Karácsony kettesben írta: lilcsyke

[Kritikák - 2]

+++ betűméret ---
>>


Godric’s Hollow utcáin lehetetlen volt lépni a hótól, ami úgy ömlött a falu felett függő felhők nagy hasából, mintha dézsából öntenék. Ez annyira nem lett volna zavaró, Remus szerette a hóesést, szerette letaposni a fehér, érintetlen mezőket, és örömmel gyártott hóangyalt, meg hóembert is. De közben metsző szél fújt, vízszintes irányba terelve, és jelentősen felgyorsítva a pelyheket, és így már nem lelte örömét az időjárásban. Kicsit mogorván, meglehetősen átfagyva sietett az utcán, Jamesék háza felé. Meghívta magukhoz karácsonyra őt, és Siriusékat is, és Remus ezúttal nem akarta visszautasítani az ajánlatot.

Eddig mindig olyan szerencsétlenül esett a dolga, hogy karácsony környékén volt telihold – vagy közvetlenül előtte, vagy pont azon a napon, és ezért Remus inkább otthon maradt. De most nem volt kedve ehhez. A barátaival akart lenni. Tizenhat éves volt, és még soha nem fordult elő, hogy bárki másnál töltötte volna valamelyik szünetet, ez pedig már kissé zavarta. Szégyellte magát miatta. Tudta, hogy James és Sirius jóval a Roxfort előtt is ismerték egymást, és minden nyarat együtt töltöttek, néha Peter is kimozdult az anyja mellől… csak ő zárkózott el folyton. Érthető, ha elege lett belőle. Ezen a télen már túlesett az átalakuláson, de még nem lett volna szabad megerőltetnie magát… nem számított. Akkor is el akart jönni.

Kinyitotta a Potter-ház nyikorgó kapuját, és sietve, nehéz ládáját nyögve vonszolva a behavazott úton galoppozott az ajtóhoz. Párszor megcsúszott a lába a friss havon, és a szél is döntögette, de a ház közvetlen közelében már meg tudott állni rendesen, és képes volt egy erőteljes kopogásra.

Szinte azonnal megjelent James vigyorgó képe, mire Remus önkéntelenül is visszamosolygott, dacára annak, hogy az egész arca zsibbadt, és ritka kellemetlenül érezte magát a rövid kis séta után.

- Szevasz, öregem! – rántotta be James, és bevágta mögötte az ajtót. Remus reszketve ácsorgott a lábtörlőn, és megilletődve nézett körbe. A házacska otthonos és meleg volt, teli színekkel. A levegőt megtöltötte a sütemények édes illata, és azonnal megkordult a gyomra. James nevetésére a fiúra nézett, és megint elmosolyodott – már valamivel könnyebben, mint az imént, mert az érzéketlen testrészeibe lassan újra belecsorgott a vér, és felmelegítette. Az érzés csiklandozó volt, de kellemes. – Figyu, Holdsáp, van egy kis programváltozás. Az a helyzet, hogy Sirius meg Féragfark nem jönnek – Tapmancs szobafogságot kapott, Peter meg azt mondta, hogy az anyja úgy döntött, meglátogatják valami messzi rokonukat, és nem merte kikönyörögni magát.

- Á – reagált Remus rekedten, ahogy lassan leoldotta magáról a kabátot, a sálat, meg a sapkát. Az információ egy kissé elbizonytalanította, és töprengve nézett Jamesre, aki közben nekiállt, hogy felvonszolja Remus bőröndjét a lépcsőn. – Akkor lehet, hogy nem kellett volna eljönnöm?

James megtorpant, és felvont szemöldökkel nézett rá. Megigazította a szemüvegét, mert az erőlködéstől lecsúszott.

