A múlt fogságában írta: botkrisz

[Kritikák - 5]

+++ betűméret ---
<< >>


6. Balesetek

Harry arccal előre landolt a száraz, kellemes illatú pázsiton. Szemüvege kényelmetlenül nyomódott az arcába, miközben a kezével igyekezett megtámasztani magát. A rosszullét elmúlt, ám az előbbi torokszorító érzés még mindig fojtogatta.
Félt felnézni, így csak bámult maga elé, miközben nem akarta tudni, hogy vajon hova került. Rettegett attól, hogy mindent örökre megváltoztatott az egyetlen elrontott cselekedetével. Ám mégsem feküdhet így az idők végezetéig. Mindig is szembenézett a sorsával, most is azt fogja tenni!
Harry lassan felemelte a fejét és körülnézett. Első pillantása a roxforti kastély hatalmas tornyaira esett, amelyek megcsillantak a rájuk ragyogó napfényben.
Lehetséges volna, hogy ismét a múltba került? Oda, ahová szeretett volna? Nincs vesztegetnivaló ideje, ki kell derítenie, hogy tényleg ott van-e, ahonnan elindult.

Harry olyan őrült iramban szaladt a kastély felé, amilyen tempót még a saját életéért sem futott soha. Vágyott rá, hogy találkozzon egy emberrel, aki ehhez a világhoz tartozik, és némi felvilágosítással tud szolgálni.
A kviddicsöltözők felé haladva egy csapat diákot pillantott meg, akik nevetgélve meneteltek egymás mellett. Láthatóan véget ért egy edzés, bár Harry olyan messziről nem tudta megállapítani, hogy melyik ház tartotta a szokásos heti gyakorlását.
Mégsem támadhat le egy csoportot, hogy azonnal mondják meg neki, hogy milyen évet írnak! Nevetségessé tenné magát, és főleg… Ó, de hiszen egy valaki lemaradt a tömegtől, és sokkal lassabb tempóban utánuk kullog. Igen! Tőle fogja megkérdezni, hogy hová is került!
Harry meggyorsította a lépteit, és megcélozta a magányos alakot, aki közben Hagrid kunyhója felé vette az irányt. De hiszen ez…! James Potter!

Harry a rávetülő, megrökönyödött, de ugyanakkor ellenséges tekintettel mit sem törődve, megragadta apját a vállánál fogva és maga felé fordította. James nem lehetett több tizenhét évesnél, és bár látszott rajta, hogy egy kissé rossz a hangulata, a külseje azt mutatta, hogy Harry visszatért a múltba, ahonnan elindult.
- Magába meg mi ütött? – kérdezte fintorogva James, és kiszabadította magát Harry karjai közül. – Nem vagyunk puszipajtások.
- Hetedéves vagy és a tanárod vagyok, ugye?– tette fel izgatottan a kérdést Harry, miközben hálát adott a sorsnak, hogy végre élvezheti James flegma modorát.
James meglepetten és furcsán kezdte el méregetni, de azért válaszolt.
- Naná, hogy az. Mi más lenne!? Én pedig hetedéves vagyok, igen – morogta ellenszenvesen.
- Lily Evans is itt van? – Harry olyan gyorsan ejtette ki a szavakat, hogy attól tartott, apja nem érti meg azokat. De James felfogta, amit mondott, mert hirtelen megkeményedett a tekintete, és hátrált egy lépést.
- Miért kérdez ilyen hülyeségeket? Evans is griffendéles, ott volt ma az óráján. Most már békén hagyna végre!? – kérdezte még mogorvábban a kelleténél, és mindenfajta köszönés nélkül faképnél hagyta Harryt.

