Harry Potter és a Leláncolt Lelkek írta: hetszinvirag

[Kritikák - 5]

+++ betűméret ---
<< >>


21. fejezet: A Gyógyító Szerencséje

Harry belelesett az üstbe, és igyekezett érdeklődő arcot vágni, miközben a mellette álló fiatalember a fortyogó bájitalt keverte, és az alkalmazott eljárást magyarázta.

– Tudod, a normál recept szerint ezt a bájitalt az óramutató járásával megegyező irányban kell keverni. De én azt tapasztaltam, hogy ha minden hetedik keverést az óramutató járásával ellentétesen végzem, akkor harmadával le tudom rövidíteni a főzésidőt, és hatékonyabb lesz a bájital.

– Tényleg? – kérdezte Harry.

Piton vetett rá egy oldalpillantást

– Túláradó a lelkesedésed.

– Bocsánat. Egyszerűen csak sosem volt túl sok érzékem a bájitaltanhoz.

Piton lecsendesítette a tüzet az üstje alatt, és kíváncsi tekintettel vizslatta Harryt.

– Miért jössz mindig ide, ha ennyire untat?

Harry nem tudott válaszolni. Ez volt a negyedik útja Piton elméjébe, és mindeddig úgy tűnt, csak az idejét vesztegeti. Piton egyfolytában csak bájitalokról beszélt, és szinte minden idejét ebben a lerobbant kis épületben töltötte, ami valaha egy üzlet lehetett, de Piton jelenleg laborként használta.

A hátsó szoba, amelyre Harry eddig épp csak egy pillantást vethetett, sötét volt, és bájital-alapanyagokkal teli polcok sorakoztak benne, valamint volt egy kis társalgó része. Az elülső szoba csaknem üres volt. Volt benne egy hosszú pult, azon helyezkedett el Piton üstje, és egy olajlámpa. A sarokban egy régi szék állt, és volt néhány polc, amelyeken kis üvegcsékben gyakran használt bájital-hozzávalók sorakoztak. Ezen kívül nem volt benne semmi. Harry borzasztó lehangolónak találta a helyiséget, annál is inkább, mert Piton láthatóan észre sem vette, hogy mennyire lerobbant.

Harry felsóhajtott.

– Azt hiszem, jobb lesz, ha kiszellőztetem egy kicsit a fejem.

Piton vállat vont, és visszafordult a bájitalához.

– Ahogy jólesik.

Harry otthagyta Pitont, és elindult a háztömb mellett, menet közben fejére húzva a pulóvere kapucniját. Ahogyan Dumbledore kertjében mindig napsütötte délelőtt volt, úgy ezen a helyen mindig hideg volt, és esőre állt az idő. Harry már töviről hegyire bejárt minden utcát a környéken, ami egyrészt lehangoló volt, másrészt egy lépéssel sem vitte közelebb a céljához.

Mind a négy oldalon durva határokba ütközött. Az egyik végén egy mugli gyár volt, amelyet magas szögesdrót kerítés határolt. Harry nem tudta volna megmondani, hogy működik-e az üzem: soha senkit nem látott se bemenni, se kijönni. A másik oldalon egy piszkos folyóhoz jutott, amelynek szeméttel teleszórt partján egy elhagyott malom állt. A kettő között sorházak voltak, helyenként egy-egy üzlettel vagy kocsmával. Az egyik oldalon egy meredek vasúti töltés határolta, melyen túl csak pusztaság volt, a másikon pedig egy magas téglafal emelkedett.

Harry megállt az egyik sarkon, és végignézett az immár ismerős, elhagyatott épületeken. Az elkeseredettség hullámként öntötte el. Biztos, hogy valamit nem vesz észre. Ennél több kell, hogy legyen Piton elméjében. Ez a meggyőződése már hetek óta nem hagyta nyugodni, de fogalma sem volt róla, hogyan juthatna a felszín alá.

Harry felsóhajtott, lehunyta a szemét, és amikor ismét kinyitotta, Piton irodájában találta magát. Tanára az íróasztal másik oldaláról figyelte. Dumbledore figyelmeztette Harryt, hogy ne beszéljen Pitonnak arról, amit ezen alkalmakkor lát. Nyilvánvalóan Pitonnak is elmagyarázta, hogy ez milyen fontos, mert a férfi soha nem kérdezősködött. Azt azonban láthatóan megengedhetőnek érezte, hogy megpróbáljon következtetéseket levonni Harry élményeit illetőleg, Harry pedig sosem tudta elrejteni az érzéseit a férfi elől.

– Már megint csalódott vagy, Potter? – kérdezte Piton öntelt mosollyal. – Tulajdonképpen mit keresel?

– Majd elmondom, ha megtaláltam – felelte Harry.

Elhagyta Piton irodáját, és mint mindig, elindult felfelé Dumbledore-hoz. Csalódottsága és elkeseredettsége minden egyes lépéssel növekedett. Még Piton is képes volt megállapítani, hogy egy helyben topog.

Bekopogott Dumbledore ajtaján, majd belépett.

– Szervusz, Harry – mosolyodott el Dumbledore. – Hogy telt az estéd Piton professzorral?

– Nekem ez nem megy! – tört ki Harry. – Ha ahhoz, hogy legyőzzem Voldemortot, meg kell fejtenem az elméjét, akkor akár már most el is felejthetjük az egészet.

Harry levetette magát egy székre, és durcásan meredt az idős varázslóra, de Dumbledore csak mosolygott.

– Harry, kétlem, hogy létezik olyan elme, amelybe nehezebb lenne behatolni, mint Perselus Pitonéba; beleértve Lord Voldemortot is. Éppen ezért dolgozol vele.

– De nem jutok semmire.

– Azért, mert nem nézel a dolgok mögé. Elismerem, elkényeztettelek azzal, hogy a saját elmémben olyan készségesen kalauzoltalak. Most meg kell vizsgálnod Piton professzor elméjét, és saját magadnak kell értelmezned a látottakat.

– De szinte semmi nincs ott.

– Ami már önmagában is sok mindent elárul. Miért van mindig egyedül? Miért főz olyan megszállottan bájitalokat, hogy az minden más tevékenység rovására megy? Mitől olyan jelentős az a környék, hogy az jelképezi a lelkét?

Harry a hajába túrt.

– Gondolkoztam ezeken a kérdéseken, tényleg. De egyszerűen nem tudom.

– Nem is fogod biztosan tudni. Ez egy meglehetősen nagy kreativitást igénylő művészet. De Harry, bizonyára vannak ötleteid?

Harry fontolóra vette a kérdést.

– Tudom, hogy magányos. Úgy tűnik, örül neki, hogy ott vagyok, még ha nem is osztom a bájitalok iránti rajongását. Senki más nem jár arra.

– Miért nem?

Harry elhúzta a száját.

– Nem tudom.

– Azt hiszed, hogy soha senki nem volt rá hatással, se jóval, se rosszal?