- Ne szórakozz – feddte meg komolyan, majd lopva kacsintott. – Én örülök, hogy itt vagy, szívesen látlak nálam. Készültünk rá, hogy lesz vendégünk, nem zavar. Sőt… ha nem jöttél volna, akkor most egyedül kéne dekkolnom itt, mert anyáék elutaztak pár napra. Apát kitüntették – tudod, mondtam már korábban –, és a minisztérium egy hét napos telelést fizet nekik ajándékként az Alpokban. Sajnos csak két személy részére szólt a meghívás, de mondjuk annyira nem is vágyom túrázni ilyen időben, meg ha már megbeszéltük, hogy jöttök…

- Rendben – bólintott Remus, és elfordult, hogy a csizmáját is levegye. Nem mondta Jamesnek, de valamennyire zavarta a kialakult helyzet. Nem mintha nem szerette volna a fiút, hiszen imádta, barátok voltak, de… most, hogy Siriusék nem jönnek, koloncnak érezte magát James nyakán. Úgy érezte, zavaró tényező a fiú életében, annak ellenére, hogy az az imént az ellenkezőjét mondta neki. De mégis, ahogy csatlakozott a másikhoz az emeleten, és elkezdtek beszélgetni, azért elmosolyodott, és próbált vidám lenni.

Az első órák elteltével rájött, hogy nem is olyan nehéz. James először is adott neki vajsört, hogy felmelegedjen az utazás után, aztán érdeklődni kezdett a családjáról, hogy hogy szokták tölteni a karácsonyt általában, ezzel oldott Remus feszültségén, aztán, amikor látták, hogy a havazás mérséklődött, kimentek egy kicsit a hóba. Hógolyócsatát rendeztek, amiben Remus csúfos vereséget szenvedett, aztán építettek egy Tapmancs nevű hókutyát a kapuba. Ezen remekül szórakoztak, és nem szégyellték, hogy gyakorlatilag csúfot űztek a másik barátjukból a háta mögött – gúnyosan beszólogattak a gumós testű ebnek, amit az igazi Siriusszal nem csináltak volna, de ha egyszer a fiú nem volt itt, nem érezték bűnnek. Úgyis tudták mindketten, hogy ökörködés az egész, semmit nem gondoltak komolyan.

Akkor mentek be, amikor sötétedni kezdett. Kicsit felmelegedtek a kandallónál a nappaliban, aztán James elővett a sufniból egy lábost, és elmondta, hogy az anyja előre elkészített pár napi ebédet nekik, ezért nem maradnak éhen. Jóízűen ették meg a sültet, nem zavarta őket, hogy kicsit kiszáradt (természetesen meg is melegítették a tűzhelyen, amitől ráadásul még szárazabb lett), aztán Remus elvállalta, hogy elmosogat. Otthon sokat segített az apjának, és sejtette, hogy James irtózik a házimunkától – addig is kicsit pihent. Számára a mosogatás amolyan megnyugtató tevékenység volt, miközben remekül lehetett gondolkodni.

A zsírosabb edényekkel meggyűlt a baja, ezért jó fél óra múlva indult felfelé. James persze felkéredzkedett, miután ettek, hogy átöltözzön szárazabb, kényelmesebb ruhába. Valószínűleg rá várt, ő azonban már nem csak átöltözni szeretett volna, hanem megfürdeni is, mert még mindig fázott egy kicsit a keze. Hirtelen a vécére is nagyon el kellett mennie, pedig eddig észre sem vette, ezért gyorsan szedte a lábát, a vendégszobában összeszedett pár ruhát magának, és sietve a fürdő felé indult. James biztos nem haragszik meg, ha letusol, mielőtt csatlakozna hozzá egy kis lefekvés előtti ökörködéshez.

A fürdő ajtaja félig nyitva volt, ezért nem hitte, hogy bárki lehet bent, de ahogy belépett, azonnal meglátta a tusoló Jameset. Háttal állt neki, és a víz surrogása miatt nem hallotta meg. Ő maga nem tudta, miért nem vette észre a csobogást…

Nem tudott kihátrálni, mintha mi sem történt volna. Nem akarta megbámulni a másikat, de mégis, a tekintete önkéntelenül szántott végig rajta: James hátán jól látszottak a fiatal izmok játékai, ahogy mosakodott, a víz apró patakokban csorgott le a lapockái közt, a gerince íve mentén, és mindegyik kis csermely a kerek feneket áthasító kis völgyben tűnt el.

Remus arca lángba borult, és olyan gyorsan hagyta el a helyiséget, mintha üldöznék. A küszöbön elbotlott, és lehet, hogy ezt már James is hallotta, de nem érdekelte. Villámgyorsan bezárkózott a vendégszobába, és lihegve az ajtónak dőlt.

