A múlt fogságában írta: botkrisz

[Kritikák - 6]

+++ betűméret ---
<< >>


10. Segítő szándékok

Harry másnap reggel ásítozva indult reggelizni. Elhatározta, hogy ma délelőtt, a hetedéveseknek tartandó sötét varázslatok kivédése órán, megszerzi azt a hajszálat Pettigrew-tól, és hozzáadja a Lumpslucktól zsákmányolt főzethez. Nem lesz nehéz észrevétlenül ellopnia néhány hajszálat a fiútól, elég egy „Invitó”-t motyogni a közelében.
Harry felsóhajtott. Végre valami, ami egyszerűnek ígérkezik. Mostanában az élete bonyolultabb fordulatokat vett, mint arra valaha is számított volna, úgyhogy Harry hálás volt érte, hogy végre akad valami, amihez nem kell különösebb agyi megerőltetés.

A nagyterembe érve leült a tanárok részére fenntartott asztalhoz, és kedvesen odabiccentett Bimba és Flitwick professzoroknak, akik már szintén elfoglalták a helyüket.
Harrynek feltűnt, hogy McGalagony professzor nem volt ott, amit felettébb furcsállt, hiszen a professzorasszony minden áldott nap pontosan ugyanabban az időpontban reggelizett.
- Nahát, a kedves Minerva rosszul érzi magát? – kérdezte álmos képpel az ugyancsak megjelenő Lumpsluck professzor, és benyomkodta hurkáit a Harry melletti székbe.
Harry, mint mindig, most is zavarba jött a bájitaltan tanár láttán, hiszen még mindig nem adta meg az adósságát, amit a bájitalverseny előtti fogadás megkövetelt. Eddig sikeresen leszerelte Lumpsluckot, mondván, hogy az ananászszállítmányt egyenesen Kolumbiából rendelte (Harrynek fogalma sem volt, hogy megterem-e ott egyáltalán az a gyümölcs) és nem érti, hogy még miért nem ért ide. Lumpsluck roppant elnéző volt, és nem követelőzött, sőt egyre-másra újabb fogadásokat akart kötni Harryvel, különféle ürügyek kíséretében. Harry ezért, ha csak tehette, menekült a professzor elől.

- Á, dehogy Horatius. Minerva tökéletesen érzi magát – felelte Lumpsluck kérdésére Bimba. - De az igazgató úrnak vendége érkezett.
- McGalagony professzor pedig fogadja, mivel Albus távollétében ő a felelős az iskoláért – fejezte be a gondolatot Flitwick.
- Nahát! Ki a vendég? – lepődött meg a bájitaltan tanár. – Mostanában roppant nagy érdeklődés támadt a jó öreg Dumbledore iránt – morfondírozott félhangosan. - A múltkor is visszatért a Roxfortba a híres Gideon Prewett, még össze is találkoztunk. Mikor kérdőre vontam, csak annyit mondott, hogy az igazgatóval akar beszélni… Rám jóformán kíváncsi sem volt. Fájdalom, a diákok nem szeretnek minket egyformán…
- Miért, maga talán minden diákját egyformán szereti, Horatius? – tette fel a kérdést Bimba professzor, és ártatlan szemekkel pislogott Lumpsluckra.
Harry, aki tudta, hogy a professzor nagyon is előnyben részesít egyes diákokat, csak belemosolygott a töklevébe.
- Igyekszik az ember – somolygott Lumpsluck, miközben maga elé húzott egy tál angolszalonnát.
- Most kivételesen nem egy régi diákról van szó – rázta a fejét Bimba professzor, miközben megvajazta a pirítósát. – Egy igen kényes ügyben keresik Albust…
- Milyen kényes ügyben? – érdeklődött Lumpsluck, és egy újabb ételes tálat húzott maga elé.
- A jóslástan tanári állásra idén nem volt jelentkező, és Dumbledore ki akarta venni a tanmenetből. Valaki most mégis jelentkezett rá, és Minerva kénytelen meghallgatni – mondta Flitwick professzor, miközben sóhajtva szemlélte, hogy a lekváros üveg, amelyért nyúlni készült, éppen Lumpsluck kezében landol.
- De hát ki jelentkezett rá? – csodálkozott a bájitaltan tanár, és nekiállt megkenni lekvárral egy halom pirítóst. – Nagyon nehéz jóstehetséggel megáldott tanerőt találni.
- A hölgyet Muriel Weasleynek hívják. Talán még ismeri is, kedves Weasley professzor – válaszolt Bimba, miközben Harry felé fordult. – Minden bizonnyal a rokona…
Harry kis híján az asztalra köpte a sütőtöklevet. Lumpslucknak kellett hátba veregetnie, mert félrenyelt.
- Vigyázzon, kedves Harry, mert még a gyengélkedőn köt ki – kacarászott a bájitaltan tanár, miközben Harry hátát ütögette.
- Hogy…? Muriel Weasley? – tette fel a kérdést könnybe lábadt szemmel Harry.
Már csak ez hiányzott! Egy Weasley rokon! Éppen most kell felbukkannia, amikor immár semmi sem állt a szülei összehozásának a tervébe! Most fog lebukni a cél előtt két lépéssel? Talán mégis jobb lett volna, ha a gyengélkedőn köt ki.
Igaz ugyan, hogy a Weasleyk annyian vannak, mint égen a csillag, de azért sosem lehet tudni. Hátha Muriel néninek a fejében van az egész családfa.
Harry visszaemlékezett arra, hogy Ron nénikéje milyen lelkesen idézgetett Rita Vitrol könyvéből Bill és Fleur esküvőjén. Talán a rokonok neveivel is tisztában van…
Bár annak idején nem tűnt fel neki, hogy Harry nem rokon, hiszen a vörös hajú unokatestvérek, nagybácsik és keresztfiúk körében elvegyülni nem volt nehéz, ám most? Ezúttal nem változtatta vörösre a hajszínét, hanem megtartotta eredeti feketeségét, és égen-földön ő az egyetlen Weasley a környéken. A néni pedig nem olyan öreg, mint a legutóbbi találkozásukkor.
Harry remélte, hogy McGalagony nem találja alkalmasnak Muriel Weasleyt a jóslástan tanári állásra. Túl sok minden forgott kockán.