– Természetesen nem. De ő nem… bizonyára nem akarja, hogy bárki is ott legyen körülötte. – Harry felállt, és járkálni kezdett. – Azt hiszem, ez érthető is. Az egész olyan, mint az élete. Minden szabadidejét a pincében tölti, ami épp olyan sivár, mint az a város. Elvan magában, és minden szabadidejét bájitalfőzéssel és házi feladat javítással tölti.

– És miért pont a bájitalfőzés az, ami a tudatalattijában is megjelenik?

– Mert jó benne. Büszke a bájitalfőző-képességeire.

– És?

Harry az ajkába harapott, és nemcsak azt a fiatalembert idézte maga elé, akivel Piton elméjében találkozott, hanem a tanárát is. Eszébe jutottak azok a végeérhetetlen napok, amelyeket a nyáron bájitalfőzéssel töltött Piton társaságában.

– Mert magabiztosnak érzi magát tőle. És mert indokként használja arra, hogy ne kelljen senkivel és semmivel foglalkoznia, akivel, vagy amivel nem akar.

– Nagyon jó, Harry. Úgy gondolom, igazad van.

Harry megrázta a fejét.

– De ennek semmi értelme. Azt értem, hogy a való életben el akar kerülni embereket vagy helyzeteket, de a saját elméjében mi elől bujkál?

– Ez az, amit ki kell derítened, Harry.

Későre járt, amikor Harry visszatért a Griffendél-toronyba. Ennek ellenére még mindig több tucat diák tanult a klubhelyiségben, és Harry egyből úgy érezte, hogy még egy mázsás súly nehezedik rá. A következő héten lesznek a vizsgák, és ő nem volt felkészülve. Arra is alig volt lehetősége, hogy egyáltalán átnézze a tananyagot, hát még arra, hogy bármi lelkesedést csiholjon ki magából a tanuláshoz. A fenyegetően közelítő vizsgák egy másik problémára is emlékeztették Harryt, ami sokkal jobban aggasztotta, mint hogy milyen jegyeket kap majd – nem tudta, milyen ajándékot adjon Ginnynek karácsonyra.

Harry már rendelt egy új seprűtisztító készletet Ronnak és egy csomagnyi bájitaltároló fiolát Hermionénak, de képtelen volt eldönteni, mit ajándékozzon Ginnynek. Ez volt az első karácsony, amióta randevúzni kezdtek, és Harry szeretett volna valami különlegeset adni neki. Sajnos elképzelése sem volt, hogy mi lenne az, és az idióta KBF-nek köszönhetően nem volt lehetősége arra, hogy lemenjen Roxmortsba körülnézni. Már kezdett kétségbe esni.

Harry körülnézett a szobában. Ginny az osztálytársaival beszélgetett. Láthatóan éppen kikérdezték egymástól a közelgő vizsga anyagát, és Harry nem akarta megzavarni őket, ezért inkább a szoba másik vége felé indult, ahol Hermione üldögélt egyedül, a tankönyveibe mélyedve – Ron előre megjósolható módon feladta, és elment aludni.

– Szia.

– Hát itt vagy – jegyezte meg Hermione, és elétolt egy köteg pergament. – Az összes tantárgyból lemásoltam neked a jegyzeteimet. Ha ezt megtanulod, akkor legalább megbukni nem fogsz semmiből jövő héten.

Harry kézbe vette a pergameneket, és átlapozta őket. Gondosan elkészített vázlatokat és tömör magyarázatokat talált mindenről, amit a tanév során vettek. Elképedve nézett fel Hermionéra.

– Ezt nem kellett volna.

– Dehogynem. Tudom, hogy még semmit nem tanultál. Ebben az évben még a házi feladataidat is alig tudtad elkészíteni. Semmi baj – tette hozzá Hermione, Harry bűntudatos arckifejezése láttán. – Sok gondod van, ezt mindannyian tudjuk.

– Megmentetted az életem, Hermione – közölte Harry, miközben összecsavarta és zsebre vágta a pergameneket. Leült, ismét a klubhelyiség másik felében ülő Ginnyre pillantott, és suttogóra fogta. – De még egy szívességet szeretnék kérni.

– Miféle szívességet?

– Nem tudom, mit adjak Ginnynek karácsonyra, és arra gondoltam, hátha neked van valami ötleted.

– Van valami elképzelésed?

Harry megrázta a fejét.

– Nem igazán. A születésnapjára néhány ív szép levélpapírt rendeltem, mert mindig levelet ír valamelyik családtagjának, de nem adhatok neki mindig papírt meg borítékokat. Valami mást szeretnék. Valami…

– Személyeset?

– Igen. De nem valami, tudod, túl személyeset. Nem akarok valami butaságot adni neki.

– Hmm. – Hermione kissé összeráncolt a homlokát, mint általában, amikor valami fogós kérdésen törte a fejét. – Mit szólnál egy csinos kesztyűhöz?

– Azt hiszem, az jó lenne – bólintott Harry.

– Milyen legyen? – kérdezte Hermione. – Gyapjú, bőr? És milyen színű?

– Öö, mit javasolsz? – kérdezett vissza Harry határozatlanul.

Hermione sajnálkozva ránézett.

– Esetleg kiválaszthatnék egyet a következő hétvégén Roxmortsban.

– Megtennéd? Hermione, az fantasztikus lenne!

Szombat délelőtt, amikor a diákok Roxmortsba indultak, szállingózott a hó. Harry úgy döntött, hogy elkíséri Ginnyt, Ront és Hermionét a kapuig. Azonban ahogyan elsétáltak a tó mellett, Ginny megtorpant, és a víz másik oldalára mutatott.

– Nézzétek.

Draco Malfoy lopakodott a túlsó parton; láthatóan próbált feltűnés nélkül elosonni. Közel húzódott a fákhoz, és folyamatosan hátrafelé nézegetett, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy senki sem követi. Végül megállt, még egyszer lopva körülnézett, majd eltűnt két facsoport között.

– Kíváncsi vagyok, hová megy így egyedül – jegyezte meg Ron.

– Csak egy módon tudhatjuk meg – felelte Harry. – Gyertek, kövessük.

Futva megkerülték a tavat, de ahogy ahhoz a ponthoz értek, ahol Malfoy eltűnt, lelassítottak. A fák között egy keskeny, kanyargós ösvény vezetett fel a dombokra. Harry még sosem járt erre, és elképzelése sem volt róla, hová vezethet az ösvény, de eltökélte, hogy kideríti, miben sántikál Malfoy. Gyorsan, de csendesen tört előre. Ahogy haladtak, egyre ritkult az erdő, és hamarosan egyik sziklatömbtől a másikig rohantak, miközben próbáltak rejtve maradni. Végül egy nagyobbacska kőtömb mögül kikukucskálva Harry megpillantotta Malfoyt, amint az egy keskeny barlangnyílás előtt ácsorog. Úgy tűnt, mintha a mardekáros önmagával viaskodna. Végül óvatosan körülnézett, és láthatóan elhatározásra jutott. Még egy utolsó pillantást vetett a háta mögé, és belépett a barlangba.

