A múlt fogságában írta: botkrisz

[Kritikák - 6]

+++ betűméret ---
<< >>


4. Rakd össze a kígyót és az oroszlánt, és nézd meg mi lesz belőle

Harry lámpalázasan ment a sötét varázslatok kivédése terem felé. Most fogja megtartani az első óráját a hetedéves griffendéleseknek. Miért érzi úgy, hogy valami balul fog elsülni? Elvégre ez csak egy normális óra lesz. Vagy legalábbis ugyanolyan, mint, amit eddig tartott.
Dehogy! – kiáltott fel egy hang a fejében. – A szüleidnek tartasz órát, te szerencsétlen! A legszebb az egészben, hogy tegnap este büntetőmunkára küldted az apádat, aki szintén itt lesz az órán!
Harryt a rosszullét kerülgette.
Vett egy mély lélegzetet, és újra előhúzta az órarendjét, amit még McGalagony professzor nyomott a kezébe pár nappal ezelőtt. Már csak egy folyosó választotta el a sötét varázslatok tanteremtől. Harryt a lába automatikusan arrafelé vitte.
Ha valaki megfigyelte volna a jelenetet, azt hihette volna, hogy Harry már jó néhány éve bentlakó a Roxfortban; de aznap a diákoknak és a tanárok többségének más járt a fejében. Többen suttogva tárgyalták a Reggeli Prófétában leközölt, terjedelmes méretű újságcikket, amely kifejtette, hogy újabb áldozatokat szedett - a halálfalók által még erősebbre kifejlesztett -, Cruciatus bűbáj.

Harry egyszer csak megtorpant a folyosó közepén, de olyan hirtelen, hogy a mögötte haladó diákok közül többen beleütköztek.
- Elnézést, tanár úr – mondták félénken, és a nyakukat behúzva eloldalaztak Harry mellett.
Harry nem győzött pislogni, mert azt hitte, hogy hirtelen nem jól lát. Ilyen nincs! Hogy került az órarendjébe ez az írás? Hiszen pár napja még nem volt ott!
Harry közelebb vonta a szeméhez az órarendje pergamenlapját, de hiába. Az makacsul azt mutatta, hogy szerdán délután a hetedéves griffendélesekkel és a hetedéves mardekárosokkal van órája.
- Ez lehetetlen! – kiáltott fel hangosan, félig öntudatlanul.
A nyakát tette volna rá, hogy pár nappal ezelőtt, amikor megkapta ezt a nyavalyás órarendet, a Mardekár neve nem volt rajta. Most mégis ott van. Meg kell keresnie McGalagonyt, hogy hibás a pergamen…
Harry segítségért fohászkodva nézett szét a folyosón, de igazából nem várta, hogy bárki is megmenti. Az agya egy rejtett zugában már tudta, hogy ő nézte félre a dolgokat.
Annyira megilletődött, hogy ebbe az időbe került, és képes beszélni a szüleivel, hogy figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy SVK tanárként, nemcsak a hozzátartozóit fogja tanítani. Bizony azokat is, akik az élete során nem éppen az ő oldalán harcoltak. Örömében, hogy azokkal lehet, akiket soha nem érhetett el, figyelmetlen volt. Nyilván már tegnap is az órarendjében szerepelt a Mardekár neve, csak túl megilletődött volt hozzá, hogy észrevegye.

Harry elfintorodott, ha arra gondolt, hogy nemsokára egy tucat mardekárossal kell szembenéznie, akik egytől egyig utálni fogják őt, mert a neve Weasley… A megvetés, amely egész órán a szemükből fog sütni, már jó előre ráncokat varázsolt Harry arcára.
Miért van az, hogy a tanárok szemmel láthatóan szeretik egy csoportba tenni a mardekáros és a griffendéles tanulókat? Vajon örömüket lelik benne, amikor a két ház csatározását nézik? Minden bizonnyal.
Na persze, lehet, hogy az ellenkezője az igaz. Végre ki akarják békíteni a két örök riválist, és el akarják simítani az évezredek óta fennálló konfliktusokat.
Harry magában jót mulatott a dolgon. Mostanában ez még nem fog sikerülni. Csak jó húsz év múlva, az ő jelenében jön el az az idő, amikor a Mardekár és a Griffendél egymás mellett küzd. Úgy tűnik Voldemort nagyúr nem csak arra volt képes, hogy széthúzást teremtsen, hanem arra is, hogy alapot nyújtson az együttműködésre.

