Harry Potter és a Leláncolt Lelkek írta: hetszinvirag

[Kritikák - 3]

+++ betűméret ---
<< >>


22. fejezet: Day és Knight

Amikor Harry kilépett Piton házának ajtaján, lepusztult sorházak látványa tárult a szeme elé, mely a nyomott, borús időben csak még vigasztalanabb benyomást keltett. Azonban ennek nem szentelt túl sok figyelmet, mivel Piton már el is indult az utcán. Harry szándékosan kicsit lemaradva követte a férfit: Nem akart olyan közel kerülni, hogy ismét magára vonja Piton haragját. Sajnos ez a taktika nem sokáig működött.

– Potter, hagyd abba a piszmogást, és ne maradj le! – mordult rá Piton, rákényszerítve ezzel Harryt, hogy megszaporázza lépteit.

Harry lopva egy gyors pillantást vetett a férfira, akinek arckifejezése dühös homlokráncolásba merevedett. Piton mugli ruhát viselt, habár nem öltözött olyan elegánsan, mint aznap, amikor Londonba mentek a nyáron. Ma fekete farmert viselt vastag fekete tréningfelsővel, amely alól egy fekete póló gallérja kandikált elő. Harryt ismét megdöbbentette, hogy a férfi milyen természetesen viselkedik, és milyen könnyedén képes beleolvadni a lepusztult környezetbe.

Hát persze, szólalt meg egy hang a fejében. Hiszen itt él.

– Maga itt él? – tört elő hitetlenkedve Harryből, amikor hirtelen megütötte ennek a ténynek a furcsasága.

Piton jeges pillantást vetett rá.

– Valami gond van vele?

– Nem! Természetesen nem – felelte gyorsan Harry, megpróbálva jóvátenni a baklövést. – Csak annyi, hogy ez egy mugli környék.

Briliáns megfigyelés, Potter – húzta el a száján gúnyosan Piton. – Nem csoda, hogy középszerű diák vagy. Az apám mugli volt, az anyám boszorkány. Úgy döntöttek, hogy mugli környéken élnek. Ez aligha olyan elképesztő.

Harrynek fogalma sem volt róla, hogy Piton félvér, de sejtette, hogy ezt nem lenne bölcs dolog megjegyeznie. Ehelyett inkább igyekezett felvetni valami más témát, ami enyhíthetné a közéjük telepedett nyomasztó csendet.

– Hová megyünk?

– Vissza a Roxfortba, természetesen – felelte Piton ingerülten.

– Miért nem hoppanálunk egyszerűen vissza?

– Mint arra épp az imént mutattál rá, ez mugli környék. Talán elfelejtetted, hogy milyen könnyen követhető a muglik között történő varázshasználat? Habár számos bűbáj védi a házamat, inkább nem hívnám fel rá a figyelmet azzal, hogy a közeléből dehoppanálok. Épp elég baj az, hogy a vakmerőséged miatt tegnap nem volt más választásom, és közvetlenül ide kellett hoppanálnom.

– Nem voltam vakmerő! – csattant fel Harry. Piton állandó rosszindulatú megjegyzései már kezdtek az idegeire menni. – És nem én kértem, hogy hozzon ide.

– Mint mindig, most is szívmelengető a hálád. Áruld el, Potter, felfogtad, hogy kockára tettem az életem azért, hogy megmentsem a tiédet?

– Igen, és biztos vagyok benne, hogy csak azért tette, hogy utána parancsolgathasson nekem.

– Azért tettem, mert Dumbledore-nak meggyőződése, hogy neked van a legtöbb esélyed arra, hogy legyőzd a Sötét Nagyurat – ami sajnálatos módon fontosabbá teszi az életedet a többi emberénél.

– Nos, akkor mivel az egész a háború érdekében történt, gondolom, nincs szüksége arra, hogy köszönetet mondjak.

– Nem, tényleg nincs. Viszont elvárok tőled bizonyos fokú tiszteletet, és hogy ne sértegess a te érdekedben tett erőfeszítéseim miatt.

– Én nem sértegettem magát!

Piton megtorpant, és Harry is követte példáját.

Tényleg? – kérdezte Piton dühösen. – Akkor vajon hogyan neveznéd a történteket?

Harry érezte, hogy elvörösödik, Piton pedig egyre emeltebb hangon folytatta, ahogy egyre inkább elhatalmasodott rajta a düh.

– Csakugyan ennyire ostobának tartasz, Potter? Még ha éreznék is ilyesféle késztetést, tényleg úgy gondolod, hogy a szakmai erkölcseim annyira alantasak, a morális ítélőképességem annyira züllött, annyira híján vagyok a józan észnek, hogy arra vetemednék, hogy ilyen kompromittáló módon viselkedjek egy diákkal? Túl sokat képzelsz magadról!

– Nos, mégis mit várt, hogy fogok reagálni? – kiabálta Harry.

– Talán egy kicsit érettebben!

– Sosem hallottam még erről a nyavalyás Gyógyító Szerencséjéről!

– Tehát természetesen a legrosszabbat feltételezted – acsargott keserűen Piton. Egy pillanatig szótlanul, vasvillatekintettel meredtek egymásra, majd Piton sarkon fordult, és továbbindult. Harry egy pillanatig habozott, majd követte.

Amikor elértek a háztömb végéhez, és befordultak a sarkon, Harry halálra váltan torpant meg. Piton is megállt, és ingerülten ránézett.

– Potter, mit csinálsz?

– Ismerem ezt a helyet.

És tényleg így volt. Jobboldalt a távolban látszódtak a gyárkémények. Balra felismerte a kanyargós kis utcákat, amelyekről tudta, hogy a folyóhoz vezetnek. Arra előre kell lenniük a vasúti síneknek. Minden pontosan úgy nézett ki, mint ahogyan azt Piton elméjében látta – minden, egyetlen dolog kivételével. Harry megfordult, és visszanézett arra, amerről jöttek. Amilyen messze csak ellátott, végig háztömbök sorakoztak. De ezek közül egy sem létezett Piton elméjében. Helyettük magas téglafal állt itt. De miért falazná el Piton ezt az egész területet az elméjében – beleértve a saját otthonát is?