– Gyerünk – suttogta Harry, és intett a barátainak, hogy kövessék, majd előresietett. A sziklához lapult a barlang bejárata mellett, és feszülten fülelt, hogy kihallatszik-e bármi nesz a barlangból. Semmi sem hallatszott. Belesett, és látta, hogy a barlang jóval nagyobb, mint azt gondolta. Malfoy csupán pár lépésnyire állt tőle, háttal a bejáratnak. Abban a pillanatban azonban odaért Ron, Ginny és Hermione, és egy árnyék vetült a barlang bejáratára.

Malfoy megpördült; kezében már ott volt a pálcája.

– Ki van ott?

Harry is előhúzta a pálcáját, és belépett a barlangba.

– Azt hiszem, eltévesztetted az utat Roxmortsba menet.

– Potter, tűnj el innét! Ehhez semmi közöd.

– Csakugyan? Mit csinálsz te itt? Találkozód van valakivel? Harry Malfoy felé lépdelt, aki egyre beljebb hátrált a barlangba, és magasabbra emelte a pálcáját.

– Semmi közöd hozzá, Potter. Figyelmeztetlek!

Harry azonban már nem figyelt a mardekárosra. Valami mozgott a sötétben a barlang mélyén, és Malfoy fölé ágaskodott.

– Vigyázz! – kiáltotta Harry. Félrelökte Malfoyt, és felemelte a pálcáját, amikor egy hosszú csáp vágódott elő a sötétségből. Harry karjának csapódott, és kiütötte a kezéből a pálcát. Azután még egy tucatnyi követte, végighasítva Harry mellkasát és karját. Olyan erővel csapódtak neki, hogy Harry egy meglepett nyögéssel hanyatt esett.

Luminosus! – kiáltotta Hermione, mire hirtelen vakító fényesség árasztotta el a barlangot. Harry hunyorgott, majd a szeme elé emelte a kezét. Azután négy kéz ragadta meg, és kiráncigálták a barlangból. Mint kiderült, a kezek Ronhoz és Ginnyhez tartoztak, akik mindketten remegtek. Malfoy, aki a közelben állt, falfehér volt. Harry zihálva ült a földön. A bőre, ahol a csápok nekicsapódtak, kellemetlenül viszketett, mintha ezernyi láthatatlan darázs szurkálná.

– Harry, kelj fel! – kiáltotta Hermione, és megragadta a karját.

Kelj fel! – sikította, amikor Harry nem mozdult. Tekintetében feltörni készülő pánik izzott. – Ron, segíts talpra állítani.

– Hermione, semmi baj – nyugtatta Harry a lányt, miközben lassan feltápászkodott. – Jól vagyok.

– Nem, nem vagy jól! – hadarta Hermione türelmetlenül, miközben ismét megragadta a karját. – El kell jutnunk Roxmortsba.

– Roxmortsba? – visszhangozta Harry hitetlenkedve.

– Igen! Segítséget kell szereznünk!

Harry a fejét csóválta.

– Egyszerűen csak vissza kell mennem a Roxfortba.

– Nem jutnál vissza élve, Potter – közölte Malfoy tompa hangon, amelyből teljesen hiányzott a szokásos arrogancia.

– Igaza van – mondta Hermione. – Az egy csípős csápfű volt, ami megtámadott, Harry. Most maradj nyugton.

Mielőtt Harry felfoghatta volna Malfoy és Hermione szavait, a lány már megpördült, és dehoppanált vele. Egy pukkanás kíséretében megjelentek Roxmorts zsúfolt főutcáján, a Három Seprű előtt. Egy csapatnyi diák meglepetten szétrebbent, de Harry nem foglalkozott velük. A hoppanálás nem tett jót az állapotának. A mellkasa és a karja már nemcsak viszketett, hanem égett is. Hermione idegesen nézett körbe, mintha keresett volna valamit.

– Professzor! – kiáltotta, és eszeveszetten integetett valakinek, aki feléjük közeledett a tömegben. Piton volt az. Nyilvánvalóan már észrevette az érkezésüket, és gyilkos tekintettel meredt rájuk, miközben utat vágott a diákok tömegén át, akik rémülten tértek ki az útjából. Hermione sürgető hívására azonban dühös arckifejezésébe aggodalom vegyült, és megszaporázta a lépteit. Hermione elésietett, magával rángatva Harryt is.

Harry a lány után bukdácsolt, de a gondolatai még mindig összevissza száguldoztak. Hermione bizonyára téved. A csípős csápfű hihetetlenül ritka növény. Hogyan kerülhetett volna belőle egy példány pont az iskola mellé egy barlangba? Alighanem valami más növény lehetett – valószínűleg egy mérges csápfű.

– Mi történt? – kérdezte Piton számonkérően, miközben áttört az utolsó csapatnyi diákon, akik elválasztották őket egymástól, kirángatva Harryt a gondolatai közül.

– Harryt megtámadta egy csípős csápfű – tört elő azonnal Hermionéból.

Piton szeme elkerekedett a megdöbbenéstől, de nem kezdett rá a dühös kérdések és fenyegetések áradatára, mint ahogy Harry várta. Ehelyett Piton megfogta a karját, és halk, visszafogott hangon szólt Hermionéhoz.

– Engedd el.

Hermione elengedte Harry karját, és hátralépett, miközben Piton közelebb húzta magához Harryt. A fiú Hermione sápadt, rettegő arcára pillantott, majd Piton komor arckifejezésére, és belehasított a félelem. Azután újból hoppanált. Ezúttal csaknem összecsuklott, amikor földet ért, de Piton szilárdan tartotta. Egy elhanyagolt sorház elé érkeztek. A férfi felráncigálta a lépcsőjén, és át egy ajtón.

– Hol csípett meg? – kérdezte sietve, miközben átvezette Harryt egy apró, szegényes nappalin, végig egy rövid, sötét folyosón, be egy kopottas hálószobába.

– Mindkét karomon és a mellkasomon – felelte Harry, és a ruháján keresztül megdörzsölte az említett területeket. Az égető és viszkető érzés mellett most már úgy érezte, mintha ezernyi hangya masírozna a bőrén. Piton az ágyra lökte Harryt, majd gyorsan lerántotta róla a pulóvert és a pólót.

Élesen felszisszent, mire Harrybe ismét belehasított a félelem. Harry, rettegve attól, hogy mit fog látni, lenézett meztelen mellkasára. Ahol a csápok a hozzáértek, ott vörösen fénylő hólyagok borították a bőrét, és zöld genny szivárgott belőlük. Az igazi elszörnyedést azonban az okozta, hogy a tucatnyi gennyedző hólyag mindegyike alatt mozgolódott valami.

– Gyorsan nőnek – közölte Piton komoran. – Feküdj le. Ez fájni fog.

Harry tiltakozás nélkül hátradőlt az ágyon. Felőle bármit tehetett Piton, nem érdekelte a fájdalom. Épp elég fájdalmat elszenvedett már a múltban, és hozzá volt szokva. Egyetlen dolog volt, ami kétségbeesetten foglalkoztatta: hogy megszabaduljon a bőre alatt tekergőző dolgoktól. Bármennyi szörnyűséggel is szembesült már élete során, semmi sem borzasztotta el úgy, mint ez. Kegyetlenül tisztán élt benne annak a halott patkánynak a képe, amelyet gyógynövénytan órán láttak, és a gondolat, hogy azok az élősködő csápok most benne növekednek, egyszerűen gyomorkavaró volt.

