Köszönd Waterloonak! írta: AgiVega

[Kritikák - 1]

+++ betűméret ---
>>




Kedves Temeraire-rajongók! Ahogy ígértem, itt az első hosszabb Temeraire fanficem. Vehetitek úgy, hogy a „Temeraire-egypercesek” közül az első és második történetre épít, a többire nem.

Mivel jó néhány évvel az ötödik könyv után játszódik, erősen spoileres, de hát ezt már megszokhattátok az egypercesek idején.

A Temeraire világa Naomi Novik tulajdona, én csak eljátszadozom a karaktereivel.




KÖSZÖND WATERLOONAK!


1. fejezet


A levél




A Sydney melletti búvóhely, 1815. november 5.


Az ebédlő levegőjét megtöltötte az ínycsiklandó sült marhahús izzadságszaggal keveredő illata és a reptetők szokásos zsibongása. A kupák csörömpölése és az evőeszközök összekoccanása szolgáltatta az aláfestést a hol visszafogott, hol hangos tereferéhez. Laurence megpróbált nem figyelni rá, és örömmel konstatálta, hogy sikerült megtanulnia, miként eressze el a füle mellett a nem kívánatos megjegyzéseket. Ezek jobbára róla szóló megjegyzések voltak, melyek a hosszú asztal végén, az alacsonyrangú tisztek közt ülve is eljutottak hozzá. Valaha azt remélte, egyszer majd felhagynak azzal, hogy őt szapulják, de még évek multával is ő volt az első számú közellenség, a komisz megjegyzések és lenéző tekintetek céltáblája.

De már nem érdekelte. Amíg ott volt neki Temeraire, Allen és Roland, akik hűek maradtak hozzá, nem volt oka panaszra. Még mindig jobb sora volt, mint amilyet egy hazaáruló érdemelt.

Laurence olyan közel hajolt a tányérjához, amennyire csak lehetett, remélve, hogy az étel illata elnyomja a mosdatlan testek szagát, beleértve a sajátját is, de hiába. Hét évet töltött Ausztráliában, de még mindig nem szokott hozzá ahhoz, hogy a reptetők a nap végére mennyire bűzlenek. Emlékeztette magát, hogy a tengerészek is büdösek voltak, de a tengeren töltött napjai során legalább ő ügyelt rá, hogy ne tartozzon a kellemetlen szagúak közé. Itt, Ausztráliában, lehetetlen volt, hogy az ember ne izzadjon meg. A hőség majdhogynem elviselhetetlen volt, a nap könyörtelenül tűzött le azokra a szerencsétlenekre, akik kénytelenek voltak itt élni. Mire visszatértek a napközben végzett erdőirtásból, olyan kimerültek voltak, hogy nem vették a fáradságot maguknak a vacsora előtti mosakodáshoz, hanem csak lerogytak az ebédlőasztal mellé. És Laurence még csak nem is hibáztathatta őket, hiszen maga is rég feladta azon szokásait, amelyekhez korábban úriemberként olyannyira ragaszkodott.

Valaki lehuppant a jobbján lévő székre, de ő nem nézett fel a tányérjából – valószínűleg csak egy futár vagy egy zászlós, egyike azon bosszantó kis gazembereknek, akik a legnagyobb élvezetet lelték az ő kigúnyolásában. Ő persze sosem alacsonyodna le annyira, hogy bosszút álljon egy neveletlen gyereken, aki még csak nem is tartozik a legénységéhez, de önkéntelenül is elvigyorodott, mikor eszébe jutott, ahogy Roland egyszer behúzott egy zászlósnak, egy nála jóval idősebb és magasabb fiúnak, mert kigúnyolta a kapitányát. Szerencsére az eset az erdőben történt, és kevés szemtanúja volt, a zászlósfiú pedig annyira szégyellte, hogy egy alacsony kislány megverte, hogy megaláztatását nem verte nagydobra. Laurence bele sem mert gondolni, mi lett volna Emilyvel, ha a verekedés egy népes helyen történik. A legkevésbé sem szerette volna, hogy a lányt megkorbácsolják, csak mert vétett a szabályok ellen.