Maga sem értette, mi volt ez az imént. Hogy miért nézte meg így Jameset, és miért kezdett száguldani és pezsegni a vére, ahogy a másik karcsú testén lefolyó cseppeket figyelte, és ahogy a fiú fenekére bámult. Azelőtt soha nem történt vele hasonló, pedig látta már párszor Jameset, sőt, Siriust is meztelenül, mivel a két fiú nem volt rest pucéran fel-alá járkálni a hálótermükben. Persze, nem csinálták olyan gyakran, de megesett, hogy nem vittek be magukkal alsónadrágot a terem melletti fürdőbe…

Sosem fordult meg Remus fejében, hogy végigmustrálja őket. És nem keltettek benne ilyen érzéseket. Amikor egyszer előfordult, hogy meztelenül talált, és megkívánt valakit, az illető lány volt, és véletlenül látott be a prefektusfürdőben az egyik tusolóba. De akkor is elkapta a tekintetét, szinte azonnal.

Nem… most nem az történt… Bár egészen… furcsán kellemes volt nézni Jameset, de nem kívánta meg. Csak meglepődött, azért nem tudott mozdulni sem. És a helyzet is kissé fülledt volt a fürdőben terjengő pára, a játékosan lecsorgó vízcseppek, és… ki tudja, még mi miatt. Csak ezért történt.

Mégis, aznap este nagyon korán lefeküdt. Fáradtságra hivatkozott, és szerencsére James nem tartóztatta, mint rendes esetben tette volna. Nem tudott a fiú szemébe nézni.

*

Két nap múlva már nem érezte olyan kínosan magát, és képes volt ránézni Jamesre anélkül, hogy bármi megbotránkoztató az eszébe jutott volna róla. Ez azért megkönnyebbüléssel töltötte el; nagyon szégyellte volna, ha esetleg olyankor is előfordul vele, ami a fürdőben, amikor a fiú valójában fel van öltözve.

Egy nappal jártak a szenteste előtt, ezért James kijelentette, hogy el kell menniük fenyőfáért, a birtokukon lévő kis erdőcskébe. Remust meglepte a kijelentés, de nem ódzkodott. Sosem vágott még fát, az apja már hasábokban vette a faluban, ahol laktak, és örült annak is, hogy kicsit kimozdulhatnak.

A hóesés már teljesen elállt, a felhők elvonultak, a nap vakítóan tűzött rájuk, és gyönyörű kék volt az ég is. Remusnak egészen jó kedve támadt ettől, dacára a csípős hidegnek, és miközben James mellett lépdelt a hegylábnál elterülő kis erdőcske felé, képes volt vigyorogni minden szaván, pedig a kviddics a könyökén jött ki.

- … Persze Sirius teljesen kikészült, amikor a mardekárosok megjelentek a pályán – magyarázta kelletlen fintorral a fiú, és közben lazán tartotta a vállán a csillogó nyelű fejszét. Remus csak fél füllel figyelt, és azon töprengett, vajon a másik hogyan bírja el a szerszámot, hiszen az ő keze majd’ letört a súlyától. Aztán elkalandozott, és megszemlélte a pomponos sapkába bújt fejet, a karcsú, sálba tekert nyakat, a széles vállakat, és a laza lépteket, amivel a másik haladt. Aztán önmagára nézett, hogy összehasonlítsa kettejüket, és megállapította, hogy ő maga egy merő görcsnek tűnik a barátja oldalán. Megrogyott a válla, esetlenül kicsiket topogott, mert félt, hogy elcsúszik, remegett a keze a fejsze súlyától, és akaratlanul összehúzta magát a hideg levegőn. – Piton meg az öccse jelenléte mindig is idegessé teszi. Érdekes, egyébként… hogy ha a folyosón találkozik velük, akkor semmi baja, élvezettel ócsárolja őket, meg minden… de a pályán más. Olyankor sokkal jobban felhúzza magát, és látom rajta, hogy nincs jó kedvében.

