Borostyán és üveggyöngy írta: Milda

[Kritikák - 3]

+++ betűméret ---
<<


Tonks

A telihold ezüstös fénye átszűrődött a függönyön, sejtelmes fénybe vonta a szobát. Tonks álmatlanul feküdt az ágyban, tekintete messzire révedt, úgy érezte, amíg Remus vissza nem jön, nem tud aludni. Együttérzéssel gondolt a férfira, aki most valahol kint száguldott a vad éjszakában és talán eszébe jutott a lány, aki itthon várja, ha hazatér sebeivel. Rettegett, hogy mi történik Remusszal, hazajön-e egyáltalán, ha elvonult a hold, vagy ott marad örökre a fekete éjszakában, mint annak gyermeke. Szomorú volt, hiszen nem tudott segíteni azon, akit legjobban szeret, szomorú volt, hogy egyedül van az üres szobában, nincs vele senki, csak az emlékei, amik ide kötődnek. Csak Remus illata, mosolyának emléke maradt itt neki, s talán a remény, hogy hamar visszatér. Próbált másra gondolni, de a szíve nem engedte.
- Bolond vagy, Dora, túl sokat aggódsz, aludj! Biztosan ezt mondaná, ha itt lehetne – figyelmeztette magát a lány. Aztán magára húzta a takarót és Remusra gondolt.

Remus

Sok éve, hogy először maradt tudatánál, mikor átváltozott. Először maga sem tudta miért, de mindig arra gondolt, hogy Tonks otthon várja, és ez erőt adott neki. Nem törődött semmivel, se a csontig hatoló jeges széllel, se a holddal, ami vonzotta tekintetét, ami előhozta ezt a vad énjét. Nem figyelt a hívó szavára, nem engedett neki, mert nem akarta, hogy Dora csalódjon benne. Tudta, hogy a lány most rá gondol, s egyedül vannak mindketten, de mégis ott vannak egymásnak. Hirtelen mégis felnézett a holdra, megbabonázta az ezüst csillogás és halkan, magában ennyit suttogott:
- Vigyázz magadra Dora, és kérlek rám is, mert bár én itt vagyok, a szívem nálad maradt! Minden, ami én vagyok, most ott van a szobádban, nem nevetek addig, míg újra nem látlak! Hidd el, hogy lesz még alkalom, hogy találkozzunk, hidd el, kérlek helyettem is!

Aztán felüvöltött, s elrohant az éjszakába, mancsa alatt ropogott a kő, rohant, messzire, amerre a szél hívta őt. Reménykedett, hogy a vad száguldás majd reményt ad, mert neki több sajnos nem maradt.

§


Tonks

A hajnal fénye megcirógatta a haját, felkeltette a lányt. Álmosan kinézett az ablakon, majd egy boldog mosoly jelent meg az arcán. Mert a ház előtt egy szakadt ruhájú ember állt. Nem törődött semmivel, lerohant a lépcsőkön és kitárta az ajtót, majd a karjaiba ugrott Remusnak.
De az nem ölelt vissza, sápadtan lépett be a házba, majd lerogyott a kanapéra. Elkínzott tekintettel nézett Tonksra, aztán halványan elmosolyodott.
- Hiányoztál – szólt rekedt hangon. – Elloptad minden mosolyom… Hosszú az éjszaka nélküled.
- Én is szeretlek! – Tonks leült egy székre. – Reméltem, hogy…
- Örülök. Bennem már meghalt a remény, mégis visszajöttem hozzád. Csak hozzád.
Egy könnyes mosoly volt Tonks válasza, meg egy rövidke mondat.
- Felejtsük el az éjszakát, mert miénk a nappal!
Most már Remus szemében is megjelent az élettel teli csillogás.
- Mesélj valamit, nevettess meg, el akarom felejteni ezt a holdtöltét is!
A lány elmosolyodott majd fel akart állni, hogy átölelhesse Remust, de megbotlott a székben és az ölébe zuhant a meglepett Lupinnak, aki viszont értékelte a dolgot. Megcsillant a szeme, a fáradságát mintha elfújta volna s szél, vagy mintha eloszlatták volna a hajnali nap sugarai. Nevetve ennyit kérdezett csak:
- Ó, Dora, mi lennék én nélküled!
- Agglegény – hangzott a tömör válasz.
- Szeretem, hogy ilyen jól látod a dolgokat – felelte Remus, de nagyon hálás a lánynak, amiért együtt érez vele, de nem sajnálja, hanem inkább felvidította.


Remus

Dora legyintett egyet, majd felállt és ezt mondta:
- Van egy meglepetésem! Gyere!
Lupin felvonta a szemöldökét egy hitetlen mosoly kíséretében, de azért kíváncsi volt, mit talált ki számára a felesége.
- Gyere! – hallatszott a vidám hang a nappaliból.
- Megyek! – állt föl Lupin és besántikált a feleségéhez, ahol meghökkentő látvány fogadta. A szobában az asztalon egy fából készült szobor állt, ami egy üvöltő farkast mintázott, a farkas nyakában pedig egy láncon egy szív lógott. Az asztal meg volt terítve, mindenütt finom kávéillat volt, s keveredett a reggeli mézes sütemény illatával.
- Nagyon aranyos vagy Dora, de ez a szobor… Te faragtad, nekem?
A lány elpirult, zavartan magyarázkodni kezdett.
- Igen… Hát, este nem igazán tudtam aludni, mert… Nem tudtam, mi van veled, féltettelek és le kellett valamivel foglalnom a kezem – mutatta Tonks a két tenyerét, amiken hosszúkás, véres sebek éktelenkedtek.
- De a kezedet is direkt vagdostad meg? – kérdezte Remus gyanakodva.
- Nem, csak elég rosszul bánok a bicskával – nevetett fel a lány.
Remus magához húzta a lányt, majd belecsókolt a véres tenyerébe.
- Nem kellett volna magadat így megsebezni, épp elég, ha én vagyok mindig tiszta seb.
- Hát nem érted? Pont azért kellett! Gyűlöltem magam, amiért hagytam, hogy egyedül menj! Veled kellett volna lennem! – kiáltott fel indulatosan Tonks.
- De hát… - Remus értetlenül nézett a lány szemébe, furcsállja a hirtelen hangulatváltásait.
- Az a baj, hogy egymásnál hagytuk az eszünket! – felelte végül Tonks, s hirtelen elfelejtette a haragját.

Épp ekkor érték el a kelő nap sugarai a szobát. A napsugarak játékosan körbetáncolták a szobát, bearanyozták a kavargó porszemeket, nevetést, örömöt, régi emlékeket hoztak a helyiségbe. Mintha megtelt volna minden ragyogó élettel és fiatalsággal. Az asztalon a reggeli kávé, mellette az íncsiklandó illatú sütemény. Az üvöltő a farkas mintha barátságosan figyelte volna Remust, a rádióból halk zene szólt. A férfi leült az asztal mellé, belekortyolt a kávéba, majd felvidulva megszólalt:
- Végre itthon vagyok!



<<

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)