– Nem is rossz, uram, igaz? – kérdezte a jobbján ülő személy, így Laurence kénytelen volt feltekinteni. Roland ült mellette, a saját tányérjára mutatva. – Nem túl gyakran fordul elő, hogy valami olyan tisztességes dolgot raknak elénk, mint ez itt…

– Így igaz – bólintott Laurence, aki hirtelen kínosan érezte magát átizzadt ruhája miatt – Roland nyilvánvalóan szakított időt rá, hogy felmenjen a szobájába, és átöltözzön. Évekkel ezelőtt ő maga javasolta volna a vacsora előtti mosdást és a ruhaváltást, nagy figyelmet fordítva megjelenésére, és Roland lett volna az, aki piszkos és csak a vállát vonogatja a rendreutasítás hallatán. Ma Roland azonban szinte finom úrihölgynek látszott – már amennyire hölgynek lehet tekinteni valakit, aki férfi uniformist visel. De Laurence-nek el kellett ismernie, hogy Emily igazán csinos fiatal nővé érett és még a férfi egyenruha sem tudta elrejteni nőies idomait. Milyen idős is lehet? Húsz? Huszonegy?

Valószínűleg furcsán nézhetett hadnagyára, mert az kérdőn vonta fel a szemöldökét. Laurence kényszerítette magát, hogy elfordítsa tekintetét.

Ebben a pillanatban egy ifjú kapitány, Jacobs, már ha Laurence jól emlékezett a nevére, rontott be a terembe. Kezében egy gyűrött levelet szorongatva, torkaszakadtából üvöltött: – Győztünk! Napóleon Waterloonál megadta magát! Vége a háborúnak! Most kaptam a levelet Roland admirálistól!

Hosszú, néma csönd követte a bejelentést, aztán mintha bomba robbant volna a teremben, mindenki egyszerre kezdett kiabálni.

– Hallotta ezt, uram? Győztünk! Győztünk! – sikoltotta Emily és a következő pillanatban ajka a férfiéra tapadt, karja a nyaka köré fonódott, és forrón, hosszan csókolta, míg csak mindketten ki nem fogytak a szuszból. Laurence nem is próbált kibontakozni az ölelésből, Roland merészsége szinte megbénította.

– Győztünk!

– A békák megfutamodtak!

– Végre béke lesz!

– Isten óvja a királyt!


Amint Emily kibontakozott az ölelésből, az arcát pír borította, a szemében öröm szikrázott, és alig érthetően hebegett: – Elnézését kérem, uram, egyszerűen csak túl boldog voltam…

Laurence érezte, hogy ég az arca, és tekintetét gyorsan végigfuttatta a termen, hogy lássa, felfigyelt-e rájuk valaki. Szerencsére a csodálatos győzelem híre hallatán a reptetők süketek és vakok voltak minden más iránt – a levegőből kalapok záporoztak az elragadtatott britekre, Jacobs kapitányt pedig egy asztal tetejére állították, hogy onnan olvassa fel Roland admirális levelét, mindenki legnagyobb örömére. A levél 1815. július 1-én íródott, és négy hónapba telt, mire elért hozzájuk, őket mégis annyira megörvendeztette, mintha Napóleon bukása csak az előző nap történt volna.