- Talán csak azért, mert azt hiszi, a mardekárosok a taktikáitokat mentek kilesni? – tippelt Remus, csak azért, hogy ő is mondjon valamit. Szerencsére James mellett nem kellett nagyon beszélnie: a fiúból csak úgy ömlöttek a szavak, és neki épp elég volt, hogy valaki odaadóan hallgassa, más nem is érdekelte. Remus futólag elmosolyodott ezen.

- Hm, nem tudom – töprengett el James a szavain, majd megtörölte a homlokát, és inkább levette a sapkáját. A haja még kócosabbnak tűnt így, mint egyébként, a sapka alatt kicsit be is nedvesedett. – Lehetséges, hogy igazad van. Még nem kérdeztem Siriust erről… nem is biztos, hogy ő maga észrevette magán. Meg nem szívesen említem előtte Pitont meg az öccsét olyankor, ha jó kedve van.

Remus meglepve pillantott Jamesre, és hirtelen feltűnt neki, hogy a másik nem nevezi Pipogyusznak a mardekárost. Ilyen, emlékezete szerint még sosem fordult elő.

Az erdő a háztól húszpercnyi sétára terült el, és igazán gyönyörű vidék volt. Egy kis patak dacolt a hideggel, és nem fagyott be, csilingelve csörgedezett a nagy hóbuckák között. A fehér rengetegben látni lehetett az apró állatkák nyomait, és valahol az egyik fán egy madár füttyögött. Remus sajnálta a kis teremtést, ő maga még felöltözve is didergett, nem tudta elképzelni, az apró tollasok hogy bírják.

- Akkor vázolom a helyzetet – torpant meg váratlanul James, mire ő is megállt, és leeresztette a fejszét. A fiú lazán meglendítette a sajátját, aztán az egyik fenyő csúcsára bökött. A törzsek között átszökő nap megcsillant a fejsze élén és a fiú kusza haján. – Én felmászom arra a fára, és levágom a végét, de te fogod megmondani, hogy hol, mert onnan nem látom majd, mekkora lesz. Aztán leengedem, és együtt levágjuk a felesleges ágakat, azokat tüzelőnek feldaraboljuk, aztán elcipeljük hazáig.

- Jó – nyögte ki, majd nem tehetett róla, de kiszökött a száján az aggodalom. – De nem fogsz leesni, ugye?

- Nem – vigyorgott rá a másik, és megigazította szemüvegét. – Apával sokszor csináltunk már ilyet, és mindig én másztam fel. Ne aggódj!

Azzal a fiú neki is lendült: a sáljával körbefogta a kiszemelt fa törzsét, és abba kapaszkodott, míg a lábaival biztos pontokat keresett, ahol megtámaszkodhat. Mindig egy kicsit feljebb araszolt, és Remus nem is értette, hogyan bírja közben tartani a fejszéjét, és hogy nem remeg meg soha. Eddig valahogy fel se tűnt neki, hogy a fiúnak milyen ereje van. Persze, sejthette, hiszen sokat kviddicsezett, nem kellett volna meglepnie, de azért mégis csodálattal, és egy piciny irigységgel adózott a másiknak. Mindazonáltal egész végig attól rettegett, hogy a fiú mégis megcsúszik, és leesik, és ő nem tud majd segíteni rajta. De aztán James elérte azt a részt, ahol már sűrűn álltak az ágak, és a másik megtámaszkodhatott rajtuk. Addigra ő már nehezebben tartotta szemmel az alakját.

- Itt jó? – kiáltott le hozzá pár perc múlva James, Remus pedig hunyorgott.

- Azt hiszem, igen! – felelte remegő hangon. Nem tudta eltüntetni az aggodalmat belőle. – Légy óvatos!

- Ne félts engem, Sápi – nevetett fel a fiú, és csak úgy zengett az erdő a hangjától. Remus megborzongott tőle, vagy talán a hangsúlytól, amivel James a nevét ejtette ki? – Inkább állj hátrébb egy kicsit! Nehogy rád essen a fa!