– Persze, hogy ráismersz erre a környékre – felelte Piton türelmetlenül. – Kétségtelen, hogy tavaly megpillantottad az emlékeimben.

Harry a férfira nézett.

– Meglehet…

Harry hirtelen elhallgatott, amikor a szeme sarkából valami mozgást észlelt az utca másik oldalán. Elkapta Pitonról a tekintetét, és odanézett. Az egyik kapualjból egy hosszú fekete kabátos alak figyelte őket. Piton megpördült, és felemelte a pálcáját, amely mintha a semmiből ugrott volna a kezébe. Épp időben mozdult ahhoz, hogy eltérítse útjukból a másik varázsló pálcájából feléjük záporozó ezüst nyilakat. Piton intett egyet, és a kapualjban álló alak összeesett.

Az egész olyan gyorsan történt, hogy Harrynek arra sem volt ideje, hogy előhúzza a pálcáját, amikor azonban egy második alak is előlépett az egyik sikátorból, Harry már felkészülve várta. Előrántotta a pálcáját, és egy nonverbális Stuport szórt a férfira. A halálfaló azonban résen volt, és visszaugrott a búvóhelyére.

Piton felrobbantotta annak az épületnek a sarkát, ahol a halálfaló eltűnt, majd odakiabált Harrynek:

– Gyere! – Szaladni kezdett, Harry pedig utána. Közben jellegzetes pukkanások hallatszottak, ahogy mintegy fél tucat varázsló hoppanált mögöttük az utcára. Kiáltás hallatszott, majd két átok sistergett el Harry mellett, épp mielőtt Pitonnal együtt bevetették magukat egy sikátorba. Végigrohantak a keskeny, szeméttel teliszórt utcán, nyomukban az ellenséggel, akiknek száma egyre gyarapodott. Elérték az utca végét, és tovább rohantak.

Piton szaladt elöl, és megállás nélkül rohant végig az utcákon, keresztül a szűk udvarokon, át a sikátorokon. A halálfalók úgy üldözték őket, mint egy falkányi csaholó vadászkutya, és Harry tudta, hogy csak idő kérdése, hogy az ellenség körbevegye őket, és elzárjon minden további menekülési útvonalat. Megpróbálta maga elé idézni a környéket, és elképzelni, hogy hol találhatnának biztonságos rejtekhelyet, de semmi sem jutott eszébe. Ráadásul teljesen elvesztette a tájékozódási készségét, és fogalma sem volt arról, hogy hol vannak. Úgy tűnt azonban, hogy Piton pontosan tudja, hová tartanak, és Harry nagyon remélte, hogy eljutnak odáig, még mielőtt a halálfalók utolérnék őket.

Piton befordult egy újabb sikátorba. Harry, aki szorosan Piton nyomában volt, azonnal látta, hogy félúton egy kerítés zárja el az utat. Piton azonban egy pillanatig sem habozott. Átugrott a kerítésen és tovább rohant. Harry is átvetette magát a kerítésen, és száguldott Piton után, aki éppen akkor fordult be egy újabb sarkon. Harry követte, majd megtorpant. Piton eltűnt. Belátta a sikátor teljes hosszát, és sehol sem lehetett benne elbújni. Az is kizárt volt, hogy Piton ennyi idő alatt el tudott volna futni a végéig, hiszen Harry szorosan a sarkában volt.

Miközben Harry összezavarodva bámult maga elé, egyszer csak megragadta egy kéz. Piton berántotta egy keskeny átjáróba, amely két rogyadozó téglaépület között futott. Harry nem vette észre az átjárót, holott csupán néhány lépésnyire állt tőle. Pont úgy esett a fény a bejáratára, hogy az tökéletesen beleolvadt a környező téglaépületekbe.

Harry követte Pitont a sötét, szűk járatba. A tanár tíz-tizenkét lépés után megtorpant, és lekuporodott, Harryt is lehúzva maga mellé. Harry már hallotta is a halálfalókat, amint a sikátor bejáratánál a másik oldalon lévő társaiknak kiabálnak. Előhúzta a zsebéből a pálcáját, de Piton figyelmeztetően a karjára tette a kezét. Harry a férfi arcát kutatta a félhomályban. Piton tökéletesen nyugodt és éber volt, láthatóan készen arra, hogy bármilyen fenyegetésre azonnal reagáljon. De egy szemernyi félelem sem volt az arcán, és Harry érezte, hogy a saját idegessége is csillapodik. Lassú, mély lélegzetet vett, és a benne lévő feszültség szertefoszlott. A végén ő is éppen olyan ébernek és óvatosnak érezte magát, mint amilyennek Pitont látta.

Egy árnyék haladt el az átjáró bejáratánál, majd még egy, de nem torpantak meg. Harry további hangokat hallott: néhány közülük dühösnek tűnt, mások csalódottnak, de pár perc után minden hang elenyészett, és csend borult a sikátorra. Harry érezte, hogy Piton ellazul mellette. A férfi leült a földre, és Harry követte példáját. Az egyenetlen téglafalnak dőlt, és kinyújtotta elgémberedett lábait.

– Várunk még pár percet, hogy megbizonyosodjunk arról, nem jönnek vissza – szólalt meg Piton halkan.

Harry bólintott.

– Maga tudta, hogy várni fognak ránk?

Piton vállat vont.

– Ha az ember a varázslóvilágon kívül használ mágiát, az olyan, mintha jelzőfényeket küldene fel. A halálfalók kétségkívül észlelték, hogy tegnap ide hoppanáltunk. Néhányan tudják, hogy itt lakom, így hát alighanem ideküldtek egy felderítő csapatot.

