Harry Potter és a Leláncolt Lelkek írta: hetszinvirag

[Kritikák - 7]

+++ betűméret ---
<< >>


19. fejezet: A vipera fészke

A másnapi reggelinél Harry önkéntelenül átfutotta a gyászjelentéseket, és megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy semmiféle rejtélyes halálesetről nem számolnak be. Ez alighanem azt jelenti, hogy Piton előző este Dumbledore számára kémkedett. Harry a férfire pillantott, aki megszokott helyén ült a tanári asztalnál. Úgy tűnt, Piton teljesen a gondolataiba mélyed, és egy kicsit sápadtabb volt, mint általában, de máskülönben teljesen normálisan nézett ki.

Harry összehajtotta az újságot, és visszaadta Seamusnak, akitől az imént kölcsönkérte.

– Tessék, itt van. Köszönöm.

- Tartsd csak meg – felelte Seamus. – Nekem nincs rá szükségem. Nem is értem, miért veszem még mindig meg. Mostanában a Hírverőben sokkal jobb cikkek vannak.

- A Hírverő nem túl szavahihető – mutatott rá Hermione.

- Hát éppen ez az: a Próféta sem. Régebben tűrhetően dolgoztak, de az még azelőtt volt, hogy megjelent a KBF. Most már mindent cenzúráznak.

- Honnan tudod? – kérdezte Ginny.

- Martin Wallace-tól a Hollóhátból. Az apukája a Reggeli Prófétánál dolgozik. Ő mondta, hogy Daynek van néhány embere, akik most teljes munkaidőben az újságnál dolgoznak. Mindent jóvá kell hagyniuk, mielőtt az nyomtatásba kerülne, és rengeteg cikk végzi a kukában.

- De hát miért tennének ilyet? – kérdezte Neville.

Dean vállat vont.

– Talán úgy gondolják, hogy kitörne a pánik, ha az emberek megtudnák, mennyire rossz a helyzet.

Fájdalmas csend állt be, ahogy a diákok elgondolkodtak ezen a híren. Végül Hermione szólalt meg.

- Gyerünk, nem kellene elkésni bűbájtanról.

Harry összeszedte a holmiját, és osztálytársaival együtt elhagyta a Nagytermet. Közben azon töprengett, vajon tényleg annyira rosszul áll-e a szénájuk a háborúban, hogy a KBF-nek cenzúráznia kell az erről szóló híreket. A mellette sétáló Ronhoz és Hermionéhoz fordult.

– Azt hiszem, előfizetek a Hírverőre.

---

A Halloween mindig is várva-várt ünnep volt a Roxfortban, és nem véletlenül. Az asztalok roskadásig teli voltak válogatott finomságokkal megrakott aranytálakkal. Pitonnak azonban nem nagyon volt étvágya. Persze még önmaga előtt sem volt hajlandó elismerni, hogy ennek az aznap estére tervezett akció miatti idegesség lenne az oka. Egyszerűen túl sok minden járt a fejében ahhoz, hogy az evésre gondoljon.

Csupán négy nap telt el azóta, hogy Dumbledore megbízta azzal, hogy szivárogjon be a Sötét Nagyúr főhadiszállására, és derítse ki, honnan szerzi Bella az értesüléseit. Piton nem látta értelmét, hogy halogassa az elkerülhetetlent, így azonnal felvette a kapcsolatot Luciusszal. A terve egyszerű volt: olyan közel kell kerülnie Bellatrixhoz, hogy képes legyen legilimenciát alkalmazni rajta. Ennek érdekében megbeszélt Luciusszal egy találkozót a Tiltott Rengetegben, ahol majd a helyébe fog lépni. Dumbledore elkíséri a rengetegbe, és Luciusszal együtt ott fogja várni a visszatértét.

Dumbledore jelenléte elméletileg visszatartja majd Luciust attól, hogy elárulja őt, hiszen ha nem térne vissza, akkor Luciusnak a Roxfort igazgatójának kellene számot adnia. Sajnos ez semmiféle garanciát nem jelentett a halálfaló megbízhatóságára; Lucius kétségtelenül jobban félt a Sötét Nagyúrtól, mint Dumbledore-tól. Pitont az sem tudta megnyugtatni, hogy mindezidáig nem észlelt csalárdságot Lucius elméjében. Léteztek olyan módszerek, amelyekkel el lehetett rejteni vagy módosítani lehetett az ember emlékeit, és a Sötét Nagyúr mindet ismerte.

Piton mindent megtett, hogy mérsékelje a kockázatot. Az elmúlt három éjszakát halálfalók társaságában töltötte, és egy esetleges csapda nyomai után kutatott. Semmit nem talált, de természetesen ez sem jelentett garanciát. Még így is előfordulhat, hogy kelepcébe sétál. De még ha erről szó sincs, ha Lucius teljesen őszintén ajánlotta is fel a segítségét, még akkor is jelentős kockázat rejlik abban, amit tenni készül. Épp ezért választotta pont a mai estét: a Sötét Nagyúr ma estére tervezte, hogy egy másik helyszínen találkozik a szövetséges vérfarkasok vezetőjével. Így némi szerencsével Pitonnak lesz ideje arra, hogy a Nagyúr távollétében végrehajtsa a küldetését.

Ez volt Piton legmerészebb álma. Abban biztos volt, hogy a halálfalók nem jelentenek számára komoly veszélyt. Bellatrixet nem lesz nehéz átverni. Épp elég jól ismerte Luciust ahhoz, hogy tökéletesen imitálja régi barátja modorosságát. Valószínűleg még Narcissa sem venné észre a különbséget. De Narcissa nem volt képzett legilimentor, mint ahogy Bellatrix sem. A Sötét Nagyúr viszont igen. Őt nem lehetne Százfűlé-főzettel vagy okklumenciával bolonddá tenni, bármilyen ügyesen játszaná is Piton a szerepét. Ha a szemébe nézne, felismerné a mögötte rejlő elmét. Piton épp ettől rettegett. A haláltól nem félt, de az a kín, amelyet a Sötét Nagyúr kezeitől elszenvedett, az más kérdés. Rémálmaiban még mindig kísértette a kínzás emléke, és nem szívesen gondolt arra, hogy esetleg megint ezzel néz szembe.

Az igaz, hogy az ellenség után kémkedni mindig is némiképp kockázatos volt. De az egy dolog, hogy az ember a Sötét Nagyúr szervezetének a peremén lézeng, néha előbukkan az árnyékból, hogy kihallgasson egy-egy óvatlan beszélgetést, vagy ijedős halálfalókkal játszik macska-egér játékot. Az pedig valami egészen más, ha besétál a vipera fészkébe. És Piton tudta, hogy ha szemtől szembe találja magát a kígyóval, jó esély van rá, hogy soha többet nem fog kisétálni onnan.

- Nyúl, Perselus? – kérdezte McGalagony kedvesen.

- Természetesen nem – vicsorogta Piton, és dühösen meredt a mellette ülő nőre.

McGalagony láthatóan megdöbbenten pislogott rá, de gyorsan rendezte az arcvonásait, és csupán kissé volt erőltetett a mosolya, miközben az asztalra tette a kezében tartott, sült nyúlhússal megrakott tálat. Ezután visszafordult Flitwick felé, és folytatta a megkezdett beszélgetésüket.