Sietve teljesítette a tanácsot, és felkiáltott, hogy kezdheti. A fejsze suhanása és koppanása után James felnyögött, újra és újra, és Remus közben összetett kezekkel kapaszkodott a saját ujjaiba. Ha a fiú leesik… most csak fél kézzel kapaszkodik… elveszítheti az egyensúlyát…

Alig pár perc múlva recsegő hangok szűrődtek le hozzá, de James tovább dolgozott, mígnem a recsegést elvágta egy hangosan roppanó hang, és a fa teteje surrogva elindult lefelé. Az ágak lelassították az esését, ezért a rajtuk megülő hó jóval előbb, halkan huppanva ért a földre, a törzs mellé. Aztán megérkezett a fa maga. Amikor leesett, még visszapattant egy kicsit, az ágak lengtek-ropogtak rajta. Remus közelebb araszolt, és a fenyő méretét látva elbizonytalanodott, nem kellett volna-e mégis egy kisebb darab. Szipogott egyet, majd felkiáltott rémületében: James macskaügyességgel landolt mellette. Valószínűleg az utolsó vastagabb ágról ugrott le, és azonnal felpattant guggoló helyzetből. Vigyorgott, és megigazította a szemüvegét. Az arca kipirult, barna szeme csillogott a jókedvtől.

- Nehogy szívinfarktust kapj, Holdsáp – kacagott rajta a másik, ő pedig félig megkönnyebbül, félig bosszús sóhajt hallatott.

- Ha nem akarsz azt hozni rám, akkor nem fogok – ígérte morogva, majd elmosolyodott. – Ügyes vagy! Én már az elején kidőltem volna.

- Ugyan már! – legyintett James, és megfogta a fa törzsét. Olyan vastag volt, hogy csak a két karjával átkarolva tudta megemelni. Remus észbe kapott, és odasietett, hogy segítsen, de a fiú nyögve rászólt. – Hagyd… csak arrébb… húzom… hogy jobban hozzáférjünk.

Azzal ledobta a törzset. Csak pár lépésnyire húzta el a törzstől, Remusnak viszont ekkor már más kérdések tolongtak a fejében.

- Hogy fogjuk ezt hazavinni? Lehet, hogy kisebb kellett volna? – adott hangot a kétkedésének, és megint szipogott, majd gyorsan megtörölte az orrát a kesztyűjében. Kezdett nagyon fázni, bánta, hogy nem húzott a nadrágja alá egy vékonyabb melegítőt is.

- Nem, ez jó lesz – csóválta meg a fejét James, ahogy behatóbban megvizsgálta a kérdéses tárgyat. Körbejárta, mintha valami professzor lenne, és ellenőrizné a minőségét. – Igen, pont ekkora szokott lenni. Ne félj, te majd viheted a csúcsát… csak a törzse nehéz, azt hozom én. Viszont a levágott ágakat majd be kell dugnom a karod alá. Na… hozd a fejszédet! Megmutatom, hogy kell egy csapással lenyesni a nemkívánatos elemeket!

Remus ettől a résztől is tartott. James könnyen beszélt, neki nem okozott gondot fát vágni, de ő nem volt hozzászokva. Kissé félve lépett oda, és a barátja észrevette a tartózkodását. Elmosolyodott, majd nem kis meglepetésére mögé állt, és átkarolta. Az egyik kezével Remus jobbját, a másikkal a balját fogta meg, és megmutatta, hol markoljon a nyélbe, és milyen szögben tartsa a karját. Ő azonban nem tudott figyelni… Olyan váratlanul érte az egész, hogy nem tudott felkészülni rá, és a két nappal ezelőtti, rövid incidens képei azonnal felbukkantak a fejében. Ahogy James fürdőzött, ahogy a testén lefolyt a víz… és a fiú most magához öleli. Kicsit túl szorosan is.

A szíve rémülten dobolt a mellkasában, és attól tartott, hogy James meghallja, és azonnal rájön, mitől van. A torka összeszorult, a gyomra viszont bizsergett, és minden olyan része is, ahol a fiú hozzáért. Remus kesztyűje elég rövid volt: a csuklóját szabadon hagyta (ott nagyon hidegnek érezte a levegőt), és a bőre hozzáért a fiú bőréhez… meleg volt a keze, annak ellenére, hogy nem viselt kesztyűt. Nem tudta, hogy lehet ez, de a következő képek ki is ölték belőle a gondolatot. Akaratlanul jutott eszébe, hogy milyen lenne, ha ezek a meleg ujjak megsimítanák a kihűlt részeit: az arcát, a nyakát, a derekát, a combját…

Egészen kivörösödött az arca, hirtelen sokkal forróbbnak érezte, és az sem segített rajta, hogy James lehelete az állához ért. A fiú a füléhez hajolt, hogy jobban kilásson a válla felett, és tudja mondani, mit hogyan csináljon.

