Köszönd Waterloonak! írta: AgiVega

[Kritikák - 2]

+++ betűméret ---
<< >>



krisztyik: köszi, igyekszem. A fanfiction.net-en sokan mondták, hogy eleinte nem tetszett nekik a Laurence/Emily párosítás, de aztán megszokták, sőt, meg is szerették. Hátha veled is ez történik majd… ;)

Pihe: naná, hisz ismered Temeraire-t! ;)

3. fejezet


Temeraire, a házasságszerző





Nem túl gyakran fordult elő, hogy Temeraire úgy vélte, kapitányának elment az esze, de ma képtelen volt mást gondolni. Miért tenné Laurence önként tönkre a saját életét egy olyan asszonnyal, aki szabályosan taszítja őt, amikor megkaphatna egy olyan nőt, aki tökéletes boldogságot biztosíthatna számára, úgy testi, mint lelki szempontból?

Az emberek vészesen hajlamosak az ésszerűtlenségre…

Temeraire természetesen megértette, hogy Laurence nem akarja tönkre tenni Emily jó hírét, míg Mariannél ez nem lenne olyan nagy katasztrófa, hiszen aligha akadna más férfi, aki szemet vetne rá. Digby még azért a csekélyke figyelemért is szerencsésnek mondhatná magát, melyet Laurence-től kapna, hiszen szegényke biztos már rég feladta a reményt, hogy felkeltse egy férfi figyelmét. Laurence tudatában volt ennek, ezért úgy gondolta, hogy ha teherbe ejti Digbyt, az nem olyan nagy bűn, mintha ugyanezt Emilyvel tenné. Ez Temeraire-t csak megerősítette abban a meggyőződésében, hogy Laurence-t igenis érdekli Emily. Méghozzá nem is kicsit.

Ez pedig azt jelenti, hogy ha nem akarja, hogy kapitánya végzetes hibát kövessen el, saját karmába kell vennie a dolgokat. Laurence arra kérte – nem is, azért könyörgött –, hogy ne beszéljen Emilynek a levél tartalmáról, de Temeraire nem adta a szavát, hogy szót fogad neki.

A sárkány kész volt mindent megtenni, ami szükséges, és biztos volt benne, hogy Laurence később még hálás lesz neki ezért.

A rövid repülés alatt, melyet a félig kiszáradt tótól a legénység táborhelyéig tettek meg, Temeraire kieszelt egy tervet. Mielőtt leereszkedtek, hogy felvegyék a többieket és folytassák a munkát, volt gondja rá, hogy megjegyezze Laurence-nek:

– Mellesleg, ha meg akarod nyerni magadnak Digbyt, akkor még vacsora előtt feltétlenül fürödj meg.

Laurence beleegyezően felmordult, aztán többé nem is esett szó a dologról.

oOo


Mostanra beesteledett, és amint földet értek a búvóhely területén, Laurence elment, hogy megfürödjön, marionettfigura módjára készségesen teljesítetve a zsinórok találékony mozgatójának, saját Éterijének utasításait.

– Hé, Emily! – kiabált Temeraire a lány után, mikor az az épület felé indult –, szeretnék beszélni veled. Lehetőleg tanúk nélkül – vetett szigorú pillantást a földi legénységre.

– Természetesen – vonta meg a vállát Emily, miközben a földi legénység tagjai eltávolodtak tőlük.

– Gyere, menjünk valami csendesebb helyre – vezette a sárkány a mit sem sejtő lányt a sárkánykifutó szélét szegélyező bokrokhoz. – Nos, Emily – halkította le a hangját amennyire csak tudta –, be kell vallanom, hogy most épp nem fogadok szót Laurence-nek, mivel ő megtiltotta nekem, hogy beszéljek neked erről a dologról, de amit teszek, az ő érdekében teszem.

A lány szemöldöke a magasba szökött, majdhogynem eltűnt homokszínű frufruja alatt.

– Megtiltotta neked, hogy beszélj nekem… de miről?

A sárkány megköszörülte a torkát, hogy komolyabbnak és hivatalosabbnak hangozzon. – Tegnap este Laurence levelet kapott anyádtól. Ebből megtudta, hogy Granby kapitány igencsak kellemetlen sérülést szenvedett, ami lehetetlenné teszi, hogy valaha is örököst nemzzen.

– Micsoda? – Emily majd megfulladt az elfojtott nevetéstől. – Ez valami vicc?