– Ha tudják, hogy itt lakik, miért nem költözik el?

– Bárhol megtalálnának. Itt mérföldekre ismerek minden rejtekhelyet és egérutat.

Harry lassan bólintott. Voldemort alighanem egy hadseregnyi halálfalót küldhetne Piton után, itt akkor sem kapnák el. Olyan lenne, mintha egy rókát vennének űzőbe a saját területén belül. De Harry még egy dolgot megértett.

– Ahol én nőttem fel, ott nem volt ennyi szeglet és átjáró, mint itt – mondta. – Én egyszerűen csak megtanultam nagyon gyorsan futni.

Piton meglepetten pillantott Harryre, majd szája sarka értően megvonaglott.

– Abból is kivettem a részemet.

Piton ismét megfordult, hogy szemmel tudja tartani a sikátor bejáratát.

– Professzor? – szólalt meg Harry halkan. – Én értékelem, hogy megmentette az életemet.

Piton tekintete Harry felé villant.

– Nem kell megköszönnöd, Potter. Az a munkám.

– Az nem tartozik a munkájához, hogy ilyen módon kockáztassa értem az életét. Nem volt garancia arra, hogy működni fog a bűbáj.

– Kevés dologra van garancia az életben, és amire mégis, az általában igen kellemetlen. Képtelen lettem volna arra, hogy csak álljak, és tétlenül végignézzem a halálodat, ha bármi esélyem van arra, hogy tegyek ellene.

Harry mély lélegzetet vett.

– Tudom. És sajnálom… hogy megsértettem magát.

Piton szúrós pillantást vetett Harryre, majd ismét elkapta a tekintetét.

– Nem várok tőled bocsánatkérést, Potter.

– Miért nem? Tartozom vele magának.

Piton továbbra is az ellenkező irányba meredt, és olyan sokáig hallgatott, hogy Harry már biztosra vette, hogy nem fog választ kapni a kérdésére. Végül Piton megszólalt, szinte úgy, mintha saját magának mondaná:

– Tizenhét évesnek lenni nem egyszerű. – Szórakozottan megdörzsölte a bal alkarját, majd ismét Harry felé fordult. – Azt hiszem, ideje indulnunk.

Ez nem volt kifejezetten megbocsátás, de Harry tisztában volt vele, hogy olyan közel állt hozzá, amennyire csak Piton képes, és úgy tűnt, a férfi már nem haragszik rá. Ez alkalommal, amikor elindultak, a közéjük telepedő csend nem volt kényelmetlen. További bonyodalmak nélkül jutottak el a folyóhoz, ahonnan dehoppanáltak, és egy pillanattal később megjelentek a Roxfort főbejárata előtt.

---

A Roxfort udvarát vékony hótakaró borította, éppen csak annyi, hogy már megcsillant rajta a fény a tiszta kék ég alatt. Gyönyörű látvány volt, és Harry azonnal jobb kedvre derült, ahogy az iskolára nézett. Piton egy pillanatra megtorpant, hogy mugli ruháit talárrá változtassa, majd elindultak a kastély felé.

Amikor a bejárati csarnokba értek, Piton megszólalt.

– Menj fel Madam Pomfreyhoz. Dumbledore azt mondta, hogy vár téged.

– Azt mondta, hogy mindkettőnket vár. Maga nem jön?

– Dehogynem megy – hallatszott McGalagony professzor hangja a lépcsőről. A tanárnő feléjük tartott.

– Semmi szükségem arra, hogy meglátogassam Madam Pomfreyt – jelentette ki Piton. – Teljesen jól vagyok.

– Ebben biztos vagyok, de az nem számít.

Piton McGalagonyra meredt, aki határozottan és nyilvánvalóan ellentmondást nem tűrően viszonozta a tekintetét.

– Jó, hát legyen – felelte végül Piton ingerülten. Sarkon fordult, és peckesen elindult a gyengélkedő felé.

– Gondoskodjon róla, hogy oda is érjen – suttogta McGalagony Harrynek, aki bólintott, és a bájitaltan tanár után sietett.

Madam Pomfrey csakugyan várta őket. Az igazat megvallva gyakorlatilag rájuk vetette magát, amint beléptek a gyengélkedőre.

– Hát itt vannak! Az igazgató csaknem egy órával ezelőtt üzent. Jöjjön, Potter. Maga is, professzor.

Madam Pomfrey két közeli ágyhoz vezette őket. Harry lehuppant az egyikre, Piton azonban nem ült le. Karba font kézzel, és türelmetlen arckifejezéssel várakozott.

– Mondja el, mi történt – szólította fel a javasasszony Pitont.

– Pottert megtámadta egy csípős csápfű. Becslésem szerint körülbelül öt-hét perccel a támadás után kezdtem el a kezelést. Azon túl, hogy kiégettem a hólyagokat, Potter még két teljes adag belladonnát is kapott.

Úgy tűnt, mintha Pomfrey még valamit kérdezni akart volna Pitontól, de ehelyett inkább Harryhez fordult.

– Hol csípte meg?

– A karomon és a mellkasomon.

– Vegye le az ingét, hadd lássam.

Harry levetette a pulóverét és a pólóját, és egy cseppet sem lepődött meg, amikor hallotta, hogy meztelen mellkasa láttán Madam Pomfreynak elakad a lélegzete. Az asszony hitetlenkedő pillantást vetett Pitonra, aki önelégülten mosolygott.

– Mr Potter soha semmit nem csinál csak úgy tessék-lássék – közölte a tanár. – Természetesen az iskolai feladatait kivéve.

Pomfrey visszafordult, hogy ismét szemügyre vegye Harryt. Tapasztalt szemmel nézte végig Harry mellkasát és a karjait. Harry tudta, hogy éppen a sebeit veszi számba, és magában azt számolgatja, vajon mennyi méreg juthatott be a szervezetébe. Amikor végül a nő felnézett, és találkozott a tekintetük, Harry dermesztő bizonyossággal kiolvashatta belőle, hogy már halottnak kellene lennie.