Harry gyorsan bekapott egy szelet pirítóst, kiitta a maradék töklevét, és sietve felállt a helyéről.
- Már megy is kolléga? – nézett rá csodálkozva Bimba. – Hiszen annyit evett, mint egy kismadár!
- Ó… ö… nem voltam annyira éhes – felelte Harry zavartan, majd a székét betolva, elköszönt a csodálkozó professzoroktól.
- Nahát! Milyen nemes példája ez a rokoni szeretetnek – mondta kedélyesen Lumpsluck, miközben egy újabb tál étellel szemezett – Ahogy megtudta, hogy a hölgy a Roxfortban van, siet, hogy üdvözölje.

Harry kiloholt a bagolyházba, mivel úgy vélte, hogy ott van a legkevesebb esélye annak, hogy a kedves „rokona” felbukkan a McGalagonnyal való tárgyalás után.
Úgyis levelet akart írni Jamesnek, hogy emlékeztesse a tegnap történtek szigorúan bizalmas jellegére.
Harry szidta saját magát, hogy ez nem jutott hamarabb az eszébe, hiszen lehet, hogy az apja már mindent elmondott Siriuséknak! Ha pedig így van, a jövő menthetetlenül veszélybe kerül, és Harry kénytelen lesz memóriatörlést végrehajtani a griffendéles fiúkon.

Amikor megírta a levelet, Harry elhatározta, hogy a bagolyházban marad, amíg el nem kezdődik az első órája. Semmi kedve nem volt kínosan magyarázkodni Muriel Weasley előtt, pláne nem akarta felhívni magára McGalagony professzor figyelmét. Persze minden másképp lehetne, ha itt volna a láthatatlanná tévő köpenye… Miért is nem vitte magával Godric’ Hollow-ba!? Harry nosztalgiázva gondolt a roxforti napokra, amikor még bármikor eltűnhetett a köpenye alatt.

Harry kikönyökölt a bagolyház ablakába és a csodálatos kék égre szegezte a tekintetét. Szemével követte a bárányfelhők útját.
Milyen jó lenne egy nyugis nap! – sóhajtott fel. Ücsörögne az Odú konyhájában, és vígan elcseverészne a Weasleykkel. Ginny csak egy karnyújtásnyira lenne tőle, és bármikor szemügyre vehetné a gyönyörű alakját, a szemét… Harry felidézte azt a pillanatot, amikor legutóbb megcsókolta a lányt; ahogy bársonyajkai az övéhez értek. Szívszorító érzés lett úrrá rajta.
Mi lesz, ha nem jut haza innen soha többé? Ha az óra csak úgy kénye-kedve szerint dobálja az időben, akkor semmi esélye rá, hogy valaha is visszatérjen a saját jövőjébe.
Harry felsóhajtott. Bármennyire is élvezte a szülei társaságát, azt, hogy olyasmiket tudhat meg róluk, amiket normális körülmények között sohasem, de haza vágyott. Haza, az Odú melegségébe, a baráti nevetésekbe és Ginny ölelő karjaiba…

James válasza percek múlva megérkezett. A kicsiny, barna bagoly visszatért, és belepottyantotta az üzenetet Harry kezébe.

„Kedves Jövő-fiú! – írta James.
Harry elmosolyodott. Úgy látszik, ez a megszólítás tetszik az apjának.

Nyugi, nem beszéltem senkinek a kis kalandunkról. Gondoltam, nem hozok bajt a fejedre, hiszen ha kitudódna, hogy honnan jöttél, akkor nem igazán tudnád elkerülni a kíváncsi kérdéseket. Szerencséd van velem, mert én nem teszek fel egyet sem. Majd később. Most fontosabb dolgok foglalkoztatnak.
Például beszélnem kell Evansszel.
De amint lerendeztem ezt a kérdést, te jössz. Szépen mindent el fogsz nekem mesélni.