Piton előhúzta a zsebéből a pálcáját, és elmormolt egy Candeót. A pálcája hegye vörösen felizzott, majd világosodni kezdett, és teljesen fehérré vált. Harry érezte a belőle áradó forróságot, és felvértezte magát a fájdalom ellen, miközben Piton az egyik vonagló hólyaghoz érintette a pálcát a mellkasa közepén. De hiába. Felsikoltott, amikor a pálca hegye megégette a bőrét, és az alatta lévő húst. Egy pillanatra enyhült a fájdalom, amikor Piton eltávolította a pálcát az immár kiégetett sebből, de szinte azonnal teljes erővel támadt rá, ahogyan egy újabb hólyagot vett kezelésbe.

Piton egymás után égette ki a Harryt ellepő parazitákat. Gyorsan dolgozott, egy pillanatra sem állt meg, Harry mégis végeérhetetlennek érezte. Piton nem túlzott, amikor azt mondta, hogy fájni fog: felért a Cruciatus átokkal. Harry azt kívánta, bárcsak elájulna, de annak ellenére, hogy jó párszor közel került hozzá, az elméje makacsul ragaszkodott hozzá, hogy tudatánál maradjon. Végül Piton leengedte a pálcáját. Harryt a végsőkig kimerítette a megpróbáltatás. Egész testében remegett, és valahol a tudata legmélyén rájött, hogy alighanem sokkot kapott.

Piton azonban még nem végzett. Beletúrt Harry hajába, végigtapogatta a fejbőrét, majd hasra fordította a fiút. Végigsimított a tarkóján, majd gyorsan megvizsgálta a hátát, a vállát és a hónalját. Láthatóan elégedetten fordította vissza Harryt a hátára, majd kigombolta a farmerját, és minden teketória nélkül lerántotta róla a zoknival és a cipővel együtt. Harry fejében egy vékonyka hang tiltakozni kezdett, de a fiúnak nem volt elég ereje, hogy kellőképpen megbotránkozzon. Frissen kitakart bőrén jéghidegnek érezte a levegőt, és összeszorította a fogát, hogy elfojtsa a vacogást, amíg Piton gyorsan, gyakorlottan megvizsgálta a lábát és a lábfejét. Azonban amikor Piton az alsónadrágja felé nyúlt, a hang a fejében olyan hangosan kezdett kiabálni, hogy Harry nem tudta tovább figyelmen kívül hagyni.

– Mit csinál? – kérdezte, sokkal rémültebb hangon, mint szerette volna.

Piton felnézett, és amikor tekintete találkozott Harryével, a fiú meg mert volna esküdni, hogy együttérzést látott felvillanni a sötét szemekben. A következő pillanatban azonban már érzelemnek nyoma sem volt a férfi vonásain.

– Potter, komolyan meg akarod kockáztatni, hogy valami észrevétlen marad? – csattant fel türelmetlenül. – Maradj nyugton!

Harry engedelmeskedett. Hátradőlt, és mereven bámulta a repedéseket a plafonon, miközben Piton lehúzta az alsónadrágját, és megvizsgálta az utolsó hátralévő területet is. Szerencsére gyorsan végzett. Amikor befejezte a vizsgálatot, visszahúzta Harry alsónadrágját, és kiviharzott a szobából.

Amikor végre egyedül maradt, Harryből előtört egy sóhaj, majd magára húzta a takarót, és összegömbölyödött. A sebei már szinte egyáltalán nem fájtak, viszont testének minden izma sajgott, és a paplan ellenére egyre jobban remegett. Már nem tudta elfojtani a vacogást, és a gyomra is görcsölni kezdett.

Valami nincs rendben – gondolta kábán. Ez biztosan nem csak a sokk miatt van. Erősebb fájdalmat is átélt már, de még sosem reagált rá így. Egy különösen erős fájdalom hasított a gyomrába, amely az egész altestét görcsbe rántotta. Felnyögött kínjában, éppen akkor, amikor Piton belépett az ajtón, kezében egy pohárral és egy sötét folyadékkal teli palackkal.

– Professzor, azt hiszem, valami gond van – szólalt meg Harry erőtlenül, kezét a gyomrára szorítva. – Nem érzem túl jól magam.

– Azt el tudom képzelni – felelte Piton, miközben háromszor megrázta a palackot, majd óvatosan teletöltötte belőle a poharat. Az ágy mellé lépett, és Harry válla alá csúsztatta a kezét, hogy segítsen neki felülni. – Ezt idd meg.

– Mi ez?

– Belladonna.

– De az méreg.

– Remek, Potter. Jó tudni, hogy valami mégiscsak megragadt abból, amit tanítottam neked. Most idd meg.

Harry makacsul összeszorította a száját, mire Piton felsóhajtott.

– Potter, nincs időnk arra, hogy kiselőadást tartsak az ezernyi módról, ahogyan a csápfüvek ölni tudnak. A kiégetéssel elpusztítjuk ugyan a parazitákat, de közben egy igen erős méreg termelődik, amelynek ez az egyetlen ismert ellenszere.

Harry a homlokát ráncolta, és szkeptikusan méregette a poharat. A tudatát elhomályosító ködön keresztül halványan felrémlett előtte, hogy Bimba professzor említett valamit arról, hogy a belladonna lehet valami méreg ellenszere, de a pohárban piszok sok volt a halálos folyadékból. Piton mintha a gondolataiban olvasott volna.

– Minél több méreganyag kerül az ember vérébe, annál több ellenanyagra van szükség. A te szervezeted elég sok mérget kapott, ezért a lehető legnagyobb, még nem halálos adag belladonnát kell bevenned.

Piton Harry felé nyújtotta a poharat, aki azonban még mindig habozott.

– Potter, nincs túl sok időnk.

Harry bólintott, és hagyta, hogy Piton a szájához emelje a poharat. Kiitta a tartalmát, majd visszafeküdt, és összegömbölyödött. Kezét továbbra is a hasára szorította, hogy enyhítse a fájdalmat.

– Mennyit kell várni, hogy kiderüljön, hatott-e?

– Nem sokat. Ha sikerült közömbösíteni a mérget, a görcsök szinte azonnal enyhülnek, habár a teljes felépülés akár huszonnégy órát is igénybe vehet.

Harry várt, de nem érezte úgy, hogy múlóban lenne a gyomrát összeszorító görcs.

– Nos? – kérdezte Piton.

– Nem hiszem, hogy bármi változott – felelte.

– Potter, a görcsök vagy enyhülnek, vagy erősödnek. Nos, melyik?

– Nem tudom.

– Nagyobb területen érzed őket, vagy csak ugyanott?

– Nem tudom.

– Még egy olyan egyszerű dologra sem vagy képes, hogy beszámolj a saját tüneteidről? – kérdezte Piton mérgesen.