Piton összefonta a karját a mellkasa előtt, és sikerült elfojtania egy sóhajt, habár nem kis erőfeszítésébe telt. Összevont szemöldökkel pillantott a teremben lévő órára, mintha megsürgethetné a mutatókat, hogy gyorsabban túl legyen az előtte álló feladaton. Az óra azonban nem vett tudomást a türelmetlenségéről, és továbbra is őrjítő lassúsággal teltek a másodpercek.

Piton vizsgálódva nézett körül a teremben. A diákok természetesen igen jókedvűek voltak. Még Potter is együtt nevetett a barátaival, mintha az égvilágon semmi gondja nem lenne. Piton keserű nehezteléssel figyelte a fiút. Ez az egész Potter miatt van, és a fiúnak szokás szerint halvány fogalma sincs tetteinek a következményéről. Csakugyan csoda, hogy még életben van.

Piton érezte, hogy valaki megérinti a vállát, és amikor felpillantott, látta, hogy Dumbledore áll mellette.

– Egy szóra, Perselus, ha nem bánja? – Egy keskeny ajtó felé intett nem messze a tanári asztaltól.

Piton megkönnyebbült, hogy végre elszabadulhat a végeérhetetlen vacsoráról, és gyorsan elhagyta a Nagytermet, követve Dumbledore-t a tanári szobába.

- Minden készen áll? – kérdezte Dumbledore, amikor kettesben maradtak.

- Természetesen – válaszolta Piton nyugodt magabiztossággal. – Mindössze Lucius egy hajszálára van még szükségem, és a Sötét Nagyúr főhadiszállásának jelenlegi jelszavára. Mindkettőt Luciustól fogom megkapni.

Dumbledore bólintott, és felvette a kabátját.

– Akkor hát indulhatunk.

Piton is a vállára terítette a kabátját, és követte Dumbledore-t keresztül a bejárati csarnokon, majd ki a kastélyból. Miközben a sötét udvaron át egyre közelebb értek a rengeteghez, lassan elhaltak az ünnepségről kiszivárgó vidám hangok. Kényelmes csendben sétáltak, és Piton hálás volt, amiért hosszú évek óta tartó együttműködésük szükségtelenné tette a haszontalan társalgást.

Az erdő szélétől egy kitaposott ösvényen haladtak tovább a fák között, amíg egy tisztásra nem értek. Dumbledore intett egyet a pálcájával, mire megjelent előtte egy talapzat, amelyen egy vésetekkel díszített kőtál állt: a merengő. A kőtálból áradó fény halvány ragyogásba burkolta a tisztást, ahol a két férfi várakozott, továbbra sem törve meg a csendet. Néhány perccel később egy halk pukkanás jelezte Lucius Malfoy érkezését.

- Jó estét, Lucius – szólalt meg Dumbledore.

- Dumbledore, micsoda váratlan meglepetés – felelte Malfoy, és gyanakvó pillantást vetett Pitonra.

- Nem kell nyugtalankodnia. Mindössze azért vagyok itt, hogy legyen társasága, amíg Perselus távol van. Nem lenne túl vendégszerető dolog, ha hagynánk, hogy egy órán keresztül egyedül álldogáljon itt az erdőben.

- Aggódik, Dumbledore? – kérdezte Malfoy derült mosollyal az arcán. – Csak nem gondolja, hogy nem voltam őszinte, amikor felajánlottam a segítségemet?

- El kell ismernem, felmerült bennem a gondolat, de hajlok arra, hogy elhessegessem – felelte Dumbledore társalgási hangnemben. – Maga sosem volt ostoba, Lucius, és bizonyára tisztában van vele, hogy ha elárulná Perselust, az az életébe kerülne.

Miközben Malfoy és Dumbledore beszélgettek, Piton átváltoztatta a talárját Malfoy elegáns öltözetének pontos másává, majd előrébb lépett.

– Megengeded? – kérdezte, majd anélkül, hogy megvárta volna a választ, kitépett egy szálat Malfoy hajából. Malfoy megrándult, és ingerülten meredt rá, de Piton határozottan viszonozta a pillantását. – Végtére is nem érünk rá egész éjszaka. – Miközben Piton elfordult, hogy befejezze a Százfűlé-főzetet, ismét Dumbledore szólalt meg.

- Mi a jelszó, amelyre Perselusnak szüksége lesz?

- Mindörökké – válaszolt azonnal Malfoy.

Dumbledore kinyújtotta a kezét.

– A pálcájára is szüksége lesz.

Malfoy egy pillanatig habozott, majd átnyújtotta a botját az idős varázslónak. Dumbledore végighúzta rajta a kezét, alaposan megvizsgálta, Piton pedig ezalatt újabb kérdést intézett Malfoyhoz.

- Hol van Bellatrix?

- Amikor eljöttem, a második emeleti társalgóban üldögélt „alattvalói" körében.

- És a Sötét Nagyúr?

- Greybackkel találkozik. - Malfoy helytelenítően elfintorodott.

- Van bármi más, amit tudnom kell?

Malfoy megrázta a fejét.

– Nincs. Csak intézd el olyan gyorsan, amennyire csak lehetséges.

- Hidd el, nem szeretnék sokáig időzni – felelte Piton.

Piton Dumbledore-hoz fordult, aki szó nélkül átadta neki Malfoy botját. Piton elvette, és az igazgató szemébe nézett.

– Tudnia kell, hogy a Sötét Nagyúr legjobban védett erődítményébe megyek. Számtalan védőbűbáj és varázslat biztosítja, és csak azok léphetnek be, akiknek a karján ott van a Sötét Jegy. Senki sem tud követni.

- Akkor gondoskodjon róla, hogy ne legyen rá szükség.

- Megteszek minden tőlem telhetőt.

Dumbledore ünnepélyesen bólintott.

– Sok szerencsét, Perselus.

Piton egyetlen korttyal felhajtotta a Százfűlé-főzetet, és egyből erőt vett rajta a transzformáció ismerős érzése. Abban a pillanatban, amint az átalakulás befejeződött, dehoppanált.

Egy elhagyatott, dombokkal körülzárt szurdokba érkezett. Nem mintha bármit is látott volna a környezetéből: újhold volt, és koromsötét. De Piton nem gyújtott fényt. Ismerte a járást. Tett néhány lépést egy alacsony kőfal mellett, amíg egy kapuhoz nem ért. Tudta, hogy a kiválasztott kevesektől eltekintve mindenki egy füves domboldalt látna mögötte. Kinyitotta a kaput, és miközben áthaladt rajta, érezte, hogy felizzik a karján a Sötét Jegy.

Az előtte elterülő domboldal egy része azon nyomban magas, csúcsos kapuvá változott, melynek masszív, gazdagon díszített rácsai között ezüst kígyók tekeregtek. A kígyók szeme smaragdból volt, és ragyogott a parázstartók fényében, melyek a kapu két oldalán lévő emelvényen álltak.

