Harry Potter és a Leláncolt Lelkek írta: hetszinvirag

[Kritikák - 5]

+++ betűméret ---
<< >>


23. fejezet: Karácsony a Grimmauld téren

Péntek délután Harry, Hermione, Ron és Ginny kisétáltak a főbejárathoz, és a Grimmauld tér 12-höz hoppanáltak. Remus a sikátorban várta őket, és láthatóan örömmel fogadta, hogy nála töltik a szünidőt.

– A régi szobáitokat fogjátok használni, és Dobby már el is hozta a ládáitokat az iskolából – mondta, miközben beterelte őket a szobába.

Úgy tűnt, mintha jókedve még az öreg házra is átragadt volna, amely az ünnepi dekorációnak köszönhetően kifejezetten szívderítő látványt nyújtott. A földszinten mindenütt fenyőkoszorúk lógtak, a lépcső korlátját pedig borostyán- és magyalfüzérek ékesítették. A hallban egy lenyűgöző, öt méter magas fenyőfa állt, melyet díszek borítottak, és ezernyi kis fény táncolt rajta.

– Tudod, ez a hely már-már kezd otthonosan kinézni – jegyezte meg Ron, miközben elismerően vette szemügyre a barátságos helyiséget.

Remus elmosolyodott.

– Bármikor szívesen látlak titeket. Apropó, Dobby készített teát. Ha kész vagytok, felhozza a klubhelyiségetekbe.

– Nagyszerű! Szívesen ennék valamit McGalagony átváltoztatástan vizsgája után – mondta Ron, és szégyenlősen Harryre nézett. – Végül nem sikerült selyemerszénnyé változtatnom azt a malacot.

– Akkor menjetek, és rendezkedjetek be – mondta Remus. – Ha bármire szükségetek van, itt leszek a könyvtárban.

Ron, Ginny és Hermione elindultak felfelé, de Harry nem mozdult.

– Remus, tulajdonképpen szeretnék veled beszélni valamiről.

– Persze, Harry. Gyere be.

Harry biccentett a barátainak, akik folytatták útjukat az emeletre, majd követte Remust a könyvtárba.

– Mit tehetek érted, Harry?

– Van egy kis gondom, és remélem, hogy te tudsz benne segíteni – felelte Harry.

Remus némi aggodalommal ráncolta a homlokát.

– Mi lenne az?

– Fogalmam sincs róla, hogy mit adjak Ginnynek karácsonyra, és arra gondoltam, hogy esetleg van valami ötleted.

Remus szemöldöke meglepetten a magasba szaladt, és szája derült mosolyra húzódott.

– Nos, azt kell mondjam, hízelgőnek érzem, hogy kikéred a véleményemet, Harry, de nem igazán szoktam hölgyeknek vásárolgatni.

– Remus, kérlek, komolyan kérdeztem. Kell, hogy legyen valami ötleted.

Remus arckifejezése együttérzőbbé vált, de megrázta a fejét.

– Harry, évek óta ismered Ginnyt. Biztos vagyok benne, hogy jobban tudod, mi tetszik neki, mint én.

– Bárminek örülne. Adhatnék neki egy könyvet vagy valami iskolai felszerelést. Úgy volt, hogy Hermione vesz neki egy kesztyűt a múlt szombaton Roxmortsban, de ez persze nem jött össze.

– Ezek mind remek ötletnek hangzanak.

– Tudom, de ez az első karácsonyunk, amióta együtt járunk, és valami különlegessel szeretném meglepni. – Harry elveszett pillantást vetett Remusra. – Csak éppen nem tudom, hogy mi is lenne az, és az idióta KBF-nek köszönhetően még csak el sem tudok menni egy normális bevásárlókörútra.

– Értem. – Remus egy pillanatra a gondolataiba mélyedt. – Tudod, Harry, nincs olyan szabály, hogy mindenképpen vásárolni kell az ajándékot. A legjobb ajándékok szívből jönnek. Ha csakugyan valami különlegeset szeretnél adni Ginnynek, akkor miért nem adsz neki valamit magadból?

Harry a homlokát ráncolta.

– Ne haragudj, nem értem.

– Adj neki valami olyat, amit csak te adhatsz.

– Mint például?

– Bármit. Süss neki tortát, írj hozzá verset. – Remus elvigyorodott, amikor meglátta, hogy Harry mennyire elszörnyedt ettől a javaslattól. – Fél éven keresztül minden héten tisztítsd meg a seprűjét. Adj neki valamit, ami te vagy.

Harry az ajkába harapva fontolgatta Remus szavait.

– Értem, mire gondolsz. Azt hiszem, a seprűápolást be tudnám vállalni helyette. A lehető legjobban csinálnám, kifényesíteném, jobban nézne ki, mint új korában.

– Gondolkozz rajta – mondta Remus. – És ha bármit vásárolnod kellene, nagyon szívesen elhozom neked.

– Köszi, Remus.

