Tintacseppek írta: Milda

[Kritikák - 2]

+++ betűméret ---
<<


Mezítláb a törött üvegcserepek között


A szél végigsöpört a sötét, kis utcában, papírdarabokat, szemetet és port fújva maga előtt. A repedezett aszfalton a gyér fényben meg-megcsillantak a törött üvegcserepek, néha felvonyított valahol egy kóbor kutya. A tetőn ülő éhes, girhes macskák szeme villogott a sötétben, ahogy némán figyelték az elhagyatott, nyomorúságos helyet. Ritkán jött erre valaki, messzire elkerülte mindenki a helyet, főleg a sötét estéken. Mintha ide se a nyári meleg, se a csillagok barátságosan hunyorgó fénye nem ért volna el. Aztán távolról tétova léptek zaja hallatszott, majd a hang egyre közelebb jött. Egy vékony kis alak lassan lépkedett az üvegdarabok között. A ruhái makulátlanul tiszták voltak és a legújabb divat szerint készültek, a cipője tűsarka hangosan kopogott és közben látszott rajta, hogy undorodik ettől a helytől. Valakit kereshetett, riadtan nézett jobbra-balra, a kabátját összehúzta magán. Egy fiatal lány volt, aki belépett ebbe az idegen világba, ahol az ember láthatta az élet kegyetlen oldalát.

Aztán a lány végre meglelte, akit keresett. Egy kapualjban egy félig eszméletlen fiú feküdt. Arca maszatos, kezében egy régi szakadt fénykép. Nem nézett semerre, talán nem is látott senkit, ki tudja, hiányzott-e valakinek. Látszott, hogy sírt. A lány odalépett hozzá és átkarolta.

- Gyere, menjünk! – szólalt meg szelíden a lány.
- Nem lehet. Senkinek sem kellek már, mi értelme egyáltalán, hogy elmenjek innen? Nekem ez az otthonom. Illik hozzám… Te ezt nem értheted!
- Eljöttem érted! Nekem hiányzol!
- Persze – hangzott a gúnyos válasz. - Csak lelkiismeret- furdalásod van. De nem érdekel! – Dacosan felszegte az állát.
- És ha igen? Zavar, hogy nem vagyok lelketlen?
- De az vagy, hiába is próbálod másképp beállítani a dolgot. Neked sem kellek, mennyi ideje várom, hogy valaki majd eljön értem! Most, egy hét után a nagyságos kisasszony végre felemelte a fenekét! Hagyj engem békén! Ha valaki azért jön el értem, mert szeret, akkor az nem te vagy! Hazudtál, szórakoztál velem, aztán eldobtál, mint a kinőtt ruháidat! Takarodj!
- Nem beszélhetsz így velem! Nekem köszönheted, hogy eddig enni kaptál!
- Moslékot!
- Hálátlan patkány! Bár ne adtam volna neked semmit!
- Nem is kellett volna – felelte a fiú egykedvűen. – De mivel nem bírtad megenni az ételt, amit néha napján kotyvasztottál, nekem adtad. Nem bírta a finnyás gyomrod!
A lány ekkor lekevert egy hatalmas pofont a szemtelen fiúnak. Tenyere nagyot csattant a srác arcán, vörös nyomot hagyott maga után.
- Látod! Ez vagy te! Képes vagy belerúgni még a szenvedőbe is! Lelketlen boszorkány! Takarodj, mert kidoblak!
- Innen? – nézett végig a koszos, kis kapualjon. – Önként megyek innen. De előbb add vissza azt a ceruzát, amit neked adtam!
- Azt mondtad, barátságból adod – suttogta a fiú. – És most van pofád visszakérni egy nyamvadt ceruzát. Szánalmas alak vagy! – Azzal a fiú fölállt, a zsebébe nyúlt és elővett egy törött üveget. A feje fölé tartotta és hozzávágta a lányhoz, de az elugrott előle. Aztán sikítva rohant el, futtában még átkokat kiáltott a fiú után.

Egy ideig csendes volt az utca, de aztán megint léptek hallatszottak. Újabb sötétbe burkolózott, törékeny, kis alak lépegetett az aszfalton. Hosszú haját a szél az arcába csapta, nagy kabát volt rajta. Egy lány volt, aki elhaladtában dúdolgatott. Mikor a fiú rejtekhelyéhez ért, megszólalt:
- Itt járt, igaz?
- Persze. Tudtam, hogy eljön, de eddig nem volt bátorsága betenni a lábát ebbe a koszfészekbe. Mindig csak a másik utcából kiabálta a nevemet.
- Ne foglalkozz vele! Csak az aláírásod kellene neki, hogy bejuthasson abba a híres iskolába, ahol téged tisztelnek és szeretnek.
- Nem tennék, ha látnák, milyen szánalmas vagyok.
- Nem vagy az! – A lány lekuporodott a fiú mellé. – Csodálatos verseket írsz. Ez akkor is nagy szó lenne, ha lenne családod, lakásod és boldog lennél. De így, hogy még ceruzát és papírt is másoktól kérsz, így…
- Így könnyebb. Mert amiről írok, az mind igaz.
- Már nem sokáig – nézett vigasztalóan a lány.
- Ugyan, Jane, miből gondolod?
- Megvan a hajó! A te verseidből és az én festményeimből összejött a pénz!
- Csak úgy mondod. Sosem venné meg senki az én nevetséges firkálmányaimat.
- De. Kiadták.
A fiú halványan elmosolyodott.
- Hát mégis van esélyem élni! Milyen furcsa. Azon a napon, mikor elszöktem, megpecsételtem a sorsomat. Kaptam még egy esélyt. De milyen nevetséges, hogy az új élethez már nem vagyok elég. Megtörtem, sosem leszek a régi.
- Még csak most vagy tizenhét éves! Gyere velem!
- Nem megy. Gyenge vagyok. – A fiú újból sírt.
A lány átölelte és kinyújtotta a kezét.
- Gyere! Felsegítelek.
A másik hálásan elfogadta a kinyújtott kezet. Egymásba karoltak, elindultak valahova, ahol talán jobb világ vár rájuk. Egy helyre, ahol önmaguk lehetnek, a régi énjük árnyéka. Egyiküknek sincs elég ereje hozzá, de együtt mennek. Most már együtt, át a sötétségen, mezítláb a törött üvegcserepek között.



<<

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)