Harry kurjantani szeretett volna örömében, miközben az apja távolodó alakját nézte, ahogy James kisvártatva eléri Hagrid házát. Visszatért! Itt van a múltban! Még nincs veszve semmi! Ha nem küldi el a levelet…
Várjunk csak! Hiszen már elküldte! Az edzések délután vannak, és James látszólag már kiheverte az SVK teremben történteket. Lehetséges, hogy eltelt pár óra, amíg távol volt? Te jó ég!
Meg kell keresnie az édesanyját, és mindenáron vissza kell szereznie a levelet!
És mi lenne ha…? Nem is fontos, hogy megkeresse, hiszen másképp is vissza tudja kapni a levelét!
Harry szíve zakatolni kezdett a hirtelen támadt merész ötletétől. Egy próbát megér.
- Invito anya levele!
Harry szemöldök ráncolva koncentrált, miközben a bűbájhoz fűzött kevéske sikert latolgatta.
Mennyi az esélye rá, hogy Lily levele csak úgy lejön hozzá? Mi van, ha Lily már rég elolvasta? Akkor nem tudja meg nem történtté tenni az eseményeket. Hacsak… Nem szerette azt a fajta módszert, amely most az eszébe jutott, de egyes helyzetekben kénytelen volt alkalmazni az élete során. Bár kétségkívül nem veszélytelen…
Harry hegyezte a fülét, hogy meghallja-e azt a surrogó hangot, amellyel a levelek érkezése járt, de hiába. A begyűjtőbűbáj hatástalannak bizonyult, mert semmilyen tárgy nem közeledett felé.
- Ó, hát persze! – csapott a homlokára Harry. Hiszen ebben az időben az édesanyja még nem anya, tehát a varázslat nem hatásos, mivel nem volt elég konkrét. Harry átkozta magát, hogy ez nem jutott előbb az eszébe. Tudta, hogy Hermione azonnal felhívta volna erre a figyelmét, amint kimondja a varázsigét. Na, igen. NEKI biztosan eszébe jutott volna.
- Invito Lily Evans levele!
Harry előreszegezte a pálcáját, és ezúttal reménykedett benne, hogy sikeres lesz a módszere. Ezzel megspórol magának egy utat a Griffendél-toronyba. Később viszont kénytelen lesz megkeresni az édesanyját, és emléktörlést hajtani végre rajta, különben a visszatérése semmit sem ér. A jövője ugyanolyan silány lesz, mint amit néhány perce megélt. Harry megborzongott. Nem. Azt a jövőt nem kívánja senkinek. Akkor inkább a memóriatörlő bűbáj.

Egy fejéhez ütődő tárgy térítette magához a gondolataiból. Egy kupac, összecsavart pergamentekercs lebegett a bal oldalán.
Harry ijedt nyögést hallatott, mert a papírok számából érzékelte, hogy valami megint nem stimmel. Ő csak egy pergamentekercsnyi levelet írt az édesanyjának, de a kastélyból több darab is lejött.
Harry megfogta az egész halmot, és belenézett az egyikbe.

„Kedves Lily!
Ne tedd ezt velem! Már minden lehetséges módon megpróbáltam tőled bocsánatot kérni, de te egyszerűen keresztül nézel rajtam. Ami pedig a legfelháborítóbb, hogy leálltál azzal a Potter söpredékkel, és már minden óra elején vele nevetgélsz.”


Harry nem folytatta az olvasást, helyette megnézte az aláírást.

„Perselus”

Ajjaj. Harry szívébe beleköltözött a rémület. Nem csak az ő levelét szállította le a bűbáj, hanem azokat a leveleket is, amelyeket Lily Evans a szekrényében, vagy ki tudja hol, összecsavarva őrzött! Mi van, ha valaki a szemtanúja volt annak, amint Lily levelei kimasíroznak a rejtekhelyükről, és elindulnak a kastély parkjába!?
Harry kétségbeesve nézett körbe, de egy árva lelket sem látott a közelben. Hagrid kunyhójának kéményéből élénk füstoszlop emelkedett a magasba, de ezen kívül semmilyen élet nem mutatkozott a Roxfortnak ezen részén.
Na, jó. Ezeket a leveleket szépen visszaküldi a helyükre, csak előbb kikeresi a sajátját.

Érdekes. Vajon miért őrizte meg Lily Piton levelét, ha esze ágában sem volt soha megbocsátani? Valószínűleg az édesanyja sem tudta egykönnyen elfelejteni a hajdani legjobb barátot. Harry soha életében nem sajnálta Perselus Pitont, de amikor pár éve szembesült a valósággal, a szíve megtelt részvéttel. Tudta, ha egykori bájitaltan tanára még élne, inkább megcsókolna hat sárkányt, mintsem hogy Harry sajnálatára igényt tartson.

Harry elfintorodott a gondolattól, de aztán eszébe jutott, hogy miért is vannak nála Lily levelei. Nem azért, hogy nosztalgiázzon. Kapkodva kereste a saját írását a többi macskakaparás között, amikor ismét meglátott egy bocsánatkérő levelet, de az már nem Perselus Piton írása volt.

„Lily!
Mikor vagy hajlandó az én idióta barátomnak megbocsátani? Hiszen te is tudod, hogy nem úgy gondolta, amit gondolt. James nagy változásokon ment keresztül az utóbbi időben, te talán nem is tudod, mennyire. Mostanában egyre kevesebbet csinál magából bohócot, de ha mégis, akkor azt bizonyára a te kedvedért és figyelmedért teszi.
James nagyon büszke, nem írna neked még akkor sem, ha ezer hippogriff kergetné, de én látom, hogy mélységesen megbánta, amit mondott. Az új tanár miatt volt dühös, és véletlenül épp rajtad töltötte ki. Higgy nekem!

Na szia: Sirius

U.i.: Mondd meg Melissának, hogy SZÁLLJON LE RÓLAM! Már nagyon idegesít, hogy állandóan szerelmi bájitalokkal és igéző bűbájokkal bombáz. Kösz.”


