Porból lettünk... írta: Avina

[Kritikák - 2]

+++ betűméret ---


Porból lettünk...

„... és azóta minden áldott esztendőben, egyetlen éjszakára a Megmentő visszatér, és annak emlékére, hogy a gonosz kiűzettetett a templomunkból, teljesíti egy arra érdemes hívünk egyetlen kívánságát...”

Brasha rég nem hitt sem a mesékben, sem a csodákban, annak ellenére, hogy a templom, ahol élt, csodatévő, szent zarándoklathelyként szerzett magának messze földön hírnevet. A fiú soha nem látott csodát a falai között, és Aldoc apát meséit is csak a tátott szájú kölykök hallgatták esténként.
Brasha újra belemerítette a kezét a bőrszütyőbe. Kimarkolt belőle egy adagnyi sötétszürke port, és vékony vonalban a padlóra szórta. Megpróbált mindent jól odafigyelve csinálni, ahogy a pap mondta, de szorította az idő. Pár perccel hajnal előtt végeznie kellett, különben oda az esély, és egyáltalán nem volt kedve tétlenül bevárni az éhhalált. Az a tizenhat tél, amit eddig megélt, túl kevésnek tűnt. Talán falun, eldugott tanyákon még lehetett volna élelmet találni, de a várost elhagynia már túl késő volt: legyengülve és éhezve talán túl sem jutott volna a következő hegyvonulaton.
Akit a háború és a nyomában pusztító dögvész életben hagyott, az most a kiégett termést, a felfújódott, döglődő állatokat siratta; reménytelennek tűnt a helyzet. Nekik maguknak a templomban még volt egy kis tartalékuk, lévén, hogy a szegények, cserébe szeretteik életbemaradásáért még azt a keveset is a papoknak adták, amijük volt, hogy aztán maguk is csak az éhhalál szélén tengődjenek tovább. Az emberek hullottak, és mindenki azt suttogta, itt már csak a csoda segíthet.
De a csoda egyre csak késett.

A templomban most egy tucatnyi olajlámpás fénye vibrált a falakon, és a fiúnak eszébe jutott, vajon Aldoc atya mit szólna ekkora pazarlás láttán? Valószínűleg kitérne a hitéből.

„A takarékosság a legfőbb erény!”

Egy egész kazalnyi hasonló életbölcsesség rejtezett még az atya csuklyája alatt, Brasha másik nagy kedvence a „Még az árokszéli kóró is jó valamire” volt. Az öregember ezt főleg akkor szerette nyájas elnézéssel hangoztatni, amikor a fiú, szerinte, nem tudta felmérni, hogy hol a helye.
Hát persze. Ne is álmodozz, Brasha, hogy valaha is több leszel! Neked ez a sorsod, kár feleslegesen ágálnod ellene, menj csak, és etesd meg a tyúkokat!
Az undor kerülgette, ha csak elképzelte hozzá a pap mosolygó, áhítatos arcát. Mintha bűnnek számítana az, ha valaki egy kicsit is jobban akart élni annál, mint ami itt és most körbevette! Vagy, hogy egyáltalán élni akart...

Gyors, pontos mozdulatokkal dolgozott, mint ahogy minden munkájára is ez volt a jellemző. Az előre kijelölt kisebb kupacokat kötötte össze a vonalakkal, közben többször beletörölte a portól piszkos kezét a nadrágjába. Jó lett volna tudni, vajon miből is áll ez a varázsszer, de ezzel még ráért. Most csak az volt a fontos, hogy működjön!

Már tisztán látszottak a pentagramma körvonalai, az utolsó araszon úgy kellett spórolnia az anyaggal, mint ahogy az atyáék szoktak az ennivalóval. Végül szűkösen, de mindenhova jutott belőle, ahova kellett. Brasha merte remélni, hogy időben van, és ennyi elég lesz. Ez volt az év egyetlen napja, amikor meg lehetett próbálkozni az idézéssel, és ő nem akarta elbukni a dolgot holmi kapkodás miatt!

