A múlt fogságában írta: botkrisz

[Kritikák - 17]

+++ betűméret ---
>>


A múlt fogságában

1. Visszatérés

Harry Potter elgondolkodva tapodta az előtte futó, sáros utca kockaköveit.
Egy ősöreg óra. Vajon mi volt ezzel egykori igazgatójának a szándéka? Miért akarta, hogy ő, Harry ide jöjjön? Hiszen a végrendeletét már kézhez kapta 7 évvel ezelőtt. És elege volt a kalandokból. Épp elég izgalmat jelent, hogy immár aurorként fog dolgozni. Valami azt súgta neki, hogy ezután sem lesznek unalmasak a délutánjai.
Éppen tegnapelőtt kapta meg a Minisztériumban az állást. Sosem felejti el Ginny ragyogó arcát, amikor elmondta neki. A lány tudta, hogy mindig is erre vágyott.

A Dumbledore-ház gondnoknője sűrű meghajlások közepette vezette ki az egyszerű, de mégis otthonosan berendezett épületből. Lám, a hírneve tovább nőtt az eltelt évek alatt. Úgy látszik, már egy cseppnyi nyugalma sem lesz soha életében. A Reggeli Próféta nyilván azt is meg fogja neszelni, hogy auror lett, és egyértelmű, hogy a címlapra teszik. Szerencsére az Odú feltérképezhetetlen, így ott nem tudják zaklatni őt, és a családját.
Immár jó ideje az Odúban lakott, mindig is azt tekintette igazi otthonának. A jól ismert tömeg is napi rendszerességgel fordult elő ott, hiszen a Weasley gyerekek nem állhatták meg, hogy haza ne térjenek a szülői házba. Igaz, már mindegyiküknek saját családja volt, a gyülekezőhely mégis mindig az Odú maradt.

Harry az utcára kiérve, nyomban elővette Dumbledore hagyatékát. A házban túl sötét volt, és nem tudta alaposan megnézni.
Az óra semmi rendelleneset nem mutatott, leszámítva, hogy nem voltak mutatói. Ennek ellenére békésen ketyegő hangot adott ki magából. Harry, ha akarta volna, akkor sem tudta volna megmondani, hogy mennyi időt mutat.
Kérdőn megvonta a vállát, és zsebre tette az órát. Ha Dumbledore azt akarta, hogy Harry kapja meg az óráját, hát legyen. Hazaviszi és beteszi az emlékei közé, a szekrénybe. Nem fogja hordani, hiszen már van egy órája, és az - az eltelt hosszú idő ellenére - tökéletesen szuperál. Nincs kedve lecserélni, pláne, hogy ajándékba kapta Mrs. Weasleytől még 17 éves korában. Az legalább mutatja, hogy hány óra van, ezzel ellentétben…

Godric’s Hollow, az esős, hideg idő dacára, nem a csúnyábbik felét mutatta. Az égen már látszott a felhő vége, amely a napsütés ígéretét hordozta magában. A varázslósokaság a falu fő utcáján tömörült. Hétvége révén sokan most intézték ügyes-bajos dolgaikat. Harry az arcába húzta a kabátját, és sietősre vette a lépteit. Nem akarta, hogy felismerjék, hiszen akkor sosem fog elszabadulni innen. Csak megnézi a házat és elmegy a temetőbe. Ezeket nem akarta kihagyni, ha már visszatért ide.
Nem sűrűn látogatott vissza a szülőfalujába, hiszen a Bathilda Bircsókkal történtek után nem volt képes úgy végigmenni itt, hogy ne jutnának eszébe a keserű emlékek.
A Voldemort miatt érzett szörnyű fájdalom... a pálcája elvesztése... és a halálközeli élmény, amely egy kígyó kegyetlenül szoros testét jelentette…
Harry megrázta a fejét, hogy feledni tudja az emlékeit. Még jobban megszaporázta a lépteit. Az eső halvány függönyén át végre meglátta az elétáruló, katonákat mintázó szoborcsoportot. Már nem jár messze.