– Talán ha nem nyaggatna, akkor ki tudnám találni – vágott vissza Harry.

Egyszer csak éles fájdalom hasított a gyomrába, ami sokkal erősebb volt, mint az eddigiek, és mindenét görcsbe rántotta egész a veséjéig. Felnyögött, és összeszorított foggal igyekezett leküzdeni a fájdalmat. Egy pillanat múlva a görcs tompa sajgássá csillapodott, amely a derekából sugárzott ki a csípője és a gyomra felé.

Harry Pitonra nézett.

– Hát ez nem hatott.

– Úgy tűnik, nem – válaszolt Piton.

Szótlanul meredtek egymásra. Harrynek semmi más nem jutott az eszébe. Mit is mondhatna? Haldoklik, és ezzel mindketten tisztában vannak. Mit mond az ember a halálos ágyán? Harry nem félt, és nem érezte szükségét, hogy valaki vigasztalja – nem mintha Pitontól számíthatott volna ilyesmire. Az is elég valószínűtlennek tűnt, hogy pont Piton adjon át bármiféle búcsúüzenetet a barátainak. Tulajdonképpen a férfi már így is borzasztó dühösnek tűnt. Sarkon fordult, elkezdett fel-alá járkálni az apró szobában, és amikor ismét Harryre nézett, egyértelmű volt az ingerültsége.

– Nos, Potter, úgy tűnik, hiába tette ki mindenki a lelkét érted, végül mégiscsak sikerült megöletned magad – jelentette ki gúnyosan. – Azt hiszem, nem kellene ezen meglepődnöm, tekintve, hogy hányszor megpróbáltad, habár azt kell mondanom, hogy a csípős csápfű újszerű megközelítés volt.

– Úgy beszél, mintha szánt szándékkal csináltam volna – méltatlankodott Harry, akit szíven ütött Piton érzéketlensége.

– Szánt szándékkal? Azt nem nézném ki belőled. Soha egy percig sem gondoltál a tetteid következményeire.

– Ez nem igaz! – sziszegte Harry összeszorított foggal, miközben izmai ismét görcsbe rándultak.

– Csakugyan? Akkor ma mi történt? Mi volt az a halaszthatatlanul fontos dolog, ami elcsalogatott az iskolából, amikor ezerszer elmondtuk, hogy maradj nyugton? Tudod, mennyi mindent feláldoztunk érted? És ez mind hiábavaló volt, pusztán azért, mert neked muszáj minden veszélyes dologba beleártanod magad!

Harry a hasára fordult, és szemét lehunyva igyekezett kizárni Piton prédikációját. Azon gondolkozott, vajon a férfi egész a halála percéig szórja-e majd rá a szidalmait. Az sem könnyített a helyzeten, hogy Pitonnak igaza volt. Neki kellett volna megküzdenie Voldemorttal, ehelyett megöleti magát egy ostoba növénnyel. Most ki fogja legyőzni Voldemortot?

– Nem akartam, hogy ez történjen – mondta végül.

– Ez már nem sokat számít, nem igaz?

Harry teste ismét görcsbe rándult, és felkiáltott fájdalmában.

Mit akar tőlem? Tudom, hogy nekem kellett volna megölnöm. Tudom, hogy mindent tönkretettem. Sajnálom!

Harry a párnájába temette az arcát, és felnyögött. A fájdalom szinte elviselhetetlenné fokozódott. Azt kívánta, bárcsak elveszítené az eszméletét. Akkor nem szenvedne, és nem kellene Piton kiabálását hallgatnia. Egyszer csak azt érezte, hogy erős kezek kezdik masszírozni megkínzott hátizmait.

– Lélegezz, Potter – mondta Piton. – Rövid, ütemes légzéssel, a szádon keresztül.

Harry zihált, Piton pedig folytatta a hátmasszázst. Meglepő módon csakugyan segített. A görcs véget ért, és Harry verejtéktől csatakosan terült el az ágyon. Felnézett a mellette ülő Pitonra. A férfi már nem tűnt mérgesnek. Inkább legyőzöttnek, amitől Harry sokkal rosszabbul érezte magát, mint amikor Piton kiabált vele.

– Sajnálom, professzor.

– Semmi baj, Potter – felelte Piton kimerülten.

– De mi lesz Voldemorttal?

Piton megrázta a fejét.

– Ne aggódj. Minden rendben lesz. – Kinyújtotta a kezét, és gondosan kisimított egy hajtincset Harry homlokából.

Harry láztól forró homlokán hűvösnek érezte Piton ujját. Aztán a férfi visszahúzta a kezét, és Harrybe belehasított a csalódottság. Ez a gesztus olyan természetes volt, olyan meghitt, és Harry hirtelen úgy érezte, hogy kétségbeesetten vágyik ismét erre az érintésre, egy másik emberi lény egyszerű érintésére.

Gondolkodás nélkül nyúlt Piton felé, és megragadta a férfi kezét. Piton meglepetten összerezzent, és egymásba fonódó kezükre pillantott. Abban a pillanatban tágra nyílt a szeme, és elrántotta a kezét, majd kirohant a szobából.

Harry Piton után bámult. Ennyit az emberi érintésről, gondolta keserűen, miközben elöntötte egy újabb fájdalomhullám. Amikor véget ért, Harry csak feküdt, és levegő után kapkodott. Végül is nem számít. Nem ez volt az első alkalom, hogy egyedül néz szembe a halállal. Már érezte, hogy lassan kezdi elveszíteni az eszméletét. Ha elájulna, békében halhatna meg. Harry lehunyta a szemét, hogy megadja magát az eszméletlenségnek.

– Potter!

Harry meglepetten nyitotta ki a szemét. Piton visszajött. Nem volt rajta talár, és az inge felső gombja ki volt gombolva. Az ingujja is fel volt gyűrve. Felkapta a belladonnát tartalmazó palackot, háromszor megrázta, majd csordultig töltötte a poharat.

– Azt hittem, többet már nem ihatok belőle – jegyezte meg Harry.

– Te nem is – közölte Piton, és ő maga hajtotta fel a mérget. Azután felkapott egy ezüst kést, amelyet alighanem az imént hozott magával, és Harry felé fordult.

Harry agyán átvillant, hogy a férfi esetleg megöli, hogy megszabadítsa a szenvedéseitől. De Piton egyszerűen csak mellé térdelt az ágyra. Harry izmait ismét heves görcs rántotta össze, és a fiú felnyögött.

– Kitartás, Potter – szólalt meg Piton. Megfogta Harry jobb kezét, és egy mély vágást ejtett a tenyerén. Harry meg sem érezte, annyira erős fájdalmai voltak a görcs miatt. Piton egy gyors mozdulattal a saját tenyerén is hasonló vágást ejtett.

A görcs ismét alábbhagyott, és Harry a tanárára nézett.

– Mit csinál?

– Remélhetőleg megmentem az életed. – Piton megfogta Harry kezét, szorosan egymáshoz préselve vérző tenyerüket. – A vérünk eggyé válik, és összeköt minket élve vagy holtan.