Azután a javasasszony megfogta a jobb kezét, és megvizsgálta a tenyerét, melyen egy vékony, fehér heg futott keresztül. Tekintete ismét Piton felé rebbent, és Harry döbbenten konstatálta, hogy ezúttal szinte már csodálattal vegyes együttérzést lát megcsillanni a szemében. Piton azonban elfordult, és észre sem vette a pillantást.

– Madam Pomfrey! – szólalt meg McGalagony, aki sietős léptekkel érkezett a gyengélkedőre. – Válthatnék magával pár szót?

Pomfrey távolabb lépett Harrytől, és a másik nő elé sietett.

– Mi történt, McGalagony professzor?

McGalagony suttogott valamit, amit Harry nem hallott, mire Madam Pomfrey kissé összehúzta a szemöldökét. – Igen, mindketten jól vannak, de…

McGalagony közbevágott, és bár Harry továbbra sem hallotta, hogy mit mond, az nyilvánvaló volt, hogy a nőnek nincs jó kedve. Harry Pitonra nézett, aki szintén a két nő beszélgetését figyelte. A férfi viszonozta a tekintetét, és Harry tudta, hogy mindketten ugyanarra a következtetésre jutottak. Bármi is történik éppen, nem fognak neki örülni. Pomfrey McGalagonyra nézett, és kelletlenül ugyan, de bólintott. McGalagony Pitonhoz és Harryhez fordult, és felemelte a hangját.

– Potter, öltözzön fel, és azután mindhárman jöjjenek velem.

Harry magára húzta a pólóját, majd Pitonnal és Pomfreyval együtt követte a gyengélkedőről távozó McGalagonyt. Az igazgatóhelyettesnő szapora léptekkel a tanáriba vezette őket, ahol már többen várakoztak.

Bimba professzor az asztalnál ült, csakúgy, mint Draco Malfoy, Ron, Ginny és Hermione. Harry három barátja azonnal felpattant, amikor beléptek a szobába. Ginny szorosan magához ölelte, Hermione pedig úgy nézett ki, mint aki mindjárt zokogni kezd.

– Ó, Harry! Annyira aggódtunk.

– Nincs semmi baj – felelte Harry, akit kissé zavarba hozott ez az érzelemkitörés, melynek a tanárai is tanúi voltak. – Jól vagyok.

Ebben a pillanatban érkezett Hagrid, akinek le kellett húznia a fejét, hogy beférjen a tanári ajtaján.

– Harry! – harsogta, és úgy megölelte Harryt, hogy a fiú azt hitte, nem ússza meg csonttörés nélkül. – Merlin szakállára! Azt hittük, hogy meghaltál!

– Jól vagyok, Hagrid. Tényleg – felelte Harry levegő után kapkodva.

– Hagrid, az ég szerelmére! – szólalt meg McGalagony. – Engedje el Pottert. Levegőt sem kap.

Hagrid elengedte Harryt, majd elővette a lepedőnyi zsebkendőjét, és hangosan kifújta az orrát.

– Mindenki üljön le – utasította őket McGalagony, és helyet foglalt az asztalfőn. – Tudomásunkra jutott egy olyan fejlemény, amivel muszáj foglalkoznunk, és nincs sok időnk.

McGalagony szavait az szakította félbe, hogy ismét kinyílt az ajtó. Harry legnagyobb elképedésére Percy Weasley bukkant fel az ajtónyílásban.

– Itt vannak – szólt hátra valakinek a válla fölött.

– Mr Weasley, azt mondtam, hogy odalent várjon! – jegyezte meg ingerülten McGalagony.

Percy azonban már be is lépett a szobába, nyomában egy másik férfival. Az újonnan érkezett a harmincas éveiben járhatott: alacsony, vézna emberke volt, alig lehetett magasabb másfél méternél, és sötétbarna haja volt. Harry most látta életében először, de azonnal mély ellenszenvet érzett iránta. Száját lebiggyesztette, mint aki citromba harapott, de igazából a tekintete zavarta Harryt. Szürke volt, hideg és számító, és úgy cikázott összevissza a szobában, mintha valami rejtőzködő ellenség után kutatna. A férfi savanyúan McGalagonyra mosolygott.

– Úgy döntöttem, nem várok. Engedje meg, hogy bemutatkozzak. Ian Day vagyok a Közbiztonsági Főosztályról.

Harry és barátai összenéztek, miközben McGalagony a férfihez fordult.

– Mr Day, amint azt már Mr Weasleynek is elmondtam, nem hiszem, hogy Mr Potter tegnapi balesete olyan ügy lenne, ami a KBF hatáskörébe tartozik.

– Semmi baj – közölte Day. – Nem várom el egy tanártól, hogy megértse.

McGalagony ajkai vékony vonallá préselődtek, miközben Day előhúzott a zsebéből egy kicsi fekete jegyzettömböt.

– Hol van az igazgató?

– Nincs az iskolában – felelte McGalagony kurtán.

– És hová ment?

– Nem tudom.

Day kétkedve felhúzta a szemöldökét, de nem erősködött. Ehelyett kinyitotta a jegyzetfüzetét, átlapozott néhány oldalt, és beleolvasott a feljegyzéseibe.

– Egy csípős csápfű? – kérdezte, amikor felnézett. – Ez gyakori növény errefelé?

– Természetesen nem! – válaszolt McGalagony.

– Mi a helyzet a környező erdőkkel?

Hagrid szólalt meg.

– Ennek az erdőnek minden szegletét ismerem, és egyetlen ilyen növény sem él benne.

Day összeszorította a száját, és utálkozva vette szemügyre Hagridot.

– Maga bizonyára a vadőr, Hagrid.

– Ő tanítja a legendás lények gondozását – felelte McGalagony.