A tér közepén álló világháborús emlékmű, azonnal érzékelte a varázs közelségét, és tüstént alakot váltott. Egy család körvonala rajzolódott ki; Harry könnyen ki tudta venni az anya karján pihenő csecsemő alakját. Felnézett szülei szoborarcába, és alig akarta elhinni, hogy már megint itt van. Itt, ahová többé nem akart visszatérni. Sajnos, most még Ginny sincs mellette, hogy azt mondja neki:
- Ne izgulj, minden rendben lesz.

Nem akar emlékezni! Hiszen mire jó az? Csak fájdalmat okoz önmagának. Ideje elraktározni az emlékeket és továbblépni.
A fájdalom azonban a szobrok láttán nemhogy elmúlt volna, csak egyre erősödött. Miért nem ismerhette meg soha a szüleit? Miért? Hiszen annyian mesélték róluk, hogy milyen csodálatosak voltak! De ő, ő miért nem volt képes soha beszélni velük?! Mindig csak az árnyalakjukkal találkozott, akik segítették ugyan, de soha nem tudott hozzájuk bújni, és elzokogni, hogy belefáradt… belefáradt a harcba… és elege van Voldemort tetteinek következményeiből és minden valaha élt halálfalóból…
Harry egyik kezét a szoboralakok felé nyújtotta, hogy megérintse őket. Finoman végigvezette ujjait a kő érdes felületén, ám ez sem segített. A szomorúság ismét a hatalmába kerítette. Miért nem hozta el Ginnyt? Ő meg tudná vigasztalni.

Azért nem, mert le akarta zárni a múltat. Dumbledore a múltja része volt, és egyszer és mindenkorra búcsút akart venni tőle. Tudta, hogy ezt csakis egyedül teheti meg.

A nap felfénylett a felhős égbolton, elűzve a komor esőfelhőket, amelyek eddig szinte betakarták Godric’s Hollow-ot. A szobrok alakjára glóriát vont a sugárzó fény, amely megcsillant Harry szemüvegén is.
Harry továbbra is ott tartotta egyik kezét a szobrok kemény felületén, a másik viszont utat talált a zsebébe. Kitapintotta Dumbledore óráját. Miért tette ezt az igazgató? Miért hagyott rá egy tökéletesen érdektelen tárgyat? Talán ennek is megvan a maga varázsa? Lehetséges. De ő nem fog utánajárni. Dumbledore fölöslegesen hagyta rá. Nincs kedve ismét belekeveredni valami Dumbledore által irányított világba…
Harry ismét felnézett a szoboralakok arcára, ám már nem tudta őket kivenni, mert a szemébe sütő nap fénye elvakította. Hirtelen szédülni kezdett, és le kellett hunynia a szemét. Érezte a hideg fémet a zsebében, és érezte a szobrok felületét is. Ám hirtelen megváltozott a levegő, a világ forogni kezdett vele; olyan volt, mintha hirtelen elhoppanált volna egy másik helyre. A tüdeje satuba szorult, és levegőért kapkodott.

Ingerülten nyitotta ki a szemét. Mi a fene? Mi történt már megint? Csak nem az a nyavalyás óra okozta ezt az egész szédülést?
Érzékelte, hogy a földön fekszik, de ez abban a pillanatban egy cseppet sem érdekelte. Jobban aggasztotta, hogy már nem csöpög az eső az arcába. De miért csúszott le a földre? Elájult? Nagyszerű. Nem szokott csak úgy elájulni. Lehet, hogy el kellene mennie a Szent Mungóba kivizsgálásra.
Várjunk csak… Hiszen most volt. Az aurori álláshoz szükséges volt egy egészségügyi vizsgálat.
- Tökéletesen egészséges! - ezt mondták a gyógyítók. De akkor miért ájult el?