Harry visszaterelte a gondolatait a rá váró, megoldandó feladatra. Órát kell tartania.
Ehhez pedig nem szabad elfeledkeznie a Tekergőkről sem: hiszen büntetőmunkára küldte őket. Nyilván most nem éppen baráti érzéseket táplálnak iránta.
Atyaég! James Potter bandája és a Mardekár. Együtt felért egy kénköves ménkűcsapással. Hogy a frászban fogja kibírni ezt az órát!?
Harry kész volt rá, hogy sarkon forduljon, és megkeresse McGalagonyt. Ő nem erre szerződött. Azért jött, hogy megkeresse Dumbledore-t. Dumbledore-t, aki még mindig a Minisztériumban van.
Állítólag.
Harry amikor csak tehette érdeklődött a professzor után, persze mindig mástól, hogy ne legyen feltűnő. De mindig ugyanazt a választ kapta: „A professzor úr a Minisztériumban van.” Harry elképzelni sem tudta, hogy mit csinálhat ilyen sokáig ott, hiszen tudta, hogy az igazgató mindig is utálta azt a helyet, és igyekezett messzire elkerülni.
Lehet, hogy nem is ott van, csak ő akarja úgy beállítani, mintha ott időzne? – morfondírozott Harry magában. Lehet, hogy valójában a Főnix Rendjének dolgai után jár, és ezt nem akarja senki orrára kötni…
Harry szívesen megkereste volna az igazgatót - akárhol van is - mert nem értette, hogy miért kellett idekerülnie. Éppen ide, a Roxfortba, ráadásul akkor, amikor a szülei az utolsó évüket tapossák. Sajnos, azonban nem állt módjában, hogy ezt megtegye, mert immár el kellett látnia a hirtelenjében magára vállalt tanári feladatokat. Ezen kívül, tudta, hogy Dumbledore-t úgy sem találná meg, hacsak maga a professzor nem akarja.

Harry arra eszmélt, hogy már öt perce ácsorog a folyosó közepén, és lassan minden diák eltűnik mellőle.
A fenébe! Nem fog megfutamodni! A saját apjáról van szó és annak barátairól! Szembe fog nézni velük! A Mardekár pedig mi újat mutathat neki? Hiszen hat éven keresztül harcolt ellenük!
Ekkor eszébe jutott Perselus Piton. Hiszen ő is mardekáros volt! Vele kapcsolatban is le kell küzdenie az ellenszenvét. Sokat nyom a latban, hogy most már ismeri egykori bájitaltan tanára minden titkát.

Harry hangosan kifújta a levegőt. Ez az óra nem lesz piskóta, de nem fog gyáván megfutamodni. Ha annak idején nem tudta legyűrni őt a hírhedt Voldemort nagyúr, akkor egy csapat griffendéles és mardekáros sem fogja.
Miközben az SVK terem felé lépdelt, Harry úgy érezte, hogy inkább szembeszállna ismét a horcrux kutatás veszélyeivel, mint hogy belépjen a halál torkába, amit néhány megátalkodott diák jelentett. Lehet, hogy Voldemort nagyúr nem is volt olyan veszélyes, ha egyes griffendélesekhez és mardekárosokhoz méri az ember?
Merlin gatyájára, dehogy! Milyen hülyeségeken jár az agya!? Még hogy a Sötét Nagyúr nem volt veszélyes!? Hiszen most van a hatalma csúcsán. Pár év és örökre eltűnteti a varázslók egy nemzedékét, akik még nem is sejtik, hogy életük fonalát milyen tragikus hirtelenséggel fogják elvágni…
Nem vesztegetheti itt az idejét. Fel kell vérteznie ezeket az embereket a legtöbb védelemmel, amit adhat nekik. Átadja minden aurori tudását azoknak, akiknek a legtöbbet köszönheti a világon. Csak azt nem tudta, hogy hogyan fog különbséget tenni a jók és a rosszak között. Nem taníthatja ugyanazt a halálfalójelölteknek, mint amit Lily Evansnek! Harry lázasan törte a fejét a megoldáson. Mire az SVK terem elé ért, megszületett benne az elhatározás.
Igenis megadja a lehetőséget a halálfalójelölteknek. Ki ő, hogy különbséget tegyen? Nekik is ugyanolyan joguk van ahhoz, hogy tudást birtokoljanak, mint az apjának, anyjának és a barátaiknak. Perselus Pitonnak is járt egy utolsó esély, és nem élt vissza vele.

A terem előtt csak páran ácsorogtak; alig voltak vagy tizenöten. Csak ennyi ember akar RAVASZ-ra menni ebből a tárgyból? Harry nagyon meglepődött, és egyben meg is könnyebbült. Ha kevesen vannak, talán nem fog akkora balhé kitörni. Bár ki tudja… Nem minden a méret. Lám, James Potter, a saját apja is milyen alacsony termetű, és mégis olyan gyilkos tekintetekkel méregeti, mintha hirtelen Hagrid méretűvé változott volna, és leteríthetné egy jól irányzott ütéssel. Ha Harry nem élt volna meg egyest-mást, akkor azonnal sarkon fordult volna. Így viszont csak megköszörülte a torkát, és úgy tett, mintha nem venné észre a felé áradó ellenszenvet.
- Jó napot mindenkinek – köszönt a várakozókra határozottan, és kinyitotta a termet pálcája egyetlen intésével.
- Mi már találkoztunk, professzor – mosolygott rá, egy barna hajú lány, akiben Harry felismerte Lily Evans Mary nevű barátnőjét.
- Igen – bólintott Harry, majd kíváncsian körbekémlelt. – A barátnője… nincs itt?
- Egy kicsit késni fog, tanár úr, mert nem érezte jól magát – mondta zárkózott arccal Mary.
Harry felvonta a szemöldökét. Szívesen megtudott volna még egyest-mást arról, hogy az édesanyja vajon miért késik el az első SVK órájáról, de sajnos, nem kérdezősködhetett tovább. Már mindenki elfoglalta a helyét a teremben. Harry látta, hogy James és a barátai a lehető leghátrább ülnek le. Sirius, Remus és Peter feszülten pillantgattak Jamesre, mintha barátjuk egy kitörni készülő vulkán lenne.
Harry felkészült rá, hogy James bármelyik pillanatban forró lávát lövellhet ki magából, úgyhogy egy mély sóhajtással igyekezett felvértezni magát.
Az apja nem sokat törődött a barátai pillantásaival; tekintetét egyenesen Harryre függesztette, és haragos indulatokkal méregette tovább, attól a perctől kezdve, hogy elfoglalta a helyét.
Harrynek fogalma sem volt, hogy Jamesnek mi baja van, elvégre – láthatóan - a barátai nem dühösek rá. Biztos forrásból tudta, hogy apja már számtalanszor vett részt büntetésen az évek alatt, nem nagyon értette hát, hogy most miért ez az ellenségeskedés.