Harry kilépett a könyvtárból, és elindult felfelé a lépcsőn. Már útközben hallotta, ahogy Ron, Ginny és Hermione beszélgetnek a régi szalonukban, de nem csatlakozott hozzájuk. Inkább a szobájába ment, és máris azon törte a fejét, mi mindenre lesz szüksége ahhoz, hogy teljesen felújítsa Ginny seprűjét. Remusnak igaza volt azzal kapcsolatban, hogy valami személyeset kellene adnia Ginnynek. Mrs Weasley kézzel kötött pulóverei mindig is még nagyszerűbbé tették a család karácsonyát, és Hermionénak is nagyon tetszett az az emlékalbum, amit Fred és George készítettek neki tavaly, annak ellenére, vagy talán éppen azért, mert Ront annyira zavarba hozta. Az egyetlen nehézséget az okozta, hogy hogyan szerezze meg Ginny seprűjét, de Harry bízott benne, hogy az ikrek majd elhozzák neki a Roxfortból.

Harry kinyitotta a bőröndjét, hogy elővegyen egy pergament és egy pennát, és listát írjon azokról a felszerelésekről, amikre szüksége lesz Remustól. Előző este sietve pakolt, és most az egész bőröndöt fel kellett túrnia, hogy megtalálja a pennáit, amelyek egészen a bőrönd aljára csúsztak. Eközben kezébe akadt az édesanyja emléktárgyait rejtő kartondoboz, amely nyár óta szinte elfeledve hevert a bőrönd mélyén. Harry egy pillanatig a dobozra meredt, és egy egészen új elképzelés öltött testet a fejében. Azután kivette a bőröndből a dobozt, és kinyitotta. Félretette a leveleket, és szemügyre vette a doboz tartalmának többi részét. A doboz egyik sarkában ott lapult, amit keresett: egy kicsi, kerek ezüstmedál, amely egy, a nagyszüleiről készült mugli fotót rejtett.

Harry tüzetesen szemügyre vette a medált. Egyszerű ékszer volt, mindössze egy vésett egyszarvú díszítette a fedlapját. A több évnyi használat során kicsit kifakult, és a szélein összekarcolódott, de Harry biztos volt benne, hogy szépen ki lehet fényesíteni. És abban is biztos volt, hogy egy kis tisztogatás után tökéletes ajándék lesz Ginnynek – sokkal jobb, mint egy kicsinosított seprű. Hiszen mi is lehetne szívből jövőbb ajándék, mint egy olyan tárgy, ami valaha az édesanyjáé volt?

Harry kivette a medálból a fényképet, és gondosan visszarakta a dobozba. Azután nekilátott, hogy megtisztítsa és kifényesítse a medált. Mire végzett a munkával, a medál ragyogott, és az apró karcolások szinte észrevehetetlenné váltak. Egy tiszta zsebkendőbe bugyolálta, hogy megvédje az ütődésektől, majd díszes papírba csomagolta, és a bőröndjébe tette Ron és Hermione ajándéka mellé. Azután elégedetten átment a szalonba, hogy a barátaival együtt teázzon.

---

A hétvége eseménytelenül telt a Grimmauld téren. Harry rengeteg időt töltött semmittevéssel, ami egyszerűen csodálatos volt. Beszélgetett Remusszal, Tonksszal, és más arra járó rendtagokkal. Úgy tűnt, hogy így karácsony közeledtével mindenki különösen jókedvű – mindenki, kivéve Pitont. A férfi szombat délelőtt érkezett, és még a szokottnál is mogorvábbnak tűnt. Láthatóan nem szívesen töltötte a szünidőt a főhadiszálláson, és ezt nem volt nehéz megérteni.

Piton sosem volt különösebben népszerű a rendtagok körében, de társai régebben tisztelettel és udvariasan kezelték. Ez azonban megváltozott. Habár senki sem volt vele nyíltan goromba, Harry érezte, hogy Piton nem szívesen látott vendég. Ha belépett egy szobába, elhalt a beszélgetés. Az ott lévőknek általában eszébe jutott valami, ami miatt sürgősen távozniuk kellett, vagy nyomatékosan levegőnek nézték. Piton úgy viselkedett, mintha észre sem venné, de Harry tudta, hogy ez csak színlelés. Képtelenség, hogy a férfinak ne tűnt volna fel, hogy bármerre járt, feszült és rosszalló légkör kísérte. Még Ron is szóvá tette, hogy mennyire hűvösen kezelik Pitont.

Mordon bánt vele messze a legrosszabbul. A két férfi közötti ellenségeskedés még nyíltabb volt, mint a nyáron. Az öreg auror leplezetlen utálattal meredt Pitonra, ahányszor csak összefutottak, és úgy tűnt, nem tudja magába fojtani a burkolt szurkálódást.

– Szóval Dumbledore ideküldte magát? – morogta, amikor először találkoztak. – Nos, megértem, hogy aggasztja, hogy a KBF elkezdett maga után szaglászni.