– És ki a gyógynövénytan tanár?

– Én – szólalt meg Bimba.

– Van valami magyarázata arra, hogy hogyan kerülhetett ez a növény abba a barlangba?

– Egy fertőzött állat nyilvánvalóan a barlangban keresett menedéket a halála előtt.

– És vajon honnan jöhetett ez az állat? A vadőrük éppen most jelentette ki, hogy az erdőben nem található ilyen növény, és úgy tűnik, hogy mérföldekre nincsen olyan élőhely, amely megfelelő lenne a számára. Amennyiben ért a gyógynövénytanhoz, tudnia kell, hogy amit az imént állított, az lehetetlen.

– Valószínűtlen. De nem lehetetlen, és nincs más magyarázat.

Day arcára önelégült mosoly kúszott.

– Azt hiszem, itt az iskolában van csípős csápfű.

– Része a hetedéves gyógynövénytan tananyagnak, és még sohasem volt balesetünk.

– Ó, ebben biztos vagyok. Biztonságos helyen vannak?

– Természetesen! Lepecsételt ládákban tartjuk őket.

– És őrzött üvegházban vannak?

– Micsoda?

– Tekintettel arra, hogy ezek a növények milyen végzetes veszélyt jelentenek, úgy gondolom, ez alapvető óvintézkedés.

Bimba úgy nézett Dayre, mintha azt gondolná, hogy a férfi megbolondult.

– A növények nem fognak kitörni.

– Nem, de esetleg valaki betörhet. Talán nem elképzelhető, hogy valaki szánt szándékkal megfertőzött egy állatot, a barlangba szállította, majd odacsalogatta Mr Pottert is?

– Ez a legnevetségesebb dolog, amit valaha hallottam! – jelentette ki McGalagony.

– Nevetségesebb annál, mint hogy csak úgy felbukkan, annak ellenére, hogy mérföldekre innen egyetlen példánya sem fordul elő? – Day Malfoy felé fordult. – Maga Draco Malfoy?

– Úgy van.

– Lucius Malfoy, a közismert halálfaló fia?

Draco arca skarlátvörössé vált.

– Az apám Lucius Malfoy, igen.

– Mit csinált abban a barlangban?

– Semmit! Nem volt kedvem lemenni Roxmortsba, és unatkoztam, ezért arra gondoltam, hogy elmegyek sétálni. Az nem bűn.

– És történetesen éppen abba a bizonyos barlangba vezette Mr Pottert?

– Nem vezettem sehová! Utánam jött. Még csak azt sem tudtam, hogy ott van.

– Csakugyan? És feltételezem, azt sem tudja, hogyan került az a növény a barlangba?

– Nem, nem tudom.

– Kérem, Mr Day – vetette közbe Hermione. – Draco biztosan nem tehet róla. Ha Harry nem löki félre az útból, őt csípte volna meg.

Day összeszorította a száját, és megvetően Hermionéra nézett.

– Erre megesküszik?

– Igen! – szólalt meg Harry. – Ott voltunk, tudjuk mi történt. Egyikünk sem tudta, hogy ott van az a növény.

Day savanyúan nézett Harryre, majd mindannyiuk arcát alaposan szemügyre vette, nyilvánvalóan bűntudat vagy hazugság jeleit kutatva. Amikor ezek nyomát sem találta, feljegyzett valamit a füzetébe, majd gyanakvó tekintetét ismét Harryre emelte.

– Hogy lehet, hogy túlélte, Mr Potter? A csípős csápfű támadása általában halálos.

– Piton professzor mentette meg az életemet.

Day tekintete Piton felé fordult.

– És hogyan sikerült ezt megtennie?

– A Gyógyító Szerencséjét használtam.

Day tekintete felcsillant.

– Tisztában van azzal, hogy ezt a bűbájt a Minisztérium több mint száz évvel ezelőtt betiltotta?

– Természetesen.

– És úgy döntött, hogy megszegi a törvényt?

Piton megvetően felhúzta a szemöldökét.

– Úgy döntöttem, hogy megmentem Mr Potter életét.

– Értem. – Day ismét a jegyzeteibe pillantott. – Ugye igaz, hogy maga valamikor halálfaló volt?

Piton szeme kissé összeszűkült.

– Igen.

– És milyen hosszú ideig állt Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén szolgálatában?

– Mr Day, nem hiszem, hogy ennek bármi köze lenne a jelenlegi nyomozásához! – csattant fel mérgesen McGalagony.

– Tényleg nincs. Mindössze figyelemre méltónak találom Piton professzor korábbi tevékenységét. Egy ember, aki képes olyan mélyre süllyedni, hogy Tudjukki szolgálatába álljon, aligha rendelkezik azzal az erkölcsi feddhetetlenséggel, mely véleményem szerint szükséges ahhoz, hogy gyermekeket tanítson.

Mindenki szájtátva meredt Dayre. McGalagony elfehéredett, Harry pedig nagyon közel állt hozzá, hogy pálcát fogjon a férfira, amikor Piton megszólalt.

– Szerencsére – mondta vontatottan –, a bájitalfőzéshez nem alapkövetelmény az erkölcsi feddhetetlenség.

Harry Pitonra nézett, akinek ajkán fennsőbbséges mosoly játszott, és úgy tűnt, cseppet sem zaklatták fel Day sértései. Valójában erősen úgy tűnt, mintha mindjárt elnevetné magát.

– Még valami?

Day arca különösen savanyú fintorba torzult, majd összecsapta a jegyzetfüzetét.

– Azt hiszem, jobb lesz, ha a további kérdéseket a Minisztériumban tesszük fel. – Percyre pillantott. – Mr Weasley, idehívná az aurorokat, hogy őrizetbe vegyék Piton professzort?

Micsoda? – ugrott talpra megbotránkozva McGalagony. – Le akarja tartóztatni? Milyen indokkal?

