hittem ennek ellenére szeret! Kedves akartam lenni hozzá, meg akartam beszélni és akkor odamondta azt a mondatot, ami a legjobban tud fájni nekem! Azt mondta, hogy őt nem érdekli, mi van velem!

Most már zokogott, nem akarta letörölni a könnyeit, csak ment előre, hiszen úgy is mindegy mi van vele. Nem kell ő senkinek sem, akiről azt hitte, hogy szereti, az végig hazudott neki. Csak ne így kellett volna megtudnia! Ilyen kegyetlenül odavetett megjegyzésként, hogy még egy utolsót szúrunk a másikon!
- Miért hittem azt, hogy ő nem ilyen! Egy önző alak! Gyűlölöm! Egy hazug, undorító vérfarkas! – üvöltötte magában a lány. Hiába, nem tudott hazudni még magának sem. Nem gyűlöli, nem. Szereti, nagyon is és épp ezért nincs egy vidám perce sem egy hete. - Nem érdekel! – dacoskodik – Maradjon magának! De egy dolgot megtanultam ebből: azok, akiket szeretsz, fogják a legnagyobb fájdalmat okozni neked!

Megérkezett a parkba. De ment tovább az úton, nem nézett semerre, nem látott senkit és semmit. Csak ő van és az az érzés, ami belülről kínozza, az a tüske, ami ott van. Csak Remusra tudott gondolni.

- Nem is szeretett! Buta kis fruska voltam, ha azt hittem, hogy én kellek neki! Pont én? Ügyetlen, kétbalkezes, éretlen, az vagyok! – gúnyolódott saját magával, hogy elfelejtse, mennyire fáj neki, ami történt.



Remus

Ment, amerre a lába vitte, s mint a hét minden napján, a parkban kötött ki. Komoran bámult maga elé, de a lelke háborgott. Elnézte a parkot, a szelet, ami felkavarta a leveleket, a kopott cipőjét, a szakadt kabátját. Fázósan összehúzta magát, sétált lassan tovább.

- Csak azt tettem, amit tennem kellett. Ne emészd magad, Remus, ami elmúlt, az elmúlt, felesleges arra gondolni, mi lett volna, ha. Nincs mi lett volna! Én vagyok, meg a kötelességeim és ez így is marad örökre. Higgye csak azt, hogy nem szeretem, jobb így neki. Most lehet, hogy úgy érzi, hogy ez a legborzalmasabb, ami vele történhet, de majd rájön, hogy így jobb. – Remus kesernyésen elmosolyodott. – Egy vérfarkasnak nincs párja soha, nem is lesz és így a helyes.

Remus Lupin feleslegesen győzködte önmagát. Hibásnak érezte magát, hogy összetörte a lány szívét, még most is látta az elkínzott arcot, a könnyes szemeket.

- Most tényleg vadállat voltam. Szükséges volt, amit tettem, de kegyetlen dolog. Hagyjuk, nem érdekel most már! Tonksnak lehetne ennyi esze! Nem gondol sosem arra, hogy talán nekem így jobb!
- Na, persze, hazudj még, nem volt elég ennyi! – szólalt meg egy hang a fejében. – Te is szenvedsz nem csak ő. Szenvedsz, mert szereted és ő is, mert viszontszeret. Nem is tudtad volna jobban elintézni! Gratulálok! Mindketten nagyon boldogok vagytok, gondolom! Zseniális terv! – gúnyolódott magán Remus.

De ha visszafordíthatná az időt, akkor sem tenne másképp. Megvannak az érvei és elég nyomós érvek ehhez a döntéshez. Meg kellett tenni és ő megtette.

- Majd talál magának valakit, aki okosabb, fiatalabb, vidámabb és veszélytelenebb! Valakit, aki imádni fogja, aki boldoggá teszi és elfeledtet vele engem. Nem is szeret igazán, hóbortos fiatal lány, teli élettel, aki az első arrajáróba beleszeret. Hamarosan boldog lesz nélkülem is.
- Na és te? – kérdezte megint az a hang. – Magaddal sosem foglalkozol?
- De, ezt magamért tettem!
- Nem igaz! Csakis Dora miatt tetted, senki másért nem tennél ennyit, mégis elhiteted magaddal, hogy majd elfelejted azt, akiért életed legnagyobb áldozatát hoztad, azt, akit ennyire szeretsz! És még ő a bolond, meg a hóbortos! Akkor te mi vagy, Remus Lupin?
- Szörnyeteg!
- Ez igaz! Most lettél csak szörnyeteg igazán!

Tonks

Miközben magával vitatkozott, próbálta elterelni a gondolatait erről a fájó témáról, nem is figyelt a lába elé. Nem vette észre a szembe jövő alakot, a fekete köpenyben, de az sem figyelt rá oda. Mindkettejüknek megvan a maguk bánata. Ahogy így ment, Tonks hirtelen nekiütközött valaminek és elcsúszott az úton, s pont az idegen lába elé esett. A szégyentől égő arccal, zavartan nézett fölfele, az idegen szemeibe, akinek az előbb nekiment. Tekintetük összekapcsolódott és Tonks hirtelen megismerte a mézszínű szemeket, meg a gazdájukat. Nem is próbálta letörölni a könnyeit, belezokogott az esőbe.