– A hetedik Koalíció… az Angol-Szövetséges hadsereg…

– …Wellington herceg és a porosz Gebhard von Blücher parancsnoksága alatt…

– Huszonkétezer ember és ötvenegy sárkány veszett oda vagy sebesült meg a mi oldalunkon…

– Napóleon negyvenhétezer embert és nyolcvanöt sárkányt veszített…

– …végül száműzték Szt. Ilona szigetére…


A terem hosszú ideig zsongott az izgatott megjegyzésektől, és mivel ilyen horderejű hírek hallatán senki sem foglalkozott azzal, hogy egy rangjától megfosztott kapitányon gúnyolódjon, Laurence-nek hirtelen egyáltalán nem volt sürgős, hogy elhagyja az ebédlőt: mindent hallani akart Napóleon legyőzéséről. Ámbár, ahogy telt az idő, egyre jobban idegesítette a tudat, hogy nem tud annyira odafigyelni a véres részletekre, mint szeretné, mivel a gondolatai a waterlooi csatatérről makacsul egy bizonyos hadnagynő felé vándoroltak, aki mellette ült.

Tíz óra is elmúlt, mire végül felállt az asztaltól, elnézést kért Emilytől, miközben megpróbálta elkerülni, hogy elpiruljon, és a kijárat felé indult, hogy meglátogassa Temeraire-t. A sárkány bizonyára izgatottan várja a híreket, és meg lenne sértve, ha a részletekről nem a kapitányától, hanem valaki mástól értesülne másnap reggel. Mielőtt elhagyhatta volna az épületet, Jacobs kapitány utána kiáltott:

– Hé, Laurence! Levele van! Nem kisebb személytől, mint az admirálistól!

Laurence udvariasan zavart kifejezést öltött, miközben átvette a gondosan lepecsételt levelet. Bármennyire igyekezett is, ezúttal nem vette hasznát „szelektív hallásának”.

– Az admirális még mindig üzeneteket küld Hazaáruló Uraságnak?

– Hát persze, ők aztán eléggé… baráti viszonyban voltak a jó öreg Angliában, nem tudtad?

– És feltehetően amilyen az anya, olyan a lánya, nem igaz?


Laurence az első két megjegyzést viszonylagos hidegvérrel fogadta, de a harmadik ugyancsak célba talált. Forrt benne a düh, azzal fenyegetve, hogy kitör… Keze ökölbe szorult, és a fogát csikorgatta. Ekkor tekintete a termen keresztül találkozott Emilyével, mely némán könyörgött neki, hogy fogja vissza magát. A lány valószínűleg mindent hallott – a kapitánya és az anyja közti „baráti viszonyra” vonatkozó megjegyzést, és az utóbbit is, melyből nyilvánvalóvá vált, hogy érzelmeinek önkéntelen kimutatása mégsem maradt teljesen észrevétlen.

Ha Emily nem esdekelt volna némán, hogy fékezze indulatait, Laurence a szabályok ellenére megütötte volna a férfit. De a lány tekintete rádöbbentette, hogy a verekedés csak rontana a helyzeten – nemcsak megszegné vele a Hadtest szabályait, de okot is adna a gyanúra. Ráadásul teljesen alaptalanul.

Laurence mély levegőt vett, hogy megnyugodjon, lesújtó pillantást vetett a suttogókra, majd kissé meghajtotta a fejét Jacobs felé, hogy megköszönje a levelet, és elhagyta a termet.

oOo


Ahogy számított rá, Temeraire magán kívül volt az örömtől, hogy Napóleon legyőzéséről hallhat.

– Ó, és remélem, Lien is egyike volt annak a nyolcvanöt sárkánynak, amelyik elpusztult… – mondta egy kissé túlzó rosszindulattal.

Laurence elnéző mosollyal ingatta a fejét – mindenkinél jobban tudta, hogy Temeraire sosem kívánná egy másik sárkány halálát, ez volt az elsődleges oka annak is, hogy árulók lettek, de Lung Tien Liennel egészen más volt a helyzet.

– …de úgy tűnik, te nem is örülsz annyira a győzelemnek – jegyezte meg a sárkány egy idő után. – Zavar valami, Laurence?