– Piton professzor elismerte, hogy szándékosan megszegte a törvényt.

– Akkor tévedett – hallatszott egy csendes hang az ajtó felől. Dumbledore állt ott, és nyugodt derűvel figyelte őket.

– Dumbledore – nézett Day dühösen a Roxfort igazgatójára. – Nekem azt mondták, nincs az iskolában.

– Eddig nem is voltam. Azonban biztosíthatom arról, hogy Piton professzor nem tett semmi törvénybe ütközőt.

– Tudatosan használt egy Minisztérium által betiltott bűbájt.

– Feltételezem, ez alatt a Gyógyító Szerencséjét érti. Az a bizonyos tiltó rendelkezés arra vonatkozik, hogy egy gyógyító ne használja a betegén a bűbájt. A bűbáj magánszemélyek általi használatáról semmiféle említés nem történik.

– Piton professzor nem tekinthető magánszemélynek. Nyilvánvaló, hogy az iskola egyik tanáraként járt el, és ebben a szerepében kezelte Mr Pottert.

– Attól tartok, meg kell cáfolnom. Piton professzor a saját otthonában hajtotta végre a bűbájt, anélkül, hogy ezzel kapcsolatban bármilyen utasítást vagy segítséget kapott volna a Roxfortból. Ezáltal tettei nem sorolhatók a szakmai kötelezettségei közé, és kívül esnek a Minisztérium hatáskörén is.

– Ez az egyik lehetséges értelmezés.

– Egy olyan értelmezés, amellyel a Mágiaügyi Miniszter is egyetért. Tulajdonképpen éppen tőle jövök, és egyetért velem abban, hogy semmi elítélendő nem történt.

Day szája mogorván lefelé görbült, de nyilvánvaló volt, hogy túljártak az eszén.

– Nos, hát, legyen, Dumbledore. Ezúttal elérte a célját. De figyelmeztetem: ha a diákjai vagy tanárai további gyanús ügyekbe keverednek, visszajövök, és a Miniszter sem lesz ilyen elnéző. – Azzal Day, Percyvel a sarkában, kiviharzott a szobából.

– Micsoda visszataszító alak! – jegyezte meg McGalagony.

– Ha rajta múlna, egész Anglia az Azkabanban ülne – tette hozzá Bimba professzor.

Dumbledore felsóhajtott.

– Sajnos attól tartok, hogy Ian Day mindenütt összeesküvést szimatol. Szerencsére pillanatnyilag nem kell aggódnunk miatta. Harry, te és az osztálytársaid elmehettek. Minerva, negyedóra múlva szeretnék egy tanári értekezletet tartani. És Perselus, elsőként veled váltanék néhány szót az irodámban.

Mindenki felállt. Piton Dumbledore nyomában elhagyta a szobát. Harry és az osztálytársai szintén távoztak. Draco elsietett a pince felé, a griffendélesek pedig a klubhelyiségük felé vették az irányt.

– Nem tudom elhinni, hogy Percy annak a taplónak dolgozik! – méltatlankodott Ron menet közben. – Még róla sem gondoltam volna, hogy ennyire mélyre süllyedt. Vajon apa miért nem mondta el?

– Valószínűleg azért, mert tudta, hogy így reagálnál – felelte Ginny. – Felejtsd el Percyt, Ron, úgysem tudod megváltoztatni.

– Nem, de attól még szeretném megfojtani.

– Piton professzor tényleg a Gyógyító Szerencséjét használta? – váltott témát Hermione.

– Igen – felkelte Harry óvatosan. Igazán nem szeretett volna belemenni a részletekbe. Szerencsére Hermione nem is kérdezősködött.

– Olvastam arról a bűbájról – mondta. – Tényleg betiltották, több mint száz évvel ezelőtt.

– Miért? – kérdezte Ron. – Nyilvánvalóan hatásos.

– Túl veszélyesnek ítélték. A tizennyolcadik században véletlenül behurcoltak Észak-Amerikából egy igen komisz mérgező gombafajt. A nyirkos környezetben persze gyorsan elterjedt, és hamarosan már mindenütt felütötte a fejét. Sokan összekeverték egy ehető helyi gombafajjal, és rengetegen kötöttek ki a Szent Mungóban, még mielőtt bárki rájött volna, hogy mi történik. Néhányan meggyógyultak, mások nem. Azonban két hét leforgása alatt négy gyógyító halt meg a betegével együtt a Gyógyító Szerencséjének alkalmazása közben, és ezek után a Minisztérium betiltotta a bűbájt.

– Mi történt a növénnyel, ami megtámadott? – kérdezte Harry.

Ron válaszolt.

– Bimba professzor vette a gondjaiba, habár azt mondta, hogy nem sok minden maradt belőle, mire odaért. Hermione bűbája eléggé betett neki.

– Azért elég furcsa, hogy abba a barlangba került – jegyezte meg Ginny.

– Ugye nem hiszed, hogy Daynak igaza lehet abban, hogy Malfoy telepítette oda? – kérdezte Ron.

– Nem Malfoy – felelte Harry, miközben újra és újra átgondolta a kérdést. – Ő egész biztosan nem tudott arról, hogy ott van. De azt hiszem, abban igaza lehet Daynek, hogy valaki szánt szándékkal juttatta azt a dolgot a barlangba.

– De ez őrültség! Miért tenne valaki ilyet?

– Nem tudom, de nem hiszem, hogy Malfoy tegnap egy egyszerű sétára indult.

– Hogy érted ezt? – kérdezte Hermione.

– Úgy értem, hogy szerintem nem engem próbáltak megölni.

– Hogy mondod? - hitetlenkedett Ginny. – Szerinted valaki meg akarja ölni Malfoyt?

– Talán – felelte Harry. – Épp elég ellensége van. Én csak azt tudom, hogy valami nincs rendben vele. Valami miatt elment abba a barlangba, és szeretném tudni, hogy miért. Fogadni mernék, hogy bárki is vette rá, ugyanaz a személy volt, aki otthagyta azt a növényt.