- Mindörökké – szólalt meg Piton, és a kapurács felemelkedett. Piton belépett a kapun, és elindult lefelé a domboldalon. Az út, melyet összetekeredett kígyót formázó kövek szegélyeztek, egy átriumba vezetett; egy tágas, kerek, nagy belmagasságú terembe. A padló márványból volt, a falakat pedig még több kígyó díszítette. A belépő tekintetét egy széles, fekete márványból készült lépcső vonta magára, amely a Sötét Nagyúr legtitkosabb és legjobban biztosított búvóhelyének labirintusába vezetett. A lépcső két oldalán egy-egy hatalmas, felágaskodó kígyót ábrázoló szobor állt, melyek a közeledni kívánó fölé tornyosultak, és mintha tüzetesen szemügyre vették volna. Piton azonban tudomást sem vett róluk, csakúgy, mint a többi díszítésről sem. Az ilyesfajta díszeket arra tervezték, hogy megfélemlítse az embert, rá azonban már régen nem voltak hatással.

Piton lesietett a lépcsőn. Egy emelettel lejjebb egy hatalmas társalgó volt, melynek kétszárnyú ajtaja szélesre tárva állt, és Piton látta, hogy odabent népes társaság nyüzsög az étellel-itallal teli hosszú asztalok körül. A halálfalók is Halloweent ünnepelték, bár nem olyan fényűzően mint a Roxfortban. Piton továbbment, és még egy emelettel lejjebb ereszkedett. Itt egy hosszú, tükrökkel teli folyosó fogadta, amelyről sötét mahagóni ajtók nyíltak. Piton menet közben a tükörbe pillantott, és megállapította, hogy tökéletesen úgy néz ki, mint Lucius. Félúton megállt, magára öltötte Lucius unottan dölyfös arckifejezését, majd benyitott egy kisebb társalgóba, amely a Sötét Nagyúr belső körének volt fenntartva.

Itt sokkal pazarabbul volt megterítve, mint a fenti szobában. Crak és Monstro púpozott tányérjuk fölé görnyedtek, és szinte fel sem néztek, amikor belépett. Rodolphus egy karosszékben merengett, kezében egy pohárka konyakkal, testvére, Rabastan pedig egy pamlagon elnyúlva ízlelgette a sajátját. Bellatrix a kandalló előtt állt, amelyben hevesen ropogott a tűz. Pettigrew épp teletöltötte a nő poharát, és Piton biztosra vette, hogy nem először aznap este. Elmosolyodott.

- Lucius, látom, úgy döntöttél, csatlakozol hozzánk – jegyezte meg mogorván Rodolphus, akinek kissé már vöröslött az arca.

- Jobb, mint a köznéppel vegyülni odafent – felelte Piton, és csettintett Pettigrewnak, aki sietve töltött még egy pohár konyakot, és odavitte neki. Piton arra sem méltatta, hogy ránézzen, miközben elvette tőle a poharat. Vetett egy pillantást a sötét folyadékra, majd kortyolt egyet belőle.

- Próbáljunk meg ma este szívélyesen viselkedni egymással – jegyezte meg Rabastan vontatott hangon, és ő is ivott egy korty konyakot. – Csak semmi civakodás.

- Ugyan miért civakodnánk? – mosolygott Bellatrix. – A háború nagyszerűen alakul. A sárvérűek és mugliimádók fejvesztve menekülnek. És amint elkapjuk Pottert, teljes lesz a diadalunk.

- És feltételezem, ez utóbbit te szándékozod megtenni? – dorombolta Piton, miközben átvágott a szobán, hogy csatlakozzon a tűz mellett álló Bellatrixhez.

- Az igazat megvallva: igen – villant fel Bellatrix gonosz mosolya. – Csak idő kérdése, hogy Potter végzetes hibát kövessen el. És amikor megteszi, én ott leszek.

Piton ravasz tekintettel szemlélte a nőt.

– Mindannyiunknak megvannak a magunk informátorai, Bella. Miért vagy olyan biztos benne, hogy pont a tiéd teszi majd lehetővé, hogy elkapjuk Pottert?

- Az enyémnek van meg a lehetősége arra, hogy éjjel-nappal szemmel tartsa Pottert – dicsekedett Bellatrix.

- Ez bizonyára túlzás – kötekedett Piton, és még egyet kortyolt a poharából, miközben továbbra is a halálfalót vizslatta. Hacsak nem akarod velünk elhitetni, hogy beszervezted a kölyök valamelyik kis barátját.

Bellatrix felnevetett.

– Egy sárvérűt és egy vérárulót? Sosem alacsonyodnék le addig, hogy szóba álljak efféle aljanéppel. Ezzel te is tisztában vagy Lucius, hiszen már régebben is említettem. Az átlátszó kis próbálkozásod, hogy rávegyél, fedjem fel a kémem kilétét nem fog működni.

Piton ezt egy biccentéssel vette tudomásul.

– Hát persze, hogy nem. De akkor is ott van a kérdés, vajon hogyan tud kémkedni Potter után a Roxfortban.

- Ezt a titkot sem fogom kifecsegni. Legyen elég annyi, hogy meg tudja tenni. Nem mintha nem bíznék benned, Lucius – mosolyodott el Bellatrix minden őszinteség nélkül. – De az ellenségeinknek is megvannak a maguk kémei.

Piton viszonozta a mosolyát.

– Én is éppen ezt mondom. Aggódom a saját biztonságunk miatt. Teljesen megbízol ebben az informátorban? Végtére is legalább egyszer már félrevezetett.

Bella arcáról lehervadt a mosoly.

– Szóval ez tőled származik! De bizonyítékod nincs rá, nem igaz? A kémem feltétel nélkül hű hozzám! Még ha Piton volt is ott Dorsetben, az semmin nem változtat. És aligha van jogod megjegyzéseket tenni, Lucius, miután Piton bolondot csinált belőled. Évekig az orrodnál fogva vezetett, miközben nekem végig nyilvánvaló volt, hogy áruló.

- Vigyáznod kellene, hogy kit nevezel bolondnak – felelte Piton sima modorban. – A Nagyurat is sikerült megtévesztenie.

- Csakugyan megtévesztett.

Piton megdermedt, csakúgy, mint Bellatrix. Mindketten az ajtó felé fordultak, miközben Rodolphus és Rabastan talpra ugrott. Az ajtóban a Sötét Nagyúr állt.

- Nagyuram, bocsáss meg. – Piton térdre vetette magát, és bűnbánóan a földre szegezte tekintetét, miközben Voldemort közelebb lépett.

- Igazad van, Lucius – felelte a Sötét Nagyúr hideg, természetellenesen magas hangon. – Teljesen igazad van. Perselus megtévesztett; mint ahogy mindannyiunkat. – Piton épp idejében pillantott fel ahhoz, hogy elkapja azt az éles pillantást, amelyet Voldemort Bella felé vetett. A nő elfehéredett, és ő is térdre vetette magát.

- Természetesen, uram – válaszolt alázatosan. – A düh beszélt belőlem. Lucius megkérdőjelezte az információforrásom hitelességét.

- Igen, hallottam.

Voldemort ismét Pitonra nézett, aki, hogy elkerülje a Sötét Nagyút tekintetét, Bellatrixre meredt.

– Én csak amiatt aggódom, nehogy eláruljanak minket.

- Biztos vagyok benne – vetette oda szúrósan Voldemort. – A féltékenység nem vallana rád.

Piton ismét a földre szegezte a tekintetét.

– Nem, uram.

- Keljetek fel, mindketten – csattant fel Voldemort, és hátat fordított megfenyített szolgáinak.

Miközben Piton és Bellatrix felálltak, a Sötét Nagyúr ismét megszólalt, ezúttal az egész társaságnak címezve mondandóját.