– Semmi, tényleg semmi, kicsim – veregette meg gyengéden a kapitány az állat nyakát. – Biztosíthatlak róla, hogy nagyon is örülök a győzelemnek. Ez a legjobb hír, amit évek óta hallottam.

– De akkor is bánt valami – mondta Temeraire, figyelmen kívül hagyva reptetője utóbbi szavait. – Még ha nem is látok a sötétben, érzem a hangodon. Valami zavar téged. Segíthetek valamiben?

– Kétlem, hogy tudnál… és kétlem, hogy bármit is tenni kellene. Végül is önkéntelen cselekedet volt… egyáltalán nem gondolta komolyan.

– Nem gondolta komolyan? Kiről beszélsz egyáltalán?

– Emilyről – mondta Laurence szomorkás mosollyal. – Nem fogod elhinni, de… megcsókolt.

– Hol?

– Az asztalnál.

– Nem úgy értem… hol?

– Ó – Laurence hálás volt a sötétségnek, hogy elfedte pirulását. – Az ajkamon. De… biztos vagyok benne, hogy csak magával ragadta a pillanat varázsa. Túlságosan boldog volt, amikor meghallotta a győzelem hírét…

– És tulajdonképpen téged mi zavar annyira? Az a tény, hogy megcsókolt, vagy az, hogy esetleg nem gondolta komolyan a csókot? – érdeklődött a sárkány.

– Micsoda kérdés ez, Temeraire? – csattant fel Laurence. – Természetesen az egyetlen ok, ami zavar, az az, hogy az étkezőben mindenki szeme láttára csókolt meg! Az emberek elkezdenek majd pletykálni, és az ilyen pletykák tönkre tehetik a jó hírét.

– Őszintén szólva nem hiszem, hogy Emily Roland sokat törődik a jó hírével. Ebben a vonatkozásban olyan, mint Catherine Harcourt.

– Istenem, ne is említsd Harcourtot! – sóhajtott Laurence. – Semmit sem szeretnék kevésbé, mint hogy az emberek azt higgyék, hogy van valami… helytelen dolog Emily és köztem. Végül is még csak gyerek…

– Én inkább fiatal felnőttnek nevezném – ásított Temeraire.

– Mindegy – intett türelmetlenül a kapitány. – Jobb, ha alszol, holnap ismét nehéz napunk lesz.

– Ó, igen. És Laurence, jó lenne, ha megmosdanál, büdös vagy.

oOo


Laurence általában élvezte a kellemes, hosszú, frissítő fürdőt a kádban, és úgy vélte, minden joga meg is van az élvezethez, ha már egyszer kisebb vagyont költött rá, hogy itt, a semmi közepén egy luxuscikknek számító saját kádat szerezzen be. Ma azonban a fürdőzés egy cseppet sem hatott rá frissítően: noha fáradt izmait kellemesen ellazította, a fejében kavargó gondolatokra nem volt jótékony hatással.

Ajka még mindig bizsergett Roland meggondolatlan csókjától, és a férfi helytelenítette saját gyerekes érzelmeit – mert igenis gyerekes érzés lett úrrá rajta, amihez foghatót azóta nem érzett, hogy Edith Galmannek játékosan megígérte, hogy feleségül veszi. Akkor Edith megcsókolta őt – a lány kilenc éves volt, ő tizenhárom –, és az a csók ugyanúgy bizsergett még órák múlva is, mint ez a mai.

Volt pár nő az életében – a fiatal Laurence hadnagy összetört néhány női szívet a világ különböző kikötőiben –, de azok a múló viszonyok semmit sem jelentettek számára, és azoknak a nőknek a csókja sosem bizsergette meg igazán az ajkát. Végül is a szíve mindig Edith Galmané volt.

Aztán jött Jane Roland, aki határozottan többet jelentett számára, mint Edithen kívül bármely másik nő, ám a csókja nem váltott ki belőle bizsergető érzést. Akkor Emilyé miért?