Piton ajka lenézően megvonaglott a megjegyzés hallatán, de nem válaszolt, Remus pedig gyorsan közbelépett, és a rend ügyeire irányította a beszélgetést. Igazság szerint úgy tűnt, hogy Remus igyekszik elsimítani az ellentéteket Piton és a többi rendtag között, és erőnek erejével úgy viselkedik, mintha semmi gond nem lenne. Nem mintha ezzel kiérdemelte volna Piton jóindulatát, sőt Piton még megvetőbben bánt Remusszal, mint azokkal, akik sötét pillantásokkal méregették.

Szerencsére Harry barátainak fogalma sem volt róla, hogy a többi rendtag miért kerüli Pitont. Ron egyszerűen arra jutott, hogy senki nem kedveli a férfit.

– Érthető, végül is egy szemétláda.

Harry azonban tisztában volt vele, hogy mi az igazi oka Piton jeges fogadtatásának, és ez előhozta azt a kérdést, amit hetek óta próbált elfelejteni: a meggyilkolt halálfalók ügyét. Eddig tizennégyet öltek meg, és ez a tudat nyomasztó súllyal nehezedett Harryre, miközben hétfő este bekopogott Piton dolgozószobájának az ajtaján.

Piton felpillantott a kezében tartott könyvből, és összeráncolta a szemöldökét, amikor meglátta Harryt az ajtóban.

– Itt az ideje a legilimencia óránknak – szólalt meg Harry.

– Potter, nem gondolod, hogy a szünidőben igazán kihagyhatnánk?

Harry megrázta a fejét. Már eldöntötte, hogy milyen stratégiával fog átjutni a Piton elméjében húzódó falon, és izgatottan várta, hogy vajon mit talál mögötte. A képzelete napok óta újabbnál újabb szörnyűségekkel állt elő, és Harry biztos volt benne, hogy bármit is talál majd, az már csak jobb lehet.

– Dumbledore azt mondta, hogy folytassuk – közölte Pitonnal.

– Miért ilyen fontos neked, hogy az elmémben kotorászhass? – zsémbelődött Piton.

– Ez remélhetőleg segíteni fog nekem abban, hogy eligazodjak Voldemort elméjében. Ezt maga is tudja.

– Hogyan?

Harry habozott. Ebben ő maga sem volt teljesen biztos, és az igazat megvallva az a vágy, hogy kibogozza Piton elméjének a rejtélyét, jelenleg háttérbe szorította a Voldemorttal kapcsolatos terveit.

– Nem mondhatom el. Dumbledore azt mondta, hogy erről ne beszéljünk.

Piton gúnyosan elhúzta a száját.

– Úgy tűnik, mostanság nagyon odaadóan követed Dumbledore utasításait.

– Jobban örülne, ha nem követném?

– Jobban örülnék, ha őszinte lennél velem. Mert meglehetősen képmutató, hogy azt ne mondjam, gyáva dolog a saját fondorkodásaidat azzal mentegetni, hogy az igazgató utasításait követed. Gondolod, hogy nem érzékelem az érzelmeidet minden alkalommal, amikor belépsz az elmémbe? Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy nem Dumbledore, sőt nem is a Sötét Nagyúr miatt vagy itt.

Harry egy pillanatig szótlanul nézett Pitonra. Meglehet, hogy a tudatalattiban való kutakodásban ő a tapasztaltabb, azonban a tudatos elmében esélye sincs Piton ellen. Harry tisztában volt vele, hogy nem tud hazudni a férfinak. Amikor megszólalt, óvatosan választotta meg a szavait.

– Dumbledore meg van győződve arról, hogy ezek a gyakorlatok segítenek majd nekem abban, hogy megküzdjek Voldemorttal, és minden előnyre szükségem van, amit csak meg tudok szerezni. Ezen túl csakugyan számít, hogy mit érzek, és miért?

Piton szeme résnyire szűkült, miközben Harryt tanulmányozta. Harry érezte, hogy a férfi elméje az övének feszül, és leküzdötte a vágyat, hogy elkapja a tekintetét. Farkasszemet nézett Pitonnal, és közben Dumbledore szavaira gondolt.

Végül Piton elégedetten bólintott.

– Nos, rendben, Potter. Essünk túl rajta.

Harry leült, és remélte, hogy nem látszik rajta, mennyire megkönnyebbült, hogy kiállta Piton próbáját. Kiürítette az elméjét és egy pillanattal később Pitonéban találta magát, a megszokott környéken. Kinyújtotta a kezét, és abban a pillanatban megjelent benne egy csillámló láthatatlanná tévő köpeny. Harry magára borította a köpenyt, és a fal felé indult. Amikor a Piton házához legközelebb eső ponthoz ért, a téglákra fektette a kezét, és erősen összpontosított. Azon a ponton egy ajtó jelent meg a tömör fal helyén. Harry kinyitotta az ajtót, és átlépett rajta, menet közben lehúzva magáról a láthatatlanná tévő köpenyt.

A falnak ezen az oldalán észrevehetően sötétebb volt. Az eget vastag felhőtakaró borította, és az erős szél belekapott Harry hajába. A legfeltűnőbb különbség azonban az volt, hogy itt voltak emberek. Valószínűleg a környéken lakók lehettek. Néhányan a kapualjakban ácsorogtak, mások sietős léptekkel igyekeztek valahová, miközben a szél a kabátjuk gallérját ráncigálta. Vagy fél tucat fiú szaladt el mellette kacagva és kiabálva. Harry egyiküket sem ismerte fel.