- Bella jól szolgált engem, és én megjutalmazom azokat, akik jól szolgálnak. Szándékomban áll mindenkinek megadni a lehetőséget, hogy elnyerjék ezt a kegyet, de különösen neked, Lucius.

Piton kissé meghajolt, amikor Voldemort felé pillantott.

– Megtiszteltetés, ha teljesíthetem a parancsodat, Nagyúr.

- Azt akarom, hogy hozd elém Perselust.

Piton szíve kalapálni kezdett, de kívülről nyugodt maradt, miközben a többiek gyors pillantásokat váltottak egymással.

Voldemort vörös szemei résnyire szűkültek, és habár továbbra is a halálfalóihoz beszélt, nyilvánvaló volt, hogy miközben fel-alá járkált a szobában, gondolatai gyűlölt ellensége körül forogtak.

– Bolondot csinált a követőimből, és gátat vetett a terveimnek. A halálfalóim között felütötte fejét az egymás iránti gyanakvás. Még ti, leghűségesebb szolgáim is féltek egymástól. Ebből elég! Túl sokszor nyert már egérutat!

Voldemort megtorpant, és Piton felé bökött a mutatóujjával.

– A barátod volt, Lucius. Ha létezik valaki, aki ki tudja következtetni a stratégiáját, és azt, hogy legközelebb hol fog lecsapni, az te vagy. Találd meg, és csakugyan bőkezűen foglak megjutalmazni.

- Meg fog halni, Nagyúr – ígérte Piton határozottan, még mindig kerülve a sötét varázsló tekintetét. – Ígérem.

- Nem, nem, Lucius. Nem holtan akarom – jelentette ki Voldemort, és ismét járkálni kezdett. Ketrecbe zárt tigrisre emlékeztetett, aki arra vár, hogy áldozata elég közel kerüljön hozzá, és rávethesse magát. – A halál túl kegyes lenne, és a halottakat hamar elfelejtik. Én élőhalottat csinálok Perselusból, hogy mindenkit emlékeztessen arra, milyen következményekkel jár az árulás. Addig fogom kínozni, amíg összeroppan az elméje, de lassan fogom csinálni. Haladékot adok majd neki – ó igen -, így ismerni fogja a végzetét, és épp elég ideje lesz arra, hogy megszenvedje a várakozást. És ha már megőrült, ketrecbe fogom zárni, hogy minden hűséges követőm gúnyolhassa, leköpdöshesse, és gyötörhesse szórakozásképpen. Mindenkit emlékeztetni fog arra, mi vár az árulókra.

A többi halálfaló bólogatott, és helyeslően mormogott.

- Úgy lesz, ahogy kívánod, Nagyúr – felelte Piton. Inkább a megszokás miatt, mintsem tudatosan sikerült megőriznie higgadtságát. Tisztában volt vele, hogy kockázatot vállalt azzal, hogy idejön, és ennek megfelelően felkészült a kínzásra és a halálra. De az a sors, amit a Sötét Nagyúr lefestett, teljesen elborzasztotta, és csupán az mentette meg attól, hogy elárulja magát, hogy már hosszú évek óta mindig leplezte az érzéseit.

Voldemort a pamlagra telepedett, és királyi módon hátradőlt.

– Ezt a gondot azonban máskorra halasztjuk. Most ünnepeljük a sikereinket azon gyenge bolondok ellen, akik azt hiszik, szembeszállhatnak velem.

A többi halálfaló a Nagyúr köré sereglett, Piton azonban a kandallónál maradt, és a párkányon álló órára pillantott. Nagyon késő volt. Ha nem távozik hamarosan, elmúlik a Százfűlé-főzet hatása, és a Sötét Nagyúr sokkal hamarabb bosszút állhat, mint gondolta volna. De az ember nem sétálhatott ok nélkül el a Sötét Nagyúr társaságából, és Piton tudta, hogy ha megpróbálná, egész biztosan fény derülne a kilétére.

Piton az ajkába harapott; fájdalmasan tudatában volt minden egyes múló másodpercnek. Már csak percek kérdése, és vége a játéknak. Egy pillanatig komolyan fontolóra vette, hogy saját maga ellen fordítja a pálcáját. Azonnal meghalna, fájdalommentesen, és megfosztaná a Sötét Nagyurat attól az örömtől, hogy megkínozhassa. De azonnal elhessegette a gondolatot. Volt még egy küldetése, amit teljesítenie kellett, és azzal, hogy felfedi Bellatrix kémét, sokkal nagyobb csapást mér a Sötét Nagyúrra, mint ha elveszi tőle a kicsinyes bosszú lehetőségét. Miközben Bellatrixszal vitatkozott, minden szükséges információt ki tudott olvasni az elméjéből, és tudta, hogy a patrónusa még innen, a domb mélyéből is megtalálja az utat a Roxfortba. A gond az volt, hogy amint végrehajtja a bűbájt, azzal felfedi magát. Sajnos nem volt más választása.

Ismét az órára pillantott. Már csaknem itt az ideje, hogy elmúljon a Százfűlé-főzet hatása. Kortyolt egyet a konyakból, majd letette a poharat, és a zsebébe nyúlt. Furcsa módon úgy érezte, mintha külső szemlélőként figyelné saját elkeserítő helyzetét, és meglepő nyugalom töltötte el, ahogy ujjai a pálcájára fonódtak, és elméjében megformálta az üzenetet, amelyeket a patrónusa átad majd.

- Féregfark – szakította félbe a gondolatait Voldemort hangja. – Van bármi oka annak, hogy én vagyok az egyetlen, akinél nincsen frissítő?

- Nem, nagyuram! – tiltakozott Pettigrew. Hogy ura kedvében járjon, gyorsan kitöltött egy pohárka konyakot, és előresietett vele. Piton automatikusan reagált. Intett egyet a pálcájával, mire Pettigrew megbotlott, és telefröcskölte Voldemort talárját a kiömlő konyakkal.

- Tökkelütött! – üvöltötte dühösen a Sötét Nagyúr, és talpra ugrott.

- Bocsáss meg, Nagyúr! – vinnyogta Féregfark, miközben eszeveszett igyekezettel próbálta eltüntetni a nyomokat, saját talárját használva fel erre a célra.

- Tűnj el a szemem elől! – vicsorgott Voldemort, és ellökte magától Pettigrew-t. Bellatrix és a többiek azonnal körbevették a mesterüket, és mindannyian igyekeztek túlszárnyalni a többieket segítőkészségben.

- Nagyúr… - könyörgött Pettigrew alázatosan a földhöz lapulva.

Piton előrelépett, és megragadta a vézna emberkét.

– Engedelmeskedj a gazdádnak! – utasította Pettigrew-t, miközben talpra rántotta, és kiráncigálta a folyosóra. Amikor kiértek, a földre lökte. Pettigrew összerándult; nyilvánvalóan arra számított, hogy megátkozza. De Pitonnak nem volt ideje.