– Biztosíthatlak, hogy nem. Az a szerencsétlen Granby eunuch lett. Elég furcsa szó, nem? Iskierkától tanultam, ő hallott egy csomó dolgot az eunuchokról tojás korában a háremben… és pont Iskierka az, aki szegény Laurence számára megnehezítette az életet…

Emily zavartan pislogott, láthatóan még mindig nem talált összefüggést Granby sérülése és anyja levele közt.

– Tudod, milyen Iskierka… teljesen lökött, és ráadásul rettenetesen makacs. Azt vette a fejébe, hogy ha jövendő kapitányát nem kaphatja meg Granbytől, akkor Laurence-től akarja megkapni. Anyád pedig kiadta az utasítást Laurence-nek, hogy nemzzen örököst.

Emily olyan hangot hallatott, ami a kuncogás és a hitetlenkedő felszisszenés keveréke volt. – Nos… ha jobban belegondolok, már itt az ideje számára. Te majdnem tizenegy éves vagy…

– Igen, ezt az admirális is említette, és arra kérte Laurence-t hogy mindjárt két utánpótlásról gondoskodjon a Hadtest számára. Egyről nekem, és egy másikról Iskierkának.

Emily most már nem is próbálta visszatartani nevetését. – El tudom képzelni az arcát… szegény Laurence…

– Igen, nagyon kínos, nem? Nos, hogy rövidre fogjam, Laurence ma közölte velem, hogy ajánlatot tesz Marian Digbynek.

– Micsoda? – Emily hangos levegővétele elég volt ahhoz, hogy Temeraire elégedetten elvigyorodjon.

– Jól hallottad. Kész feláldozni magát a kötelesség oltárán és olyan társat választ, akit még csak egy kicsit sem kedvel. Hát nem rettenetes?

– De – mondta Emily szomorúan. – De nem értem, hogy miért mondod el nekem mindezt.

– Gondoltam, hátha szeretnéd megakadályozni.

– Én? – kerekedett el a lány szeme. – Hogyan?

– Talán a tudomására hozhatnád, hogy te alkalmasabb lennél a feladatra, mint Digby.

A lány arca lángba borult. – Hogy tehetném? Akkor sem venné észre, hogy nő vagyok, ha meztelenül táncolnék előtte!

– Ó, hát azt igazán megpróbálhatnád, Laurence bizonyára nagyon élvezné.

– Temeraire!

Hosszú csönd állt be, miközben a lány és a sárkány egymás szemébe nézett. Végül Emily törte meg a csendet. – Tizenegy éve vagyok az orra előtt, és még csak rám sem nézett soha!

– Mert gyerek voltál, és nem tartotta illendőnek. De már felnőttél. És ezt ő is észrevette, hidd el nekem.

Meglepetés és remény csillant Emily szemében. – Miért, mondott neked valamit?

– Nos… – Temeraire elfojtott egy győzedelmes mosolyt –, mesélt nekem arról a csókról… úgy tűnt, igencsak lázba hozta.

Emily ujjaival végigszántott homokszínű fürtjein, és hitetlenkedve megrázta a fejét. – De nekem úgy tűnt, az a csók teljesen hidegen hagyta… Persze, meglepettnek tűnt, amikor elengedtem, de a pillanat varázsa elmúlt, és az este hátralévő részében még csak felém se nézett!

– Színlelés, színlelés… hidd el nekem, igencsak mélyen érintette az a csók, és nagyon sajnálta, hogy valószínűleg csak azért adtad neki, mert annyira örültél a Waterlooról érkezett híreknek. Még azt is mondta, hogy abban a szituációban valószínűleg bármely más férfit megcsókoltál volna, aki melletted ül. De nem így van… ugye?

Emily az alsó ajkába harapva újra megrázta a fejét. – Én soha… soha nem szerettem mást.

Temeraire Emily köré tekeredett, és gyengéden magához húzta – ilyet még soha senkivel nem tett meg Laurence-en kívül. Most, hogy a lány remegő teste a nyakához simult, elszégyellte magát, ahogy arra gondolt, milyen féltékeny volt, mikor tíz évvel ezelőtt Laurence megemlítette, hogy egy nap talán majd megnősül. Akkor Temeraire még gondolni sem tudott arra, hogy egyszer valaki mással kelljen osztoznia Laurence figyelmén. De Emily valóban szerette a kapitányát. Ezek ketten megérdemlik, hogy boldogok legyenek… És Temeraire biztos volt benne, hogy ezentúl is elég szeretetet kapna Laurence-től ahhoz, hogy ne legyen túlságosan féltékeny. Szerette annyira a kapitányát, hogy a legjobbat akarja neki, és kétségtelenül Emily volt a legjobb.