Harryt a fájdalom újabb hulláma árasztotta el. Felkiáltott, de ezúttal Piton is felnyögött fájdalmában. A férfi Harry mellé hanyatlott az ágyra, de továbbra is erősen szorította a fiú kezét. Harry fájdalma azonban végül elviselhetetlenné vált, és örömmel adta meg magát az öntudatlanságnak.

Harry a roxforti tó partján feküdt a puha, meleg pázsiton. A fák lombkoronáján keresztülhatoló napsugarak melengették. Lágy simogatást érzett a kezén, mire Ginny felé fordult, aki mellette hevert a füvön, és gyengéden mosolygott rá. Válaszképpen megszorította a lány kezét, hüvelykujját finoman végigfuttatva Ginny tenyerén, majd elégedetten lehunyta a szemét.

A nap melegen tűzött be a függöny résén keresztül, és Harry, aki álom és ébrenlét határán egyensúlyozott, lerúgta magáról a takarót, majd homlokráncolva vette tudomásul, hogy nem a füvön fekszik, mint ahogy azt gondolta, hanem ágyban. Félálomban igazította meg a szemüvegét, majd kinyitotta a szemét, mely azonnal döbbenten elkerekedett, ahogyan hirtelen magához tért.

A szó szoros értelmében talán nem Perselus Piton volt az utolsó ember, aki mellett Harry ébredni akart, de bizonyára az utolsó ember volt, akivel kéz a kézben akart ébredni, ráadásul egy szál alsónadrágban. Márpedig Harry pontosan ebben a helyzetben találta magát. Körülöttük az ágyon meghitt rendetlenségben hevertek a paplanok. A hálószoba kicsi volt és jellegtelen, de valahogy ismerősnek tűnt, annak ellenére, hogy Harrynek fogalma sem volt róla, hogy hol van, és biztos volt benne, hogy sohasem járt még ezen a helyen. Piton békésen aludt mellette, de amikor Harry óvatosan ki akarta szabadítani a jobb kezét, rájött, hogy a férfi acélosan szorítja. Harry erősebben kezdte rángatni, mire Piton kelletlenül mozgolódni kezdett álmában, és még erősebben megmarkolta Harry kezét.

Harry mély lélegzetet vett, és leküzdötte a rátörő irracionális pánikot. Semmi emlékképe nem volt arról, hogy hogyan került ebbe a helyzetbe, de bizonyára létezik valami ésszerű magyarázat arra, hogy a látszat szerint kéz a kézben töltötte az éjszakát a tanárával egy ágyban. Sajnos bármennyire is erőlködött, egyetlen egy sem jutott eszébe. Ismét kezdte elönteni a pánik, és kétségbeesetten próbálta kiszabadítani a kezét Piton szorításából. A legkevésbé sem vágyott arra, hogy Piton úgy ébredjen, hogy a kezét fogja. Alighanem ez lenne az egyetlen dolog, ami ronthatna ezen a megalázó helyzeten.

Abban a pillanatban, amikor Harry maga elé képzelte a jelenetet, érezte, hogy zavarában elvörösödik. Sajnos úgy tűnt, a sors csak arra várt, hogy ez a rettenetes gondolat felötöljön benne, ugyanis amint ez megtörtént, Piton mélyet sóhajtott, majd kinyitotta a szemét, és egyenesen Harry szemébe nézett. Harry megdermedt. Egy pillanatig szótlanul meredtek egymásra, majd Piton arcán kellemetlenül önelégült mosoly derengett fel, amitől Harry émelyegni kezdett.

– Nos, Mr Potter, úgy tűnik, túléltük a legutóbbi kalandunkat – szólalt meg Piton vontatottan. – Remélem, épp annyira élvezte, mint én.

Harry érezte, hogy kezdi visszanyerni a természetes arcszínét. Mivel semmire sem emlékezett a múlt éjszaka eseményeiből, és teljesen biztos volt benne, hogy nem is akar, így nem tudott mit felelni, de Piton láthatólag nem is várt választ. Elengedte Harry kezét, és felült. Harry is felült, sőt fel is akart ugrani az ágyról, de Piton megragadta a karját.

– Ne olyan sietősen, Potter. – Piton hosszú, elégedett pillantást vetett Harry sápadt, meztelen mellkasára, ami egy cseppet sem nyugtatta meg a fiút. Azután kinyújtotta a kezét, és egyik hosszú ujját végighúzta Harry vállán. Harry hátraugrott.

– Mit csinál?

– Tanulmányozom a művemet – felelte Piton.

– Ez meg mit jelent? – mordult fel Harry.

Piton vállat vont.

– Azt, amit mondtam. Tudod, még sohasem csináltam ilyesmit.

– Jó tudni, hogy én voltam az első – jegyezte meg Harry összeszorított foggal. Igyekezett elfojtani a hangja remegését, miközben szorosabbra húzta maga körül a takarót, és távolabb araszolt Pitontól. – Egyébként hol vagyunk?

– Az otthonomban.

Harry teljesen belegabalyodott az ágyneműbe, és egy nagy puffanással ért földet a poros padlón. Odébb gördült, és megpróbált megszabadulni a rácsavarodott takaróból. Amikor felnézett, azt látta, hogy Piton zavarodottan bámul rá az ágyról.

– Potter, mi az ördögöt csinálsz?

Harry lerázta magáról az utolsó paplant is, és talpra kecmergett, miközben védelmezően szorította a csípője köré csavart lepedőt.

Az otthonában? – Harry hangja egy oktávnyival magasabbnak hallatszott, mint normálisan, de nem törődött vele. – Mi dolgunk az otthonában?

– Ez volt az egyetlen alkalmas hely – felelte Piton, miközben ő is felállt. - Roxfort nem jöhetett szóba.

Harry Pitonra meredt, és kezdte komolyan hatalmába keríteni a hányinger.

– Igen, azt elhiszem – sikerült végül kipréselnie a választ.

– Á, hangokat hallottam. – Harry és Piton az ajtó felé fordultak, ahol Dumbledore állt arcán széles mosollyal. – Remélem, nem bánod, Perselus. Vettem a bátorságot, és beengedtem magamat. Azt kell mondanom, hatalmas megkönnyebbülés, hogy mindkettőtöket épen és egészségesen látlak.

Harry szájtátva meredt Dumbledore-ra, akit láthatóan egy cseppet sem döbbentett meg, hogy tanári karának egyik tagja egy diákjával töltötte az éjszakát. Sőt mi több, kifejezetten boldognak tűnt.

Dumbledore elmosolyodott Harry megrökönyödött arckifejezése láttán.

– Nyilvánvaló, Harry, hogy semmire sem emlékszel a tegnapi napból, de biztosíthatlak, hogy semmi helytelen nem történt itt.

Piton a homlokát ráncolta, és gyanakodva tekintgetett ide-oda Harry és Dumbledore között.

– Hogy érti azt, hogy „helytelen"?

Amikor Dumbledore Pitonra nézett, Harry biztosra vette, hogy az idős férfi minden erejét latba vetve igyekszik visszafojtani a nevetést.