Na, akkor kívánj szerencsét Evansszel. Megyek és letámadom. Még ajándékot is vettem neki.

Üdv: James”


Harry némi burkolt fenyegetést érzékelt James levelében, de egyelőre nem foglalkozott ezzel. A titka biztonságban van. James nem mondta el senkinek, és nem is áll szándékában. Viszont ez a célozgatás az idegeire ment. Mégis mit vár tőle az apja? Mit meséljen el? Ha azt gondolja, hogy a jövő minden egyes részletét meg fogja vele osztani, akkor nagyon téved. Ráadásul el kell hallgatnia, hogy ki is ő valójában.
Te jó ég! Mi van, ha az apja hirtelen jött barátságossága összefügg azzal, hogy James rájött a titkára!? Hiszen nem nehéz összerakni, hogy jövő, James Potter, Lily Evans és ő maga…! Ráadásul Harry a külsejét sem tudja letagadni, ami kétségkívül Jamesre hasonlít… Lehet, hogy ezt jelenti a célozgatás? Az apja mindent tud?
Harry reménykedett benne, hogy Lily borzalmas jövője elvonta James figyelmét a dolgokról. Nagyon reménykedett benne, különben újabb problémákkal kell szembenéznie…

- James Potter, te megvesztél!? – kiáltotta egy méltatlankodó hang a lányfront felől.
- Azt hiszem, Ágasnak megint sikere van – jegyezte meg Sirius kaján hangon. A Griffendél klubhelyiségében ácsorgott egy fotel háttámlájának dőlve.
- Azt reméltem, hogy most normálisabban csinálja, mint eddig – sóhajtott fel Remus, aki mellette állt, a táskájával a kezében.
- A hangokból ítélve, nem hinném – röhögött Féregfark, aki szintén egy fotelt támasztott, és a talárját húzogatta.
Egy tompa puffanás, és egy szirénaszó felharsanása után, James szánkázott le a lányok csúszdáján, ami pár másodperce még lépcső volt. Egy piros, hatalmas, szív alakú párna repült utána, amit egy dühös, kiabáló hang követett:
- Ha továbbra sem hagysz békén, akkor az év további részét a gyengélkedőn fogod tölteni, azt garantálom!

James fancsali arccal huppant le barátai lábához.
- Ez nem igaz! Nem hajlandó komolyan venni! – panaszolta. – Hiába játszottam ki még azt a nyavalyás csitri-őrt is, ő visszacsinálta, és lecsúsztam! Ilyen nincs…
Sirius megcsóválta a fejét, és így szólt:
- Ha mára már elég bolondot csináltál magadból, akkor indulhatnánk végre reggelizni.
James feltápászkodott, és a kezébe vette a szív alakú párnát.
- Pedig ez miatt mentem le tegnap este Roxmortsba…
- Add oda az első lánynak, aki szembe jön veled, akkor nem veszik kárba – jegyezte meg Sirius, ám James gyilkos pillantása meggyőzte arról, hogy jobb, ha elhallgat.
- Mégis mit mondtál neki? – kérdezte érdeklődve Remus.
- Gondolom flegmán elkezdted neki ecsetelni, hogy te vagy a világ legjobb partija… - vihogott Peter.
- Hahaha – ingatta a fejét James gúnyosan. – Képzeld, nem így csináltam. Először elkezdtem neki mondani, hogy halálosan bele vagyok zúgva, aztán odaadtam a párnát…
- Szóval tök komolyan adtad elő, ugye? – kérdezte rosszat sejtve Remus.
- Igen. Azt mondtam: „Evans, tudom, hogy szeretsz, úgyhogy mi lenne, ha megbocsátanál? Én is beléd vagyok esve, szóval szerintem járnunk kéne.” És ezután adtam oda a párnát, amit később a fejemhez vágott…
Sirius és Peter hangosan felnevetett, és a kezük ügyébe eső első tárgyat kezdték el csapkodni.
- Most mi van!? – nézett rájuk szemrehányóan James.
- Szerintem, nem ez volt az évezred legjobb meggyőzése, Ágas – mosolygott Remus.
- Még szép, hogy nem! – hahotázott Sirius. – Csodálom, hogy nem kötöttél ki azonnal a gyengélkedőn.
- Ha van valami jobb ötletetek, kíváncsian hallgatom – fújta fel magát James.
- Tegnap már elmondtuk őket, a te bajod, ha nem figyeltél – vont vállat Sirius.
- Igen, mert az baromi jó ötlet, hogy egy seprűről énekeljek szerenádot az ablaka alatt! – élcelődött James.
Sirius ismét vállat vont.
- Ne várj segítséget, ha nem fogadod meg a tanácsomat.
James csak legyintett, aztán felsóhajtott.
- Felviszem a párnát – mondta, és elindult a fiúháló irányába.