Harry elmosolyodott, de közben egyfajta izgalom szállta meg. Az anyja és az apja szóba sem állnak egymással. Lehet, hogy ez lenne a kulcs? Azért nem tudja itt hagyni őket? Ki kell őket békítenie? Harry úgy érezte már majdnem megragadta a dolgok lényegét, de még mindig hiányzik pár centi, hogy igazán megérthesse, hogy mi is történik.
A jelek szerint ugyanis az apja és az anyja nincsenek együtt, sőt ugyanúgy viseltetnek egymás iránt, mint ötödévben, amikor Harry először látta őket a merengőben. Sirius viszont a jövőben azt mondta, hogy Lily és James az utolsó roxforti évükben jöttek össze, vagyis ebben. Igaz, hogy október van, de azért mégis… Nem úgy állnak a dolgok, ahogyan állniuk kellene.
Miért nem nézett utána, hogy pontosan mikor jöttek össze a szülei? És… A fenébe! Hiszen Sirius azt írta, hogy az új tanár miatt volt dühös! Ez nem lehet. Hiszen, ha ő nem jön, akkor az apja nem lesz dühös, és ha nem lesz dühös, akkor nem bántja meg Lilyt!
Lehet, hogy miatta nincsenek még együtt a szülei?
Még egy helyrehozni való. Remek.

Megnézte a következő levelet, de az sem az övé volt. Lily szülei írták, valószínűleg még az év elején, hogy rendben megérkezett-e és jól érzi-e magát. A nagyszülei. Valószínűleg meghaltak, mielőtt még Harry megismerhette volna őket. Jellemző.
Ekkor egy másik írás került a kezébe, amelynek a hangneméből Harry arra következtetett, hogy jóval korábban íródott, mint Sirius levele.

„Helló Evans!
Örülök, hogy végre észhez tértél és leráztad magadról Pipogyit. Hidd el, nem volt hozzád való.
Most jött el a mi időnk! Elmehetnénk randizni a hétvégén. Mit szólsz? Tapmancs azt mondja, hogy holnap le fogod átkozni a fejem, amiért írni merészeltem neked. Ugye nem teszed meg, kicsi Lily? Csak beráncosodna az erőlködéstől a szép kis szemecskéd.
Akkor, írj, hogy eljössz-e a randira! Nem mondom, hogy el se fogok mozdulni az ablak mellől, annyira várom a válaszod, de azért megdobhatnál egy levéllel. Ja, és azt is írd meg, hogy megátkozol-e, mert akkor még idejében magamra öltök egy lovagi páncélt, mert arról biztosan lepattannak a bűbájok. Persze a jó öreg McGalagony nem fog örülni, ha holnap reggel olyan szerelésben jelenek meg az óráján, de ÉRTED még ezt is megteszem. Ugye milyen önfeláldozó és kedves vagyok? Már ezért is eljöhetnél velem randizni, hogy ilyen remek tulajdonságoknak vagyok a birtokában.

Na szia: a te Jamesed”


Harry arcára vigyort csalt apja levele. Hiába a flegma stílus, Harry kiolvasta belőle az édesanyja iránti érzelmeit. Bár James nem is nagyon igyekezett azokat titkolni… Az, hogy Lily megtartotta a levelét, azt mutatja, hogy már korábban sem volt közömbös James iránt, vagy legalábbis nem utálta olyan nagyon.

Harry a következő pergamenért nyúlt, amiben végre felismerte a saját kézírását. Megvan! A Lilynek küldött levele! Ezt azonnal meg kell semmisíteni!
Harry a pálcájával meggyújtotta a súlyos információkat tartalmazó levelet, azután megvárta, amíg szép lassan elég a földön. A többi írást szívesen megtartotta volna emléknek, de nem tehette. Ezek az édesanyja levelei, és ha megint előidéz valami ostobaságot, akkor azt soha sem fogja magának megbocsátani. Még egyszer nem fogja kockára tenni a jövőjét holmi levél miatt!
Harry egyetlen varázsintéssel újra útnak indította a leveleket az édesanyja szobája felé, ő pedig megcélozta a roxforti kastélyt. Az éhségtől megkordult a gyomra. Az edzésből ítélve vacsoraidő van, tehát nagy valószínűséggel a diákok többsége a nagyteremben mulatja az időt. Ez jó alkalom lesz arra, hogy memóriatörlést hajtson végre az édesanyján, mert így biztosan nem fog feltűnést kelteni, ha véletlenül mellette megy el.
Harry felsóhajtott megkönnyebbülésében. Helyre hozott mindent. Ismét belevetheti magát a múltbeli életbe. Az elsődleges célja pedig az lesz, hogy kibékíti haragban lévő szüleit.