Harry a fejére húzta a pulóvere kapucniját, és elindult Piton háza felé. Ahogy közelebb ért, hallotta, hogy odabentről hangok szűrődnek ki. Egy férfi kiabált, és a háttérből gyereksírás hallatszott. Harry megtorpant, majd lassan közelebb húzódott, hogy ki tudja venni a veszekedés szavait.

– Nem az ő hibája! – sikította egy nő. – Nem tehet róla! Nem tudja, hogyan!

– Akkor jobb lesz, ha megtanulja! – üvöltötte a férfi.

Olyan zaj hallatszott, mintha valaki hozzávágott volna egy széket a falhoz. A gyerek halálra rémülten zokogott, a nő pedig folytatta a kétségbeesett könyörgést.

– Tobias, ne! Kérlek! Megtanítom neki. Ígérem. Nem fog többet előfordulni.

– Hát jobb lesz, ha nem fordul elő többet! – ordította a férfi. – Komolyan mondom, Eileen. Vagy te intézed el, hogy ne csináljon többet ilyet, vagy én.

Becsapódott egy ajtó, és csend borult a házra, csupán a gyerek elfojtott zokogása hallatszott. Harry dermedten állt, és a hallgatta a kétségbeesett hangot. Alig tudta leküzdeni a vágyat, hogy betörje a bejárati ajtót, és nekiessen annak a férfinak, aki rettegésben tartja a feleségét és a gyermekét. Ez nem a valóság, emlékeztette magát. Ez csak Piton elméjének a megtestesülése. De biztos volt benne, hogy az imént hallott jelenet nem csupán Piton elméjének szüleménye volt. Kétségtelen, hogy valamikor a férfi gyermekkorában mindez megtörtént.

Harry sarkon fordult, és elindult lefelé az utcán. A következő háztömbnél megpillantotta azt a hat fiút, akik korábban elmentek mellette. Mindannyian egy földön heverő kupac fölé tornyosultak, és ahogy Harry közelebb ért hozzájuk, az egyikük durván bele is rúgott. Ettől egy fájdalmas sóhaj szakadt ki belőle, és Harry csak most jött rá, hogy egy kisfiú fekszik a földön.

– Hé! – kiáltott fel Harry, és pálcáját előkapva futni kezdett.

A fiúk felkapták a fejüket, és amint észrevették Harryt, szaladni kezdtek. Pillanatok alatt eltűntek a sarok mögött, de Harry nem törődött velük. Letérdelt a kisfiú mellé, aki összegömbölyödve feküdt a földön. Legfeljebb kilenc vagy tíz éves lehetett. Az arca bal oldalán egy hatalmas véraláfutás kezdett kirajzolódni, a szája pedig felhasadt, és vérzett.

– Perselus?

A fiú bizalmatlanul nézett fel Harryre, majd amikor az meg akarta érinteni, gyorsan elhúzódott.

– Hagyj békén.

– Nem bántalak. Csak segíteni szeretnék.

– Nincs szükségem a segítségedre – felelte a gyerek, és közben ide-oda cikázott a tekintete, mintha a menekülési útvonalat keresné. – Sem a tiédre, sem máséra.

A fiú gyakorlott mozdulattal kitért Harry elől, majd talpra ugrott, sarkon fordult, és elrohant. Harry végignézte, amint eltűnik egy sikátorban, majd felsóhajtott. Nem csoda, hogy Piton befalazta elméjének ezt a részét. Láthatóan gyermekkorának legnyomorúságosabb élményeit tartalmazta.

Harry felállt, és homlokráncolva körülnézett. Immár olyan sötét volt, hogy azt már nem tudta a felette tornyosuló baljóslatú felhők számlájára írni. A körülötte lévő házak gyorsan belevesztek a sötétségbe, ahogy leszállt az éjszaka. Hirtelen vakító zöld fény gyúlt a feje fölött. Harry felnézett, és elszörnyedve pillantotta meg az égen ragyogó sötét jegyet. De ennél is jobban elborzasztotta, hogy a zöld fény halvány derengésbe borította az utcát, és így láthatóvá vált, hogy az tele van halálfalókkal. A Harry bal oldalán álló ház lángra kapott, ezzel még jobban bevilágítva a szörnyű jelenetet. Bármerre nézett, halálfalókat látott, akik ártatlan embereket kínoztak, boltokat fosztogattak és otthonokat romboltak le.

De úgy tűnt, Harryt senki sem veszi észre. Egy halálfaló súrolta, miközben elment mellette, de még csak rá sem pillantott. Harry odalépett a következő elé, aki közelebb ért hozzá, és rászegezte a pálcáját.

Stupor! – A bűbáj hatástalan maradt.