---

Úgy tűnt, Malfoy ugyanarra a következtetésre jutott, mint Harry. Hétfőn, amikor a sötét varázslatok vizsgadolgozatot írták, kifejezetten mogorvának tűnt, és állandóan a háta mögé tekintgetett, mintha arra számított volna, hogy valami bármelyik pillanatban rátámadhat. Olyan ideges volt, hogy Harry már komolyan megsajnálta. Amikor véget ért a vizsga, Harry hátramaradt.

– Knight professzor, válthatnék magával pár szót? – kérdezte, amikor az utolsó diák is elhagyta a termet.

– Miről van szó, Potter? – kérdezte Knight, aki szokatlanul fáradtnak és feszültnek tűnt.

– A szombaton történtekről szerettem volna beszélni magával.

Knight elsápadt, és elkapta a tekintetét.

– Hallottam, hogy csak egy hajszálon múlt. Minden rendben?

– Jól vagyok. De egyfolytában azon töprengek, vajon hogy került az a növény a barlangba.

Knight elfordult, hogy berakjon a táskájába egy köteg vizsgadolgozatot.

– Mire gondol egészen pontosan?

– Nos, az egy olyan hely volt, ahol nem túl valószínű, hogy felbukkan egy ilyen növény. Szerintem valaki szándékosan tette oda.

Knight egy hangos csattanással bezárta a táskáját, és visszafordult Harryhez.

– Hallottam, hogy ez volt Ian Day elmélete.

- Igen. A fickónak üldözési mániája van, de azt hiszem, hogy igaza lehet.

– Úgy gondolja, hogy Malfoy a felelős?

– Nem. Úgy gondolom, hogy Malfoy volt a kiszemelt áldozat.

Knight egy pillanatig csendben méregette Harryt.

– Ez nagyon okos következtetés, Potter. Mi az, amit meg akar velem vitatni?

– Tudni szeretném, hogy meg lehet-e valahogyan állapítani, hogy babrált-e valaki az üvegházban lévő növényekkel.

Knight kétkedően felhúzta a szemöldökét.

– A növényekkel?

– A növényekkel, a ládákkal, bármivel. Maga auror. Van rá mód, hogy megmondjuk, ki érintette meg őket utoljára?

Knight megrázta a fejét.

– Semmilyen kifinomult bűbáj nem védi az üvegházakat, és ha valaki meg akarta volna közelíteni azokat a növényeket, annak egészen biztosan sárkánybőr kesztyűt kellett volna viselnie. Még ujjlenyomatot sem hagyott volna.

– De biztosan van valami módja annak, hogy kiderítsük, ki tette. Nincs túl sok olyan ember a Roxfortban, aki szóba jöhet.

– Talán nem is a Roxfortból tette valaki – vetette fel Knight. – Valójában én inkább arra hajlanék, hogy külsős volt.

Harry meglepetten nézett a nőre.

– Ezt miből gondolja?

Knight fáradtan elmosolyodott.

– Malfoy egy halálfaló fia. Ezt mindenki tudja, aki egy kicsit is követi a világ eseményeit, és rengeteg embernek van oka arra, hogy gyűlölje a halálfalókat. Aztán bizonyára az apjának is vannak ellenségei a halálfalók között. Tudod, az ő fajtájuk egy percig sem habozik, mielőtt hátba döfné az embert, és bárki, aki bosszút akar állni Lucius Malfoyon, képes arra, hogy a fiát használja fel erre. Tehát, míg azzal egyetértek, hogy Malfoy volt a kiszemelt áldozat, azt kétlem, hogy a tettes az iskolában található.

Harry elképedve meredt Knightra. Fel sem merült benne, hogy a Malfoy elleni támadás akár a Roxforton kívülről is érkezhetett, de most, hogy Knight felvázolta a helyzetet, belátta, hogy igaza van. Aki ismeri a Malfoy-családot, az azt is tudja, hogy Draco a Roxfortban van, és az üvegházban tartott csípős csápfüvek bizonyára nem egyedülállóak Angliában. Bárki a barlangba telepíthette azt a növényt. Végtére is nem a roxforti birtokon volt. Harryt borzasztó megkönnyebbüléssel töltötte el ez a felismerés, hiszen ez azt jelentette, hogy a Roxfortban nem feltétlenül rejtőzött egy gyilkos-palánta. Harry az aurorra mosolygott.

– Köszönöm, professzor. Tudtam, hogy segíteni fog, ha beszélek magával.

Knight futólag Harryre mosolygott.

– Szívesen, Potter, máskor is.

---

Harry ezúttal csakugyan várta a hétfő esti találkozót Piton professzorral. Lelkesedéssel töltötte el a gondolat, hogy kiderítheti, mit rejt a fal Piton elméjében. A szokatlan lelkesedés alighanem az arcára volt írva, mert Piton gyanakodva vonta össze a szemöldökét, amikor megérkezett.

– Mennyi ideig fogod még az időmet vesztegetni ezzel az egésszel?

Harry vállat vont.

– Amíg Dumbledore azt nem mondja, hogy már nincs rá szükség.

Piton tekintete még sötétebbé vált, de Harry tisztában volt vele, hogy a férfinak nincs oka szembeszegülni Dumbledore utasításaival.

– Nos, rendben van, Potter. Láss neki.

Harry kinyúlt felé mentálisan, és alámerült Piton elméjében. Piton hamar megtanulta, hogyan kövesse Harryt az elméje legmélyére, így aztán mostanában Harry már alig-alig ellenőrizte a férfit az alászállás közben. Ma azonban érezte Piton vonakodását, mintha az valahogyan kiszimatolta volna a szándékát.