James Potter órákkal később a Griffendél torony hálószobájának ablakában könyökölt, és a lassan lebukó nap tűzvörös fényét bámulta. A szín fájdalmasan emlékeztette valakinek a hajszínére, aki mostanában szóba sem áll vele.
- Na, megyünk? – kérdezte a háta mögött Sirius, aki épp egy pulóvert húzott át a feje tetején.
- Hová? – kérdezett vissza James, oda sem figyelve.
Hogyan kérhetne bocsánatot Evanstől, ha a lány még meghallgatni sem hajlandó!? Hiába a közvetítés, Hagrid tanácsai, Sirius közbenjárása, és a lány barátnőjének unszolása, Lily Evans azóta is keresztül néz rajta. A helyzetén az sem segített, hogy a mai, nem túl fényesre sikeredett SVK órán beverte annak a páviánfejű Averynek a képét. James tudta, hogy a lány nem szorul védelemre, ott és akkor mégsem tudta türtőztetni magát. Egyszerűen meg kellett óvnia őt! Ez a kényszer roppantul idegesítette, mert ennek következtében csinált állandóan bolondot magából, ahogy ezt Sirius volt kedves már számtalanszor az orra alá dörgölni.
- Büntetőmunkára megyünk, mégis hova máshova? – kérdezte értetlenül Sirius. – Tudod, az új tanár meginvitált minket a hét minden napjára. Féregfark már el is ment McGalagonyhoz. Bár kíváncsi leszek, hogy a jó öreg professzorasszony mit szól az illatfelhőhöz, amit magából áraszt… Ugyanis a nagy sietségben elfelejtett megfürdeni…
- Úgy tűnik Jamesnek is kiment a fejéből egy-két dolog. Például a mai esti teendője – jegyezte meg Lupin, aki épp egy tiszta talárt öltött magára a ládája mellett.
Remus és Sirius nemrég jöttek fel a gyengélkedőről, ahol sorba kellett állniuk a csata többi résztvevőivel együtt. A piszkos, szétszakadt ruhadarabok, amelyek áldozatul estek a délutáni csetepaténak, a földön hevertek összegyűrve. James szerencsésebb volt, mert őt nem fogta ott Madam Pomfrey, a javasasszony.
- A Madam gyógyító főzete az eszedet is elvette – nézett Jamesre fintorogva Sirius. – Pedig azt mondta, hogy az csak a sérüléseket tünteti el, másra nem ártalmas…
- Nem hiszem, hogy Madam Pomfrey a hibás – jegyezte meg mosolyogva Remus. – Én inkább egy zöld szempárra voksolnék…
- Leszállnátok rólam? – kérdezte James indulatosan, és végre elszakította a szemét a lenyugvó nap aranyfényétől. – Különben is: nem megyek a büntetőmunkára.
Sirius meghökkenve nézett barátjára, miközben a szemöldöke a haja vonaláig szaladt. Láthatóan nem tudta eldönteni, hogy James magánál van-e vagy sem.
- Nem jössz? Te nem vagy eszednél! Tisztában vagy vele, hogy mit csinál McGalagony, ha ezt megtudja?
Sirius elhúzta a torka előtt a mutatóujját, hogy ezzel jelezze házvezetőjük gyilkos szándékait.
James vállat vont, és egy tiszta ing után kezdett el kotorászni a ládájában.
- Más dolgom van.
- Azt hittem, ki akarod deríteni, hogy az új tanárunk halálfaló-e vagy sem – mondta Sirius. - A legjobb buli erre a büntetőmunka lenne, amikor a közvetlen közelében vagyunk. Nem akarod ezt kihasználni?
James megrázta a fejét, miközben a földre dobta a vállán tartogatott, nedves törölközőjét.
- Már nem érdekel, hogy az új tanár milyen sötét titkot rejt? – sápítozott látványosan Sirius. - Ki vagy te, és hova dugtad Ágas barátomat!?
- Valamit helyre kell hoznom, Tapmancs, és az nem várhat. – James tekintetében fellángolt az elszántság.
- Gondolom, ahhoz a tevékenységedhez kell a tiszta ing – intett a ruhadarab felé Sirius. – Nem azért, de nem te cikizted állandóan Holdsápot, hogy minek húz másik ruhát az éjszakai prefektusi melóhoz?
James felemelte a vizes törölközőt, és barátja felé hajította, aki viszont ügyesen kitért előle, így az ismét a földön landolt.
- Ha Lilyvel akarsz beszélni… - kezdte Lupin, de James közbevágott.
- Igen vele. Talán baj?
- Nem – vette át a szót Sirius. – De Evans nem várná el tőled, hogy még nagyobb bajt hozz a fejedre. Márpedig, ha nem jössz el a büntetőmunkára, abból nagy balhé lesz.
- Nyugi. Elmegyek, de mégsem. Csak figyeljetek!
James hátat fordított a barátainak, és a fürdőszoba felé indult.
Sirius és Remus egymásra nézett, majd egy kölcsönös pillantás erejéig megállapították, hogy James Potternek nincs ki mind a négy kereke, amit sajnos, mindig is sejtettek.