– Már jó régen szereted őt, ugye?

Emily felnézett, és szipogva letörölt pár könnycseppet a szeme sarkából. – Igen – mondta halvány mosollyal. – Nagyon régen.

– És hajlandó lennél segíteni neki? Lennél a párja?

A lány kibontakozott a sárkány „öleléséből”, és felszegte az állát. – Lennék, ha megkérne rá. Túl régóta epekedek utána anélkül, hogy még csak egy pillantásra is méltatott volna. Nem fogok többé megalázkodni. Ha akar engem, el kell jönnie hozzám. De amíg úgy véli, hogy Digby a megfelelő számára, a kisujjamat sem fogom mozdítani érte. Rajta áll, hogy eldöntse, mit vagy kit akar. És kérlek, ne mondd el neki, hogy ezt mondtam, azt nem bírnám elviselni!

Ez nem épp az a válasz volt, amiben Temeraire reménykedett, de hát, emlékeztette magát, nem várhatja el Emilytől, hogy Laurence-hez rohanjon és felajánlja neki szolgálatait. Ennél több méltóság van benne. Pont úgy, mint Laurence-ben.

De mi van akkor, ha a büszkeségük, az az ostoba büszkeségük visszatartja őket attól, hogy helyesen cselekedjenek?

– Értem – sóhajtott.

– Akkor jó. Megyek vacsorázni. Jó éjt, Temeraire.

oOo


A sárkány visszatért a földi legénységéhez, hogy leszedhessék róla a hámot. Általában jobban érezte magát, miután eltávolították, de ma nem érdekelte, hogy rajta van-e vagy sem. Mint ahogy az a pár ízletes tehén sem érdekelte, melyet odavittek hozzá. Nem sokat fogyasztott belőlük, és végül a második tehén nagyobbik részét Emeritusnak, a szomszéd Sárga Kaszásnak adta.

Mit tegyen? Mit? Emily éppoly makacs, mint Laurence, és ez meghiúsíthatja a tervét, hogy megakadályozza kapitánya első éjszakáját Digbyvel. De valahogy mindenképp meg kell állítania Laurence-t, még akkor is, ha nem közvetlenül Emilyt használja erre!

Nos, ha azt nem is tudja elérni, hogy a kapitánya ma este tojást csináljon a hadnagyának, legalább megpróbálhatja elérni, hogy Digbynek se adhasson örököst.

– Hé, te ott! – kiáltott Temeraire egy fiúnak, Emeritus egyik futárának. Saját legénysége már rég vacsorázni ment és feltehetően a többi sárkányé is. Csak ez a kis kölyök volt a közelben, valószínűleg valami csínyt követhetett el, és a kapitánya büntetőmunkát adott neki.

– Mi van? – baktatott oda hozzá a gyerek, miközben Emeritus bosszúsan pillantott rá.

– Sajnálom, kolléga, de szükségem lenne pár percre a futárodra, remélem, nem bánod, hogy kölcsönveszem – szólt oda Temeraire udvariasan a másik sárkánynak.

Emeritus megvonta a vállát, és a fiú felpillantott Temeraire-re. – Mit akarsz? Nem kérhetsz kölcsön csak úgy, én Emeritus legénységéhez tartozom.

– Fizetek a fáradságodért – válaszolt az Éteri.

– Fizetsz? – kúszott magasba a gyerek szemöldöke. – Mennyit?

– Sokat.

– Nincs is pénzed – vágott vissza a futár. – Hallottam, hogy az angliai sárkányok már évekkel ezelőtt fizetést kaptak, de ez itt nem Anglia, hanem Ausztrália. Itt nem kapsz fizetést.

– Egyelőre – mondta ingerülten Temeraire. – Biztos vagyok benne, hogy Wellington hercege megtartja a szavát, és elintézi, hogy előbb vagy utóbb az összes brit sárkány fizetést kapjon.

– Előbb vagy utóbb… de én most akarom a pénzemet, különben nem segítek neked!

