Köszönd Waterloonak! írta: AgiVega

[Kritikák - 5]

+++ betűméret ---
<<



krisztyik: a prűd Laurence mindig élmény. :P

Lucy Knight: én is szeretem ezt a jelenetet. XD Bár azt hiszem, a legkedvesebb jeleneteim a „Like Mother, Like Daughter” c. ficemben vannak, azok, amelyekben Jason ártatlan kérdései roppant kínos helyzetbe hozzák extraprűd apukáját. :P Kérdésedre válaszolva: amikor először olvastam Laurence-ről, egyből az jött le, hogy határozott és férfias jelenség, és az első kép, ami az agyamba villant róla, az egy kissé görbe orrú pasi volt. Meg aztán, amikor Novik írta, hogy napszítta a haja (ami nekem alapból a szőkét jelenti), valamiért egyből a Disney John Smithe jutott eszembe, és neki is görbe az orra. Egy picit Smithre alapoztam a saját Laurence-designomat.

4. fejezet


Feladat teljesítve




– Úgy érti… most rögtön?

– Miért? Nem azért jött? – nézett felvont szemöldökkel piruló kapitányára Emily.

– Ööö... igen, de… esetleg… először beszélgethetnénk – motyogta Laurence felemelve és Emily felé nyújtva a törölközőt, miközben tekintetét udvariasan elfordította róla.

– Rendben van, uram… természetesen beszélgethetünk – válaszolt a lány, és Laurence csak másodpercekkel később mert ismét feléje pillantani, remélve, hogy addigra kellően elfedte bájait. Emily azonban nem a törölközőt viselte, hanem egy egyszerű, fehér pongyolát, amelytől sokkal félénkebbnek tűnt, mint amilyen valójában volt.

– Nos – folytatta a lány, leereszkedve az ágyra –, miről szeretne beszélni velem, uram? Ön szívességet kért tőlem, és én beleegyeztem. Azt hiszem, még túl korai lenne névválasztásról, vagy bármi ilyesmiről társalogni…

Laurence az alsó ajkába harapott. – Én… úgy gondoltam, hogy beszélgethetnénk… először is az érzéseinkről. – Magához húzott egy széket, és leült Emilyvel szemben, de tőle tisztes távolságban.

– Az érzéseinkről? – visszhangozta a lány a férfi szavait. – Azt hittem, Temeraire mindent közölt önnel, amit elmondtam neki, így kétlem, hogy sok megbeszélnivalónk lenne. Tudja, hogy szeretem önt. Többet nem tudok elmondani az érzéseimről… uram.

A gyenge gyertyafényben Laurence úgy vélte, fehér pongyolájában Emily nemcsak szemérmesnek tűnik, de nagyon törékenynek is, mind fizikai, mind érzelmi vonatkozásban. A lány épp most terítette ki kártyáit egy képzeletbeli asztalon és nem várta el, hogy ezt ő is megtegye, hiszen feltehetően úgy vélte, neki nincsenek felfedni való lapjai. Laurence tudta, hogy be kell bizonyítania Emilynek, mekkora tévedésben van.

– Emily – csúszott közelebb egy kicsit, noha nem mozdította el a széket, úgyhogy most annak a szélén egyensúlyozott –, Temeraire valóban elmondta nekem, hogy ön szeret engem… de arra ugyanúgy ráébresztett, hogy ön is sokkal többet jelent nekem, mint egyszerűen csak a hadnagyom… – Laurence mély lélegzetet vett. – Teljesen őszinte leszek önhöz. Nem vagyok biztos benne, hogy szerelmes vagyok önbe… még nem. De nagyon szeretem mint a barátomat, a bajtársamat, és vonzódom is önhöz. Ennél már hosszú évek óta nem kerültem közelebb a szerelemhez. De semmit sem akarok elsietni. Időt akarok adni magamnak, hogy kiderítsem, mit is érzek ön iránt… és időt akarok adni önnek is, hogy teljesen magába bolondítson. Biztos vagyok benne, hogy nem fog sokáig tartani… már most erős érzelmekkel viseltetek ön iránt.

Most a lányon volt a sor, hogy alsó ajkába harapjon, míg hosszú, vékony ujjai pongyolája övével játszadoztak. – Ha nem… nem hallgatott volna Temeraire-re és elmegy Marionhez ma este… neki is azt mondta volna, hogy ne siessék el a dolgokat?