Harry arra eszmélt, hogy elbóbiskolt a dolgozószobájában lévő íróasztal mellett. Épp azon tűnődött, hogy milyen varázslatot tanítson meg a holnapi óráján a diákoknak, amikor érezte, hogy lecsukódik a szeme. Nem csoda: a napi izgalmak teljesen kimerítették. Elvégre mikor fordult elő vele utoljára az, hogy huszonnégy óra alatt, röpke húsz évet ugrott az időben?
Már éppen lehajtotta volna a fejét az asztalra, amikor érezte, hogy valami kemény tárgy nyomja az egyik zsebét.
Harry odanyúlt, és kitapintotta Dumbledore óráját. Egyből felélénkült.
Milyen pici tárgy, és mekkora galibát képes okozni! Harry nagyon igyekezett, hogy ne szorítsa meg, mert akkor még a végén olyan világban találja magát, amelyhez egyáltalán nem fűlik a foga.
Inkább nem is hordom – határozta el magában, és az íróasztalra fektette a hosszú láncon lógó, ősöreg időmérő eszközt.
Így biztosan nem fog még egyszer előfordulni, hogy véletlenül a kezébe veszi. Addig hozzá sem fog érni, amíg ki nem békíti a szüleit.
Apropó. Fogalma sincs, hogy hogyan kezdjen hozzá. A jelek szerint nem ő az egyetlen, aki ezen fáradozik, hiszen Sirius is megpróbált hatni Lilyre. Nyilván nem sok sikert ért el, hiszen a délutáni órán Lily figyelemre sem méltatta Jamest. Mit tehetne akkor ő, Harry?

Merengéséből egy hangos kopogás zavarta fel. Vajon ki lehet az? Harry az ablak felé nézett. Látta, hogy már besötétedett az ég és feljött a hold. Ki zavarja ilyenkor?
- Tessék! – szólt ki kíváncsian.
- Jó napot, tanár úr – köszönt a belépő Sirius Black.
- … tanár úr – visszhangozta egy másik hang is, amelyben Harry felismerte Jamesét.
Hát persze a büntetőmunka! Harry átkozta magát a feledékenységéért. Hiszen ma este kezdik meg a büntetésüket a Tekergők! Vagyis csak Sirius és James.
Sirius feszülten ácsorgott az ajtóban, mint aki azon tűnődik, hogy bemenjen-e. Mi üthetett belé? – tűnődött Harry, és kérdőn felvonta a szemöldökét.
James ellenben haláli nyugodtan álldogált barátja mellett, és érdeklődve szemlélgette a tucatnyi lebegő gyertyát, amelyeket Harry varázsolt, hogy több fény legyen a szobájában. Kicsit furcsa volt, hogy az apja nem szemtelenül és nem flegmán méregeti, hiszen legutóbb nagyon is azt tette. Lehet, hogy végre beletörődött, hogy ő, Harry, nem az ellensége?
- Üljetek ide, fiúk! Ezeket a régi feljegyzéseket kellene ábécérendbe tenni – intett Harry egy nagy kupac pergamenre az íróasztal melletti kisasztalkán.
Harry arra gondolt, hogy amíg James és Sirius a büntetőmunkáját végzi, addig beszerez némi információt a szülei állapotáról. Reménykedett benne, hogy ha tisztes távolba kerül a két fiútól, akkor azok rögtön beszélgetni fognak és ő majd mindent megtud. Így letelepedett az egyik fotelba, és egy könyvet vett a kezébe. Magasan a szeme előtt tartva az unalmas kötetet, úgy tett, mint aki elmélyülten olvas.