Ismét felsóhajtott, és az első padsor elé sétált. Végignézett az őt bámuló tanulókon, és próbálta figyelmen kívül hagyni a hátsó sorban tanyázó James Pottert.
A mardekáros brigáddal egyelőre nem volt sok gondja. Perselus Piton nyugodtan ült a helyén, jó távol Jamestől, és a többi griffendélestől. Páran ugyan szemtelenül megmosolyogták, amikor belépett, tekintetükkel elidőzve felálló haján, és kerek szemüvegén, de ettől eltekintve a tanteremnek az a fele békét ígért.
- Jó napot! – köszöntötte a diákokat. - A nevem Harry William Weasley. Szólítsatok csak professzornak, vagy tanár úrnak. Felolvasnám a névsort. Kérem, hogy aki a nevét hallja, mondjon egy hangos „igent”.
Két mardekáros alig észrevehetően elhúzta a száját, amikor a Weasley nevet meghallotta. Többen a szomszédjukkal kezdtek halk eszmecserébe. Harry nem is számított másra.

A nevek felolvasása által, Harry hamarosan megtudta, hogy édesanyja barátnőjét Mary MacDonaldnak hívják, és roppantul szeret mosolyogni.
- Perk, Sally! – mondta éppen, amikor nyílt az SVK terem ajtaja, és Lily Evans lépett be rajta, arcán bocsánatkérő kifejezéssel.
- Elnézést a késésért, tanár úr. Nem éreztem jól magam reggel – rebegte Lily, és leült Mary mellé az első padok egyikébe.
Perselus Piton a tekintetével követte a sötétvörös haj ragyogását, majd az arca a pillanatnyi fájdalom kifejezése után újra közömbös lett.
Harrynek feltűnt, hogy édesanyja egy kissé sápadt, és a szemei is vörösebbek a kelleténél. Lily súgott valamit a barátnőjének, azután smaragdzöld szemeit Harryre függesztette.
Harry szívesen megkérdezte volna, hogy minden rendben van-e, de úgy érezte az most nem illene a tanórai keretek közé.
- Folytatná végre a névsorolvasást? Elmegy vele az egész óra –hallott egy flegma hangot hátulról.
Harrynek oda se kellett néznie, hogy lássa, az apja indított ellene támadást. Észrevette, hogy Lily összerezzen a hang hallatán, és dacosan előremered a terem egy pontjára, hogy még véletlenül se nézzen a közbeszólóra.
Mi történt itt? Lily James miatt van ilyen állapotban? De miért?
Harry most nem ért rá ezen töprengeni, ugyanis a villámló szemű James erőszakosan felvont szemöldöke nem sok jót ígért. Szinte követelte tőle, hogy végezzen már a névsorral.
- Piton, Perselus – olvasta tovább Harry, miközben igyekezett nem a név gazdájára nézni.
Nem is kellett, mert egy hangos véleménynyilvánítás, ismét félbeszakította.
- Jó, tudjuk, Pipogyusz is itt van… Folytatná már?
A mardekárosok felhördültek, és a nyakukat kifordítva harciasan meredtek James Potterre.
Harry el akart kerülni minden lehetséges ürügyet a balhéra, ezért felvette a leghivatalosabb modorát, próbálva elfelejteni, hogy kivel is beszél.
- Köszönöm a közbeszólást, Mr. Potter – nézett James szemébe Harry. - Úgy hallottam, hogy maga és a barátai eléggé nyughatatlan típusúak, de most arra kérném, hogy bírja még ki egy darabig. A tanóra csak hetvenöt perc múlva fog befejeződni.
James egy fintorral fejezte ki a véleményét.
- James Potter, ahogy hallottuk, jelen van – folytatta Harry, fel sem nézve a pergamenből.
- Igen én vagyok, de haladjunk már! –legyintett türelmetlenül James. - Valamit bemutathatna már nekünk, amit állítólag tud. Hiszen azért van itt, nem?
Harry farkasszemet nézett apja kihívó tekintetével. James nem fordult el, hanem összehúzott szemekkel viszonozta a pillantást.
Végül Harry adta fel a fölösleges küzdelmet.
- Ígérem, Mr. Potter, hogy nem fog csalódni bennem – mondta.