- Tűnj el innét! – vetette oda, majd sarkon fordult, és elsietett. Menet közben fejére húzta a kabátja csuklyáját. Éppen elérte a lépcsőt, amikor érezte, hogy kezd elmúlni a Százfűlé-főzet hatása, és elkezdődik a transzformáció. Mélyebben az arcába húzta a csuklyát, hogy eltakarja az arcvonásait, és felsietett a lépcsőn. Elhaladt az első emeleti társaság mellett, és folytatta útját fel az átriumba, át a fölé tornyosuló kígyószobrok alatt. Szaporán vert a szíve, de nem a megerőltetéstől. Erőnek erejével fogta vissza magát, hogy ne rohanjon végig a hosszú folyosón, és közben megfeszítetten hegyezte a fülét, nem hallatszik-e üldözés zaja. Elért a kapurácshoz, és megvárta, amíg az idegtépő lassúsággal felemelkedett. Azután átlépett rajta, és belevetette magát az éjszaka jótékony sötétségébe. Átsietett az alacsony kőfalon nyíló kapun, és érezte, hogy a karján ismét felizzik a Sötét Jegy. A következő pillanatban dehoppanált.

- Hol voltál? – esett neki mérgesen Lucius, amikor megjelent a Tiltott Rengetegben. – Mi tartott ennyi ideig?

Piton hátravetette a csuklyáját, és mérges pillantást vetett Luciusra, miközben kezébe nyomta a botját.

– A Sötét Nagyúr korán visszatért a találkozóról, és beugrott egy kis csevegésre.

Lucius elfehéredett, de Piton ellépett mellette, és előhúzta a pálcáját. Egyetlen csuklómozdulattal visszaváltoztatta a talárját az eredeti állapotába.

- Hogy érted azt, hogy „egy kis csevegésre"? – kérdezte Malfoy idegesen. – Mit mondott?

Piton válasz helyett a halántékához emelte a pálcáját, és kihúzott egy hosszú, ezüstszínű szálat. Az emléket az ott várakozó merengőbe ejtette, majd ismét Malfoyra emelte a tekintetét.

– Ebből minden szükségeset megtudsz.

Piton Dumbledore-hoz fordult, aki csendben figyelte, és bólintott. Azután anélkül, hogy hátranézett vagy még egy szót szólt volna, elhagyta a tisztást. Bízott benne, hogy Dumbledore mindent elintéz. Magabiztosan lépkedett az ismerős erdőben, és hálás volt, amiért elrejti a sötétség. Gyors tempóban haladt, ami segített elsimítani az átélt rémület fizikai hatásait. Ennek ellenére még csak félúton járt a kastély felé, amikor Dumbledore utolérte, és mellészegődött. Piton egy szót sem szólt, és nem nézett a másik férfira, miközben folytatták útjukat az udvaron át. Végül Dumbledore szólalt meg gyengéden.

- Nem fog megtörténni.

- Ezt nem tudhatja – felelte Piton vádlón. Saját magát is meglepte a hangjából kiérződő keserűség.

- Igaz. De mindent megteszek, ami a hatalmamban áll, hogy megakadályozzam. Remélem, hogy ezt legalább egy cseppnyit megnyugtatónak találja.

Piton oldalra fordította a fejét, és az idős férfira pillantott, Még a sötétben is ki tudta venni a kék szemek vidám csillogását.

– Egy cseppnyit – adta meg magát, és érezte, hogy az éjszaka eseményei miatti feszültség kezd oldódni Dumbledore társaságában. – Mi történt Luciusszal?

- Azt hiszem, meglehetősen hálás volt, amiért te kaptad helyette ezt a parancsot ma este Voldemorttól. Őszintén szólva kétlem, hogy akár feleolyan jól kezelte volna a szituációt.

- Nem fog jól járni, ha belátható időn belül nem teljesíti. Azt hiszem, amikor erre rádöbben, inkább előbb, mint utóbb, arra jut majd, hogy a szövetségünk nagy hiba volt.

- Én nem így gondolom. Szerintem inkább elfogadja majd, hogy most már nincs más választása, mint csatlakozni hozzánk, vagy elszenvedni a kibírhatatlan következményeket – nem mulasztottam el, hogy erre rámutassak. Végtére is a saját életén túl a feleségére és a fiára is gondolnia kell. A mai éjszaka előtt megvallhatta volna, hogy kacérkodott azzal a gondolattal, hogy elárulja a gazdáját, és túlélte volna a büntetést. Most azonban nemcsak bűntársa és felbujtója lett az ellenségnek, hanem Voldemort neki köszönhetően elveszítette a legértékesebb kémét is.

Dumbledore Pitonra nézett.

– Megtudtad, honnan szerzi Bella az információit?

Piton arcvonásai megkeményedtek, és ajka keserű mosolyra húzódott.

– Ó igen. Tudom, ki a kémünk.

---

Ez volt a legjobb Halloween ünnepségük. Ebben Harry és barátai mind egyetértettek. Harrynek még a Voldemorttal kapcsolatos aggodalmait is sikerült félretennie, és most a pamlagon ült, Ginny kezét fogta, és tökéletesen elégedettnek érezte magát.

- Még mindig azt gondolom, hogy a Mardekár ellen az a legjobb stratégia, ha ide-oda passzolgatjuk a gurkót – jelentette ki Gloria Bonhomme. Már egy órája a gyorsan közeledő Mardekár elleni meccset tárgyalták. – Gyorsabbak, mint mi, tehát el fogják állni az utunkat. De ha egymásnak adogatjuk a gurkót, nem fogják tudni, hogy melyikünket üldözzék.

- Lehet, hogy ők gyorsabbak, de mi jobban repülünk – felelte Ron. – Ha az ember passzolgatja a gurkót, akkor az ellenfél lecsap rá. Jobb, ha megtartjuk a labdát, és kitérünk. Igaz, Harry?

- Igaz – bólintott Harry. Habár belátta mindkét stratégia előnyeit, hajlandó volt Ronhoz alkalmazkodni, aki ebben a tanévben sokkal többet foglalkozott a kviddics stratégiák kidolgozásával, mint ő.

Egyszer csak kinyílt a portrélyuk, és McGalagony bújt be rajta, nyomában Dumbledore-ral és Pitonnal. A szobában mindenki elnémult, és a diákok döbbenten meredtek az érkezőkre. Nem volt szokatlan, hogy McGalagony meglátogatja a házát. Nagy ritkán akár még Dumbledore is megjelent. Azonban az, hogy Piton betette a lábát a Griffendél klubhelyiségébe, példa nélküli gyalázat volt.

A tanárok egyenesen Harry és barátai felé tartottak.

- Kérem, ürítsék ki a zsebeiket – szólalt meg McGalagony, Harryhez, Ginnyhez, Ronhoz és Hermionéhoz intézve szavait.

Harry és barátai értetlenül összenéztek, de mindannyian engedelmeskedtek.

- Ez minden, ami pillanatnyilag nálatok van? – kérdezte Dumbledore.

- Igen uram – bólintott Harry, és barátai is követték példáját.

- Hol vannak azok a tükrök, amelyek segítségével kommunikálni tudtok egymással?

Harry döbbenten meredt Dumbledore-ra.

– Odafent a hálóteremben.

- Menjetek, és azonnal hozzátok őket ide, de egy szót se szóljatok, amíg vissza nem értetek – közölte Dumbledore.

Harry teljesen összezavarodva elindult Ronnal a fiúk hálótermébe, míg Ginny és Hermione a saját szobájuk felé vették az irányt. Egy perccel később visszatértek a tükreikkel együtt.

Dumbledore Pitonra nézett, aki szótlanul bólintott.

- Professzor…

- Egy pillanat, Granger kisasszony – szakította félbe Dumbledore, miközben összegyűjtötte a tükröket, és becsúsztatta őket egy fekete erszénybe, melynek azután jó szorosan bekötötte a száját, majd zsebre tette.