Temeraire felsóhajtott. A fiatalok manapság olyan pimaszok… – Megkaphatod az egyik karomvédőmet. Színaranyból készült.

– Tényleg? – kerekedett el a fiú szeme.

– Igen. Magától a kínai császártól kaptam.

– Hűha! – kapott levegő után a fiú, de arckifejezése csodálkozóról egy pillanat alatt nyerészkedőre változott. – Akkor rendben van. Mit akarsz tőlem?

– Menj be az étkezőbe, és tartsd a szemed a kapitányomon. Ismered Marian Digbyt?

A fiú bólintott.

– Nos, ha a kapitányom akár csak egy lépést is tesz Digby felé, rohanj oda hozzá, és mondd azt, hogy azonnal beszélni akarok vele, élet és halál kérdéséről van szó.

– Rendben – vonta meg a vállát a futár. – Vedd úgy, hogy már meg is történt. És ne felejtsd el holnapra az arany karomvédőt!

oOo


Laurence-nek komoly erőfeszítésébe került, hogy ne gondoljon arra, ami rá vár. Gyorsan megfürdött, felvette legjobb kabátját, meg is borotválkozott – aznap már másodszor, ami nem volt szokása –, és mikor már elfogadhatónak ítélte külsejét, csatlakozott a többiekhez a vacsoraasztalnál. Tudatában volt annak, hogy többen kíváncsi pillantást vetnek rá, mivel senki sem öltözött ki a vacsorához úgy, mint ő most, arról nem is beszélve, hogy előző napi izzadt megjelenéséhez képest túl feltűnő volt a különbség.

Évekkel ezelőtt ez az öltözet természetes volt számára, de ma este a keménygalléros ing és az elegáns nyakkendő szinte fojtogatta, felöltőjét pedig melegnek és szűknek érezte. Remélte, hogy a vacsora végére nem fog izzadtságtól bűzleni, különben esélye sincs arra, hogy méltóságteljesen közeledjen Marianhez.

Hálát adott a sorsnak, hogy Emily aznap este nem mellette foglalt helyet az asztalnál, de a lány így sem ült túl messze. Mikor Laurence feléje nézett, és tekintetük találkozott, a lány hideg és sértett pillantást vetett rá. A kapitány nem tudta mire vélni a dolgot. Egyetlen szót sem váltottak egész nap, utoljára Emily volt az, aki reggel pár szót intézett hozzá, mikor elnézést kért, amiért az ajtóban összeütköztek. Mit követhetett el, amivel így megbántotta hadnagyát?

Hogy zavarát leplezze, kinyújtotta a kezét egy üveg bor után, de aztán anélkül húzta vissza, hogy öntött volna belőle – Marian talán nem szereti az olyan férfiakat, akiknek alkoholszagú a leheletük… Emily viszont feltehetően nem bánná, hiszen még az anyja is kedveli a portóit, de Laurence nem tudta, Marian hogyan reagálna. Ekkor döbbent rá arra, hogy sokkal többet, vagy legalábbis feltehetően többet tud Emily szokásairól, mint Marianéról. És ő mégis az utóbbival szándékozik eltölteni az éjszakát.

Az asztal közepe táján ülő Marian felé pillantott, és a nő terítéke melletti pohárban valóban nem bort, hanem vizet látott. Ezek szerint jól döntött, mikor lemondott az alkoholról. A közelben ülő Emily azonban természetes mozdulattal nyúlt a borospalack után, pereméig töltötte a poharát, és egy hajtásra kiitta az egészet. Laurence érezte, hogy izzadtság képződik a homlokán és a nadrágja hirtelen kényelmetlenül szűknek bizonyult. Miként lehetséges, hogy egy ilyen férfiasan ivó nő ennyire fel tudja izgatni?

Gyorsan elfordította tekintetét, vizet töltött a poharába, de majdnem kilötyögtette az asztalterítőre, annyira remegett a keze.

Mikor a vacsora véget ért, a kapitány megkönnyebbülten látta, hogy Emily az elsők között áll fel az asztaltól. Itt az idő, vett egy mély levegőt, és felállt. Marian Digby is épp akkor tolta hátra a székét, hogy távozzon, de Laurence alig tett felé egy lépést, amikor egy kisfiú rohant oda hozzá.

– Uram, Temeraire beszélni akar önnel. Azt mondta, hogy rettentően fontos!

– Pont most? – sóhajtott Laurence.