- Már megint elbaltázta – sóhajtott fel Sirius is, és James után nézett. – Ha húznám a strigulákat, akkor már a négyszázadiknál tartanék…
- Nem hiszem, hogy csak Ágast kellene hibáztatnunk. Lily sem egy könnyű eset – jegyezte meg Remus, miközben letette igen súlyos táskáját a földre.
- Te sem járnál olyasvalakivel, aki elküld a fenébe – közölte Sirius, majd türelmetlenül dobolni kezdett a kezével a mellette lévő fotel tetején. – Jöhetne már, kilyukad a hasam…
- Te kinek az oldalán állsz? – nézett a barátjára értetlenül Remus.
- Ágasén. De Lily nem egy olyan csaj, akit egy vigyorral levesz a lábáról. Ha James nem csiszol a modorán, akkor keresztet vethet a csajra.
- A modorán? Épp te mondod ezt, aki szakasztott úgy viselkedik, mint ő? – Lupin vágott egy fintort. – Bagoly mondja verébnek. Különben is: eddig mindig James pártját fogtad…
- Igen, de már rossz nézni, amit művel. Sőt, amit mindketten művelnek. Rajtuk kívül már mindenki tudja, hogy odavannak egymásért. Ha Ágas rám hallgat, már hetekkel ezelőtt összejött volna neki.
Remus elgondolkodva szemlélte Sirius borús ábrázatát. Egy ötlet kezdett megfogalmazódni benne…
- Oké, akkor tegyünk egy próbát mi is – nézett Sirius szemébe. – Hozzuk helyre, amit Ágas elbaltázott.
- Mi van? – nézett értetlenül Sirius.
- Belebújsz James bőrébe és meghódítod Lilyt, Ágas pedig örökké hálás lesz – jelentette ki Remus. Kíváncsian emelte a pillantását a lépcsőre, hogy James a közelben van-e, de a fiú egyelőre nem bukkant fel.
Féregfark közelebb húzódott az összeesküvőkhöz.
- Hogy én hódítsam meg Evanst? Te megvesztél, Holdsáp! – Sirius ingerülten csóválta a fejét. – Evans nem az esetem. És semmi kedvem ehhez a…
- Ágas kinyír, ha meghallja ezt az ötletet – szúrta közbe Féregfark.
- Nem, mert nem fogja megtudni, csak akkor, amikor már késő lesz! – legyintett ingerülten Lupin. - Addigra Sirius becserkészi Lilyt. Természetesen Jamesnek.
Sirius arcán a hitetlenség, a vonakodás és a vívódás vonult át.
- Ezzel segítenél Ágasnak – győzködte Remus. - Különben is: te mondtad, hogy csak a modoron kell változtatni és ott a siker…
- Jó, rendben – egyezett bele lassan Sirius. - De hogy csináljuk? Ágas nem örülne túlzottan, ha megtudná.
- A végén viszont nagyon hálás lesz neked.
- Na, azt azért nem hinném… - morogta közbe Peter. Nem nagyon értette, hogy miért szükséges ez az egész, de azért hegyezte a fülét, mert kíváncsi volt a terv minden egyes részletére.
- És mégis hogyan gondolod, hogy… - kezdte Sirius, de Lupin leintette.
- Nyugi, van erre egy bűbáj. Eléggé macerás, de megéri – magyarázta. – A RAVASZ-ra készülve találtam egy könyvtári könyvben.
- Nemcsak Százfűlé-főzettel lehet alakot váltani? – csodálkozott Féregfark.
- Normális esetben igen. Ez a jóval veszélyesebb módja, ezért van a RAVASZ vizsgaanyag között. Úgy hívják, hogy testcsere-bűbáj, és huszonnégy óráig hatásos. Elég lesz annyi idő? – nézett Siriusra Lupin.
- Azt hiszem… Honnan tudjam? Evans makacs, mint egy szamár – vonogatta a vállát Sirius. – Múltkor még az én szavaimat is elengedte a füle mellett.
- Ágast addig ki kell iktatni a gépezetből – jegyezte meg Féregfark. – Vagy nem?
- De igen –gondolkodott el Lupin. – Nem lenne szerencsés, ha felbukkanna a megvalósítás közben.
- Nem gond. Arra van egy tervem – legyintett Sirius.
- Oké, akkor ma este csináljuk, amikor… - kezdte Remus, ám már nem folytathatta, mert James megjelent a lépcső alján.
Mindhárman egyszerre kapták fel a fejüket, és egy kíváncsi szempár kereszttüzében találták magukat.
- Miről diskuráltok? – kérdezte James felvonva a szemöldökét. – Előre hoztátok a szülinapi meglepetésemet? Akkor szoktatok ilyen pofát vágni…
Remus kényszeredetten felnevetett, és valami bonyolult magyarázatba fogott, Sirius pár másodperces különbséggel követte a példáját. Peter egyikükről a másikukra kapta a tekintetét, és lázas bólogatásba kezdett.
Mikor mind a négyen a portrélyuk felé indultak, James előrement. Sirius, Remus és Peter váltottak egy összeesküvő pillantást.
- Ma este, vacsora után – tátogta Remus, barátai pedig rábólintottak.