- Uram, ezek nem ütköznek a házirendbe – szólalt meg Hermione.

- A házirendről majd később beszélgetünk, Granger kisasszony – válaszolta McGalagony.

- Harry, kérlek gyere velem – mondta Dumbledore, és elindult vissza a portrélyuk felé. Harry egy utolsó zavarodott pillantást vetett a barátaira, majd követte az igazgatót. Piton közvetlenül a nyomában volt, és dermesztően szótlanul meredt rá, amivel sikerült elriasztania Harryt attól, hogy feltegye azon tucatnyi kérdés egyikét is, melyek ide-oda cikáztak a fejében. Dumbledore sem szólalt meg, így aztán csendben sétáltak végig a folyosókon, egészen az igazgató irodájáig. Dumbledore csak azután törte meg a csendet, miután leült az íróasztala mögé, és maga elé fektette a még mindig szorosan lezárt erszényt.

- Megkérdezhetem, hogyan kerültek ezek a birtokodba?

- Sirius adta őket nekem – vagy jobban mondva ezt – a tavalyelőtti karácsonyra. Mindkettőnknek volt egy tükre, így kapcsolatba tudtunk lépni egymással… habár sosem használtuk őket. Aztán az elmúlt nyár elején megtaláltam az enyémet a bőröndömben. Az íróasztalon hagytam a hálószobámban, és egészen addig el is feledkeztem róla, amíg el nem kezdtünk összepakolni az iskolába való visszautazásra. Akkor Ron véletlenül lelökte, és eltört, mi pedig rájöttünk, hogy mindegyik szilánkja képes kapcsolatba lépni a többivel.

- Hányszor használtátok őket?

- Nem tudom; talán kétszer vagy háromszor. Nem túl gyakran.

- És hol tartottátok őket, amikor nem voltak használatban?

- Az éjjeliszekrényünk fiókjában; legalábbis Ron és én ott tartottuk. Ginnyről és Hermionéról nem tudom. Professzor, Hermionénak igaza van: nincs semmiféle szabály, ami tiltaná az ilyesmit.

- Nem, Harry, csakugyan nincs.

- Akkor mi a baj?

- Említetted, hogy Siriusnak is volt egy ilyen tükre. Tudod, hogy az hol van?

Harry megrázta a fejét. – Nem.

- És sosem merült fel benned, hogy ebből esetleg gond lehet? – szólalt meg most először Piton. – Sosem futott át a fejeden, hogy minden, amit az egyik ilyen tükör jelenlétében megvitattok a barátaiddal, azt az összes közvetíti, beleértve azt az egyet is, amelynek a hollétéről fogalmad sincs?

Harrynek bizseregni kezdett a tarkója.

– Azt hittem, hogy eltűnt Siriusszal együtt.

- Nem tűnt el.

Harry nyelt egyet; hirtelen nagyon kiszáradt a szája.

– Kinél van?

- Létezik egy egyszerű bűbáj, ami választ ad erre a kérdésre – mondta Dumbledore. – Megmutatja a tükör tulajdonosának mindazok képét, akiknek a birtokában vannak a tükör testvérei. Ez a négy pillanatnyilag az én tulajdonomban van, így a bűbáj Siriusénak a jelenlegi tulajdonosát fogja felfedni.

Dumbledore előhúzta az erszényből az egyik tükröt, és megérintette a pálcájával.

Az üveg azon nyomban elhomályosodott, majd megjelent benne egy arc. Hosszúkás arc volt, kidülledő szemekkel és hatalmas fülekkel. Harry azonnal felismerte.

- Sipor? - suttogta, és hitetlenkedve meredt a házimanó arcának apró mására.

Dumbledore visszatette a tükröt az erszénybe, amit újból gondosan bezárt.

– Sipor mindig is előszeretettel gyűjtött emléktárgyakat. Sirius nyilvánvalóan otthon hagyta a tükrét, amikor a Misztériumügyi Főosztályra indult, és Sipor magához vette. Az ilyesfajta tükrök meglehetősen ritkák, és ezek valószínűleg már nemzedékek óta a Black család tulajdonában voltak. Az, hogy birtokába került egynek, nyilván nosztalgikus érzéseket ébresztett benne.

- És hol van most Sipor?

- Ez nagyszerű kérdés, Harry. Tudod, amikor Sirius meghalt, már nem volt Sipor gazdája, és a házimanónak adott parancsai érvénytelenné váltak. Sipor rájött erre, és aznap éjjel kihasználta az alkalmat, és elmenekült a házból, mielőtt még egy új gazda megparancsolhatta volna, hogy maradjon. Tudjuk, hogy a Malfoy Kúriába ment, de amikor megtudta, hogy Luciust letartóztatták, és az aurorok úton vannak, hogy átkutassák a házat, ismét megszökött. Nem tudjuk, hogy innét hová ment. A legvalószínűbb, hogy céltalanul kóborolt, és a kukákban keresett magának ennivalót. Nem kerestük, mivel azt hittük, hogy nem jelent fenyegetést. És csakugyan, egy teljes évig nem is jelentett. Azonban úgy tűnik, ez júliusban megváltozott.

- Áruld el, Harry, hol voltatok, amikor Fred és George beszámolt nektek az általuk kifejlesztett szimatoló bűbájról?

- A hálószobámban, a főhadiszálláson.

- És a tükröd akkor is az íróasztalon hevert?

Harry képtelen volt válaszolni, mindössze szerencsétlenül bólintott.

- Akkor hát ez megmagyarázza azt a bizonyos rést a biztonsági rendszeren. Úgy tűnik, Siport ez a beszélgetésetek sarkallta cselekvésre. Talán tetszett neki a bűbáj, vagy nem bírta tovább elviselni, hogy a régi otthonában lát téged és a barátaidat. Bármi is volt az oka, nyilvánvalóan elszánta magát, hogy a tettek mezejére lépjen. Narcissát még mindig túl kockázatos lett volna megközelíteni. Miután Lucius nyáron megszökött az Azkabanból, az aurorok minden lépését figyelték. Így aztán Sipor a Black család egyetlen rajta kívüli élő leszármazottjához fordult, akit nem tartott vérárulónak.

- Bellatrix Lestrange-hez – találta ki Harry, miközben elkezdtek értelmet nyerni az elmúlt hónap titokzatos eseményei.

- Pontosan. Ő abban az időben az Azkabanban volt, de a házimanók varázsereje meglehetősen erős, amiről a varázslók sajnos túl gyakran elfeledkeznek. A börtön védőbűbájait, bármilyen félelmetesek is, nem ilyesféle mágia ellen tervezték, és attól tartok, Sipornak döbbenetesen kis erőfeszítésébe telt, hogy kiszabadítsa Bellát. Azóta őt szolgálja, és minden alkalmat megragadott, hogy Sirius tükrét felhasználva kémkedjen utánad, Harry.