Harry homlokráncolva vette szemügyre a körülötte dúló zűrzavart. Biztos volt benne, hogy ilyen jelentős halálfaló-támadás sosem történt ezen a környéken, ellentétben a többi jelenettel, amelyek csakugyan Piton gyermekkorának foszlányai voltak. Az sem valószínű, hogy bárhol máshol előfordult volna ilyen nagyszabású támadás. Valószínűleg egy összeállítás lehetett Piton halálfalóként szerzett élményeiből, és úgy tűnt, automatikusan játszódik le, mint egy merengőben látott jelenet.

Egy átok szétrobbantotta azt az épületet, amelyik mellett Harry állt. Az átok egy csapatnyi halálfaló felől érkezett, akik akkor jelentek meg az utca közepén, és éppen ádáz küzdelembe bonyolódtak egy csapatnyi aurornak látszó varázslóval. Harry mellett ismét becsapódott egy átok, így arra a döntésre jutott, hogy egy védettebb helyet kell keresnie az utcán tomboló felfordulásban.

Azonban amikor körülnézett, egy sötét figura vonta magára a tekintetét, aki az utca túloldalán álldogált, szinte vele szemközt. Fekete ruhát viselt, de nem a halálfalók fekete talárját. Ez a talár teljesen dísztelen volt, és olyan fekete, mintha magából a sötétségből szabták volna. Az alatta rejtőző személynek egyetlen porcikája sem látszódott. Vonásait mélyen az arcába húzott csuklya takarta. Harryt azonban az döbbentette meg leginkább, hogy a figura teljesen nyugodtan álldogált, és mindent tárgyilagos nyugalommal figyelt. Senki sem támadta meg, és egyáltalán, senki sem törődött vele. Úgy tűnt, mintha Harryhez hasonlóan ő is csak külső szemlélőként figyelné az eseményeket.

Abban a pillanatban a csuklyás fej megmozdult, és Harrynek végigfutott a hátán a hideg, ahogy felé fordult a tekintete. Egy pillanat múlva már ismét másfelé nézett, de Harrynek az az egy pillantás is elég volt. Abban a pillanatban úgy érezte, mintha a Halál Angyala nézne vele farkasszemet.

Gondolkodás nélkül elindult a furcsa alak felé, de közben többször ki kellett térnie egy-egy kósza átok elől. Mire átért az úton, a sötét alak eltűnt. Harry körülnézett, és próbálta kitalálni, hogy merre mehetett, azonban ekkor sűrű köd ereszkedett az utcára, és hamarosan már az orráig sem látott. Ezzel egy időben elhalt a küzdelem és a rémült sikolyok zaja is, és teljes csend borult az utcára. Azután felszállt a köd, és láthatóvá vált a hideg, szürke hajnali táj. A sötét jegy eltűnt az égről, ugyanúgy, mint a halálfalók. Valójában jele sem volt annak, hogy valaha ott jártak. Az utca éppen ugyanúgy nézett ki, mint a megjelenésük előtt.

Az utca túloldalán kinyílt az egyik ház ajtaja, és egy borostás férfi jelent meg benne, aki kinyúlt nadrágot és egy piszkos trikót viselt. Mogorván Harryre meredt, majd felkapta a küszöbén heverő újságot, és visszament a házba. Abban a pillanatban hátulról valaki megragadta Harryt, és maga felé perdítette.

Mondtam, hogy ne gyere ide! – köpte az arcába a dühtől sápadt fiatalember.

– Perselus…

Piton ujjai Harry vállába mélyedtek, miközben megrázta a fiút.

– Ehhez nem volt jogod!

– Muszáj volt idejönnöm – mondta Harry, és ellökte magától Pitont. – Meg kellett tudnom, miért építetted azt a falat. Meg kellett tudnom az igazságot.

– Miért? – acsargott Piton. – Hogy felhasználhasd ellenem?

– Természetesen nem! Nem akarlak bántani. Segíteni akarok neked.

– Segíteni? – csipkelődött Piton. – És abban neked mi a jó? Mit akarsz tőlem?

– Semmit.

Piton ajka gúnyosan felkunkorodott.

Semmit? Akkor miért foglalkozol velem annyit?

– Mert a barátod vagyok.

Piton megvetően felnevetett.

– Ennél valami jobbat találj ki.

– Ez az igazság – mondta Harry.

Piton tekintete mérgesen megvillant.

– Elég rossz barát az, aki kifejezett kívánságom ellenére betör a magánéletembe, nem gondolod?

– Akkor mondd el, mi van itt, amivel képtelen vagy szembenézni.

– Nem mondok el neked semmit.

– Akkor magamtól kell rájönnöm. Mert az biztos, hogy nem fogom hagyni, hogy továbbra is ilyen nyomorultul érezd magad.

– Te öntelt…

– Talán tévedek? Nézz a szemembe, és mondd, hogy tévedek. Mondd, hogy boldog vagy. De nem, még te sem vagy képes ekkorát hazudni, ugye?

– Hagyj békén! – üvöltötte Piton.

– Nem! Nem hagylak.

A két fiú dühösen meredt egymásra.