A kapitány megrázta a fejét. – Ha elmentem volna Marianhez és ő beleegyezett volna, hogy segít nekem, mostanra valószínűleg már az ágyában lennék… De ehelyett itt vagyok, önnel. És kész vagyok várni.

– Mi van akkor, ha én nem akarok várni? – suttogta a lány. – Eleget vártam már, William…

Valami ismeretlen melegség öntötte el a férfit a keresztneve hallatán – majdnem nyolc éve az édesanyja szólította így utoljára. A keresztneve sokkal szebben csengett, mint az „uram”, különösen Emily ajkáról.

– Nyolc évig vártam, hogy észrevegyél… – szólt Emily, ösztönösen tegezésre váltva.

Laurence megfogta a lány kezét, amely a forró este ellenére természetellenesen hidegnek tűnt. – Nyolc éve? Mi szerethettél rajtam már nyolc évvel ezelőtt…? Hiszen akkor ítéltek halálra árulásért…

Emily ajka szomorú mosolyra húzódott. – És pont az volt az, ami rádöbbentett, hogy szeretlek. Addig csak tiszteltelek és úgy véltem, nagyon vonzó vagy ing nélkül, de…

– Vonzó vagyok ing nélkül? – kapott levegő után a férfi.

– Igen – vonta meg a vállát huncutul csillogó szemmel a lány. – Emlékszem rá, hogy láttalak félmeztelenül mosdani egy tónál Kínában… a kínaiak meg voltak döbbenve, én meg szájtátva bámultalak. Dyernek meg kellett ráznia, hogy magamhoz térjek. De tényleg, William… egészen… az „árulásodig” tiszteltelek és felnéztem rád és úgy gondoltam, hogy te vagy a legjobb és legvonzóbb kapitány az egész világon… de amikor meghallottam, mit tettél a sárkányokért, rájöttem, hogy mindez nem csupán gyerekes rajongás. Olyan kétségbeesett voltam az elítélésed miatt, hogy alig tudtam odafigyelni a kötelességeimre… Mit gondolsz, miért voltam csupán ötödik őrszem Artemisia legénységében? Mert a kapitánya azt hitte, félkegyelmű vagyok, mert az eszem mindig máshol járt… de hát honnan tudhatta volna, hogy a gondolataim nálad jártak?

– Ó, Emily – a férfi lecsúszott a székről, és a lány elé térdelt, szorosan átölelve őt. – Sosem hittem volna… sosem reméltem, hogy valaha valaki még egyszer szeretni fog engem…

– Tehát egyszer már szeretett valaki – suttogta a lány Laurence hajába.

– Régen, nagyon régen – motyogta a férfi Emily vállába.

– Te is szeretted őt, igaz?

– Igaz.

Emily egy kis szünetet tartott, szórakozottan simogatva a férfi haját, mintha félne tovább beszélni. Végül sikerült összeszednie a bátorságát, és kibökte: – Még mindig szereted?

Laurence egy kicsit elhúzódott tőle, hogy a szemébe nézhessen. – Nem. Már sok éve nem szeretem. Felbontotta velem az eljegyzést, amikor reptető lettem, és hozzáment valaki máshoz. Azt hiszem, nagyon szomorú lettem volna emiatt, ha nem kellett volna olyan keményen edzenem Temeraire-rel. Így viszont nem volt időm, hogy a veszteségemen rágódjak, és pár hónap elteltével rájöttem, hogy kigyógyultam az iránta érzett szerelememből. – Laurence közelebb húzta a széket és ismét leült, kezével pedig újra beborította Emilyét. A lány keze már nem hideg volt, hanem kellemesen meleg. – Igen, kigyógyultam belőle… mégis valami ürességet hagyott bennem, és nem remélhettem, hogy valaha valaki is betölti ezt az űrt a szívemben. Megpróbáltam… megpróbáltam abban a hitben ringatni magam, hogy anyád megadhatná azt, amit elvesztettem, de kezdettől fogva tudtam, hogy ez hiú remény. Amikor elutasította a házassági ajánlatomat…

– A házassági ajánlatodat? – kerekedett el Emily szeme. – Nem is tudtam, hogy megkérted a kezét!