Harry megsemmisülve hunyta le a szemét. Felrémlett benne az a suttogás, amelyet a nyáron éjszakánként hallott, és amelyről feltételezte, hogy Phineastól származik, és az az éles nevetés, amiről azt hitte, hogy csak álmodta. Most értette meg, hogy Sipor volt az, aki éjszaka, amikor azt hitte, hogy Harry alszik, magában dünnyögött. Kihallgatott minden szót, amit Harry a barátaival váltott. Harry már attól a gondolattól is dühbe gurult, hogy így behatoltak a magánszférájába. És ami még rosszabb, nem tudta pontosan felidézni, hogy mi mindenről beszéltek a nyár folyamán. Szóba került vajon a jóslat, vagy a Voldemort legyőzésére szőtt tervei? Nem, Harry biztos volt benne, hogy nem, és elöntötte a megkönnyebbülés. De mégis nagyon dühös volt magára. Hogy lehetett olyan ostoba, hogy anélkül, hogy megpróbálta volna felkutatni, egyszerűen feltételezte, hogy Sirius tükre elveszett?

- Gondolnod kellett volna arra, hogy hol lehet Sirius tükre, Harry – jelentette ki Dumbledore, mintegy visszhangozva Harry saját gondolatait. – Mindazonáltal nem a te hibád, hogy Sipor kezébe került.

Harry megrázta a fejét.

– A londoni támadás is Sipor műve volt. Nem is tudom, mennyi időt töltöttünk azzal, hogy arról beszéltünk, mi mindent fogunk aznap csinálni. Valószínűleg minden szót hallott.

- És így sikerült Bellatrix Lestrange-nek követnie titeket Dorsetbe – tette hozzá Piton.

Harry előtt egy pillanatra elsötétült a világ; a döbbenet minden gondolatot kisöpört az elméjéből. A következő pillanatban elszörnyedés töltötte be az ürességet. Harry szótlanul meredt Pitonra, aki megvető gúnnyal nézett vissza rá.

- Azt gondoltad, nem fogok rájönni? Azt gondoltad, a Sötét Nagyúr egyetlen szolgája sem említi majd meg, hogy kis híján elkapta a híres Harry Pottert? Vagy egyszerűen szokás szerint már megint nem gondolkodtál?

Piton előrébb lépett, és miközben folytatta a rosszindulatú gúnyolódást, Harry szinte érezte, hogy a férfi remeg az elfojtott dühtől.

– Áruld el, Potter, ez valami tréfa volt? Talán unatkoztál? Úgy gondoltad, jó móka lenne macska-egér játékot játszani a halálfalókkal, vagy egyszerűen csak arra vágytál, hogy ismét bebizonyítsd, mennyire bátor vagy?

- Van bármi elképzelésed arról, mennyi bajt okoztál? – vicsorgott Piton, miközben hangja dühében egyre magasabbra hágott. – Tudod, hány ember életét veszélyeztetted a vakmerőségeddel, vagy hogy az öntelt ostobaságod mekkora bajt okozhatott volna?

- Elég lesz, Perselus. Most négyszemközt szeretnék beszélni Harryvel.

Piton még egy pillanatig dühösen meredt Harryre, majd kurtán biccentett Dumbledore-nak, és kiviharzott a szobából.

Harry végignézte, ahogy távozik, majd Dumbledore-hoz fordult. A férfi szemeiben ezúttal nyoma sem volt a szokásos melegségnek.

- Uram, Piton téved, én nem csak…

- Piton professzornak meglehetősen kimerítő estéje volt. – közölte Dumbledore halk, visszafogott hangon, miközben tekintete egy pillanatra sem szakadt el Harryétől. – Feltételezem, sejted, hogy hogyan jöttünk rá, hol van a tükör.

- Tudom, hogy Piton professzor kémkedik a halálfalók után.

- Csakugyan. Ma este igen nagy kockázatot vállalt, és eközben kis híján elkapták, méghozzá maga Voldemort. Bizonyára nem kell ecsetelnem, hogy mi történt volna ebben az esetben. Mindez amiatt, mert te úgy döntöttél, hogy nem engedelmeskedsz az utasításaimnak, és visszatartasz a háborús erőfeszítések szempontjából életbevágó információkat. Szóval igen, Harry, Piton professzor nagyon mérges rád, ami teljességgel érthető. De bármennyire is dühös most, közel sem olyan mérges rád, mint én.

Harry nagyot nyelt. Dumbledore higgadt szavai sokkal rosszabbul érintették, mint Piton üvöltözése.

- A szavadat adtad nekem, Harry – folytatta Dumbledore ugyanazon az ijesztően visszafogott hangon. – És megszegted. Miért?

- Nem szegtem meg az ígéretemet, uram. Én csak annyit ígértem, hogy nem megyek vissza a Titkok Kamrájába. Én soha…

Dumbledore meglepő elevenséggel ugrott talpra, és tekintete dühtől izzott.

Pontosan tudtad, hogy értettem! Talán nem mondtam meg világosan, hogy ne kutass Voldemort feljegyzései után?

- De igen, uram – felelte Harry, miközben legszívesebben sarkon fordult és elrohant volna.

- És te nem engedelmeskedtél nekem!

- Nem, uram. – Harry válasza nem volt több suttogásnál. Egyáltalán nem volt hozzászokva ahhoz, hogy Dumbledore kiabált vele. Eddig mindössze egyetlenegyszer látta igazán dühösnek az idős varázslót. Az is elég félelmetes volt, de semmi ahhoz képest, mint amikor ez a harag felé irányult.

Dumbledore hátat fordított Harrynek, átvágott a szobán, majd megállt a kandalló előtt, és belebámult a tűzbe. Harry csendben állt; nem mert sem megszólalni, sem megmozdulni, még levegőt venni is alig. Azonban amikor Dumbledore ismét megszólalt, nem volt a hangjában harag, csak végtelen szomorúság.

- Harry, tudod, hány jó embert küldtem már a halálba – vagy még rosszabb sors elébe – amióta Voldemort először hatalomra került? – Dumbledore megfordult, és Harryre nézett. A tekintetében csillogó fájdalom sokkal rosszabb volt, mint előtte a harag, szinte késként döfött Harrybe.

- Minden nevet fel tudnék sorolni – folytatta Dumbledore. – Az utolsó szavakat, amelyeket egymással váltottunk, a napot és az órát, amikor rábíztam őket a sorsra. Ez nem olyasmi, amit az ember valaha is elfelejthet, és nem olyasmi, amit valaha is szükségtelenül meg szeretnék tenni. Add a szavadat, Harry – őszintén -, hogy nem kárhoztatsz még egyszer erre.

- Uram, esküszöm, hogy én soha senkit nem akartam veszélybe sodorni…

- Természetesen nem. De meg kell értened, Harry, hogy a tetteid hatással vannak másokra. Amikor titokban, a saját szakálladra cselekszel, akkor nem csupán a saját és a társaid életét veszélyezteted, hanem veszélybe sodorsz mindent és mindenkit, akiért és amiért ezt a háborút vívjuk.

- A Griffendél kviddicscsapatának a kapitánya vagy. Mi történne, ha a csapattársaid úgy döntenének, hogy semmibe veszik a szabályokat és az általad elképzelt stratégiát, és egyszerűen azt csinálnák, amihez épp kedvük van?

- Megvernének minket.

- Pontosan! Éppúgy, mint a kviddicsben, a Voldemort elleni küzdelemben is összehangoltan kell cselekednünk, máskülönben elveszítjük ezt a háborút.

- Akkor miért tart titkokat előttem?

- Harry, el kell fogadnod, hogy nem fedhetek fel előtted mindent, amit tudok.