– Tipikus griffendéles vagy, vakon hiszel a szent ügyedben – mondta végül Piton. – Akkor hát érezd magad otthon. Menj, ahová csak tetszik, de bármit is gondolsz, semmi jó nem fog kisülni ebből a dologból. Én megmondtam. Majd meglátjuk, hogy mennyi ideig tart a barátságod a hőn áhított igazság fényében.

– Mindaz, amit itt láttam, egy cseppet sem változtatta meg a rólad alkotott véleményem, és nem is fogja.

Piton gúnyosan elhúzta a száját.

– Még nem láttál mindent.

Azzal sarkon fordult, és elviharzott. Harry felsóhajtott, és lehunyta a szemét.

---

Harry kinyitotta a szemét, és Pitonra nézett. A férfi pislogott egyet, megrázta a fejét, majd kissé összerándult, mintha fájdalmai lennének.

– Jól érzi magát? – kérdezte Harry.

– Hát persze – felelte Piton ingerülten.

Harry azonban észrevette, hogy a férfi szokatlanul sápadt és megviselt. Sietve távozott, és mivel ez a kis kaland Piton elméjében eléggé kimerítette, azonnal ágyba bújt. Későre járt, és Ron már horkolt, Harry azonban a fáradtsága ellenére sem tudott elaludni. Lelki szemei előtt újra és újra lejátszódtak a Piton elméjében látottak, és valami zavarta ezzel kapcsolatban. Nem az volt a baj, hogy sötét és lehangoló képek voltak. Harry régóta tisztában volt vele, hogy Pitonnak nyomorúságos gyerekkora volt, és az sem volt éppen meglepő, hogy halálfalók tűnnek fel az elméjében. De ez a szürreális halálfaló-támadás közel sem volt olyan borzasztó, mint egynéhány azok közül, amelyeknek a tavalyi víziói során tanúja volt. Valójában, jobban belegondolva Harry arra jutott, hogy semmi olyasmit nem látott, ami különösen sokkoló lett volna, és éppen ez aggasztotta. Egyik jelenet sem volt elég szörnyű.

Harry hónapokig tanult Pitontól okklumenciát és legilimenciát. Ismerte a férfi elméjét, és tudta, hogy Piton már kiheverte a gyermekkori élményeit. A halálfalómúltjával is megbékélt. Persze, ezek nem voltak boldog emlékek, de minden nehézség nélkül szembe tudott nézni velük. De akkor miért zárta egy fal mögé múltja ezen részleteinek megtestesüléseit? Miért ragaszkodott hozzá olyan hajthatatlanul, hogy Harry nem láthatja őket? Ennek semmi értelme nem volt.

Volt azonban egyvalami Piton elméjében, amitől a hideg futkosott a hátán: a fekete taláros alak. Harry szívesen megvitatta volna a jelenést Dumbledore-ral, de sajnos az idős varázsló a kontinensen volt, és nem tudott vele kapcsolatba lépni. Volt valami baljóslatú abban az alakban, és Harry azon töprengett, hogy vajon a fal azért épült-e, hogy ezt a néma figurát elzárva tartsa. Talán ő volt az, akitől Perselus rettegett. Miközben Harry álomba szenderült, azon gondolkozott, vajon miféle sötét titkokat testesíthet meg a fekete taláros alak.

---

Harry karácsony reggelén Ginny és Hermione „Boldog karácsonyt!" kiáltására ébredt. A szemüvegéért nyúlt, majd felült, és próbálta kidörzsölni az álmot a szeméből. Közben ásítozva ugyan, de Ronnak is sikerült felülnie.

– Boldog karácsonyt – viszonozta Harry a köszöntést.

– Arra gondoltunk, hogy akár egyből meg is ejthetnénk az ajándékozást – mondta Hermione, és kiosztotta a kezében tartott díszes csomagokat, majd leült Ron mellé. Ginny Harry mellé ült, és nekiláttak az ajándékok kibontásának.

Mindannyian könyvet kaptak, és a legjobban Ron örült a sajátjának, a Győztes kviddics stratégiák című kötetnek.

– Tetszik? – kérdezte Hermione az ajkát harapdálva.

Ron elvigyorodott, és egy puszit nyomott az arcára.

– Tökéletes!

Hermione sugárzott a boldogságtól, Ron pedig előhalászta az ágya alól az általa vásárolt ajándékokat, és átadta a barátainak.

– Tessék. Boldog karácsonyt!

Meglepő módon Ron összes ajándékáról kiderült, hogy valamiféle édesség. Harry csokitortát kapott, Ginny egy csomaggal a kedvenc kekszéből, Hermione pedig egy díszdobozos bonbont.

– Mindegyik tartósítóbűbáj alatt van, így nem fognak megromlani. – mondta Ron.

– Köszi, Ron! – mondta Harry, miközben lenyalt az ujjáról egy kis krémet.

– Rendben, akkor én következem – szólalt meg Ginny, és szétosztott három egyforma lapos dobozt. Idegesen fészkelődött, miközben Harry, Ron és Hermione kinyitotta a csomagjaikat. Egy-egy pulóver volt bennük.