– Azt hiszem, Harrynek az a téves benyomása támadt, hogy in flagranti találtalak titeket.

Harry még sosem hallotta ezt a kifejezést, de nyilvánvaló volt, hogy Piton igen, és a férfi arckifejezéséből Harry is kitalálta, mit jelenthet. Felötlött benne, hogy esetleg rettenetes hibát követett el, ám Piton abban a pillanatban dühtől sápadtan támadt neki.

MICSODA? Megmentettem az életed, és te azt hiszed…

Piton elhallgatott, és sápadt arcán halványrózsaszín folt jelent meg. Dumbledore előrelépett, és a karjára fektette a kezét.

– Perselus, Harry semmire sem emlékszik, és természetes, hogy egy kissé kótyagos. Gyere, csináljunk egy teát, amíg Harry felöltözik. Harry, a fürdőszoba a folyosó másik oldalán van. Ha végeztél, várunk a konyhába, és mindent megmagyarázok. Gyere, Perselus.

Piton még egyszer neheztelően Harryre meredt, majd kiviharzott a szobából. Dumbledore egy bátorító pillantást vetett a fiúra, majd ő is távozott. Amint egyedül maradt, Harry leült az ágy szélére, és megpróbált valami értelmes magyarázatot találni erre a bizarr helyzetre, de nem sikerült. Elképzelése sem volt, milyen magyarázatot fog adni Dumbledore, és néhány pillanat után úgy döntött, hogy attól semmi sem lesz jobb, ha tovább üldögél az ágyon.

Felállt, és a földre dobta a lepedőt, amelyet még mindig maga körül szorongatott, majd magához vette a ruháit, melyek takarosan összehajtogatva egy széken pihentek. Gyorsan felöltözött, zsebébe dugta a pálcáját, majd az ajtóhoz lopódzott, és kilesett a folyosóra. Senkit sem látott, így gyorsan átvágott a folyosón, és besurrant az elhanyagolt kis fürdőszobába. A mosdóhoz lépett, és a tükörképére pillantott. Egy végletekig elgyötört fiatalember bámult vissza rá: sápadt bőre és a szeme alatti sötét karikák szinte kísértetiessé tették az arcát.

Harry végigsimította reménytelenül kócos haját. Mi történt velem? – töprengett. Megnyitotta a csapot, levette a szemüvegét, és vizet lötykölt az arcára. Azután nedves tenyerét végighúzta a haján, hogy valamelyest lesimítsa. Miután ezzel a macskamosdással végzett, és semmi más nem jutott eszébe, amivel elodázhatná az elkerülhetetlent, Harry kilépett a folyosóra, majd követte a hangokat a szűkös konyháig. Az ajtó előtt megtorpant.

Piton egy kis asztal mellett ült, karjait mereven összefonta a mellkasa előtt, és dühös szemöldökráncolással bámult maga elé, míg Dumbledore a szekrény tartalmát vizsgálta. Mindkét férfi háttal volt Harrynek.

– Igazán, Perselus, semmi okod rá, hogy ennyire megbántódj – jegyezte meg Dumbledore, miközben kinyitott egy bádogdobozt, és belekukucskált. – Tizenhét éves, és ebben a korban gyakran járnak ilyesféle gondolatok az ember fejében. Amellett nem éppen mindennapi eset, hogy egy fiatalember egy ágyban ébred az egyik tanárával, félmeztelenül, és semmire sem emlékszik abból, hogyan került ilyen helyzetbe. Bizonyára át tudod érezni, hogy ez mennyire zavarba ejtő lehet.

Piton továbbra is méltatlankodva meredt Dumbledore-ra, de nem szólt semmit.

– Azt kell mondjam, Perselus, hogy a konyhaszekrényed lehangolóan üres. Legalább némi kekszet tarthatnál itthon.

– Nem terveztem összejövetelt – szólalt meg Piton savanyúan.

– Azt látom. – Dumbledore intett a pálcájával, mire három teáscsésze jelent meg az asztalon. Felemelte a tűzhelyen lévő teáskannát, és töltött a csészékbe. – De ez az éjszaka túlságosan hosszú és vészterhes volt ahhoz, hogy korgó gyomorral folytatódjék.

– Ha Mr Potter tartózkodna attól, hogy megpróbálja megöletni magát, a konyhaszekrényem tartalma nem jelentene problémát – jegyezte meg Piton ingerülten.

– Ez is igaz – mosolyodott el Dumbledore együttérzően, miközben leült Piton mellé. – Á, Harry, hát itt vagy. Gyere, igyál egy teát. Jót fog tenni.

Harry, aki addig tétován ácsorgott az ajtóban, odament, és leült Dumbledore mellé, a lehető legtávolabb Pitontól, már amennyire ezt az aprócska asztal engedte. Piton nem nézett rá.

– Elárulná valamelyikük, hogy mi folyik itt? – szegezte Harry a kérdést Dumbledore-nak.

– Emlékszel valamire a tegnapi nap eseményeiből, Harry? – kérdezte Dumbledore.

– Nem – ismerte be Harry.

– Akkor engedd meg, hogy felpezsdítsem a memóriádat. Miss Granger elmondása szerint tegnap Ginny és Ron Weasleyvel négyesben sétáltatok a főkapu felé, amikor észrevettétek, hogy Draco Malfoy a tó másik oldalán vezető ösvényen settenkedik, meglehetősen bűntudatos arckifejezéssel – ezt a részletet Ron emelte ki. Ti természetesen úgy éreztétek, hogy muszáj a nyomába erednetek. Az ösvény a Roxmorts feletti dombvidékre vezetett, ahol végül Draco egy barlang bejárata előtt állt meg. Amikor bement, te követted őt, és az ezt követő veszekedés során csak akkor vettétek észre a csípős csápfüvet, amikor az támadásba lendült. Te félrelökted az útjából Draco Malfoyt – ezt az állítást meglepő módon ő maga is megerősítette, így teljes egészében magadat tetted ki a támadásnak. Miss Granger, felismerve, hogy nem tudnának téged időben visszajuttatni a Roxfortba, meghozta a nap első bölcs döntését, és Roxmortsba hoppanált segítségért.

Harry egy pillanatig szótlanul emésztette a hallottakat. Emlékezett arra, hogy követték Malfoyt, de maga a támadás továbbra is homályos volt. Minden olyan gyorsan történt.

– Hogy kerültem ide?

– Én hoztalak ide, rögtön azután, hogy Miss Granger odaráncigált hozzám a Három Seprű előtt.

– Miért ide? Miért nem vissza a Roxfortba?

– Ugyanazért, amiért Miss Granger is ellene döntött. Mert halott lettél volna, mielőtt elérünk a gyengélkedőre. Mint ahogy így is majdnem belehaltál.

– És miért… - Harry habozott. Nem szívesen tette fel a kérdést, de tudnia kellett a választ. – Miért fogta a kezemet?

Piton tekintete dühösen villant fel, és végül Dumbledore válaszolt.

– Az, Harry, a Gyógyító Szerencséjének a védjegye.

– Micsodának?