Megrázta a fejét, hogy kitisztuljanak a gondolatai, de Emily csókja helyett egy másik kép villant elé: a kapitányok és hadnagyok csúfondáros mosolya, amint kigúnyolták Roland admirálissal folytatott egykori viszonya miatt… És akkor jött rá, hogy még nem is olvasta el az admirális levelét.

Még mindig nem tette túl magát a meglepetésen, hogy levelet kapott Jane-től, hiszen az asszony négy évig nem is vette a fáradságot, hogy tartsa vele a kapcsolatot. Az egyetlen levélben, amit Ausztráliában kapott tőle, arról értesítette, hogy Iskierka és Temeraire tojása kikelt és a sárkány örökölte apjától az Isteni Szelet, de nem tud tüzet okádni. Laurence-t sokkolta a hír, hogy a kis sárkány újonnan kinevezett kapitánya, Ezekiah Martin Gwendolynnak nevezte el az állatot. Martin valószínűleg ugyanolyan tehetségtelen volt a névválasztásban, mint saját szülei.

Laurence felállt a kádban, hogy kabátja zsebéből kihalássza a papírt, aztán újra elhelyezkedett a vízben. Óvatosan bontotta fel a levelet, csak a sarkánál fogta meg, hogy vizes ujjaival el ne maszatolja a tintát.

Laurence!

írta Jane, mindenfajta „kapitány” vagy „Mr.” vagy „kedves” megszólítás mellőzésével, noha a férfi nem is várta, hogy valaha hallja még tőle, vagy a nő kézírásában olvassa a „kedves” szót önmagával kapcsolatban.

Bizonyára meglepi, hogy levelet kap tőlem, mivel régen nem léptem kapcsolatba önnel, de biztosíthatom, hogy mindent tudok ausztráliai eredményeiről. Nem, ne gondolja, hogy kémeket állítottam önre, ez méltatlan lenne hozzám. Emily az, aki lelkesen informál engem mindenről, ami ott, a világ másik felén történik. Be kell vallanom, örülök, hogy sem ön, sem Temeraire nem robbantott ki forradalmat, és nagyon bízom benne, hogy a jövőben sem fog. No, de eltérek a tárgytól.
Azért írok most önnek, mert szeretném emlékeztetni egy bizonyos beszélgetésünkre, mely tíz évvel ezelőtt zajlott le. Lehet, hogy ön már nem emlékszik rá, de én tökéletesen magam előtt látom megrökönyödött arcát, amikor azt hallotta tőlem, hogy nem csak sárkányainkat szaporítjuk, hanem kényszerhelyzetben időnként saját magunkat is.


Laurence az ajkába harapott. Megrökönyödött arcát… Jane tényleg sosem tudott választékosan fogalmazni… És mi van ezzel a tenyésztés dologgal? Laurence hirtelen úgy érezte, hogy összeszorul a gyomra, és a testét körülvevő finom meleg víz hőmérséklete jó néhány fokkal csökken.

Azt is említettem önnek, hogy ha egy sárkány eléri a tíz éves kort, akkor a kapitányát felkérhetik, hogy gondoskodjon néhány tisztről a Repülő Hadtest számára. Nem szeretek köntörfalazni. Laurence, Temeraire tíz éves lett. Itt az ideje, hogy találjon magának egy megfelelő nőt, aki megszüli a gyermekét. Vagy gyermekeit. Most, hogy jobban belegondolok, jobb lenne kettő. Miért? Nos, megmagyarázom.

Mostanra Laurence levelet tartó jobb keze már annyira remegett, hogy meg kellett ragadnia a papírt a bal kezével is, nehogy beleejtse a vízbe. Nem szeretek köntörfalazni, horkantott. Nem, ez aztán tényleg nem jellemző Jane-re.