Harry visszatért a bagolyházból a bejárati csarnokba, és lopva körülnézett. Szerencsére az előtér Muriel néni-mentesnek ígérkezett, így folytathatta az útját az SVK terem elé. Túl veszélyesnek érezte elővenni a Tekergők Térképét, hiszen mi van, ha valamelyik bajkeverő szembejön vele, és felismeri a kincset érő pergament? Harry nem kockáztathatott.
Pár óra elteltével, a nyugalom is úrrá lett rajta. Eddig nem jelentkezett nála se McGalagony professzor, se Muriel Weasley. Huh. Lehet, hogy megúszta?
Nem csodálkozott volna, elvégre ismerte egykori házvezetője véleményét a jóslás tudományáról. Remélte, hogy McGalagony most is hű marad önmagához.

Minden veszélyről elfeledkezve, teljes nyugalomban nyitotta ki ebéd után a sötét varázslatok kivédése tantermet a hetedévesek griffendéleseknek és mardekárosoknak.
Muriel néni már biztosan el is ment a Roxfortból…
Ijedten rezzent össze, amikor a háta mögött felharsant McGalagony professzor hangja:
- De jó, hogy végre megtaláltam, Weasley professzor! Az egyik rokona van itt látogatóban, és nem akart úgy elmenni, hogy ne találkozzon magával.
Harry kihallotta a professzorasszony hangjából a rosszallást. Nyilván Muriel néni nem akart távozni, bármennyire is erősködött McGalagony, így az utolsó adu-ász Harry maradt. Neki kellett elűznie a „kedves rokont”.
Harry félt megfordulni, de végül meg kellett tennie. Muriel Weasley hangosan felhívta magára a figyelmet, úgyhogy lehetetlen volt nem tudomást venni róla.
- Ő lenne a rokonom, McGalagony professzor? Érdekes, mert eddig még nem volt hozzá szerencsém, márpedig jó pár évtizedet megéltem már. Igaz, nem ismerek minden Weasleyt név szerint, de… - Muriel néni mindezt egy szuszra darálta el, és Harry félt, hogy abba sem fogja hagyni.
Harry kelletlenül szembefordult a nénivel, és egy sashoz hasonlító asszonyságot pillantott meg. Igaz, fiatalabb volt, mint Billék esküvőjén, de Muriel Weasley húsz évvel korábban sem volt az a törékeny szépség. Harcias természetét hegyes álla is megerősítette, és éles pillantásával a legapróbb dolgokat is képes volt kiszűrni. A néni könnyen irányíthatott volna egy hadsereget, ha lett volna egy hadvezéri pálcája.

Harry udvariasan meghajolt az asszonyság felé.
- Örvendek, asszonyom. A nevem Harry William Weasley. Még nem volt alkalmunk találkozni, de én már sokat hallottam önről.
Harry felidézte a Weasley család anekdotáit a „hírhedt” Muriel néniről, és majdnem elnevette magát. Aztán belenézett a néni sasszemébe, és elment a kedve a mosolygástól.
- Én még nem hallottam rólad, fiam – húzta össze a tekintetét a néni. - Biztos, hogy Weasley vagy? A mi családunkban több generációra visszamenőleg mindenkinek vörös a haja. Még a legfiatalabb unokaöcsémnek is, pedig neki az anyja valami holland teremtés volt, akinek a származása erősen kérdéses…
McGalagony professzor felvonta a szemöldökét, és többen is értetlenül bámultak Harry és Muriel néni kettősére. A diákoknak ugyanis eszük ágában sem volt bemenni a tanterembe, hiszen idekint várta őket a műsor. Mindenki kíváncsi volt rá, hogy ki ez a vörös hajú, erősen katonás kinézetű asszony, aki kéretlenül is elmondja a mondanivalóját. Harry nem lelkesedett az ötletért, hogy a szülei és a barátaik, na meg persze a mardekárosok előtt csináljon bolondot magából. Lázasan törni kezdte a fejét, hogy mit is válaszolhatna a harcias amazonnak, de épp akkor semmi sem jutott az eszébe.