- Nem akarok mindent tudni. Én csak azt akarom tudni, hogy miért halhatatlan Voldemort. Tudom, hogy nem mondott el mindent, amit erről tud!

- Harry…

- És ne mondja nekem azt, hogy nem szükséges tudnom! Nekem kell majd megküzdenem vele. Tudnom kell, mivel állok szemben. Meg kell értenem. – Harry könyörgő tekintettel nézett az idős varázslóra. – Professzor, szívesebben vállalnám én magam a kínzást és a halált, mint hogy felelős legyek azért, hogy Piton professzornak kelljen elszenvednie. De nem tudom ezt pusztán vakhittel megtenni. Egyszerűen képtelen vagyok rá!

Dumbledore lehajtotta a fejét, és egy pillanatra úgy tűnt, maga alá temeti a bánat. Amikor összeszedte magát, és felnézett, kék szemében sajnálat és fáradt beletörődés keveredett. Harryt megrázta, hogy az igazgató hirtelen mennyire öregnek tűnt.

- Igazad van, Harry. Tudod, néha elfelejtem, hogy már nem gyerek vagy, akit meg tudok védeni, hanem egy ifjú férfi, akinek rá kell lelnie a saját útjára. Azonban most mégsem válaszolhatok a kérdésedre.

- Miért nem?

- Cseppet sem meglepő módon azt sem mondhatom el. És nem hibáztatlak, ha emiatt csalódott vagy és haragszol. De ahogy neked azt kell tenned, amit helyesnek gondolsz, ugyanúgy nekem is. Megígérem, hogy ha eljön az ideje, minden birtokomban lévő tudást megosztok veled Voldemort halhatatlanságával kapcsolatban. De nem most. Arra kérlek, hogy még egy kicsit légy türelemmel. Csak addig, amíg befejezed a tanulmányaidat, és készen állsz arra, hogy szembenézz vele. Kérlek, Harry, bízz bennem ebben az ügyben.

Harry felsóhajtott.

– Bízom magában, uram, és igyekszem türelmes lenni, de nem tudom megmondani, hogy meddig bírom.

Dumbledore elmosolyodott.

- Ez legalább őszinte válasz, és azt hiszem, egyelőre megteszi.

- Nem haragszik?

- Nem, Harry. Sosem fogok haragudni azért, mert megmondod az igazat. Csak azt ne feledd, mit teszel kockára, ha hazudsz nekem.

Harrynek nem volt szüksége Dumbledore figyelmeztetésére. A Griffendél-toronyba visszafelé menet végig csak azon járt az esze, hogy mekkora galibát okozott. Újból és újból felhangzottak fejében Dumbledore szavai, de bármennyire is fájdalmas volt a beszélgetés, Harry tudta, hogy sokkal rosszabb is lehetett volna.

Pusztán a szerencséjüknek köszönhették, hogy nem beszélgettek semmi igazán lényeges dologról a tükrök közelében. Könnyen előfordulhatott volna, hogy mindent tönkretesznek. De legfőképpen Piton miatt gyötörte a lelkifurdalás. Mintha csak tegnap lett volna, olyan pontosan emlékezett rá, hogy a legutóbbi találkozásukkor mit tett vele Voldemort. Borzasztó volt a gondolat, hogy Pitonnak az ő hibájából kellett volna újból elszenvednie egy hasonló kínzást, és nem tudta kiverni a fejéből, hogyan zajlott volna a beszélgetésük Dumbledore-ral, ha Piton elkapták volna.

Harry emlékezett arra, milyen szörnyű bűntudat kínozta Sirius halála után, és tudta, hogy Piton esetében sokkal rosszabbul érezte volna magát. Annak idején legalább némi vigaszt nyújtott az a tény, hogy Voldemort volt az, aki kelepcét állított neki a Misztériumügyi Főosztályon. A dorseti kiruccanásra nem volt hasonló mentsége.

Amikor Harry megérkezett, Ginny, Ron és Hermione az üres klubhelyiségben várták. Mindhárman igen komorak voltak.

- Elmondta nektek McGalagony? – kérdezte Harry.

- Ó igen, mindent elmondott – felelte Ron. – Legalább tíz percen keresztül üvöltözött velünk. Azt mondta, szerencsénk volt, hogy életben maradtunk, és még szerencsésebbek vagyunk, hogy nem csapnak ki minket. És ha rajta múlna, akkor páros lábbal rúgna ki mindannyiunkat.

- Gondolnom kellett volna arra a másik tükörre – sopánkodott Hermione. – Képtelen vagyok elhinni, hogy sosem jutott eszembe, vajon hol lehet.

- Egyikünknek sem jutott eszébe, Hermione – felelte Ron.

- Azért kíváncsi lennék, hogy jöttek rá – jegyezte meg Ginny elgondolkozva. – A tükrökre, meg hogy Dorsetben jártunk.

- Piton volt az – mondta Harry, miközben ledobta magát a kanapéra. – Már legalább nyár óta kémkedik a halálfalók után. Amikor a főhadiszálláson voltunk, éjszakánként mindig hallottam, ahogy kisurran a házból.

- De hogyan kémkedik utánuk? – kérdezte Ron. – Megölnék, amint meglátnák.

Harry elgondolkozva ráncolta a homlokát.

– A főhadiszálláson volt egy hatalmas üstnyi Százfűlé-főzet az irodájában. Gondolom, azt használja arra, hogy álcázza magát.

- Ez őrület! – jelentette ki Hermione. – El tudjátok képzelni, hogy ez mennyire veszélyes? Hogy milyen könnyen elkaphatják? És azok után, amit a múltkor Voldemort tett vele…

Harry nem nézett a szemébe.

- Mit mondott Dumbledore? – kérdezte Ginny.

- Hogy ha nem fejezem be a magánakciókat, és nem vagyok hajlandó engedelmeskedni, akkor el fogjuk veszíteni a háborút.

- Komolyan?

- Kicsit több érzelmet vitt bele, de igen, ez volt a lényege.

- Nagyon mérges volt? – kérdezte Hermione.

- Hazudtam neki, nem engedelmeskedtem az utasításainak, és mindannyiunkat megölethettem volna a kaland során. Mit gondolsz? – Harry felsóhajtott, és felállt. – Menjünk lefeküdni. Holnap reggel kviddicsedzésünk van, meg büntetőmunkám Pitonnál. – Harrynek erre a gondolatra görcsbe rándult a gyomra.

- Tévedsz, nincsen – közölte Ron felvidulva. – Ezt Piton küldte.

Ron egy pergamendarabot nyújtott át Harrynek.

Potter!

Nem kell többet megjelennie a szombati büntetőmunkán.

PP


- Épp ideje volt – jegyezte meg Ron. – Már csak három hét van a meccsig. Fogadni mernék, hogy McGalagony vette rá, hogy végre elengedjen.

- Vagy esetleg Harrynek sikerült rendesen befejezni a házi feladatát – mutatott rá Hermione.

- De az is lehet, hogy Piton ráunt, hogy veled töltse a szombatjait – kacsintott Ginny Harryre.

Harry mosolyt erőltetett az arcára. Bármennyire is megkönnyebbült, hogy véget ért a büntetőmunkája, kicsit hányingere volt. Ő pontosan tudta, miért nem akarja Piton, hogy a szeme elé kerüljön, és annak semmi köze nem volt a kviddicshez, vagy a házi feladathoz, vagy az unalomhoz.





<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)