– Nem én kötöttem őket – jegyezte meg gyorsan Ginny. – Én csak a hímzéseket csináltam. Nem tartott olyan sokáig.

Harry lenézett a zöld pulóverére, és észrevette, hogy egy apró főnix van az elejére hímezve.

– Ez nagyszerű! Pont úgy néz ki, mint Fawkes.

– Nagyon szépek! – csatlakozott Hermione is, és megmutatta a saját élénkpiros pulóverét, amelyet egy bagoly díszített.

Ginny azonban Ront figyelte, aki a saját aranybarna pulóverére meredt, amiről egy oroszlánfej nézett vissza rá.

Ron a húgára nézett, és elmosolyodott.

– Igen, tényleg szuper.

Ginny megkönnyebbülten elmosolyodott.

– Gyerünk, itt az ideje, hogy kinyissátok az enyémeket is – mondta Harry, és előszedte a bőröndjéből a saját ajándékait. Ron és Hermione nagyon örültek az ajándékaiknak, Harry azonban Ginnyt figyelte, miközben a lány kinyitotta az apró csomagot, és széthajtogatta a zsebkendőt.

– Ó, Harry, ez gyönyörű! – kiáltott fel Ginny, amikor meglátta a medált.

– Az édesanyámé volt – jegyezte meg csendesen Harry. – Azok közt a holmik közt találtam, amiket a nagynéném küldött a nyáron.

Ginny, Ron és Hermione elképedve néztek rá.

– Az édesanyádé? – kérdezte Ginny. – Biztos vagy benne, hogy nekem akarod adni?

Harry határozottan bólintott.

– Természetesen. Én biztos nem fogom hordani, és butaság lenne hagyni, hogy a bőröndöm mélyén heverjen. Amellett, senki sincs, akin szívesebben látnám, mint rajtad.

Ginny szeme boldogan felragyogott, és szorosan átölelte Harryt. Hermione is mosolygott, Ron azonban még mindig egy kissé meglepettnek tűnt. Ginny a nyakába tette a láncot, és Harry úgy gondolta, hogy a lányon még jobban mutat, mint önmagában.

A nap hátralévő része kellemesen telt. Tíz óra körül megjelent Fred és George, és olyan büszkén parádéztak egyforma kék pulóverükben, amelyeknek az elejére egy-egy udvari bolond volt hímezve, hogy Ginny belepirult az örömbe. Ebéd után az Odúba mentek, Harry és barátai pedig kellemes nyugalomban töltötték a délutánt a rögtönzött klubhelyiségükben.

Késő délután azonban olyan nyálcsorgató illatok szivárogtak fel a konyha felől, hogy Harry gyomra éhesen megkordult. Szerencsére hamarosan megjelent Remus, és bejelentette, hogy kész a vacsora. Harry és barátai lementek az étkezőbe, ahol Dobby már megterített. A karácsony tiszteletére porcelán tányérok és ezüst evőeszközök díszelegtek a ropogós fehér abroszon.

– Nem kellett volna ennyit fáradoznod, Dobby – jegyezte meg Harry, ahogy végignézett a szobán. – Ma este csak heten leszünk itt.

– Ó, Dobby örömmel csinálta, uram! – jelentette ki a házimanó őszintén, majd eltűnt. Feltételezhetően visszament a konyhába.

– Tudod, ez tényleg így van – mosolygott Remus Harryre. – A házimanókat roppant büszkeséggel tölti el, ha tökéletes körülmények között szolgálhatják fel a vacsorát. Hidd el, Dobby remekül érzi magát.

– Ne fáraszd magad magyarázkodással, Lupin – jegyezte meg Piton, miközben belépett a szobába. – Potter el sem tudja képzelni, milyen az, ha valaki örömét leli a tökéletes munkában.

Harry felsóhajtott.

– Magának is boldog karácsonyt, professzor.

Piton nem válaszolt, de a szája széle kissé megvonaglott. Ezután mindannyian elfoglalták a helyüket.

A vacsora természetesen nagyon finom volt. Dobby kitett magáért, és Harry nagyon sajnálta, hogy a többi rendtag nincs ott, hogy együtt ünnepeljenek. De mindenki más vagy a családjával volt, vagy szolgálatban. A háború nem állt meg karácsony örömére.

Amikor a vacsora véget ért, Dobby bejelentette, hogy a desszertet a könyvtárban szolgálja fel. Ez tökéletesen megfelelt Harrynek. Örült, hogy a bőséges lakoma után szusszanhat egyet, és kinyújtóztathatja a lábát.

A könyvtárban egy édességekkel roskadásig megrakott asztal várta őket. Különféle gyümölcstorták és sütemények, pudingok, krémek, és egy gyümölccsel teli üvegtál – minden, mi szem-szájnak ingere, és jóval több, mint amennyit meg tudtak volna enni. Az édességek mellett még egy hatalmas tálnyi forralt bor is várt rájuk a tűzön.