Milyen furcsa a sors, még pár hónappal ezelőtt is, dehogy hitte volna, hogy végül itt fog kikötni!
De eleget koplalt és nélkülözött eddig, hogy úgy érezze, maga a Szerencse istenasszonya mosolygott rá, mikor a félnótás barát a bizalmába fogadta. Az öregben mindenki csak a szánalomra méltó bolondot látta, és Brasha nem is merte bárkivel is megosztani, amit megtudott tőle: őt is csak bolondnak nézték volna. Így aztán rajta kívül senki sem sejtette, milyen mélységes titkokat őriz a háborodott elme, és neki is sok kitartásra és még több találékonyságra volt szüksége, hogy az igazság morzsáit összeszedegesse tőle. De megérte, istenemre mondom, ha csak a fele igaz annak, amit megtudott, már megérte!

Elégedetten szemlélte a művét, és kihúzta magát. Hitt benne, hogy jó úton jár.
Reggel a nap első sugarainál, ő, Brasha, a megvetett, észre sem vett szolgafiú fogja megvendégelni az egész várost! Akkor majd belátják, hogy nélküle nem mentek volna semmire. Ha az utolsó koldus is az ő asztalánál fogja degeszre tömni a bendőjét a legnagyobb éhínség közepén, akkor majd elismerik az érdemeit! Ezután már nem mások szolgája lesz, nem ő fog kínlódni az átkozott kecskékkel, tyúkokkal, nem neki kell majd a messzi patakról a legjegesebb télben is vizet hordania, és nem az ő háta fog sajogni a botütések nyomán. Bebizonyítja nekik, hogy többre hivatott, hogy Aldoc atya tévedett, mikor azt hitte, örök életére csak „útszéli kóró” marad. Éppen hogy neki lesznek szolgái és szép ruhái, mint a templomi képeken az előkelőknek, őt fogják hajbókolva kísérni mások, minden nap újabb és újabb fogásokat fognak kitalálni a kedvéért, és végre annyit eszik majd, amennyi csak belefér...

A gyomra korgása rántotta vissza a valóságba az ábrándjai közül; nem emlékezett olyan időre, amikor ne kóválygott volna az éhségtől. Aztán megszólalt a templom harangja, és tudta, itt az idő.
A cókmókjából előkotorta a megszentelt gyertyákat, mind az öt csúcsra jutott belőle egy-egy. Még előző este, magának az atyának a szobájából csórta el őket. Remélte, ez bocsánatos bűnnek fog számítani, ha kiderül. Bár valószínűleg a történtek fényében senki sem fogja számon kérni rajta pár templomi gyertya sorsát.

Azért egy csipetnyi bizonytalanság mégiscsak volt benne, mikor beállt a jel közepébe, de elhessegette magától a gondolatot: eldöntötte, hogy megpróbálja, hát nem fog visszakozni, lesz ami lesz!
Kinyitotta az apró, fekete kötésű könyvecskét, amiből az igét kellett olvasnia. Az irományt a zacskó porral együtt eddig egy szobor talapzata rejtette; talán ezt az információt volt a legnehezebb kisilabizálnia a barát zagyva mondanivalójából.
Brasha remegő gyomorral és egészen halkan kezdte el sorolni a leírt szótagokat. Most vette először hasznát azoknak a leckéknek, amikkel az atyák megpróbálták beleverni a konok fejébe az olvasás tudományát. Bár Brasha sosem készült papnak - egyszerű származása miatt nem is tehette volna -, de Aldoc atya ragaszkodott hozzá, hogy a templomon belül még a szolgák is legalább annyira tudjanak olvasni, hogy az imák szövegét követhessék a mise alatt. Érteniük persze, már nem volt szükséges.