Ahogy sejtette: kis idő múlva megindult a társalgás, de csak suttogva. Harry áldotta magát, amiért Godric’s Hollow-ba menet a zsebébe rejtett egy súgófület, amely így vele utazott a múltba.
George Weasley feltaláló képességének hála a telefül továbbfejlesztett változatát már rengeteg helyen lehetett kapni az Abszol úttól elkezdve a roxmortsi boltokig. Harry természetesen ingyen mintapéldányt kapott minden egyes termékből, amit George valaha is a piacra dobott. Mióta leszerződött az aurorokhoz, elhatározta, hogy mindig lesz a zsebében a zseniális találmányból, amely még a suttogó hangokat is felerősített beszédként jutatta el a hallgatózó fülébe.
Magában kigondolt egy Invitót, és már érezte is a súgófület a kezében. A könyv rejtekében a fülébe tette, és immár úgy hallotta Sirius Black hangját, mintha együtt ültek volna a kisasztal mellett.
- … nagy őrültség volt! Mi van, ha rájön?
- Nem fog rájönni. Kigondoltam mindent. Nem lesz semmi gubanc – válaszolt neki James hangja.
- Na, ne mond. Simán rájön, mert olyan képet vágsz, mint egy bárgyú majom!
- Sajnálom. Nem volt idő jobban kidolgozni a… tervet. Csak délután jutott eszembe.
Harry kilesett a könyve mögül, és megállapította, hogy Sirius Black igencsak ingerültnek tűnik. James eközben egykedvűen pislogott maga elé.
- Akkor is eljöhettél volna, és este még ráérsz beszélni Evansszel!
- Lehet, hogy addigra már lefeküdt volna – válaszolt James. - Hallottam, hogy a barátnője azt mondja, hogy „olyan kába vagy”, és „jót fog tenni neked egy kis pihenés”.
Az emléktörlő bűbájom hatásai – jegyezte meg magában Harry.
- Az nem jelent semmit! – szűrte a szavakat a fogai között Sirius.
- Most mennem kell, később még beszélünk – hallotta Harry az apja sietős válaszát, azután már csak Sirius szitkozódásai és kétségbeesett kérdése jutott el hozzá:
- … te ökör! Akkor most mihez kezdjek veled?
Az apja elbúcsúzik? De hát hova megy?
Harry ismét kinézett a könyve mögül, de nem látott változást. James ugyanúgy ült ott a helyén, mint az előbb, csak Sirius mocorgott feltűnőbben, mert közben valamit a táskájába csúsztatott.
Harry összeráncolta a szemöldökét, és alaposabban megfigyelte a jelenetet. Itt valami nem stimmel. Hiszen hallotta, hogy James nem akart eljönni a büntetőmunkára, és a beszélgetés szerint valahová máshova készült. Méghozzá Lily Evanshez. De akkor hogy lehetséges, hogy mégis itt van?

KOPP-KOPP. Harsant egy hatalmas erejű kopogás a fülében. Harry gyorsan kirántotta a pálcáját, és ijedten felugrott a fotelból. Legelőször azt hitte, hogy a plafonon keresztül valaki átkot bocsátott rájuk. Meredten szemlélte a felette lévő tetőt, ám amikor rájött, hogy a súgófül erősítette fel a normális emberi kopogást, megnyugodva sóhajtott fel. Ajh! Kezd olyan lenni, mint Mordon.
Sirius és James értetlen arccal pillantottak rá. Nem nagyon értették, hogy a tanáruk miért riadt fel olyan hirtelen a békés olvasgatásából, és miért pattant fel a helyéről egy sima kopogás hallatán, kivonva a varázspálcáját. Első látásra legalábbis így tűnt, ám Harry később több mindent is észlelt: James arca nem változott sokat, a megszokott szemlélődő arckifejezést viselte, Sirius ellenben úgy meredt rá, mintha egy csapat darazsat pillantana meg Harry háta mögött.
Harry megköszörülte a torkát zavarában, nyújtózott egy sort, mintha valójában ez lett volna a célja, és visszaült a fotelbe. Kínos. Roppant kínos.
Az ajtó felé fordította a tekintetét, amin kisvártatva a mardekáros Avery lépett be irtó kedves és feltűnően mosolygós arckifejezéssel.
- Elnézést, tanár úr – kezdte behízelgően. – Tudomásom van róla, hogy az átváltoztatástan terem előtt két diák randalírozik.
Harry látta, hogy Avery háta mögött megjelenik Perselus Piton falfehér ábrázata.
- Azért jöttünk a tanár úrhoz, mert ön volt a legközelebb, és bízunk a pártatlan ítéletében.
Harry ezt roppant furcsának találta, főleg azért, mert még délután levont a Mardekártól nem kevesebb mint ötven pontot az SVK teremben elkövetett incidens miatt. Mi a frászt akar tulajdonképpen Avery? És miért vigyorog ilyen vészjóslóan? Harrynek ez egy csöppet sem tetszett. Avery ugyan a prefektusi jelvényt viselte, de ez nem jelentett semmit.
- Nahát, Potter is itt van, tanár úr? – lepődött meg Avery. Szemmel láthatóan óriási döbbenetet okozott neki, hogy megpillantotta James Pottert. Ellenben Piton nem mutatott meglepetést, hanem összehúzott szemekkel kezdte méregetni a Sirius mellett álló Jamest.
- Biztos forrásból tudom, hogy Potter az átváltoztatástan terem előtt van azzal a sár… akarom mondani griffendéles csajjal, aki épp egy jókora gombává változtatta – folytatta Avery meglepetten.
Harry hátranézett a két fiúra, akik a kisasztal mellett ácsorogtak, és találkozott a pillantása Sirius dacos tekintetével.
- Avery hülyeségeket beszél, tanár úr. James itt van, hiszen maga is láthatja.
Harry felvonta a szemöldökét, és elhatározta, hogy tiszta vizet önt a pohárba.
- Ha Mr. Potter itt van, akkor bizonyára nem lehet az átváltoztatástan teremnél – válaszolt olyan hangsúllyal, hogy Siriusnak rögtön rossz érzése támadt. – Menjünk, és nézzük meg, hogy akkor vajon mit láthatott Mr. Avery, ha nem Mr. Pottert!
Sirius döbbenten hagyta magát kiterelni, miközben a nyomában lévő James még bárgyúbb arckifejezést öltött magára.