– Igen, uram. Azt mondta, hogy élet-halál kérdése! Kérem, siessen!

Ez a rövid idő épp elég volt a mit sem sejtő Mariannek, hogy elhagyja az épületet, és Laurence akaratlanul is, de elátkozta magában a sárkányát. Ugyanakkor aggodalom töltötte el: csak nem beteg Temeraire? Talán megsérült?

Futásnak eredt a kifutók irányába, tekintetével a sárkányát keresve a sötétben.

– Ó, Laurence, hát eljöttél! – üdvözölte őt Temeraire csacsogó hangnemben. – Milyen kedves tőled!

Sárkánya lezser hangja hallatán a kapitány megdöbbent – Temeraire nem hangzott sem betegnek, sem sérültnek. Laurence gyorsan felmérte az állat alakját, és amennyire a majdnem sötétben meg tudta állapítani, sárkánya nemcsak egészségesnek hangzott, de annak is látszott. – Mi a fene történt?

– Valami nagyon fontos dologról akartam beszélni veled – válaszolta az Éteri.

– Nem várhatna reggelig? Ha most rögtön utánamegyek, még elkaphatom Digbyt, mielőtt visszavonul a szobájába, de sajnos nem tudom, melyik a szobája, úgyhogy…

– Ó, de hát pont erre megy ki a játék…

– Micsoda? – kerekedett el Laurence szeme a döbbenettől.

– Kérlek, nyugodj meg. Ígérem, hogy holnap csinálhatsz neki egy tojást, ha még az után is akarod, amit mondani fogok neked. De előbb meg kell hallgatnod.

Laurence némileg elárulva érezte magát, miközben karba tett kézzel a tőle telhető legdorgálóbb pillantást vetette a sárkányára. – Rendben van, ki vele!

Temere mély lélegzetet vett. – Attól tartok, nagyon dühös leszel rám, Laurence…

– Már most az vagyok, és kétlem, hogy ez még fokozódhat…

– Ó, biztosíthatlak, hogy fokozódhat – válaszolt Temeraire a helyzet komolyságához képest túlságosan is lelkesen. – És tulajdonképpen mondhatnám, hogy sajnálom, amit tettem, de ez nem lenne igaz. Csak azt tettem, amit úgy éreztem, hogy tennem kell.

– Mit tettél… azon kívül, hogy megakadályoztad a találkozásomat Digbyvel?

Temeraire megpróbált bűnbánatos képet vágni, de nem járt sikerrel. – Beszéltem Emilynek a levélről.

– MICSODA? TEMERAIRE!

– Pszt! A többiek szeretnének aludni! – mutatott az Éteri déli irányba, ahol sok sötét halom – éjszakára összegömbölyödött sárkányok – látszottak az alkony mélykék és bíbor derengésében.

– Nem érdekel! – csattant fel Laurence, alig csökkentve hangerejét. – Kértelek, hogy ne tedd, és te szándékosan ellenszegültél a parancsomnak!

– Úgy beszélsz, mintha a tulajdonod lennék – mondta a sárkány vádlón.

Laurence belemarkolt tincseibe, kényszerítve magát, hogy ne tépje ki őket tövestől. – Nem igaz! Ez nem igaz…! Én… én sajnálom, kicsim… csak épp… – Hatalmasat sóhajtott. – Nem parancsba adtam neked, hogy ne beszélj róla, csak megkértelek, mint barát a barátot… és te nem tartottad tiszteletben a kérésemet.

– Laurence – mondta Temeraire remegő hangon –, azt mondtam, nem sajnálom, amit tettem, de most sajnálom… nem azt, amit tettem, mert úgy vélem, helyesen cselekedtem, hanem azt, hogy úgy gondolod, hogy nem tisztellek téged, mint a barátomat. Laurence… te még mindig a legjobb barátom vagy, és én sosem lennék képes megbántani téged… de ha arra gondolok, hogy vakon rohansz a végzetedbe, közbe kell lépnem. Szeretlek, és épp ezért nem hagyhatom, hogy tönkre tedd az életedet.

A férfi továbbra is rosszallóan összehúzta szemöldökét, de nem tudta, meddig bírja – arcizmai már tiltakoztak a szemöldökráncolás ellen, mindenáron gyengéd mosolyba akartak fordulni. – Akkor miért tetted? – kérdezte végül. Hangja alig volt több egy suttogásnál.