A mardekárosok szemmel láthatóan örömmel nézték James és Harry állandó összecsapását. Az előbbi felhördülésük nem is volt annyira komoly, mint Harry sejtette.
- Te, én a tanárra fogadok – jelentette ki kajánul Avery, odafordulva Perselus Pitonhoz.
- Én is – közölte szenvtelenül Piton, le sem véve a tekintetét Harryről.
- Így nem jó – fintorgott Avery. – Neked arra kellene fogadnod, hogy Nyálas Potter kicsinálja az óra végére.
Piton alig hallhatóan felmordult.
- Eszem ágában sincs. Kérd meg Rosiert.
- Ünneprontó vagy, Piton – felelte Avery, és hátrafordult a mögötte ülő Rosierhez. – Tíz galleont teszek a tanárra a lökött Potterrel szemben. Te?
- A múltkor is fogadtunk, és elfelejtetted megadni – vetette oda Rosier. – Szólj Mulcibernek.
- Rosszabbak vagytok, mint egy rakás sárvérű egy mugli bálon! – szitkozódott Avery.
Mérgében lábbilincselő átokkal sújtotta az előtte ülő Augustus Rookwoodot.

- Tök aranyos ez a tanár – suttogta Mary MacDonald a szomszédjának, Lily Evansnek.
- Aha – bólintott Lily, de szemmel láthatóan teljesen máshol járt.
- Végre egy normális tanár a hét év alatt – folytatta Mary. – Ma reggel még azt hittem…
Lily csak fél füllel hallotta, amiket a barátnője mondott, de az egyik utolsó mondatára kénytelen volt odafigyelni:
- … és még mindig vörös a szemed. Csak tudnám, hogy…
- Semmi bajom – szakította félbe Lily. – Csak keveset aludtam, mondtam már.
- Sirius azt mondta, hogy összevesztél Jamesszel. – Mary egy oldalpillantást vetett a hátul ülő griffendéles fiúkra.
- Sirius sokat fecseg! – háborodott fel Lily suttogva.
Mary megcsóválta a fejét, és megfogta barátnője kezét.
- Tudod, hogy Potter egy beképzelt hólyag. De csak azért csinálja, hogy odafigyelj rá.
Lily azonban nem válaszolt neki. Csak dacosan meredt előre, le sem véve a tekintetét a tanárukról.
- Sirius azt is mondta, hogy James azért volt ideges tegnap este, mert McGalagony büntetőmunkára küldte őket az új tanárhoz. – Mary a fejével Harry felé bökött.
Lily végre levette a tekintetét a tanárról, és elképedve nézett Maryre. Amit hallott, az kizökkentette a némasági fogadalmából.
- Miért mennek büntetőmunkára Harryhez, ha McGalagony csípte el őket?
- Harry? – vonta fel a szemöldökét kíváncsian Mary. – Mióta hívod a keresztnevükön a tanárokat?
Lily nem tulajdonított túl nagy jelentőséget a dolognak, csak vállat vont.
- Ő mondta, hogy Harrynek hívják, amikor találkoztunk vele a bagolyháznál, nem emlékszel? Bemutatkozhatott volna Weasley professzorként is, de nem tette.
Lily rákönyökölt az asztalra, és a pergamenjével kezdett játszadozni.
- A Harry különben is jobban illik rá, mint a professzor – folytatta.
- Jaj, ne már – kuncogott halkan Mary. – Csak azért viselkedsz így, mert annyira hasonlít Jamesre…
- Egyáltalán nem – közölte dühösen Lily.
Hirtelen ő maga sem tudta megmondani, hogy mit is érez az új tanárukkal kapcsolatban. Valami néma segélykérést észlelt a közelében, de nem igazán tudta, hogy miért, hiszen láthatólag Harry William Weasley nem szorult segítségre. Közömbösen hárította el James Potter kitartó beszólásait, és még csak különösen szerencsétlen sem volt, ahogy az eddigi tanáraik többsége. Mégis egyfajta különös vonzódást érzékelt a jelenlétében, mintha szüksége lenne rá, Lilyre. Az nem lehet, hogy azért érzi ezt, mert annyira hasonlít Jamesre… Nem.
Különben is: James Potter már elásta magát nála. Nem fog rágondolni soha többet. Semmi köze Potternek az új tanárhoz. A külsejük bizonyára véletlenül hasonló.
Lily ingerülten vette észre, hogy akaratlanul is egy cikeszt rajzolt az előtte fekvő pergamenre. Dühösen átsatírozta, majd fölé írta nagy betűkkel:
UTÁLOM JAMES POTTERT. – Azzal apró darabkákra tépte a lapot.
Mary mosolyogva figyelte barátnője ügyködését. Nem értett egyet azzal, amit Lily a pergamenjára írt, mert biztosan tudta, hogy Lily Evans halálosan beleesett James Potterbe.