Harry kisvártatva olyasvalakitől kapott segítséget, akitől sohasem gondolta volna.
- Nahát, a kedves Muriel néni! Mennyit emlegették a szüleim! A néni már a harmadik varázslóháború idején is aktívan tevékenykedett, ha jól tudom! Milyen megtiszteltetés magával találkozni! – James Potter kedvesen behízelgő hangja Harry háta mögül hallatszott, majd kisvártatva már ott volt mellette. Ajka egy gyors csókot lehelt Muriel néni kacsóira. – James Potter vagyok, hódolatára.
- Ó, milyen kedves fiatalember. Emlékszem a szüleire, hát persze! A kis Charlus Potter és Dorea Black! Még láttam őket pelenkás korukban! Együtt kezdték meg az iskolát…
James mosolyogva bólogatott, miközben a néni belemerült James és Harry felmenőinek részletes ecsetelésébe.
McGalagony professzor figyelmeztetően köhintett, hogy félbeszakítsa a szóáradatot.
- Weasley professzor szeretne órát tartani, Muriel – jegyezte meg szigorúan.
- Ó hát, persze, persze… De azért még elmondanám, hogy… - A nénit hat lóval sem lehetett volna elrángatni.
McGalagony professzor kezdett indulatba jönni. Ingerülten tolta fel orrán a szemüvegét. Így utólag nagyon megbánta, hogy a kíváncsi asszonyt a rokonához vezette, abban a reményben, hogy az majd hamarabb megszabadul tőle. Csalódnia kellett.
McGalagony türelmetlenül felsóhajtott, és a csodában reménykedett, ami nem is késlekedett. Megszólalt, méghozzá James Potter hangján:
- Majd elmesélem a szüleimnek, hogy találkoztam a nénivel. Hogy fognak örülni! Nem elég, hogy Weasley professzor előkerült – tudja, ő egy rég elvesztett rokonom - , most még a híres Muriel Weasleyvel is összefutottam…el lesznek ájulva. – James ismét magához ragadta a szót, mielőtt a néni újból belelendült volna.
McGalagony elhatározta, hogy titkon megjutalmazza a Griffendél-házat plusz öt ponttal, ha Jamesnek sikerül elhallgattatnia ezt a nőt.
- A professzor a rokonod? Ó, tehát ezért van fekete haja… Minden bizonnyal a Weasley és a Potter ág egy távoli leszármazottja, igazam van? – érdeklődött Muriel néni, ezúttal Harryhez intézve a szavait.
Harry lelkesen bólogatott, miközben igyekezett átvenni James hízelgő stílusát.
- Ahogy mondja, asszonyom.
Szerencsére McGalagony professzor itt erélyesen közbelépett, és elvezette Muriel nénit, akinek a hangját a folyosó végéig lehetett hallani:
- Ilyen csodálatos diákoktól foszt meg engem, Minerva? – harsogta. - Nem lehetne mégis átgondolnia a döntését? Hiszen megvárhatnánk Albust! Én tudnék rá hatni. Ismerem őt, mint a rossz pénzt… Rám hallgatna annyi szent!
A néni hangja szerencsére elhalt, így Harry végre beterelhette a diákokat a terembe. James utolsóként követte a társait.
- Na, ki a király, jövő-fiú? – súgta oda egy cinkos pillantás kíséretében, amikor befelé menet elhaladt mellette.
Harry kényelmetlenül érezte magát, hiszen csak egy hajszálon múlott, hogy nem bukott le. Vajon James miért segített neki?
Harry rosszat sejtett. Az apja ezért viszonzást fog várni; választ a kérdéseire, amik egytől-egyig a jövőre vonatkoznak. Harry érezte, hogy kezd forró lenni a talaj a múltban…

- Ki volt ez a vén sárkány? – kérdezte Sirius, miközben letelepedtek a helyükre a hátsó sorban.
- Á, csak a szüleim régi ismerőse – legyintett James.
- Ez volt az első eset, hogy nyilvánosan bevallottad a Harryvel való rokonságodat – jegyezte meg csúfondárosan Sirius.
- Na és? – érdeklődött félvállról James.
- Tudod, hogy mostanában nem vagy önmagad? – lepődött meg Sirius Black, és megvakarta a feje búbját. –Azelőtt ki sem ejthettem ezt a nevet.
- Reggel Ágas nagyon is önmaga volt! – fordult hátra röhögve Féregfark. – Amikor Lily kidobta…
James villámgyorsan előrenyúlt és megszorongatta a karjával Féregfark nyakát.
- Ez is én vagyok, személyesen! Ha akarod, egy bűbájjal is illusztrálhatom…
- Engedd el, mert még itt múlik ki nekünk – intett flegmán Sirius, miközben vigyorra húzta a száját.
James elengedte Petert, az pedig hörögve kapkodott levegő után. Amikor visszanyerte az egészséges arcszínét, bosszúszomjas tekintettel meredt barátjára.
- Ezért még megfizetsz – harciaskodott, és a pálcáját kezdte el keresgélni a táskájában.
- Higgadj le, Farki – nevetett fel halkan James. – Nem akarlak idő előtt felkísérni a gyengélkedőre.
- Én viszont… - kezdte Pettigrew, ám hirtelen elszontyolodott.– Eltűnt a pálcám – mondta és könyékig beletúrt a táskájába.
- Még az is!? – emelte égnek a tekintetét Lupin. – Hogy lehetsz ilyen trehány? Nem elég, hogy az összes talárodat elkeverted valahová, most még a pálcádat se találod!?
- A talárjaimat ellopták! – fortyant fel Peter.
- Ja, valószínűleg valakinek pont a tied kellett… - jegyezte meg epésen James. – Szerintem az összes a ládád fenekén hever koszosan…
- Talárt tudtam kölcsönadni – kezdte bosszúsan Sirius - … de a pálcámat nem adom, Féregfark.
- Kösz, de úgy nézek ki a talárodban, mint Pipogyusz – mérgelődött Pettigrew. – Mindenhol nagy és denevérszerű…
- Hé, ne engem hibáztass! Nem én tehetek róla, hogy a többiek talárja mosásban van! – csattant fel Sirius. – Majd máskor nem kevered el a sajátodat!
- Hallgassatok már! – szólt rájuk Lupin. – Most ismételjük át a védőbűbájokat, ez fontos rész!
Sirius és James az égre emelték a tekintetüket.
- Holdsáp néha erősen emlékeztet egy okostojásra – jegyezte meg Sirius.
- A számból vetted ki a szót, Tapmancs.