– Mert ki akartam deríteni, hogy valóban szeret-e téged, és Laurence, jó híreim vannak. Igen. Szeret téged, nagyon, nagyon régóta…

– De biztosan csak úgy, mint a felebarátját… vagy… a pótapját? – dadogta Laurence, miközben remény töltötte el: hátha kiderül, hogy tévedett.

– Természetesen nem – húzta magához Temeraire a kapitányát, miközben oltalmazóan köréje kanyarította a farkát. – Úgy szeret téged, ahogy én szerettem Mejt, vagy talán még jobban.

– De… én olyan öreg vagyok hozzá képest – ingatta a fejét Laurence. – És áruló vagyok… mit szerethetne rajtam?

– Nos, lássuk csak… az őszinteségedet. A bátorságodat. A becsületességedet. Az erényességedet. A kedvességedet. Ugyanazokat a dolgokat, amiket én is szeretek benned, csak épp egy kicsit másképpen. Ne érts félre, én nagyon szeretlek ezekért a tulajdonságaidért, csak épp nem vonzódom hozzád úgy, mint ő.

– Hála Istennek – kuncogott Laurence, megveregetve sárkánya nyakát. – Mondott még… valami mást is? Tudod, a levélről?

– Úgy érted, arról, hogy tojás csináljatok?

Laurence bátortalanul bólintott.

– Igen, azt mondta, hogy hajlandó rá, de nem fog ajánlkozni. Neked kell megkérdezned őt.

A kapitány szórakozottan simogatta a sárkány oldalát. Minden, amit az imént hallott, olyan különös volt. Emily Roland szereti őt? Ha ez igaz, akkor évekig remekül sikerült titkolnia az érzelmeit… És ha már itt tartunk, mióta szeretheti őt a lány? Igaza lenne Temeraire-nek? Lehetséges, hogy a lány már Anglia francia megszállása alatt is szerette őt? Az olyan régen volt! Bár, ha maga elé képzeli Emily arcát, emlékeiben nemcsak eltökéltség és hűség csillogott az akkor tizenhárom éves lány szemében, hanem valamifajta melegség is. Lehetett az a szerelem szikrája? Vagy csupán a képzelete űz tréfát vele, hogy olyan dolgokról is emlékeket vél felfedezni, melyek nem is léteztek?

Ki kell derítenie. Nem arról van szó, hogy nem hisz Temeraire-nek, hiszen a sárkánya sosem hazudna neki, de a saját fülével kell hallania… és ha ez megtörtént, akkor lehet, hogy ő is beismeri, hogy többet érez a lány iránt, mint csupán barátságot, többet, mint tiszteletet… többet, mint testi vágyat.

– Kérdezzem meg… kérdezzem meg még ma? – motyogta. Sosem érezte még ilyen bizonytalannak magát.

– Hát persze, miért ne használnád ki, hogy ilyen csinos ruha van rajtad? – válaszolta Temeraire. – Menj el hozzá most rögtön! Mire vársz még?

oOo


Laurence nem emlékezett rá, mikor volt utoljára ilyen ideges. Valószínűleg csak azt megelőzően, hogy ő és Temeraire elment Loch Lagganba, hogy ellopja a gyógyszert, és átvigye a Csatornán a franciákhoz.

De az egy baljóslatú idegesség volt, a teljes bizonyosság tudatával, hogy utána a halál vár rá. Ez egy sokkal kellemesebb idegesség volt, mely a boldogság reményével kecsegtette, mégsem érezte úgy, hogy ezzel könnyebb lesz megbirkóznia.

Ujjaival a hajába túrt, igyekezvén rendbe hozni zilált fürtjeit, megigazította a kabátját, lesöpört egy képzeletbeli porszemet a kabát ujjáról, és végül bekopogott az előtte álló ajtón.

Beletelt néhány másodpercbe, mire az ajtó kinyílt – ezek alatt a pillanatok alatt hatalmas gombóc nőtt a torkában és szíve ugyanolyan vadul kalimpált, mint egyszer régen, mikor Malaga kikötőjében az akkor tizennyolc éves Laurence hadnagy először került testi kapcsolatba egy pár fekete spanyol szem gazdájával. Már nem is emlékezett a lány nevére, csak arra, hogy E-vel kezdődött. Esmeralda, Esperanza…? Most éppen úgy érezte magát, mint az akkori tizennyolc éves kölyök: ismét egy olyan lányért epekedett, akinek „E” betűvel kezdődik a neve.