– Pedig így volt… noha félig azt reméltem, hogy elutasít – vallotta be a kapitány keserű mosollyal. – Ő és én nem lettünk egymásnak teremtve, és azt hiszem, ezt kezdettől fogva mindketten tudtuk. De miután visszautasított, valóban felhagytam a reménnyel, hogy valaha is szerelmes legyek. Ezért nem tudom most sem, mit gondoljak… rólunk. Már el is felejtettem, milyen az, amikor egy asszony szeret, és én viszontszeretem. Időt kérek tőled, Emily… csak egy pár hetet… hogy hozzászokhassak a gondolathoz.

– És mit fogunk csinálni abban a pár hétben? – kérdezte a lány félrehajtott fejjel és szégyentelen pillantással, ami majdnem újra pirulásra késztette Laurence-t. De csak majdnem.

– Nos, annak rendje és módja szerint udvarolni fogok neked, és természetesen megkérem a kezedet.

– Bízom benne, hogy amikor majd megkéred a kezem, nem reménykedsz visszautasításban…

– Természetesen nem – hangzott a válasz ideges kis nevetés kíséretében. – Megtisztelve érezném magam, ha a feleségem lennél, Emily.

A hallottak hatására a lány szeme könnybe lábadt, de visszapislogta a könnyeket, noha azok az öröm könnyei voltak. Elvégre ő egy Roland… nem amolyan sírós fajta. – Nem félsz attól, hogy Temeraire nem örülne a házasságunknak?

– Ha nem örülne neki, nem próbált volna akaratunk ellenére összehozni bennünket.

– Remélem, így van… de talán csak azt akarta, hogy csináljunk pár gyereket, hogy biztosítsuk a leendő kaptányokat Iskierka és az ő számára, anélkül, hogy összeházasodnánk…

– Soha nem egyeznék bele, hogy házasság nélkül ajándékozz meg gyermekekkel.

– Mert régimódi vagy – mondta Emily csintalan mosollyal.

– Nem vagyok az!

– De az vagy! De jól áll neked… és olyan aranyos vagy tőle – hajolt előre a lány, gyengéden megérintve ajkával a férfi száját.

Laurence azon kapta magát, hogy tetőtől talpig bizsergés fut át rajta. Ez nem olyan ösztön-szülte csók volt, amilyet előző este kapott, hanem érzelmekkel teli, óvatos közeledés, ami egyáltalán nem volt jellemző a Roland nőkre.

Tegnap este Laurence csupán elfogadott egy csókot, melyre a döbbenettől még csak nem is reagált, a mait azonban készséges viszonozta. Pár másodperc után, mialatt ajkuk mohón tapadt egymásra, nyilvánvaló lett a férfi számára, hogy a lány még soha nem csókolt meg senkit azelőtt, vagy legalábbis nem olyan alapossággal, mint most őt. De csókját pont a félénksége, ügyetlensége tette olyan ellenállhatatlanná.

Laurence szíve zakatolt – még soha, semmit nem érzett ilyen tisztának és tökéletesnek. Ennek ellenére tudta, hogy meg kell szakítania a csókot, mert ha nem teszi meg most, később nem lesz képes abbahagyni, és akkor azon igyekezete, hogy Emilyvel kapcsolatban tisztességesen járjon el, hiábavalónak bizonyul. Nem engedhette meg magának, hogy bármilyen hibát is elkövessen a lánnyal szemben, és nem is fog, esküdött meg magában, miközben levegő után kapkodva elhúzódott.

– Ez nem is volt… rossz kezdet… az udvarláshoz – mondta Emily levegő után kapkodva. – Biztos vagy benne, hogy várni akarsz… a többivel?

– Igen – felelte Laurence, elfojtva saját fizikai szükségleteit. – Csak egy kis türelmet kérek, Emily. Hamarabb megkérem a kezed, mintsem gondolnád.

– Ó, valóban? És mondd csak, ha ma elmentél volna Marianhez, neki is megkérted volna a kezét?

– Ma nem… Csak ha teherbe esett volna. Miután teherbe esett volna. Előtte nem.

– De ez nem lett volna tisztességes vele szemben, és egyáltalán nem úriemberhez méltó cselekedet, Will Laurence!

– Tudom – vetett rá szégyenlős mosolyt a kapitány –, kissé szégyellem is a vele kapcsolatos terveimet, és olyan boldog vagyok, hogy nem kell végigcsinálnom… hála Temeraire-nek. Tudom, hogy haragudnom kellene rá, amiért nem tartotta tiszteletben a kérésemet…

– Akárcsak nekem – kuncogott Emily.

– …de egyszerűen nem visz rá a lélek.

– Engem se.