Harry sóhajtva figyelte a felette úszkáló kis bárányfelhőket és a gyönyörű kék eget. Kék eget? Hiszen az előbb még teljesen be volt borulva! Az nem lehet, hogy annyi ideig eszméletlen volt, hogy közben kisütött a nap! Hiszen minden másodpercben emberek jártak erre! Valaki csak észrevette volna!
Feltápászkodott a földről és körülnézett. Bambán pislogott az előtte tornyosuló bükkfára. Bal kéz felől egy tükörsima tavat pillantott meg. A közelben egy hatalmas kastély körvonalai rajzolódtak ki.
- Mi a fene…? – nyögte Harry. – Ez a … Roxfort!
Ilyen nincs! Mit keres a Roxfortban? Hiszen ide nem lehet csak úgy bejutni! Az egész birtokot védővarázsok veszik körül!
Ő mégis itt van. Na ne…!
Harry futó lépésben indult a kastély felé a meredek füves pázsiton. Semmi baj! Fő a nyugalom. Majd küld egy baglyot Ginnynek, hogy ne aggódjon, aztán körbenéz, hogy mi a frász folyik itt.

A bagolyházhoz érve beszélgetés hangjai ütötték meg a fülét.
- Jaj, hagyd már abba! Mondtam, hogy nem vagyok vevő a hülyeségeidre!
Egy lány felettébb kényes hangja volt. Amint megkerülte az épületet, Harry meg is pillantotta a beszélőt. Barna haja két fonatban lógott a hátára, és kanárisárga sálját épp a táskájába gyűrte. Tehát hugrabugos. Mellette állt a barátnője, nyilván hozzá beszélt az előbb.
A két lány Harry lépteinek zajára megfordult. Harry egy röpke percig el akart menekülni, elvégre nem vágyott rá, hogy felismerjék. Arra meg pláne nem, hogy mindenkinek elterjesszék, hogy Harry Potter csak úgy bejutott a roxforti kastélyba, áttörve mindenféle védőbűbájt.
- Hát te meg ki vagy? – kérdezte a hugrabugos lány, egy cseppet sem szívélyesen, amikor megpillantotta Harryt.
Harry felvonta a szemöldökét. Ezek szerint nem ismerte fel, de miért méregeti olyan barátságtalanul? Talán foltos a kabátja? Nem. Nem látott magán semmi rendkívülit.
- Én … William… Weasley vagyok – közölte a sebtében kreált nevet. Bocsi, Bill! - tette hozzá magában.
- Weasley? – kérdezte a lány. – Én azt hittem, hogy Potter rokona vagy. Tökre hasonlítasz rá.
- Potter? – kérdezte Harry idétlenül vigyorogva. – Nem ismerek semmiféle Pottert.
A két lány meglepetten nézett össze.
- Nem ismered James Pottert, a Fogók Királyát? – kérdezte a másik lány.
- Anyám! Mióta jársz te a Roxfortba!? Pottert mindenki ismeri – mondta ismét ellenszenvesen a másik. – Igaz, hogy egy nagyképű hólyag, de mindenki ismeri.
Harry nyitva felejtette a száját döbbenetében.
- Hogy… kit!? – hebegte.
- James Pottert – ingatta a fejét az unszimpatikusabb lány, aztán így szólt a barátnőjéhez:
- Na menjünk, nincs kedvem idiótákkal társalogni. Abból van elég a klubhelyiségünkben.
Harry elképedve bámult a két lány után. Itt meg mi az ördög folyik? Hova a fenébe került? Sietve kihúzta a zsebéből Dumbledore óráját. Az ártatlanul ketyegett a tenyerén.
Azt már tudta, hogy rossz helyen van. Az nem kétséges. A két lány mondata viszont a frászt hozta rá. Lehetséges lenne, hogy rossz időbe is került!?
Harry leroskadt a bagolyház lépcsőjére.