Harry annyira el volt foglalva James rejtélyével, hogy nem vette észre Avery diadalmasan megcsillanó tekintetét, sem pedig azt, hogy a mardekárosok már nem tartanak velük.
Avery viszont nagyon is a tudatában volt annak, hogy lemaradtak a triótól, és sorompóként felemelt karral megállította a mellette haladó Perselus Pitont.
- Mi van!? – sziszegte Piton. – Azt hittem, megyünk utánuk, és minden balhét Potterre kenünk.
Avery kéjes mosollyal csóválta a fejét, és megvárta, amíg Harry és a kísérői eltűnnek a sarkon. Egy újabb terv körvonalazódott a fejében.

Eredetileg azt tervezték, hogy valamiképpen bosszút állnak a délután levont pontjaikért. Hatalmas lehetőségként kínálta magát, hogy az a rühes, griffendéles Lily Evans épp az átváltoztatástan terem előtt átkozta meg Pottert, valami baromság miatt. Úgy tűnik a srác túlveszítette a sárvérű idegeit. Mostanában állandóan marták egymást. Averyt ez nem érdekelte különösebben, csak az, hogy hogyan tudnának hasznot húzni a csaj és az iskola legnagyobb bajkeverőjének párharcából.
Mi sem volt könnyebb, prefektus lévén, úgy intézni, hogy Harry William Weasley is megjelenjen a színen, és véletlenül eltalálja egy kósza átok, amit később a bosszúszomjas Potternek fognak tulajdonítani! Haha. Senki nem jön majd rá, hogy ők, a mardekárosok álltak bosszút, hiszen az SVK órán a vak is láthatta, hogy Potter pikkel a tanárra, nem pedig ők. Avery terve tökéletesnek ígérkezett, és még a szerencse is segítette, hiszen a pincéből felfelé jövet összefutott Perselus Pitonnal, aki köztudottan a legjobb képességű barátja volt. Sőt, ő még a mardekárosok közül is kiemelkedett. Vele együtt pedig bármi megvalósítható.

Most azonban egy új lehetőség adódott.
Avery ugyanis észrevette, hogy az új tanár a nélkül viharzott el, hogy becsukta volna maga után az irodája ajtaját. Ez talán még nagyobb bosszút eredményezhet!
- Gyerünk! – intett Pitonnak, és villámgyorsan belépett a szobába.
- Mit művelsz? – kérdezte Piton, miközben fancsali arccal nézett körül a tanári helyiségben. – Azt hittem Potterrel készülünk kibabrálni és közben megszívatjuk a tanárt is.
- Jobb ötletem támadt – válaszolt Avery számító tekintettel. – Potter így is nagy csávában van, hiszen ahogy látom, két helyen próbált lenni egyszerre. Majd a tanár úr elrendezi!
Avery hidegen felnevetett, és egyenesen az íróasztal felé tartott.
Kell itt lennie valaminek, amin keresztül bosszút állhat…
- Hülye vagy! – jelentette ki Piton. – Mindent tönkreteszel! Menjünk fel és…
- Nem! – tiltakozott Avery. – Nem fogom hagyni, hogy ez a dilis Weasley ivadék levonja a nehezen megszerzett pontjainkat!
- Azokról a pontokról beszélsz, amiket én szerzek? Mert te nemigen szoktál hozzátenni semmit… - jegyezte meg Piton.
Avery dühösen legyintett, és tovább nézelődött a helyiségben.
- Mi lenne, ha ellopnánk valami fontos cuccát a tanár úrnak? – kérdezte gonoszul mosolyogva.
- Megártott neked, hogy Potter pofán vágott? Húzzunk már el innen!
- Ne légy betoji Piton! – keményített be Avery. – Csak meg kell találnunk a megfelelő… Á, nézd, mi van itt!
Avery az íróasztal egy pontjára mutatott, és kéjesen felcsillant a szeme. Piton ingerülten odakapta a tekintetét, és egy órát pillantott meg.
- De béna. Még mutatója sincs – fintorgott Avery. – Vajon miért őriz ilyen régi darabokat a tanár úr? Hiszen arra csak a régi varázslócsaládból jövők jogosultak. Egy nyomorék Weasley nem!
Piton a plafonra emelte a tekintetét. Már nagyon unta ezt az örökös blablát, amelyben Avery folyton a tiszta vért emlegette. Ha nem lettek volna olyan jó kapcsolatai, akkor Perselus figyelemre sem méltatta volna. Így viszont el tudta adni a frissen feltalált bűbájait és bájitalait az idősebb Avery segítségével. A pénz pedig nem jött rosszul, hiszen Perselus tovább akarta gyarapítani a meglévő tudását és újabb varázslatokat akart kikísérletezni.
- Hagyd már azt a vacakot, és menjünk! – intett Piton. – Mindjárt visszatérnek az átváltoztatástan teremtől. Ha itt találnak…
- Nyugi, nem fognak. Már megyünk is. És ezt a szépséget magunkkal visszük… - Avery gonosz képpel nyúlt az óra után.
- Te hülye! Észre fogja venni, hogy elvitted! És nyilván az is eszébe fog jutni, hogy mi lemaradtunk, amikor ő Blackkel együtt elhúzott… Nekem nincs kedvem ilyen baromságokban részt venni – közölte Piton, és megragadta az órát a láncánál fogva, hogy visszategye a helyére.
- Ne legyél beszari Piton – mondta ingerülten Avery, és visszarántotta az órát, ám Piton szorosan tartotta, így csak a lánc feszült meg kettejük között.
Az óra egyik fele Averynél volt, a lánc vége pedig Pitonéban, és láthatóan egyikük sem akarta elengedni.
- Engedd már el! – sziszegte Piton, és fél kezével a pálcája után nyúlt.
Avery még dühösebb lett, ám tudta, hogy ha Piton előveszi a pálcáját, akkor mindenképpen ő húzza a rövidebbet. Kénytelen-kelletlen elengedte a szerkentyűt.