A férfi ajkához emelte a lány jobb kezét. – Elmegyünk hozzá és elmondjuk neki, hogy el akarjuk jegyezni egymást?

– Igen, menjünk – ugrott fel az ágyról a leendő mennyasszony, és elindult az ajtó felé.

– Ööö… Emily… nem akarsz valami… tisztességes öltözéket felvenni?

– Ó, én tökéletesen tisztességesnek érzem az öltözékemet.

Laurence lenyelte ellenkezését, és inkább derűs mosollyal követte Emilyt az ajtón át, végig a folyosón, ki az éjszakába.

A csillagok már fent ragyogtak az égen, csak a faágakról lelógatott néhány lámpás világította meg a sárkányok kifutóját.

Temeraire-t az épülethez közel, egy fa alatt lógó nagy lámpás fénykörében találták meg összegömbölyödve. Körülötte több kisebb sárkány aludt vagy rágódott vacsorája maradékán, egyikük pedig csendesen beszélgetett reptetőjével, Alexander Jacobsszal, azzal a kapitánnyal, aki a waterlooi győzelem hírét hozta.

Úgy tűnt, Temeraire is alszik, de meghallva Laurence és Emily lépteit, felemelte fejét, és kíváncsi pillantást vetett rájuk.

– Azt hittem, hogy ti ketten most pont tojást csináltok – mondta, amitől Jacobs kapitánynak szemmel láthatólag tátva maradt a szája. Laurence úgy vélte, hogy ez részben Temeraire megjegyzésének, részben Emily öltözékének volt köszönhető, de valahogy inkább jól szórakozott a dolgon, mintsem szégyellte volna magát. A fiatal kapitány jelenlétének tudatában és jól emlékezve arra, hogy Jacobs és haverjai mennyire szerették kigúnyolni őt, Laurence leereszkedő pillantást vetett a férfi felé, és karját Emily alig fedett válla köré fonta.

– Hamarosan fogunk is – válaszolt Temeraire-nek. – De a megfelelő keretek közt szeretnénk megtenni. Kíváncsiak lennénk rá, nem bánnád-e, ha összeházasodnánk.

– Természetesen nem bánnám, ha ez titeket boldoggá tesz – mondta a sárkány kissé bizonytalanul –, de az igazat megvallva, Laurence, én sosem értettem, hogy ha tojásról van szó, miért javaslod mindig az embereknek, hogy házasodjanak össze… Harcourt sem akart hozzámenni Rileyhoz, amíg te nem beszélted rá. És Emily anyja sem ment hozzá az apjához…

– Mert ő sosem szerette az apámat, és Catherine sem volt szerelmes Riley kapitányba… náluk pusztán testi kapcsolatról volt szó – magyarázta Emily, miközben birtoklóan Laurence dereka köré fonta karját, és fensőbbséges pillantást küldött a még mindig döbbenten álldogáló Jacobs felé. – Will és az én esetemben azonban többről van szó.

– Ó, akkor rendben van, azt hiszem, ezt el tudom fogadni – bólintott Temeraire –, de Emily, ha hozzámész a kapitányunkhoz, téged is Laurence-nek kell majd szólítanom? Az nagyon zavaró lenne…

– Dehogy – kacagott a lány –, továbbra is hívhatsz Emilynek vagy Rolandnak… de most, hogy említed, azt hiszem, kedvemre valóan hangzik az „Emily Laurence”.

– Határozottan kellemes a csengése – helyeselt Laurence, csókot nyomva a lány halántékára. – Ó, az ég szerelmére, Jacobs, csukja be a száját, különben még belerepülnek az éjszakai lepkék!

– Nos, talán szereti a pillangókat – vélte Temeraire –, bár nem tudom miért, egy roston sült tehén sokkal ínycsiklandóbb…

Jacobs kapitány alaposan leforrázva, szó nélkül sarkon fordult, és elmasírozott.

– Micsoda gyáva fickó – jegyezte meg Temeraire, tekintetével követve Jacobs alakját, amíg az bele nem veszett a sötétbe. – No, akkor már nem akarod meglátogatni Digbyt, ugye, Laurence?

– Isten ments! – somolygott a kapitány. – Köszönöm, hogy megmentettél attól, hogy hatalmas hibát kövessek el.

– Nagyon szívesen – ölelte magához mindkettőjüket a sárkány. – Ó, és Laurence, légy szíves, holnap reggel hozd ide nekem az egyik karomvédőmet! De a legkisebbet, ha lehet.