Harry a körülötte zajló suttogásból nem észlelt semmit, mert eltöltötte a tanítás izgalma, amit a DS edzések alkalmával is érzett. Jamesről is már majdnem megfeledkezett.
- A mai óra anyaga a patrónus bűbáj – jelentette ki. – Esetleg tud valaki patrónust idézni?
Páran félénken felemelték a kezüket, köztük Remus Lupin is, amit Harry egy elfojtott mosollyal nyugtázott.
- Mi a fenéért tanuljuk meg ezt a bűbájt? – szólt közbe ismét James. – Csak egy dementort lehet vele elűzni, de azok mostanában csapatostul járnak, ha nem vette volna észre… tanár úr! – nyomta meg gúnyosan az utolsó szót.
Harry felsóhajtott. Már a kezdetekkor tudta, hogy nem lesz fenékig tejfel ez az óra, de James állandó közbeszólásai egyre jobban idegesítették. Miért szabotálja az órát? Nyilván szántszándékkal teszi, de miért? Nyilván vele, Harryvel van baja. Legszívesebben kihívta volna apját a folyosóra, hogy elintézzék egymás közt a problémát, mint férfi a férfival, de nem tehette meg. Nyugodtnak kellett maradnia.
- Több dementort is el lehet űzni ezzel a bűbájjal, de nagyon nagy koncentráció szükséges hozzá – válaszolt türelmesen.
- Ja, persze. Majd épp a koncentráció fog eszembe jutni, mialatt egy dementor a csókomra pályázik – horkant fel James.
- Ha nehezére esik a koncentráció, csak a varázsigét jegyezze meg – mondta csöppnyi gúnnyal Harry.
Jamesnek nem volt ideje kigondolni egy frappáns választ, mert Harry bemutatta a patrónus bűbájt.
- Expecto patronum! – kiáltotta, és a pálcájából nyomban kiszökkent az ezüstszarvas.
Harry nem bírt elfojtani egy diadalmas vigyort, amikor a szarvas körbenyargalta a döbbent Jamest, majd semmivé foszlott.
- Nos, rendeződjetek párokba, és gyakoroljátok a bűbájt! – utasította Harry a csoportot.

- De durva, láttátok a szarvast!? – suttogtak néhányan, miközben Harry körbement, hogy eligazgassa a kialakult párokat.
- Tök béna, mi? – szólt oda Jamesnek Sirius, amikor elhelyezkedtek egymással szemben.
- Nem nagy cucc egy patrónust megidézni – vetette oda James, de magában azért bosszankodott egy sort.
Azt remélte, hogy a tanár legalább olyan idióta, mint az eddigi SVK tanáraik, és könnyen kifoghat rajta. Ám csalódottan jött rá, hogy ez nem is lesz olyan egyszerű. Pláne, hogy még a barátai sem támogatják.
- Figyelted a patrónus alakját, Ágas? – kérdezte Lupin.
- Nem, mással voltam elfoglalva – morogta bosszúsan James, és előhúzta a pálcáját.
- Például azon gondolkodtál, hogy hogyan fogsz bocsánatot kérni Lilytől? – érdeklődött Sirius.
- Majd bocsánatot kérek, ha elrendeztem ezt a pojácát – bökött Harry felé.
- Szerintem jó arc – közölte vállat vonva Sirius.
- Szerintem is – cincogta közbe Féregfark.
- Nyilván akkor is ezt fogod gondolni, amikor este McGalagony rád sóz valami undorító büntetőmunkát, ugye? – gúnyolódott James.
- Pálcát szegezz! – utasította Harry a csoportot. – És most mondjátok a varázsigét! Ne felejtsetek el valami szép emlékre gondolni!
Jamesnek esze ágában sem volt ilyesmin törnie a fejét. Azon gondolkodott, hogy hogyan tudná a tanárt megátkozni anélkül, hogy bárki észrevenné. Az óra közepén ez nem lesz egyszerű. Jó, akkor későbbre halasztja a problémát. Előbb megtanulja ezt a patrónus izét, aztán majd jól kibabrál vele…
James önelégült vigyorra húzta a száját, és kimondta a varázsigét.
- Expecto patronum!
Fehér füstfelhő tört elő a pálcájából, amely pár pillanat múlva feloszlott.
- Úgy látom, tényleg nem nagy cucc egy patrónust megidézni – mondta Sirius. – De vajon neked miért nem sikerül?
James gyilkos tekintetet vetett barátjára.
- Ne szövegelj annyit, Tapmancs, hanem mutasd a patrónusodat. Fogadjunk, hogy még ilyen se lesz, mint az enyém.
- Úgy érted, nekem is egy füstfelhőt kellene produkálnom? – vonta fel a szemöldökét kihívóan Sirius. – Nehéz lesz, Ágas, nagyon nehéz, de a kedvedért megpróbálom...
Sirius hangosan kimondta a varázsigét, és a pálcájából egy hatalmas kutya szökkent ki, eliszkolva a terem másik vége felé.
- Na, hogy tetszett a „füstfelhőm”? – kérdezte beképzelten Sirius.
James mormogott pár szót, amivel elérte, hogy Sirius felkacagjon.
- Ha anyukád megtudná, hogy milyen rondán beszélsz, egy hétig neked kellene mosnod a szennyest a házimanótok helyett.
James bosszúsan épp egy átkot akart a legjobb barátjára küldeni, ám elvonta a figyelmét Harry, aki éppen megállt Lilyék párosa mellett. James fülelni kezdett, hátha meghall valami lényeges információt Lily állapotáról.