- Ugyan, szerintem is nehéz lesz, de valahogy csak megcsináljuk.
Újabb beszélgetők közeledtek. Harry felpattant, mert attól félt, megint a hugrabugos lányok tértek vissza, és velük nem akart még egyszer összefutni. Ám még mielőtt egy jó búvóhelyet talált volna ki magának, azok már oda is értek a bagolyházhoz.
- Na, ja. Ha már eddig eljutottunk, a RAVASZ már gyerekjáték lesz.
A két csevegő lány Harry láttán megtorpant. Nem a hugrabugosok voltak.
Harry döbbenten támasztékot keresett, amiben megkapaszkodhat, de nem talált, így visszahuppant a lépcsőre. Nem törődött vele, hogy a farcsontja valószínűleg több helyen is eltört a lépcsőnek köszönhetően, mert meredten bámulta a jobb oldali lányt, akinek szintén rásiklott a tekintete.
- Hűha – fújta ki a levegőt a lány. Érdeklődve vizsgálgatta Harry arcát smaragdszemeivel. Sötétvörös, félhosszú hajával játszott a szél, miközben így szólt:
- Nahát, egy percig azt hittem, hogy James Potter vagy. De… mégsem – nevetett fel zavartan.
Harry csak pislogott egyet válaszul, miközben édesanyja 17 éves alakjára függesztette a szemét.
- Tényleg nagyon hasonlít James-re – jegyezte meg a bal oldali lány. – A testvére vagy?
- Ugyan már, Mary! James-nek nincs testvére – ingatta a fejét Lily Evans.
Harrynek végre visszaszállt az erő a végtagjaiba. Felállt, de fél kezével muszáj volt megérintenie a bagolyház falát, hogy tudja, nem álmodik.
- Én… ö… Harry vagyok.
- Én meg Lily – nyújtotta a kezét a vörös hajú lány mosolyogva.
Harry zavartan fogta meg édesanyja kezét. Egy percig úgy tűnt, mintha el sem akarná engedni, de aztán gyorsan elrántotta, mintha tüzes vashoz ért volna.
Hiszen ez nem normális dolog!
Lily felvonta a szemöldökét, de más érzelmet nem árult el az arca.
- Én Mary vagyok – közölte a másik lány.
Kedves arcán őszinte mosoly ült, barna haját lófarokba kötve viselte.
- Örülök – mondta Harry, és igyekezett levenni végre a pillantását hús-vér édesanyjáról.
- Szóval nem vagy a rokona Potternek? – kérdezte Lily érdeklődve.
Harry hirtelen nem tudta, hogy mit válaszoljon. Hazudjon? Hiszen ezzel a külsővel lehetetlen letagadni a rokonságot. A fényképekből tudta hogy nézett ki az apja 17 évesen, tehát tisztában volt vele, hogy olyan, mintha az ikertestvére lenne. Ha viszont azt mondja, hogy a rokona, akkor mégis milyen rokona? De az édesanyjának különben sem hazudhat! Csúnya dillemma.
- Deeee… távoli rokonok vagyunk – vágta ki kétségbeesetten.
Lily fürkészve figyelte az arcát.
- Érdekes. Olyan mintha az ikertestvéred lenne… - Lily belenézett Harry zöld szemébe. – Csak a szemed… zöld, és nem barna.
- Igen, a szemem az anyámé – ismételte Harry, az oly sokszor hallott mondatot. Aztán riadtan eszmélt rá, hogy mit is mondott.
- Már úgy értem… az anyám… szóval ő… nem volt Potter… mármint az volt, de…
A két lány csodálkozva figyelte Harry küszködését.
Harry magában bosszankodott. Hosszú idő után végre találkozik az édesanyjával, erre itt hebeg előtte, mint valami idióta! Hiszen annyi mindent akart neki mondani! Bár kétségkívül nem így képzelte el a találkozást…
- Melyik házban vagy? – szakította félbe Harry hebegését Mary.
Lily kíváncsian nézett végig Harry öltözékén, nyilván valamelyik ház színeit kereste rajta.
A hosszú kabát, amit azért vett fel, hogy Godric’s Hollow-ban elrejtse, még mindig rajta volt. Egyébként mugli farmert, és pulóvert viselt, amelyek kilátszottak a kabát alól. A talárját elővigyázatosságból otthon hagyta. Ha mégis felismerik, mondhatja, hogy ő csak egy nézelődő mugli. Elvégre néha bizonyára muglik is megfordultak a faluban. Nem sűrűn, de megfordultak…
- A Griffendélben.
Hoppá. Harry legszívesebben ismét leharapta volna a nyelvét. Hiszen Lily és a lány is griffendéles! Már találkozniuk kellett volna, vagy legalább látásból ismerték volna egymást, ha ő is odajár.
- Abban… voltam. Már nem járok ide – közölte helyesbítve. – Csak látogatóba jöttem.
Harry fejében egy új terv kezdett körvonalazódni. Kétségkívül itt kell maradnia ebben az időben, amíg ki nem találja, hogy hogyan térjen vissza a saját korába. Ám mielőtt visszatérne, még jó pár dolgot el kell intéznie, mindenek előtt pedig beszélnie kell Dumbledore professzorral. Ő az egyetlen, aki tudhatja, hogy mi történt. Elvégre az ő órája okozta ezt a zavart!
- Bocs, de most mennem kell – motyogta, és a lányokat kikerülve a kastély felé indult.