Amikor kibontakozott körülötte a megszokott környék, Harry azonnal elindult a Piton házát elzáró fal felé. Lenyűgöző építmény volt. Nagyjából hat méter magas lehetett, és erről az oldalról teljesen lezárta a környéket. Harry elindult mellette, reménykedve, hogy talál valami átjutási lehetőséget.

– Te meg mit csinálsz?

Amikor körülnézett, megpillantotta Pitont, aki őt figyelte. A fiatalember még gyanakvóbbnak tűnt, mint idősebb mása.

– Csak kíváncsi vagyok, hogy vajon mi lehet ennek a falnak a másik oldalán – felelte Harry.

– Semmi.

– Valaminek lennie kell mögötte.

– Semmi olyasmi, amit látnod kellene.

– Azért én szívesen megnézném, ha nem bánod - fordult vissza Harry a fal felé, de Piton előhúzta a pálcáját.

– Az igazat megvallva, bánom.

Harry meglepetten pillantott a fiatalemberre.

– Menj arrébb – mondta Piton.

Harry távolabb lépett a faltól, de Piton továbbra is rajta tartotta a pálcáját.

– Csak kíváncsi voltam – mondta Harry színlelt nyugalommal. – Voltál már ott?

– Tudom, mi van ott, és ahogy mondtam, semmi olyasmi, amit látnod kellene. Semmi közöd hozzá.

– Jó, rendben – mondta Harry óvatosan. – Akkor mit szólnál hozzá, ha valami mást csinálnánk? Elmehetnénk az iskolához, vagy sétálhatnánk a folyóparton, és körülnézhetnénk, hogy van-e valami érdekes.

Piton leeresztette a pálcáját, és félrenézett.

– Dolgom van.

– Tudod, még sosem említetted, hogy hol laksz – jegyezte meg Harry. – Esetleg megmutathatnád az otthonodat.

– A boltban lakom. Ezt te is tudod.

– Az nem igazi otthon. Nincs egy házad, valami olyan hely, ahol a gyerekkorodat töltötted?

Piton szúrós tekintettel nézett vissza Harryre. Arckifejezése gyanakvó és zárkózott volt.

– Most menj el.

– Perselus…

– Menj el, és ne gyere többet vissza!

Harry a fiatalemberre nézett, akinek tekintete egyszerre volt dühös és riadt, és azon töprengett, vajon miféle szörnyűségeket tart Piton a fal mögé rejtve. Vajon mennyire lehet rossz?

– Rendben van, elmegyek. De visszajövök.

Harry lehunyta a szemét, és amikor kinyitotta, ismét Piton irodájában volt. Piton szemébe nézett, és a másodperc egy töredékéig mintha egy sokkal fiatalabb férfi nézett volna rá vissza bizonytalan tekintettel. Azután Piton pislogott egyet, és a pillanat véget ért.

Harry gyorsan elhagyta Piton irodáját, és Dumbledore-hoz indult.

– Jó estét, Harry – üdvözölte Dumbledore, amikor Harry belépett az irodájába.

– Jó estét, professzor.

– Úgy érzem, a ma esti óra Piton professzorral nem ment túl jól.

Harry leült, és elkezdte mesélni, hogy mi történt előző nap, amikor elindultak vissza a Roxfortba.

– Rájöttem, hogy azt a környéket szoktam látni az elméjében, ahol felnőtt. Csak éppen az elméjében van egy fal, ami a valóságban nem létezik – fejezte be a mondandóját Harry, majd hátradőlt, és felsóhajtott. – Ma este át akartam jutni rajta.

– Feltételezem, nem jártál sikerrel?

Harry rosszkedvűen megrázta a fejét.

– Rámfogta a pálcáját, és azt mondta, hogy tűnjek el, és soha többet ne jöjjek vissza.

Dumbledore Harry legnagyobb bosszúságára kuncogni kezdett.

– Ez nem vicces.

– Nem, tényleg nem. De Harry, már ne is haragudj, de bizonyára váratlan sem volt. Ugye nem gondoltad komolyan, hogy Perselus majd beenged az elméjének egy olyan területére, amelyről egyértelmű, hogy különös gonddal rejtegeti.

Harry felsóhajtott.

– Azt hiszem, nem. De nem tudom, mit tegyek. Át kell jutnom azon a falon, de nem akarok szembeszállni vele.

– Nem, kétlem, hogy az eredményes lenne. Úgy vélem, a figyelemelterelés sikeresebb stratégia lehet. Egy kis fortéllyal rengeteg konfliktust el lehet kerülni, és neked különös tehetséged van ahhoz, hogy megtaláld az utat olyan helyekre, ahová nem kellene. Bízom benne, hogy most is találsz rá módot.

– Azonban van még egy ügy, amelyet meg kell beszélnünk. Tudomásom szerint úgy tervezed, hogy az iskolában töltöd a szünidőt, azonban én karácsonykor a kontinensen leszek, és tekintettel Ian Day minap történt látogatására, úgy gondolom, hogy jobb lenne, ha ezalatt olyan helyen lennél, ahová nem ér el a keze. Egészen pontosan azt szeretném, ha te, Miss Granger és a Weasley-testvérek Remusszal töltenétek az ünnepeket.

– Komolyan? Az nagyszerű lenne! – lelkesedett Harry. Amíg a barátai vele vannak, örömmel tölti a karácsonyt a főhadiszálláson.

– Helyes. Már minden szükséges dolgot elintéztem. Nem a vonattal fogtok menni, hanem péntek délután, közvetlenül az utolsó vizsgátok után a főhadiszállásra hoppanáltok. Piton professzor is elkísér titeket, és bízom benne, hogy kihasználjátok a lehetőséget, és az ünnepek alatt is folytatjátok a gyakorlást.

– Úgy gondolom, Harry, hogy nem csalnak a megérzéseid, és rendkívül fontos, hogy áttörj azon a falon az elméjében. Remélem, hogy amikor legközelebb találkozunk, sikerről számolsz majd be.

Harry eltökélten bólintott.

– Úgy lesz.



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)