Az ő figyelmét sem kerülhette el, hogy a lány késve érkezett az órára. A szemei árulkodtak róla, hogy az éjszaka folyamán nem maradt száraz a kispárnája. Lehetséges, hogy miatta sírt? Azért mert tegnap olyan csúnyán kiabált vele? Jamesbe belemart a rossz érzés. Hiszen ő nem akarta bántani a lányt! Sosem tenne ilyet szántszándékkal. Csak egyszerűen Lily rosszkor volt rossz helyen. Sirius szerint már reggel oda kellett volna mennie hozzá. De nem tudta megtenni, mert a hatalmas lelkiismeret-furdalástól inába szállt a bátorsága. Mi lesz, ha ő bocsánatot kér, Lily pedig csak egyszerűen átnéz rajta?
Pedig pár napja még olyan jó volt! A lány nevetett a viccein, és még játékosan el is évődtek egymással. James közel állt hozzá, hogy ott helyben, a klubhelyiség kandallója előtt, elolvadjon. A gyönyörű zöld szemek rabul ejtették, és immár négy éve el sem engedték. James megfogadta, hogy nem teszi tönkre az estét azzal, hogy ismét elhívja randizni a lányt. Tudta, hogy úgyis nemet mondana, és csak elromlana ez a virágos hangulat. De majd másnap…! Ám akkor megjelent Féregfark, és közölte, hogy az új tanár elkobozta a térképet. A térképet, amit olyan féltve őriztek! James kénytelen volt elfeledkezni Lilyről, ám mára ezt keservesen megbánta. Most hogyan tegye jóvá a lány ellen elkövetett sértést?
- Mi van, Ágas, elaludtál? – kérdezte Sirius, aki egy újabb kutyát varázsolt ki a pálcájából.
James megrázta a fejét.
- Csak koncentrálok.
- Ne felejtsétek el! Valami boldog emlékre gondoljatok! – hallotta a tanár hangját.
James behunyta a szemét, és visszaidézte azt a pillanatot, amikor Lilyvel ült a klubhelyiségben, és a lány ráemelte azokat a tündöklő szemeit. Gyönyörű ajkait mosolyra húzta és őszinte örömmel ránevetett…
James elkiáltotta magát.
- Expecto patronum! – Harry apjának pálcájából egy délceg szarvas bukkant elő, és Sirius kutyája után iramodott.
- Merlin exnejére, Ágas! – hüledezett nevetve Sirius. – Ez volt aztán a patrónus! Te ilyet is tudsz?
James diadalittasan vigyorgott, és visszafordult barátjához.
- Na, kinek van füstfelhője?
Remus mosollyal nyugtázta, hogy James végre újra a régi James, aztán hangosan felnevetett, mert megpillantotta Féregfark ábrázatát. Olyan vörös volt, mint a cékla.
- Féregfark, te már túlkoncentrálsz – jegyezte meg.
Sirius és James egy szót se szóltak, csak Peter felé emelték a pálcájukat, és ráuszították patrónusukat a patkányképű fiúra.
- Hé! – visította Féregfark rémülten, és a terem végéig hátrált.
Ám amikor rájött, hogy a szarvas és a kutya semmilyen kárt nem tesznek benne, visszasomfordált.
- Nagyon vicces, mondhatom – fújta fel magát.
Sirius felröhögött, ám James már másfelé figyelt. A tanár mit magyaráz olyan elmélyülten Lilynek? Minden egyes szót hallani akar.