Túljutott az oldalon, és elölről kezdte, kicsivel hangosabban, bátrabban, hogy nem történt semmi szörnyűséges. Az üres templom falai hátborzongató élességgel verték vissza a kimondott szavakat, de Brasha már ráérzett a varázslat ízére: mint egy furcsa ritmusú, kántáló ének, úgy hangzott a fülének. Nem találta kellemetlennek. Mikor harmadszorra is végzett a szöveggel, a lámpások fénye egy csapásra ellobbant, égett, olajszagú füstöt és sötétséget hagyva maga után. Csak a pentagramma gyertyái világítottak, és Brasha szinte a bőrén érezte, már nincsen egyedül.
Vett egy mély lélegzetet; a levegő mintha lehűlt és megritkult volna körülötte, megborzongott, de nem hagyta abba a kántálást. Még háromszor kellett megismételnie, hogy a végére a szája kiszáradt, nyelnie kellett, hogy folytatni tudja. Idegesen dörgölte izzadó tenyerét a ruhájába, és megpróbált ellenállni a késztetésnek, hogy hátrálni kezdjen, mikor rájött, az a bizonyos „valami” egyre közelebb érződik. Kezdetben mintha csak a sötétség sűrűsödött volna össze az egyik oszlop tövében, aztán a szeme sarkából elkapott valamiféle rebbenést. Még nem lehetett pontosan kivenni, miféle szerzet a másik, de a gyertyák libegő fényében magasabb árnyékot vetett, mint egy átlagos ember. Brasha nem tudta, valójában hogy néz ki majd a Megmentő, a pap zagyva meséjéből nem derült ki, hogyan fest majd, de a fiúnak volt egy olyan érzése, a barát nem véletlenül vesztette el a találkozáskor a józan eszét. Talán a Nagy Hős már nem volt egészen emberi, vagy ép elméjű, azt regélik, az eltelt évszázadok ugyanúgy rajta hagyták a nyomukat, mint ahogy a legenda szerint soha nem is halt meg. Brasha elfintorodott. Nem volt sem túl kalandvágyó, sem túl merész, inkább az a fajta, aki csöndben tűr és nyel inkább, minthogy lázadjon: eszébe sem jutott volna, hogy a régmúlt korokat zavarja, de még egy ilyen, meghatározhatatlan lény látogatása is elviselhetőbb volt, mint a lassú éhhalál. Még akkor is, ha mindez járt némi veszéllyel. Csak okosnak és ügyesnek kell lennie.

Mindennek és mindenkinek megvan a gyenge pontja, amit, ha az ember kellő odafigyeléssel kezel, a saját hasznára tud fordítani. Brasha egyszerű, de értelmes gondolkodású volt, és egyáltalán nem naiv vagy óvatlan. Addig faggatta az öreg bolondot, amíg ki nem derítette a Régi Hős gyenge pontját: a Megmentő valamilyen rejtélyes oknál fogva nem bírta elviselni a napsugarakat. Talán porrá égették volna a sugarak az évszázadok sötétje után, vagy csak az erejét vesztette volna el tőlük, Brasha nem volt biztos benne, pontosan miben áll a nem kívánt hatás, de egy volt a lényeg, ezzel a tudással sarokba szoríthatta, ha... ha bármi olyasmi történne, amit nem lenne túl egészséges dolog megengedni neki. Hiszen az ember sohasem tudhatja, és Brasha hallott már elég történetet arról, hogy a régiek miféle fajzatokat idéztek meg az ehhez hasonló mágikus rajzolatok segítségével. Egyáltalán nem volt mindegyikük olyan jóindulatú, mint ahogy a Megmentőről hírlik. Azért jobb óvatosnak lenni, és mindenre felkészülni; nem volt kedve úgy járni, mint az öreg, bolond pap.
Ha jól kiszámolja az idejét, éppen csak egy perccel hamarabb fogja elengedni, mint ahogy felkel a Nap.
A rózsaablak már szürkén derengett, ahogy odakint pirkadt.

Mintha odabent is világosabb lett volna, mikor hirtelen láthatóvá vált a látogató. Brasha reszketve állt – talán csak most hitte el igazán, hogy valóban működik a dolog. A szeme kitágult, úgy bámulta a lényt, ahogy az szinte súlytalan, észrevehetetlen mozdulattal került a pentagramma széléig. A várt rémséggel ellentétben embernek, férfinak látszódott, magas, vékony teste körül kavargó kelmékkel, szelíd, finom vonásokkal, csak a háta mögött remegett egy fenséges, tollakból álló szárny. Brasha önkéntelenül is a templom mennyezete felé kapta a pillantását, de a gyertyák fénye nem ért el odáig, hogy láthassa az évszázadokkal ezelőtt odapingált angyalokat.
Ennek csak a szárnya volt más: fekete, nem fehér, mint amazoké.