Miközben öles léptekkel haladt a Roxfort felé, még egyszer visszafordult. Édesanyja és a lány még ott álltak, ahol hagyta őket, és kíváncsian néztek utána. Harry sóvárogva gondolt rá, hogy ha lenne egy kis esze, akkor most ott maradt volna Lily mellett. Mi lesz, ha nem lesz több lehetősége arra, hogy találkozzon vele? Hiszen lehet, hogy amint belép a kastélyba, szertefoszlik a bűbáj, amely iderepítette.
Harry sóhajtva fordította előre a fejét. Már ez is több volt, mint amennyi normális körülmények között megadatott volna. Hálás érte, de vissza kell térnie. Nem maradhat örökké a múlt foglya.
A bejárati csarnokba lépve nem történt semmi említésre méltó. Az idő a helyén maradt. A nagyterem a száz és száz gyertyájával, ugyanolyan volt, mint amikor még ő is itt koptatta a padokat.
Harry elégedetten vette tudomásul, hogy a Griffendél homokórájának pontjai toronymagasan vezetnek a többi között. Miközben a fiú nézte őket, a homokszemcsék minden másodpercben peregtek, nyilván az egyes pontlevonások, és jutalmak eredményeképpen.

Harry tudta, hogy hol keresse Dumbledore-t, ám ahogy mindig, most is elfelejtette, hogy a jelszóval bizony lesznek gondjai. Már vagy a 15-ik variációt próbálta ki, de a kőszörny meg se moccant.
- A fenébe! Ne csináld már! Sürgősen beszélnem kell Dumbledore-ral!
Harry mérgében belerúgott a szörnybe, úgyhogy kisvártatva fél lábon táncikált az igazgató irodája előtt.
- Au! Ez is miattad van! – nyögött.
Vajon honnan ilyen ismerős ez a helyzet?