Perselus Piton nem számított rá, hogy Avery ilyen hamar feladja a küzdelmet, így meglepetésként érte, hogy az időmérő nála landolt, olyannyira, hogy már csak azt vette észre, hogy a nagy semmit markolja. Az óra megindult a föld felé, és hangosan csattant a padlón.
- Ilyen nincs – szitkozódott, miközben az ezer darabra tört órát vizsgálgatta. – Ezt jól elintézted!
- A te hibád volt – jelentette ki makacsul Avery. – De különben mindegy is. Ez is jó bosszú. Tönkrement a tanár úr drága órája! Micsoda tragédia!
Avery ismét felöltötte leggonoszabb mosolyát, és az óra darabjait kikerülve az ajtó felé menetelt.
- Most hová mész? Nem hagyhatjuk így! – szólt utána mérgesen Perselus.
Avery vállat vont, és kimasírozott a szobából.
Piton bosszúsan meredt a megrongálódott kacatra. Ez az Avery tiszta idióta! Nem törődik semmivel, csak a nyomorék aranyvérűségével!
- Reparo! – bökött az órára egy ingerült sóhaj kíséretében.
Az időmérő egy perc alatt rendbe jött; újból összeforrott teste ismét visszatért a lánc végéhez.
Piton felemelte és az asztalra helyezte, úgy, amilyen helyzetben Avery akciója előtt volt. Ám másodpercek múlva az óra gondolt egyet, és megint szétesett; alkatrészei csörögve gurultak a padlóra.
Piton káromkodott egyet, és újra megbökte a pálcájával. A kis óra barátságosan ketyegni kezdett, ám kisvártatva ismét darabokban volt.
- Hogy az a… - kezdte Piton.
Most mi a fenét csináljon? Ez az óra menthetetlenül tönkrement. Még a legerősebb Reparo bűbáj sem fog rajta. Ezt aztán jól megcsinálta az a tulok Avery!
Piton tanácstalanul nézett körbe a szobában. Már csak az hiányzik, hogy elkapják itt, és az egészet az ő nyakába varrják! Na nem, azt már nem.
Eligazgatta az óra alkatrészeit, úgy, mintha még mindig működne, azután kilopakodott a dolgozószobából. Ha szerencséjük van, a tanár sosem hozhatja kapcsolatba őket az órája tönkremenetelével. Különben is: ilyen órát bárhol vehet. Lehet, hogy ősrégi, de akkor is pótolható bármilyen újjal. A tanár nem fog nagy ügyet csinálni belőle.

Eközben Harry mit sem sejtve közeledett az átváltoztatástan terem felé. A legnagyobb gondja az volt, hogy lebuktassa James Pottert, aki látszólag nem egészen volt önmaga. Az úton végig dudorászott valami dalt, amíg Sirius meg nem bökte a könyökével.
Harry nem is gondolta, hogy hamarosan egyéb problémákkal is szembesül, amelyeket talán nem is olyan könnyű megoldani.





<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)