Az ajtó nyikorogva kinyílt, és Laurence elpirult, amikor észrevette, hogy Emily valószínűleg épp a fürdőkádból szállhatott ki – a háttérben világító gyertya fényében bőre nedvesen csillogott, az alig a combja közepéig érő, maga köré tekert törölköző igencsak keveset bízott a képzeletre.

Látván, hogy ki a látogató, a lány szeme összeszűkült és hangja szokatlanul hűvösen csengett: – Segíthetek valamiben, uram?

Laurence azon kapta magát, hogy valószínűleg a Jane által oly ékesszólóan leírt megrökönyödött tekintettel bámulja a lányt. – Ööö… az attól függ, Roland kisasszony. De azt hiszem, vissza kellene jönnöm később, ha ön már…

– …felöltözött? – kérdezte Emily magában jól szórakozva, és a hangja hirtelen már nem is volt olyan hűvös. – Azt hiszem, eléggé eltakartam magam, mellesleg, látott engem már kevesebb ruhában is…

Laurence még jobban elpirult. – Igen, amikor tizenegy vagy tizenkét éves volt…

– És még nem jött meg a vérzésem – kuncogott a lány, felidézve egykori saját szavait. – Jól zavarba hoztam akkor, ugye?

– Eléggé – vigyorgott a férfi. – De nem jobban, mint amikor közölte velem, hogy épp megjött a vérzése…

– Nem tehetek róla, uram, szeretem zavarba hozni önt. Épp úgy, mint most – vigyorgott vissza Emily, és jobb kezével intett látogatójának, hogy lépjen be, miközben a ballal a törölközőt fogta össze.

A kapitány lenyelte a torkában nőtt gombócot, belépett, és becsukta maga mögött az ajtót. Nem volt többé visszaút. Ki vele!

– Nos… Roland kisasszony…

– Nem hívott kisasszonynak vagy Mr. Rolandnak már évek óta, uram. Mit tettem, hogy nem érdemlem meg az „Emily” nevet?

– Semmit sem tett! – rázta a fejét a férfi. Kétségbeesetten döbbent rá, hogy akaratlanul is, de újra megbántotta a lányt. – Az én… az én hibám. Megpróbáltam… hivatalosnak hangzani… Ó, Istenem, ez egyre kínosabb! Emily… Temeraire elmondta nekem, hogy beszélt önnek az admirális leveléről.

– Így van – válaszolt a lány félig derűsen, félig szemérmesen, kis huncutsággal a szemében. – És ön azért van itt, hogy…?

Laurence a szemébe nézett, mintha könyörögne, hogy fejezze be a mondatot, de hiába. – Nem könnyíti meg a helyzetet számomra, igaz, Emily?

– Ön sem könnyítette meg számomra – vont vállat a lány.

– Azt hiszem, tényleg nem – horgasztotta le a fejét a férfi. – De nem akarom kerülgetni a forró kását. Temeraire azt mondta, hogy ha egyenesen rákérdeznék, ön mérlegelné a lehetőséget, hogy… Ööö… mégiscsak kerülgetem a forró kását, ugye? – préselt ki magából egy fanyar mosolyt.

– Kértem, hogy ne közölje önnel, amit mondtam – válaszolt Emily enyhén ingerült hangon. – Valószínűleg úgy döntött, hogy egyikünkre sem hallgat…

– Valószínűleg – bólintott Laurence –, de én örülök, hogy így van, mert ez lehetővé teszi, hogy tisztázzuk a dolgokat. Emily – húzta ki magát, háta mögött összefonva a kezét –, kérem, fontolóra venné, hogy megajándékozzon egy vagy két gyermekkel?

Pár pillanatnyi csend állt be, miközben a lány arca kifejezéstelen maradt. Ahogy a másodpercek teltek, Laurence úgy érezte, hogy valami összeszorítja a torkát és mellkasát – meg volt győződve róla, hogy tiszta bolondot csinált magából. Aztán a lány ajka hirtelen mosolyra húzódott. – Megtisztelve érezném magam, uram. – Ezzel elengedte a törölközőt, mely kecsesen a földre hullott.

Laurence megdermedt a látványtól, arca pedig vörösebb lett, mint valaha. – Úgy érti… most rögtön?

oOo


Igen, még illusztráltam is a jelenetet… XD


Kérek néhány kommentet! :) :) :)



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)