- Megtudhatnám, hogy mit csinál itt, uram? – kérdezte egy kimért hang, amiben Harry odafordulás nélkül is felismerte egykori házvezetője, McGalagony professzor hangját.
- Tanárnő! – Harry leeresztette fájós lábát, és illendő pózba vágta magát McGalagony előtt. – Dumbledore professzort keresem.
Örült neki, hogy végre láthat egy ismerőst. A látottak pedig meggyőzték arról, hogy McGalagony a szokásához híven ugyanolyan kemény, mint mindig.
A professzorasszony szigorúan végigmérte, felálló fekete hajától a fájós lába ujjáig. Végül felemelt fejjel így válaszolt:
- A professzor úr a Minisztériumban van.
- Ne! – nyögte Harry. – És mikor jön vissza?
- Majd, ha úgy látja jónak – közölte McGalagony ellenszenvesen.
- De sürgős mondanivalóm lenne neki! – kiáltott fel Harry.
McGalagony felvonta a szemöldökét.
- Talán az állás miatt keresi? – kérdezte érdeklődve, de még mindig elég kimérten.
- Állás? – rökönyödött meg Harry. – Ja… az állás! Igen! Amiatt keresem.
Harry arra gondolt, hogy tök mindegy milyen ürüggyel, de az igazgató elé kell kerülnie, méghozzá minél hamarabb.
- Jelenleg én intézem a tanári felvételt. Jöjjön velem! – intett McGalagony, azzal elindult a dolgozószobája felé.
- Tanári felvételt? – motyogta Harry, de azért engedelmesen követte McGalagonyt.
- Mint tudja… – kezdte a professzorasszony. - … a sötét varázslatok kivédése tantárgy oktatása nehézségekbe ütközik mostanában. Ezért olyan tanerőt keresünk, aki képes felvértezni a diákjainkat a rájuk váró kinti veszedelmek ellen.
McGalagony hellyel kínálta Harryt a dolgozószobájában, majd ő is helyet foglalt az asztala mögött.
Harry meghökkenve fogta fel egykori házvezetője szavait. Sötét varázslatok kivédése? Te jó ég! Hiszen azon az álláson jelenleg átok ül! Senki nem marad egy évnél tovább.
De hiszen ő nem is akar! Amint beszél Dumbledore-ral, elhúzza a csíkot. Akkor miért ne taníthatna? Hiszen aurori állást kapott! Nincs az az átok vagy rontás, amit ne tudna megtanítani a diákoknak. És ő vezette a DS-t is annak idején. Rendelkezik némi tapasztalattal az oktatás területén.
- Képes vagyok a sötét varázslatok kivédése oktatására. Szeretném ezt az állást – közölte Harry, egyenesen belenézve McGalagony szemébe.
McGalagony professzor töprengő arckifejezést vett föl, majd megkérdezte:
- Szabadna a nevét, uram?
- Harry Po… öhm… Harry William Weasley.
- Nem rokona a Potter családnak? Nagyon hasonlít a fiúkra, James-re – McGalagony vesébe látó pillantást vetett rá.
Harry kelletlenül felsóhajtott. Hiába, a hasonlóság nagyon szembeötlő. Kreálnia kell valami távoli rokoni szálat, amire hivatkozhat a jövőben. Vagy múltban? Ajjaj.
- De. Potterék a nagynéném közeli rokonai – mosolygott szenvedőn.
Remélte, hogy Dursleyék csuklani kezdenek ebben a percben. Nem sűrűn gondolt rájuk, mióta elköltözött tőlük, bár unokatestvére, Dudley néha írt neki. Más kérdés, hogy a mugli postás nem találta meg a házukat, így a Mágiaügyi Minisztériumban kellett átvennie a leveleket.
Harry reménykedett benne, hogy a Potter eléggé köztiszteletre méltó névnek számít ekkoriban, mert így legalább megkapná az állást.
Rádöbbent ugyanis, hogy egy árva knútja sincs ebben az időben. Viszont muszáj itt maradnia addig, amíg meg nem tudja, hogy hogy került ide. Valamit pedig ennie is kell. Itt a Roxfortban elélhetne addig, amíg Dumbledore vissza nem jön. De vajon McGalagony alkalmasnak találja az állásra?
A professzorasszony azonban nem tett fel több kérdést, helyette néhány bűbáj bemutatását kérte, amelyek Harrynek – az aurori vizsga után – gyerekjátékok voltak.
- Rendben, fel van véve – bólintott McGalagony. - Ugyan még meg kell beszélnem az igazgató úrral, de… mivel a helyzet sürgős, hiszen már rég megy a tanév…
- Én akár most is tudok kezdeni – vetette fel Harry.
McGalagony felengedett ültében. Hálásan pillantott Harryre.
- Tudja, szorult helyzetben vagyunk. Maga az egyetlen jelentkező az állásra, és már lassan október van. Ha nem kezdjük el idejében a tanítást…
- Semmi baj – mosolygott Harry. – Én készen állok.

McGalagony elvezette Harryt a szobájába, és ő örömmel látta, hogy egykori tanára, Remus Lupin irodáját kapta.
- Az órarendje – nyújtotta át McGalagony, és Harrynek hirtelen „dejavu” érzése támadt. Hányszor, de hányszor történt ez meg vele… Most annyi a különbség, hogy már nem diák, hanem a múltban tanító tanár. Szuper.
McGalagony sok szerencsét kívánt, és szigorú fejbiccentéssel magára hagyta.
Harry elvigyorodott és rápillantott az órarendjére. Rögtön megakadt a tekintete a szerdai napon. A hetedéves griffendélesekkel volt dupla órája.
A francba! Órát ad a saját szüleinek! A fene… a fene…



>>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)