Harry a diákok között járkálva észrevette, hogy csak nagyon keveseknek sikerül állatalakot felöltött patrónust elővarázsolni. Természetesen James és Sirius próbálkozása nem kerülte el a figyelmét. Lám a patrónus bűbáj, átmenetileg elvonta James figyelmét az ő bosszantásától. Harry egyik célja ez volt a látványos varázzsal. Ahogy sejtette: apja és Sirius pár sikertelen kísérlet után máris állatalakot öltött patrónust varázsoltak. Nem hiába emlegették őket a „különösen tehetséges” jelzővel.
Az édesanyját figyelve azonban nagyon meglepődött. Bárhogy igyekezett is Lily Evans, sehogyan sem akart előbukkanni a patrónus a pálcájából. Se állat, se füst formájában.
- Mi a baj, lányok? – ment oda Lilyhez, és a vele párban gyakorló Maryhez.
- Valahogy nem megy ez az egész – biggyesztette le a száját Lily.
- Dehogynem. Én tudom, hogy sikerülni fog – bólintott Harry, és az édesanyja mögé állt.
Felemelte Lily pálcát tartó kezét, és előreszegezte. Figyelmen kívül hagyta a torkában keletkezett gombócot, ami az érintéssel együtt járt, és így szólt:
- Valami boldog emlékre próbálj gondolni.
Észre sem vette, hogy levetkőzte a szokásos tanári magázódást.
Lily valahogy mindig elfeledtette vele, hogy hol is van voltaképpen. Ott a bagolyháznál, és itt az órán, tulajdonképpen nem létezett más, csak ők. Az édesanyja, akihez végre hozzáérhet, és beszélgethet vele… Csak ne lennének itt olyan sokan. Harry sóhajtva ébredt rá, hogy megemelkedett a zajszint a teremben. Tovább kell mennie, különben elveszíti az irányítást a csoport felett.
- Ne feledd, boldog emlék! – ismételte, és indulni készült.
- Megpróbálom – bólintott elszántan Lily.
- Én mindig a szüleimre gondolok – Harry nem állhatta meg, hogy ezt még meg ne jegyezze. – Ha őket látom, akkor vagyok a legboldogabb.
Harry belenézett Lily kedves arcába, amely a pár nappal ezelőtti vidámságnak a nyomát sem mutatta. Mi történhetett? Ezt ki kell derítenie.
- Milyen megható – közölte hangosan gúnyolódva Avery. – A tanár úr talán még mindig a szüleivel lakik?
Hirtelen megfagyott a teremben a levegő. A griffendélesek, akik eddig a patrónusukkal voltak elfoglalva, most egy emberként néztek Harryre, hogy lássák, hogyan reagál a megjegyzésre. A mardekárosok ellenben összevigyorogtak, és nem állhatták meg, hogy vállon ne veregessék Averyt, amiért ilyen elmésen bosszantja a tanárt.

Avery valójában nem tervezte, hogy bármit is hangosan kijelent, ám amikor látta, hogy Potter visszavonulót fúj, mert elmerül a patrónusbűbáj rejtelmeiben, döntő lépésre határozta el magát. Nem lehet ilyen békésen befejezni egy órát! Hiszen ő unatkozik! Egy árva füstfelhő sem jön ki a pálcájából, akárhogy próbálkozik is. Ez nem fair. Ilyen béna varázslatot tanítani a legelső órán. Különben is mi értelme van? A Sötét Nagyúrnak a barátai a dementorok, nem az ellenségei, akkor meg minek harcoljon ellenük!? Fölösleges időpocsékolás. Inkább kikészíti ő a tanárt, ha már a Nyálas Potter nem hajlandó rá.

Harry annyira feldühödött Avery megjegyzésén, hogy arra készült, pálcát ránt. Végig sem gondolta, hogy a tanárok módszerei között, nem szerepel a megátkozás. Pillanatnyilag ez érdekelte a legkevésbé. Hiszen Mordon is görénnyé változtatta Malfoyt, persze szigorúan nevelői célzattal! Hoppá. Az nem is Mordon volt, hanem az ő bőrébe bújt halálfaló.
Mielőtt Harry eldönthette volna, hogy mit is szándékozik tenni, egy lányhang közbeszólt.
- Ne is törődjön vele, tanár úr – szólalt meg mellette Lily halkan, de azért határozottan, hogy mindenki hallja. – Avery néha hajlamos rá, hogy más helyiségben felejtse az agyát.
- Ne merészelj így beszélni velem, te mocskos sárvérű! – kiáltotta magából kikelve Avery.

A következő pillanatban több dolog is történt egyszerre, mielőtt Harry közbeavatkozhatott volna. James Potter átszökkent egy asztalon, és Avery előtt termett, majd a puszta kezével egy hatalmas ütést mért a mardekáros képébe. Avery barátai először a megdöbbenéstől csak hápogni tudtak, aztán kisvártatva minden mardekáros előrántotta a pálcáját, és Jamesre szegezte. Sirius és Remus nyomban ott termettek, hogy segítsenek a barátjuknak, úgyhogy pár pillanat múlva a két tábor egy asztal fedezékéből lőtte egymásra a bűbájokat.
Harry úgy döntött, amíg kitalálja, hogy mit csinál, addig ő is fedezéket keres. Mivel nyíltan nem támogathatta a griffendéleseket – legszívesebben ezt tette volna -, ki kellett találnia valamilyen köztes megoldást, amivel elsimíthatja ezt az affért. Ám benne is fortyogott a düh, mert az édesanyját senki se nevezze sárvérűnek, ha ő ott van.
A griffendéles lányok, akik nem kívántak részt venni az összecsapásban, a terem ajtaja felé araszoltak, kivéve Lilyt, aki Harry közelébe mászott.
- Harry… izé… tanár úr. Valahogy meg kellene állítani őket. Ha így folytatják, nem marad berendezés a teremben.
Lily igazat szólt; máris tönkrement három asztal a röpdöső bűbájok erdejében. Pár szék kitört lábakkal hevert a két tábor közötti frontvonalon.
- Szerinted mit csináljunk? – kérdezte Harry, miközben legszívesebben ő is átküldött volna egy átkot a mardekárosok vigyorgó képébe.
Mielőtt Lily válaszolhatott volna, hangos sikítás támadt a menekülő lányok körében, akik láthatóan megrémültek valamitől, ami nem az átkozódó fiúkat jelentette.
- Egy patkány! – visította egy mardekáros lány, és felugrott a hozzá legközelebb álló asztalra. Rosszul tette, mert a következő pillanatban eltalálta egy kósza átok, és ájultan borult le róla.
- Jól van, akkor… - kezdte Harry, szorosan megmarkolva a pálcáját, tekintetét pedig Lilyre emelve.
De nem folytathatta, mert ekkor recsegő kiabálás hallatszott a bejárat felől, amely hirtelen kitárult.
- Mi ez? Mi történik itt! Rendbontás a sötét varázslatok teremben! Látszik, hogy nincs itt az igazgató, ha itt lenne nem… - kárálta a belépő Argus Frics, ám tovább már nem folytathatta, ugyanis egy Rosier által küldött bűbáj hasba találta.
A gondnok lerogyott az ajtóban, és fejjel előre beesett a terembe.
- CSETEPATÉ! – libbent be a terembe Hóborc is egy hangos ordítás kíséretében.
A harcias kísértet könyveket kezdett el hajigálni mindenfelé, láthatóan nem nagyon érdekelte, hogy kit talál el vele.