-… és akkor meglendíted. Ha tartod, akkor nem kell többször is ráütnöd, azonnal letörik. De fontos, hogy erőset üss. Na, próbáld meg!

Azzal a fiú otthagyta. Ez is éppen annyira váratlanul érte, mint az ölelése. Zavartan leesett a karja, de próbálta újra megtalálni azt a módot, amit James mutatott neki. A keze remegett, alig bírta felemelni a fejszét. Amikor ütött, azt hitte, előre fog esni, és persze, hogy nem találta el az ág tövét, de még az ágat sem: a törzsbe vágott bele. Nem is mert ránézni a nevető Jamesre – újra vörös lett az arca.

- Na, ezek szerint nem magyaráztam jól – állapította meg James a legkisebb bosszúság nélkül, aztán nem kis idegességére, ezúttal még közelebb állt, és újra átkarolta. Remus ekkorra már maga sem tudta, mit tegyen: próbálja meg leplezni, hogy a vére egyre hevesebben száguld az ereiben, és legyen nyugodt; vagy tépje ki magát a másik karjaiból, és kérje ki magának az egészet… mielőtt még valami meggondolatlant tesz.

Végül gyáva volt az utóbbihoz, és azért sem döntött emellett, mert tudta, hogy James nem szándékosan okozza nála ezeket a dolgokat, és azt elképzelni sem akarta, hogy leleplezi magát. Belehalna a szégyenbe, ha rájönne… önmaga előtt is szégyellte magát. Fogalma sem volt, hogy lehet ez… hogy miért érezhet ilyet… a szünet előtt még nem tekintett úgy Jamesre, mint… mint… nem is tudta, minek tekinti most. De az biztos, hogy eddig nem vágyott az érintésére.

Ezért aztán hagyta, hogy James végig irányítsa az ütéseket, és ő maga azzal foglalatoskodott, hogy ne remegjen olyan feltűnően, és megpróbálja normalizálni a légzése ritmusát. Már egyáltalán nem fázott, sőt, bizonyos pontjain túl forró is lett. Óvatosan terpeszbe csúsztatta a lábait, mert kezdett kényelmetlenné válni a nadrágja. Remélte, hogy ez nem azt jelenti, amit sejtett, hogy jelent. Igyekezett kizárni a fejéből a gondolatot, hogy James teste hátulról hozzáfeszül, hogy a másik fiú öle pontosan a fenekének nyomódik… na persze, Jameset nem kínozták a vágyai.

Ettől pedig kitisztult a feje, és kicsit magához tért.

- Na, még egy utolsót – nyögte James nevetve a fülébe, és ismét lecsapott egy ágra. Már egy egyméteres szakaszon megcsupaszították a fa törzsét. – Oké, vége…

Azzal eleresztette. Remus most örült ennek, és előrébb is lépett. Legszívesebben megfordult volna, hogy szemmel tartsa a másik fiút, de részben meg nem mert, ugyanis ahogy futólag lepillantott magára, észrevette, hogy nagyon is látható, mi zajlott le benne az elmúlt percekben. Nem tudta, hogy fogja ezt eltitkolni James elől.

- Segíts feldarabolni – szólt tompán a másik a háta mögött. – Ez már nem olyan nehéz, és nem baj, ha nem egyforma darabok lesznek.

Remus tétován fordult meg. Sajgott a karja, és sajgott az öle… a fejszét valamennyire maga előtt tartotta, hogy eltakarja magát, de közben égett az arca. Ám azonnal meg is nyugodhatott: James nem figyelt rá. Azzal foglalatoskodott, hogy felvágja az ágat, és ez minden koncentrációját elvonta.




>>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)