Remus

Ahogy így gondolataiba merülve sétált az úton, egyszer csak érezte, hogy valaki neki ütközött. Egy lányt látott, kisírt szemekkel, a bánat könnyeivel az arcán. A csúszós úton a lány pont Remus lába elé esett és nem is próbált felállni. Amikor Remus lehajolt, hogy felsegítse a lányt, akkor döbbent csak rá, hogy kicsoda, s rögtön bele is mart a bűntudat, mikor az arcára nézett, majd a vörös szemekbe. Szótlanul bámult, megállt a mozdulat közepén, majd hirtelen döntött. Megragadta Tonks kezeit, felhúzta, majd magához ölelte. A lány nem szólt semmit, kapaszkodott bele, mintha az élete lenne, görcsösen karolta át, hogy sose engedje el többet. Remus letörölte Dora könnyeit, és a fülébe suttogott, miközben a szél egyre erősebben tombolt körülöttük.

Tonks

Ahogy Remus felsegítette és átölelte, Dorába hirtelen remény költözött, mert meghallotta, amit Lupin a fülébe suttogott: Ne haragudj, kérlek! Elfogytak a könnyei, csak ölelte Remust, örült, hogy talán mégsem vesztette el. Hallgatta a férfi szívének dobogását, a szél zúgását és végre sok napja először tétován elmosolyodott.
- Szeretlek, Remus!
- Én is, Dora! Bocsáss meg, kérlek! Bolond voltam és…
- Gyere, menjünk haza! – ragadta meg Tonks Remus kezét, majd vidáman maga után rángatta.

Tonks közel lakik a parkhoz, hamar visszaérkeztek a házhoz. Dora begyújtott a kandallóba és ahogy elmélázva figyelte a lángok lobogását rájött, hogy most nagyon boldog.
- Talán most, majd minden másképp lesz. Talán… - És csak bámulta a pattogó szikrákat.

Remus közben kint ült a széken, végignézett a lakás egyszerű, de mégis otthonos belsején és először kerítette hatalmába egy furcsa érzés. Most másképp látta a dolgokat, mint azelőtt, de nem tudja miért.

Tonks közben beleunt az ücsörgésbe, meg aztán rájött, hogy szegény Remust egyedül hagyta a konyhában, így hát kiballagott a férfihoz. Meglepődve vette észre, hogy az vacog, minden ruhája csupa víz, s bár a szakadt holmik így sem védték a hidegtől. Dorának eszébe jutott, hogy talán jó lenne, ha főzne egy adag teát, elvégre itt ő van itthon.

Így hát Tonks ragyogó arccal nekiállt teát főzni, majd odarakta az átfagyott Lupin elé a csészét. Az hálás szemmel kortyolt bele a forró italba, aztán ölébe húzta Dorát.
- Figyelj, én nem gondoltam ám komolyan! Az érveim még mindig állnak, de ha te másként látod, akkor… azt hiszem…
- Remus! Tényleg hajlandó lennél… Megpróbálnád félretenni a te érveidet, hogy végre én is megmutassam, hogy gondolom? Hagyd, hogy végre boldog legyél! Miért akarod ellopni mindkettőnk örömét?
- Én nem… - Remus zavart arccal próbált valamilyen mentséget találni, de a lány nézése olyan átható tekintettel nézte, hogy felhagyott vele. – Igazad van, rettentően viselkedtem veled, de megvolt rá minden okom.
- És ha már vannak okaid, az feljogosít arra, hogy ilyeneket mondj, meg hazudj nekem? – kérdezte Tonks kicsit ingerülten.
Lupin nem szokott zavarba jönni, jó vitatkozó volt, de most elfogytak az ötletei és kezdte egyre rosszabbul érezni magát.
- Ne érts félre, nem haragszom rád, de bánt, amit tettél. Nem mondom, hogy én nem rontottam el, tudom, éretlen, idétlen kis fruska vagyok, aki idegesít téged…
Remus jól szórakozott Tonks arckifejezésén, mert még sosem látta ennél komolyabbnak, ennek ellenére most próbálja bizonygatni, mennyire bohókás és komolytalan, de aztán közbe szólt:
- Nem igaz, egyáltalán nem vagy éretlen, most nézz rám! Kettőnk közül ki a bolondabb?
Tonks felnevetett.
- Szerintem ne vitatkozzunk tovább! Szeretnék bocsánatot kérni tőled, ne haragudj! – mondta Remus.
- Szent a béke?
- Igen.
- Akkor megnyugodtam – jelentette ki Dora, bár ez nem volt igaz. Volt valami furcsa Remusban. A zavart arckifejezése, a szokatlan vidámsága, vagy az, hogy látszólag nagyon szeretett volna mondani valamit, csak nem tudta, meg merje-e tenni. Összeráncolta a homlokát és látszólag önmagát győzködte valamiről. Tonks várt, hátha előrukkol azzal a fontos dologgal. Aztán egy kis hallgatás után megszólalt a férfi, valószínűleg döntött, hogy elmondja, amit szeretett volna.
- Dora… szeretnék kérdezni valamit, de…
- Hallgatlak.
- Öööö… Arra gondoltam, hogy… Hozzám jönnél feleségül?
A lánynak elakad a lélegzete, de magában ujjongott.
- Hát persze, igen Remus! – azzal odahajolt és megcsókolta a férfit. - Végre kimondta, amire ennyi ideig várt! Azt hittem sosem kérdezi meg – gondolta Tonks boldogan.
Megölelték egymást, és a lángok körültáncolták összefonódott alakjukat, miközben kint üvöltött az őszi szél.


Ha elolvastad kérlek írj kritikát! Köszi!


>>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)