- Drasztikus eszközökhöz kell folyamodnunk, ha nem bánja, tanár úr – nézett Harryre elszántan Lily.
Harry pislogott párat, majd kidugta a fejét az asztal mögül, ahol rejtőzött. Hiba volt, mert Hóborc épp akkor hajított arra egy vaskos kötetet.
Harry gyorsan behúzta a nyakát, így a könyv mellette csattant be, egyenesen a kuporgó Mary MacDonald lába elé.
- Mi a terved? – zihált Harry.
Nem akart gyáván itt ücsörögni, miközben az édesanyja épp arra készül, hogy szembeszálljon a harcoló tömeggel.
Lily súgott neki pár szót, Harry bólintott, majd szinte egyszerre ugrottak ki az asztal fedezékéből.
- Petrifikus totalus! – kiáltották egyszerre, egy jókora kört leírva a pálcájukkal.
A teremben egyszerre mindenki megdermedt: a mardekáros fiúk, akikre épp rádőlni készült egy könyvespolc; a griffendéles fiúk, akik elől épp szétrobbant az asztal; a lányok, akik épp az ájult Frics mellett próbáltak kirohanni az őket üldöző patkány elől, valamint Hóborc, aki épp Mulciber fejére pottyantott egy gazdátlan cipőt.
Harry jól látta, hogy a patkány sem tudja kivonni magát a bűbáj hatása alól: sóbálvánnyá dermedve állt az egyik széttört asztal alatt.
Az asztalok darabjai a bűbáj hatása után törmelékesre törtek, a könyvespolc magabiztosan folytatta útját lefelé, immár a mozdulatlan mardekárosokat sújtva. Nagy robajjal földet ért a Mulcibert eltaláló cipő is, amit az, csak egy fájdalmas szemforgatással fogadhatott.

Éppen ezt a pillanatot választotta a belépésre McGalagony professzor, aki a folyosó túlsó végéről hallotta meg a sikítozást és durrogtatást.
- Weasley professzor! – kiáltotta McGalagony, miközben az orrlyukai vészesen kitágultak. – Mi folyik itt?
- A tanár úr csak órát tart – felelte Lily Evans nyugodtan, miközben feltápászkodott a földről.
Harry nem tudott elfojtani egy vigyort. McGalagony kiáltásaival – mely szerint az iskola tanulóitól még nem látott ilyen elvetemült viselkedést – mit sem törődve szétnézett a teremben.
James, Sirius és Remus éppen puszta kézzel készültek nekirontani a mardekárosoknak, mivel a fedezékül szolgáló asztal már nem volt használható állapotban. Avery épp szétkente elferdült orrán a vért, Rookwood épp az ájult Rosieren taposott, Perselus Piton pedig az egyik sarokban ácsorgott.
Harry látta, hogy megmozdul. Ezek szerint ő észlelte, hogy mire készülnek Lilyvel, és időben hatástalanította. Harrynek volt egy olyan érzése, hogy csak a megfelelő pillanatra várt, hogy James Pottert elintézhesse.
- … és a diákokat nem efféle módszerekkel vesszük rá a tudás… Á, patkány! – kiáltott fel McGalagony professzor rémülten, amikor észrevette a bujkáló rágcsálót.
Harrynek az a halvány gyanúja támadt, hogy a patkány nem lehet más, mint a rémült Pettigrew, aki így akarta kivonni magát a veszélyes harcból.
- Azonnal vessen véget ennek! – kiabálta McGalagony, miközben Fricsen átlépve kiaraszolt az ajtón, és megpróbálta becsukni maga után. – Micsoda gyalázat, hogy a Griffendél…
Amikor rájött, hogy a gondnok feje útban van, és nem sikerül becsapnia az ajtót, felszegte a fejét, és méltóságteljesen távozott.
Harry vágott egy fintort, és elszántan hátrafordult, hogy gatyába rázza a megvadult diákokat.





<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)