- Nos, akkor lássuk a gyakorlati megvalósítást! Rendeződjetek párokba! – adta ki az utasítást nem sokkal később Harry. – A pajzsbűbájjal kezdünk. Könnyű elővarázsolni, de megtartani már annál nehezebb…
Itt az alkalom, hogy megszerezze az utolsó hozzávalót a főzethez!
De miért áll külön Pettigrew a többiektől? Hiszen neki is gyakorolnia kellene a bűbájokat!
Harry megcélozta az apja csoportját, valamint a szerencsétlenül álldogáló Petert.
- Mi történt, Mr. Pettigrew? Miért nem gyakorol? – tette fel a kérdést kíváncsian.
- Valahol elkevertem a pálcámat, professzor úr – nézett félénken Harryre Pettigrew.
Sirius nem állhatta meg, hogy közbe ne szóljon:
- Féregfark egyszer még a fejét is el fogja hagyni, tanár úr…
- Az eszét már el is hagyta – szúrta közbe James.
Harry rendreutasító pillantást küldött a közbeszólók felé, ám azok csak elvigyorodtak, és a megbánás jelét sem mutatták.
- Nyugodtan menj és keresd meg a pálcád. Így úgy sem tudsz gyakorolni.
Pettigrew hálás mosolyt eresztett meg Harry felé, aztán megindult kifelé a teremből. Hátranézve egy kárörvendő pillantást vetett barátaira, akik az előbb fennhangon azt tárgyalták, hogy ezért bizony legalább pontlevonás vagy némi büntetés jár. Sirius és James csalódottan néztek össze, végül elfintorodtak, aztán folytatták a pajzsbűbáj gyakorlását.

Harry távolabb ment tőlük, és az ajtó felé fordulva, magában elmotyogta az „Invito” varázsigét. Kisvártatva már a markában is volt egy hajszál Pettigrew-tól. Már csak az alkalmas helyet és időt kellett kiválasztania, amikor megvalósíthatta a tervét. Tudta, hogy este kínálkozik a legjobb alkalom a beszélgetésre, amikor mindenki a klubhelyiségben van. Addig meg valahogy ki kell iktatnia Pettigrew-t. Az a következő teendő.

Harrynek fogalma sem volt róla, hogy James sikerrel járt-e reggel vagy sem, de úgy gondolta, hogy az ingerült Lily nem sok jót jelent.
Egy alkalommal ugyanis az édesanyja pálcája James és a barátai felé repült, az apja pedig kapott az alkalmon: előzékenyen odanyújtotta a lánynak az elvesztett pálcáját, ám Lily nem mutatott hálát. Bosszúsan rántotta el a kezét, amikor az véletlenül hozzáért Jameséhez, majd felhúzott orral távozott.
Apja vágott egy fintort, és csalódott arccal folytatta tovább az órai feladatot, ám már sokkal kevesebb lendülettel, mint annak előtte. A bűbájai sem voltak olyan hatékonyak, és a védelme is többször rendült meg, mint kellett volna.
Harry örült, hogy Pettigrew kincset érő haja a talárja alatt, egy üvegcsében pihen.

Harry vacsora után belopakodott egy eldugott fiúvécébe, és elkezdte megvalósítani a tervét.
Amikor megállapította, hogy senki sincs odabent, magára csukta az egyik fülkét és elővette a Százfűlé-főzet üvegcséjét. Beleszórta a féltve őrizgetett Pettigrew-hajat, amelyet eddig sikeresen elrejtett a talárja alá.
A főzet hirtelen borvörös árnyalatot kapott. Harry bele se mert szagolni. Lehet, hogy Lumpsluck elrontotta a főzetet? Lehet, hogy titkon valami alkoholt kevert ki, amire rámondta, hogy Százfűlé-főzet? Harry fanyarul elmosolyodott, és egy hajtásra kiitta a főzetet. Százfűlé-főzet volt, az kétségtelen. A tünetek ugyanis azonnal jelentkeztek.
Harry végtagjai hirtelen nyúlni kezdtek, és a haja is megnőtt egy kissé. A szemüvegre már nem volt szüksége, mert tökéletesen látott.
Harry lebukott a vécé falához, mert úgy érezte, hogy túl sok vacsorát fogyasztott el a nagyteremben, a gyomra pedig most visszaadja a felesleget.
A rosszullét azonban hirtelen elmúlt, és Harry felegyenesedve simította le a talárját.
Furcsa… Azt hitte, hogy az egérhajú fiú sokkal alacsonyabb, mint ő, azért hozott el egy eggyel kisebb méretű talárt a szennyesből... De most mégis jó rá a saját talárja. Ez meg hogy lehet? Na, nem baj… Majd átalakítja ezt griffendéles talárrá.
Bár, most, hogy így belegondol… a magassága sem stimmel, hiszen majdnem lefejelte a vécéajtót, amikor kijött! Pettigrew nem ilyen magas! Még nála is alacsonyabb! Itt valami nem úgy alakult, ahogy várta. Harrybe szörnyű rémület költözött, mert valami nem volt rendjén.
A mosdó fölötti tükörben végre megpillantotta saját magát. Vagyis azt az alakot, akinek a személyiségét egy órára kölcsönvette. Végtelen megdöbbenésére Sirius Black jóvágású arcvonásai néztek vissza rá a tükörből.