- Talán mást vártál? - A hang selymes és behízelgő volt, hogy Brasha egy pillanatig fel sem fogta a kérdés értelmét, csak a hangzásában gyönyörködött, majd zavartan megrázta a fejét. Nehezére esett megszólalni, de aztán elvékonyodott hangon, bizonytalanul csak kibökte:
- Nem egészen ilyennek képzeltelek.
- Az emberek többsége nem olyannak lát, mint amilyen valójában vagyok.
- Hát ki vagy te?
- Azért hívtál, hogy arról társalogjunk, ki vagyok? - biccentette félre a fejét érdeklődve a másik. - Parancsolj velem, aztán engedj utamra! - A szavakkal ellentétben ez egészen úgy hangzott, mintha nem is ő lenne a szolgálatra kötelezett, hanem éppen hogy a fiú.
- De akkor hogyan szólítsalak?
- Fölösleges bárhogy is nevezned, elég, ha elmondod, mit kívánsz tőlem! – csattant fel az angyalformájú, és meglebbentette a szárnyait, hogy még a gyertyák lángja is egy másodpercre meginogni látszott.
Brasha óvatosan hátrébb csúsztatta a talpát, hogy válaszul egy halvány, elégedett mosolyt kapjon.
- Ne ijedezz, embergyerek! Amíg nem hagyod el a jelet, nem esik bántódásod. Vagy jobb szeretnéd, ha valami más formát öltenék?
Brashának ideje sem volt tiltakozni, hogy ő már nem gyerek, hanem felnőtt férfi, hiszen már asszonnyal is volt, nem is egyszer, mikor a pentagramma körül hirtelen lángok csaptak fel, végük a templom magasába kígyózott, és a fiú rémülten megugrott, középre, minél messzebb a rettenetes jelenségtől. Talán csak egy fél perc telt el a tűz börtönében – Brasha körbeforgott, de a lángfalon sehol sem volt rés, a szíve meg közben majd’ kiugrott a félelemtől -, mikorra a Megmentő újból az előbb látott alakjában álldogált vele szemben. Meglehetősen elégedettnek tűnt.
- Szóval, mit kívánsz? Ugye tudod, hogy csak egyetlen lehetőséged van rá, és csak akkor teljesítem a kérésedet, ha valóban ez a legnagyobb vágyad!
A fiúnak csak meghunyászkodva volt ereje bólintani, ez az előbbi kis bemutató elvette a kedvét a kísérletezéstől, bármilyen biztonságos is volt a pentagramma belsejében.
- Csak... csak ételt szeretnék kérni, uram! – tette hozzá a megszólítást tisztelettudóan.
- Ételt? – szaladt a magasba a férfi szemöldöke. – Hát minek nézel te engem? Egy jöttment étekfogónak, léhűtőnek? Azért merészeltél háborgatni, hogy ehess? – A szárnyak megint a levegőbe kavartak, a végükön aprócska lángfodrok gyúltak, amik végigfutottak a tollak egész hosszán, hogy aztán elfeketedve haljanak el, és a lény dühödt szisszenéssel hajolt közelebb a határvonalhoz. Már nem tűnt sem szelídnek, sem emberinek.
Brasha minden eddiginél jobban reszketett. Nem tehetett róla, hogy semmi más nem járt a fejében, mióta megtudta a titkot, csak az, hogy egyszer végre jóllakhasson!
- Sa... sajnálom... én csak azt hittem, hogy az éhínség... én csak... - Idegesen hunyta le egy pillanatra a szemét, aztán összeszedte magát: nem vallhat kudarcot! - Az egész városnak kellene étel. És hogy kitartson... legalább... legalább pár hónapig! – könyörgött, és csak remélni merte, az angyal nem gerjed tőle még nagyobb haragra, mint az imént. De a lény reakciója merőben más volt, kacagásban tört ki.
- Téged sem egyszerű megijeszteni, úgy látom! Hát nem hallottál róla, ha egyetlen petákot kérnél most tőlem, azt is megadnám, vagy ha a világ összes kincsét áhítanád, az is rögvest a lábad előtt heverne. Jól gondold meg hát, mi az, amit igazán akarsz!
Brasha erre boldogan kihúzta magát: hát mégis minden igaz volt az öreg beszédében, és most eljött a perc, hogy megmentsen mindenkit! Újból megfogta a könyvecskét, és az előírt szavakkal válaszolt a lénynek:
- Én, Brasha, ezennel megparancsolom neked, Templomunk Megmentőjének, hogy teljesítsd egyetlen, leghőbb kívánságomat! Annyi ételt halmozz fel a templomban, ami egy teljes esztendeig a jólétet biztosítja ebben a városban, minden teremtett léleknek!
Az angyal újból nevetett, furcsa lángok gyúltak a szeme mélyén, mikor hamiskás hangsúllyal rákérdezett:
- És mégis miféléket?
És a fiú sorolni kezdte. Tudta, hogy már csak néhány perce van hátra az időből, hát mondott mindent, ahogy az eszébe jutott.
- Azt akarom, hogy mindig friss kenyér álljon az asztalon, aztán sültek, zsenge bárány, idei csirke melle és malac, mindenfajta jóval töltve. Aztán tojás tucatszám, méz sok-sok csuporral, mindenféle erdei gombák és zöldségek: tök, bab, borsó, lencse, gyümölcsök, édesek, mint a cseppentett méz...
És ahogy mondta-mondta, minden egyes szavára a férfi egy intése válaszolt, és Brasha bámuló szeme előtt sorra jelentek meg az étkek, tálakban, korsókban, hordókban és faládákban rejtezve. Nyelt néha egy hatalmasat, ahogy az ennivalók illata az orrába férkőzött, és a szeme könnybe lábadt a boldogságtól. Le is hunyta nemsokára, hogy türtőztetni tudja magát még egy rövid ideig, a mennyei lakoma közelében; legszívesebben azonnal az asztalokhoz rohant volna falni.