– A Gyógyító Szerencséje – ismételte Piton türelmetlenül. – Az utolsó esély arra, hogy az ember megmenthessen egy megmérgezett áldozatot. A legtöbb méreg, mint azt már tudnod kellene, bezoárral semlegesíthető. Azonban azok, amelyek nem, gyakran olyan ellenanyagot igényelnek, melyek csaknem olyan halálosak, mint a méreg, amelyet semlegesíteniük kell. A csípős csápfű mérge is ilyen. Te igen nagy adagot kaptál belőle, de mivel maga az ellenanyaga is mérgező, nem tudtam neked eleget adni belőle ahhoz, hogy megmentse az életedet. Meghaltál volna, de a Gyógyító Szerencséje esélyt adott arra, hogy ez ne történjen meg.

– Ez egy ősi bűbáj – vette át a szót Dumbledore. – Véren alapszik, és mint minden vérmágia, roppant erőteljes. Az elmélete azonban igen egyszerű. Az az alapgondolata, hogy a méreg felhígítása érdekében meg kell kettőzni a vérmennyiséget, és így még egy adag ellenanyagot be lehet juttatni a szervezetbe. Ennek érdekében a gyógyítónak vállalnia kell, hogy vére keveredik az áldozatéval. Jellemzően ő fogyasztja el a második dózis ellenanyagot, majd mély vágást ejt mind a saját, mind az áldozat jobb tenyerén. Azután kimondja a bűbájhoz tartozó varázsigét, és megfogják egymás kezét.

– A vérünk eggyé válik, és összeköt minket élve vagy holtan – suttogta Harry. A tenyerére pillantott, ahol mostanra csupán egy hosszú, vékony sebhely jelezte a Piton által ejtett mély vágás helyét. Hirtelen minden eszébe jutott. A kínszenvedés, miközben Piton kiégette a testét ellepő parazitákat. Az azt követő láz és görcsök. Az iszonyatos felismerés, hogy meg fog halni. És emlékezett arra, hogy Piton mellette ült.

– Mi köze ennek a szerencséhez? Miért hívják így?

– Mert ha még a dupla adagnyi ellenanyag sem képes semlegesíteni a mérget, akkor az áldozat is és a gyógyító is meghal – felelte Dumbledore. – Szerencsére ezúttal nem így történt – habár csak egy hajszálon múlt.

Dumbledore felhörpintette az utolsó korty teáját, majd letette a csészét, és felállt.

– Nos, nekem most mennem kell.

Piton és Harry ugyanolyan döbbent rémülettel az arcukon néztek az idős varázslóra.

– Micsoda? – szólalt meg Piton élesen.

– Nem mehet el – jelentette ki Harry.

– Attól tartok, kénytelen vagyok. Egy meglehetősen fontos találkozóm van Londonban, és nem tehetem meg, hogy tovább halogassam.

– Albus, már csaknem egy teljes napot itt töltöttél. Az a találkozó bizonyára várhat még addig, amíg visszakíséred Mr Pottert a Roxfortba.

– Részemről akár indulhatunk is – tette hozzá Harry segítőkészen, és talpra ugrott.

– Madam Pomfrey mindkettőtöket látni kíván amint visszaértek az iskolába, szóval az a legésszerűbb, ha együtt érkeztek.

– Azt hiszem, azok után, amit Potter érdekében tettem, megérdemlek némi pihenést.

– Természetesen – bólogatott Dumbledore. – Sietségre semmi ok, Perselus. Csak nyugodtan, ahogy jólesik.

Amikor Dumbledore elindult kifelé a konyhából, Harry azonnal utánasietett. Piton is szorosan a nyomukban volt.

– Albus, nem hagyhatod itt Pottert!

– Professzor, kérem – könyörgött Harry. – Szinte semennyi időbe nem telik visszahoppanálni a Roxfortba.

Dumbledore megfordult, és bosszúsan rájuk nézett.

– Az elmúlt huszonnégy óra jó részét azzal töltöttem, hogy vagy az ágyatok mellett ültem, vagy fel-alá járkáltam. És az idő legnagyobb része alatt meg voltam győződve arról, hogy el foglak veszíteni mindkettőtöket. Szóval bocsássátok meg, ha nem értékelem eléggé a jelenlegi helyzet tragikumát. Bármilyen félelmetes is legyen a feladat, bízom benne, hogy sikerül majd a segítségem nélkül visszatalálnotok az iskolába. Most pedig elmegyek, és majd a Roxfortban találkozunk.

Azzal Dumbledore kinyitotta a bejárati ajtót, és kilépett az utcára. Az ajtó éles kattanással csukódott be mögötte. Síri csönd ereszkedett a szobára, miközben Harry és Piton továbbra is az ajtót bámulták.

Végül Piton felsóhajtott.

– Várj itt. – Megfordult, és anélkül, hogy Harryre pillantott volna, kiviharzott a szobából.

Harryt megkönnyebbüléssel töltötte el, hogy egyedül maradt. Leült a kopottas kanapéra, és körülnézett. A szoba kicsi volt és szegényes kinézetű, és mivel az összes falát könyvespolcok borították, még kisebbnek érződött. Az utóbbi hónapokban Harrynek alkalma nyílt arra, hogy jó néhány gyűjteményt végigböngésszen, és nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy Pitonét is közelebbről megvizsgálja. Óvatos pillantást vetett az ajtó felé, majd felállt, és lassan sétálni kezdett a szobában.

Habár a ház egyértelműen szegénységet sugárzott, Pitonnak lenyűgöző könyvtára volt. A mágia minden ágával kapcsolatos könyvek megtalálhatóak voltak benne, és nyilvánvalóan nem csak a látszat kedvéért. Látható volt, hogy bár óvatosan bánnak velük, rendszeresen forgatják őket. Harry előtt hirtelen kirajzolódott egy kép, ahogyan Piton a kanapén ül és olvas.

Amint Harry tovább nézelődött a szobában, egyszer csak egy ismerős kinézetű könyv vonta magára a tekintetét. Kinyújtotta érte a kezét, és levette a polcról. A haladó bájitaltan tankönyv volt, jobban mondva annak egy nagyon régi kiadása. Amikor Harry kinyitotta, megdöbbenve konstatálta, hogy szinte minden oldalt jegyzetek borítanak. Egész bájital receptek voltak áthúzva és újraírva, a lapok szélét pedig mindenféle feljegyzések töltötték meg. Némelyik ezek közül a bájitalokhoz kapcsolódott, mások viszont mintha bűbájok lettek volna.

Potter!

Harry felugrott, és hangos csattanással becsukta a könyvet. Piton odalépett, és kitépte a kezéből.

– Öt percre sem hagyhatlak magadra anélkül, hogy beleütnéd az orrodat a dolgaimba? Említettem volna olyasmit, hogy átkutathatod a holmimat?

– Sajnálom.

Piton lecsapta a könyvet a polcra, majd a bejárati ajtóhoz sietett, és lendületesen kinyitotta.

– Gyerünk.

Harrynek nem kellett kétszer mondani. Elsietett a férfi mellett, és kilépett a házból.



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)