Harry a legszívesebben lefújta volna az akciót, de nem tehette. Az összes főzetet elhasználta, és ki tudja, hogy mikor lesz megint olyan jó alkalom, amikor szerezni tud Lumpslucktól. Különben is: már csak két hónapja maradt.
A fenébe! Kiiktatta Peter Pettigrew-t (nem volt nehéz egy álombűbájt rábocsátani egy néptelen folyosó közepén, aztán elrejteni, az egyik titkos átjáró mögött), viszont nem intézte el a keresztapját, akinek az alakját éppenséggel felöltötte! Hogy beszéljen így Lilyvel!? Hiszen nem mehet csak úgy oda hozzá, miközben a másik önmaga szabadon kószál a kastélyban!
Harry egyáltalán nem értette, hogy mi történt. Mit ronthatott el? Hiszen a begyűjtőbűbáj során Pettigrew-tól szerezte meg a hajat, nem Siriustól!
Harry bosszúsan csóválta a fejét, miközben szemügyre vette a Tekergők Térképét.
Hát jó. Legyen a keresztapja az, aki meggyőzi Lilyt. Végül is mindegy. A helyzet csak annyival bonyolódik, hogy Siriust is meg kell átkoznia. A fenébe! Hogy semmi nem megy simán, amióta idejött!
Két embert kell eszméletlenné tennie, ráadásul ugyanabban az időpontban. Ha ez kitudódik, roppant furcsa lesz, és gyanakvásra adhat okot. De nincs más választása. Az óra máris ketyeg.
Harry ingerülten kifújta a levegőt és megkereste a térképen az igazi Sirius Blacket. Megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy keresztapja a manók konyhájában van. Nyilván valami kaját csempész fel a klubhelyiségbe, vagy éppen utánpótlást visz a Szellemszállásra. Harry elszántan masírozott ki a vécéből, eltüntetve a főzet nyomait, és a saját szemüvegét.

James Potter el sem tudta képzelni, hogy mi történhetett vele. Az előbb még a klubhelyiségben ücsörgött Holdsáppal, most pedig egy teljesen idegen helyen, a manók konyhája előtt találja magát. Hogy került hirtelen egyik helyről a másikra? Hiszen Siriusnak kellene itt lennie! Ma este ő a kajafelelős, még a délután ajánlkozott Peter helyett. Miért cseréltek hirtelen helyet? Ki kell derítenie!
James elindult a folyosón, hogy a Griffendél klubhelyiségébe visszatérjen, ám az egyik lovagi páncél mellett elhaladva a földbe gyökerezett a lába. Nem a saját arcát látta viszont a torz tükörben, hanem a legjobb barátjáét, Sirius Blackét.
James olyan káromkodást mormogott el magában, hogy azt még Hóborc is megirigyelhette volna, majd ismét szembefordult a tükörképével.
A fenébe! Szóval ebben mesterkedtek a barátai! Már reggel eltervezték az egészet, és ő szépen belesétált a csapdájukba. Sirius most nyilván James alakban parádézik valahol, de miért? Mi haszna származik belőle? És miért nem képesek legalább megkérdezni, hogy engedélyezi-e a testcserét!?
- Esküszöm, mostanában, mindenki megbolondult – morogta magában, miközben a klubhelyiség felé tartott dühös léptekkel. Sirius, aki ki tudja, milyen indíttatásból felveszi az ő alakját, Lily, aki még mindig durcás kisasszonyt játszik, Remus, aki bizonyára segített Siriusnak, és Peter, aki nyomtalanul eltűnik a vacsora után (hogy lehet valaki ennyire idióta?) és…
Igen. A jövő-fiú sem normális. Sőt, ő a legabnormálisabb az egész történetben.

Mielőtt még tovább gondolkozhatott volna, James előtt elsötétült a világ. Valaki megátkozta és a földön landolt eszméletlenül. Már nem érzékelhette, hogy az illető bevonszolja egy szűk, poros, kis helyiségbe, és rázárja az ajtót.



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)