Így egyedül csak a Megmentő vette észre, mikor az egyik gyertya lángja nagyokat pislogva kialudt, a kanóc csipetnyi parazsa világolt csak a tűz helyén. Pár pillanat, és a következő gyertya lángja is a saját, olvadó viaszába fulladt, hogy aztán a maradék háromból kettő a lény egy halk parancsszavára kushadjon le a földre. A férfi elégedett mosollyal lépett közelebb a fiúhoz, az egyetlen gyertya világánál a szürke por szanaszét szállva libegett a ruhája körül, ahogy a pentagramma vonalai a semmibe vesztek.

- ... és még diót, almát, aszalt gyümölcsöket... - Brasha áhítattal ejtette a szavakat. Szinte félálomban érzékelte, hogy odabent szél kerekedett, és meleg levegőhullám simított végig az arcán, erre rémülten nyitotta ki a szemét: nem telhetett el annyi idő, hogy már a Nap süssön!

A vöröslő szempár egészen közelről nézett le rá.
- Tudod, az egyesség az egyesség, még akkor is, ha már senki sem emlékszik rá pontosan. A ti Hősötök csak egyetlen évre tudott távol tartani a templomotoktól, azzal, hogy szövetséget kötött velem, az örökkévalóságig. Egy év – egy kívánság – és egy lélek. Minden újabb lélekért, amely belém olvad, teljesül egy kívánság. Az alku rám eső részével végeztem, hát most te következel, gyermek!

Brasha moccanni sem tudott, és annyi ideje sem volt, hogy felfogja a szavak értelmét. Csak egy érintés volt, egyetlen szempillantásig tartott a tűzvörös fájdalom, mely vele együtt fellobbant, majd kihunyt, mint az utolsó gyertya fénye.
A Nap első, kóbor sugarai beköszöntek a templom rózsaablakán.


Korán volt még, éppen csak pirkadt, odakint a madarak csicseregve ünnepelték a reggelt.
Az apát öregesen csoszogva lépett be az egyik oldalajtón. Elégedetten, egy cseppnyi meglepődés nélkül tekintett végig a zsúfolásig telt asztalokon, kövér holdarcán nyájas mosoly terült szét: újra eljött hát a bőség ideje!
Megkereste az elgurult, félig égett gyertyákat, nyögve hajolt le értük, fejcsóválva nézegette a maradék kanócot.
Szép dolog a takarékosság, de legközelebb valami jobb minőségű gyertyabelet kell szereznie, ez is itt, ni, éppen csak kitartott a kellő ideig.
Aztán a sarokból aprócska seprűt vett elő és a terem közepén felkupacolódott port belesöpörte egy kisebb bőriszákba. Közben elmormolt egy imát, és kissé sajnálkozva gondolt arra, hogy titkon mindig is tudta, hogy Brasha megbízható és egyszer még sokra viszi.







Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)