– Miért?

– Üzleti titok – válaszolta Temeraire rejtélyesen.

Laurence úgy határozott, nem kíváncsiskodik tovább, egyszerűen túl boldog volt ahhoz, hogy sárkánya különcségeivel foglalkozzon ma este. Hamarosan megnősül, amiről már rég lemondott, és ha az Úr kegyes lesz hozzá és Emilyhez, sikerül teljesítenie Roland admirális parancsát. Ha valaki tíz évvel ezelőtt azt mondta volna neki, hogy egyszer majd készségesen tesz eleget egy ilyen parancsnak, azt valószínűleg személyes sértésnek fogta volna fel, és a Hadtest előírásai ellenére is párbajra hívta volna az illetőt.

– Elmegyünk aludni? – vetette fel. – Holnap bizonyára nehéz napunk lesz… a reggelinél az egész terem a rólunk szóló pletykáktól lesz hangos.

– És ez zavar téged? – fonta Laurence nyaka köré a karját Emily, orrát gyengéden a férfiéhez dörgölve.

– Nem igazán – válaszolta Laurence, miközben maga is alig hitte el saját szavait, de örömmel konstatálta, hogy milyen könnyen mondta ki őket. Gyengéden megcsókolta a lányt, és hozzátette: – Hadd pletykáljanak!

oOo


Anglia, a doveri búvóhely, 1816. augusztus 24.


Mivel kopogtatására nem kapott választ, John Granby óvatosan kinyitotta az ajtót, és beoldalazott az irodába. Roland admirális az asztalánál ült, és bambán bámult a semmibe.

– Ööö… elnézést kérek, admirális, csak azt akartam kérdezni, hogy… Jól van?

Az asszony még mindig nem válaszolt, még csak nem is pislogott.

– Admirális? – lépett közelebb a férfi, és komolyan kezdett aggódni felettese miatt. – Történt valami?

A nő hirtelen pislantott egyet, de nem nézett rá, és továbbra is a semmibe bámult, ám ujja görcsösen az asztalán fekvő papírra mutatott.

Granby, a mozdulattól felbátorodva átpillantott az admirális válla fölött, és tekintete egy igencsak ismerős, szép kézírású levélre esett, mely március 3-án íródott.


Igen Tisztelt Hölgyem!

Örömmel tudatom Önnel, hogy parancsát sikeresen végrehajtottam – legalábbis részben. Ha az Úr is úgy akarja, gyönyörű feleségem, Emily, szeptember elején fog életet adni első gyermekünknek.
Kérem, tudassa Iskierkával, hogy elsőszülöttünk lesz az ő jövendő kapitánya, de Temeraire természetesen igényt tart a másodikra. Excidiumra is gondoltunk: amennyiben harmadik gyermekünk lány lenne, úgy Emily után ő örökölheti az Ön sárkányát. Bízunk benne, hogy legalább három gyermeket tudunk biztosítani a Hadtest számára, végül is az ön leánya fiatal és egészséges, és szerencsére eddig nekem sem akadtak gondjaim e tekintetben. Emily meg is jegyezte a nászéjszakánk után, hogy most már érti, Ön miért tartott a kegyeiben hosszú évekig. Egész belepirultam.
Be kell vallanom, egyetlen utasítást sem teljesítettem még boldogabban, mint az Ön legutóbbi parancsát, és hálásabb már nem is lehetnék Önnek, hiszen a rendelkezése értelmet adott az életemnek, és olyan boldogsággal töltött el, amilyenben már nem is reménykedtem.
Tisztában vagyok vele, hogy Ön és én az utóbbi kilenc évben nem voltunk a legszívélyesebb viszonyban egymással, de most legalább osztozhatunk valamiben: az Emily iránt érzett végtelen szeretetünkben. Remélem, ez olyan köteléket teremt kettőnk közt, mely kölcsönös egyetértéshez vezet.

alázatos szolgája,
William Laurence

Ui.: Mostantól szólíthatom Mamának?



V É G E


No, ennek is vége, de nemsokára jön az „Aludj csak, én álmodom!” c. ficem (igen, abból a kedves filmből kölcsönöztem a címét…), amelyben nem Laurence, hanem Emily az, aki „szaporodási parancsot” kap az anyjától, és Laurence a kiszemelt „áldozat”, ő viszont sehogy sem akar kötélnek állni. :P
Addig is, tessék kommentelni ezt a sztorit! :)




<<

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)