Sajnos az történt, hogy a waterlooi csatában megsebesült a mi tiszteletreméltó Granby kapitányunk. Sérülése nem életveszélyes, de elég… hogy is mondjam, kínos. Attól tartok, hogy sosem lesz képes rá, hogy Iskierkának jövendőbeli kapitányt adjon. Hallván a híreket, Iskierka kijelentette, hogy ha nem kaphatja meg Granby utódját, akkor az önét akarja.

Ennél a sornál a levél kiesett Laurence kezéből. Hála harcban edzett reflexeinek, csak a papír alja merült bele a vízbe, mielőtt elkapta volna, és ahogy újra felemelte, a „Jane Roland, Légi Admirális” aláírás kék tinta-patakocskában oldódott fel.

Iskierka? Szent ég, sóhajtott.

Furcsa, nemde? Valamiért nagy tiszteletben tartja önt. Ne kérdezze, miért, Iskierka sosem gondolkodott józanul.
Nos, hogy rövidre fogjam, a Hadtestnek szüksége van a szolgálataira. Miután Iskierka elhagyta Angliát, hogy párosodjon Temeraire-rel, hiányát nagyon megéreztük a harcok során. Még így is, hogy a Napóleon elleni háborúnak vége, nem kockáztathatjuk meg, hogy elveszítsük az egyetlen tűzokádónkat, és mindannyian tudjuk, hogy Iskierka milyen önfejű: sosem fogadna el olyan kapitányt, akit nem kedvel. Csak reménykedhetünk benne, hogy elégedett lesz az ön fiával vagy lányával.
Kérem, ne értsen félre: ez nem parancs, elvégre, ha az lenne, nem lenne más, mint szexuális kizsákmányolás. Kérem, tekintse úgy, mint egy javaslatot. Méghozzá igen erőteljes javaslatot. Nem érdekel, hogyan csinálja, Laurence, csak tegye meg!
Remélem, kérésem nem hangzik nyersen, és a többi Angliában maradt reptető társával együtt sok sikert kívánunk erőfeszítéseihez. Most, hogy levelem végén járok, Berkley vadul kacsintgat felém. Pontosan tudja, hogy mit írok. Azt hiszem, az a kacsintgatás nem nekem szól, úgyhogy ezennel továbbítom önnek. Jól tudja, milyen Berkley…

üdvözlettel,


Laurence a ronda tintafoltot bámulta, melynek helyén nemrég még Jane neve állt. A víz közben jéghidegre hűlt, és ő egész testében reszketett. Ez nem történhet meg vele! Ez nem lehet…

Hagyta, hogy a levél a földre essen, és teljesen belecsúszott a kellemesen illatozó habokba, aztán újra felült, hogy köpködve és prüszkölve szabaduljon meg az orrába került víztől. De még a víz sem volt képes rá, hogy kitisztítsa gondolatait és elmossa kétségeit, vagy hogy felébressze rémálmából.

Mert ez kész rémálom.

Ebben a percben Laurence úgy érezte, hogy inkább alávetné magát egy újabb korbácsolásnak egy afrikai herceg udvarában, vagy harcolna egyedül egy tucat tengeri kígyóval, mint hogy ezt megtegye…

Ujjaival végigszántott csöpögő, ősz szálakkal tarkított szőke haján, és elszégyellte magát. Szégyellte magát, mert ahelyett, hogy szegény Granby sorsán szánakozott volna, önmagát sajnálta. Ha Iskierka nem ragaszkodott volna ahhoz, hogy ő adjon neki jövendőbeli kapitányt, akkor Roland admirális nem kényszerítette volna… szaporodásra. Végül is, az admiralitás úgy akart megszabadulni Temeraire-től, hogy Ausztráliába küldte, ami azt jelenti, hogy a sárkányt kapitánya halála után nem kényszerítenék katonai szolgálatra.

Aznap este Laurence keze már másodszor szorult ökölbe. Még sosem volt ilyen dühös Iskierkára.

Ó Istenem, hogy fogom ezt végigcsinálni? És kivel?



>>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)