– Azt én csináltam – súgta oda Tonks Harrynek. – Egy régi családi recept apukámtól – tette hozzá egy kacsintással. Harry elmosolyodott, és kimert magának egy bögrényit. Meglepetésére kifejezetten finom volt.

– Miss Weasley, azt hol szerezte?

Harry felkapta a fejét Piton hangjára. A férfi Ginny medáljára meredt, amin megcsillant a tűz fénye.

– Harrytől kaptam karácsonyra – felelte Ginny.

Piton kifürkészhetetlen arccal Harryre pillantott, majd szó nélkül elfordult.

– Ez meg mi volt? - kérdezte Harry Ginnytől, amikor a lány odalépett mellé.

Ginny vállat vont.

– Nem tudom.

Harry szemöldökráncolva nézett Pitonra, aki immár a szoba másik végében beszélgetett Remusszal. A férfi általában tudomást sem vett róluk, és egyértelműen nem volt szokása, hogy semmitmondó beszélgetéseket kezdeményezzen a diákjaival holmi ékszerekkel kapcsolatban. Miért kérdezősködött Ginny medálja után? Harry megrázta a fejét, és azon töprengett, vajon megérti-e majd valaha Pitont.

---

Pár nap múlva, a következő legilimencia órájuk közeledtével ugyanezen töprengett. Azt hitte, hogy az jelenti majd az áttörést, ha átjut a Piton elméjében emelkedő falon, de nem így történt. Mindössze egy vita lett az eredménye Perselusszal, és most Harry tartott tőle, hogy további unalmas heteket tölthet azzal, hogy Piton elméjének ezt az új részét kutatja, és továbbra sem talál válaszokat. Az egyetlen pozitívum az volt, hogy mivel egyszer már járt a fal túloldalán, képes volt úgy összpontosítani a gondolatait, hogy Piton tudatalattijának arra a részére érkezzen. Ezúttal, amikor megjelent körülötte az ismerős, kopottas környék, egyből Piton háza előtt találta magát.

– Nem az ő hibája! – sikoltotta egy nő. – Nem tehet róla! Nem tudja, hogyan!

– Akkor jobb lesz, ha megtanulja! – üvöltötte egy férfi.

Csattanás hallatszott, és Harry elfintorodott. Semmi kedve nem volt még egyszer végighallgatni ezt a veszekedést. Sarkon fordult, és elindult az utcán, ezúttal nem arra, mint az előző látogatása alkalmával, hanem a másik irányba. De még egy háztömbnyit sem haladt, amikor észrevette a verekedést. Egyből ráismert a fiúkra, és kilőtt egy csalánártást a legnagyobbra, aki éppen meg akart ütni egy sokkal kisebb, fekete hajú fiút.

A nagyobbik fiú felkiáltott fájdalmában és meglepetésében. Rémült pillantást vetett Harryre, majd barátaival együtt elrohant. Harry zsebre tette a pálcáját, és szemügyre vette a fekete hajú fiút, aki a falnak dőlve kapkodott levegő után. Piton gyermekkori önmagának ez a megtestesülése egy kicsit idősebb volt, mint akivel Harry legutóbb találkozott: olyan tíz-tizenegy éves lehetett.

– Jól vagy? – kérdezte Harry. .

A fiú dühösen meredt rá.

– Erre semmi szükség nem volt. Tudok vigyázni magamra.

– Abban biztos vagyok, de hatan támadni egyre nem túl tisztességes.

– És mióta tisztességes az élet? – gúnyolódott Perselus. – Inkább hagyj békén. Nincs szükségem a segítségedre, mint ahogy máséra sem.

A fiú ellökte magát a faltól, és elindult lefelé az utcán. Harry egyre növekvő kellemetlen érzéssel nézett utána. Olyan volt, mintha időnyerőt használt volna, hogy újraélje az előző látogatását. A részletek mások voltak, de a lényeg ugyanaz, és Harry tudta, hogy mi fog következni. Tehetetlen dühében ökölbe szorult a keze, miközben az égen feltűnt a Sötét Jegy, és megjelentek a halálfalók.

Harry undorodva figyelte a tombolásukat, de hirtelen eszébe jutott, hogy mi mást látott még a múltkor, és körülnézett. Az út másik oldalán ott állt a sötét, szótlan alak. Ezúttal Harry nem habozott. A zűrzavarra ügyet sem vetve rohanni kezdett a fekete ruhás fantom felé. A sötét figura befordult egy szűk mellékutcába, de Harry utánavetette magát. Itt, ahol nem világította be az utcát a Sötét Jegy, és a halálfalók által felgyújtott házak fénye, koromsötét volt. Harry az orráig sem látott, de nem torpant meg. Érzékelte, hogy valami mozog előtte, és eltökélte, hogy ezúttal nem hagyja, hogy a zsákmánya egérutat nyerjen. Egyik utca után a másikon szaladt végig, mindössze a zajokra és az ösztöneire hagyatkozva. De amikor végre kijutott egy szélesebb útra, amit bevilágított a felkelő nap fénye, a titokzatos alak ismét nyomtalanul eltűnt.

Harry átkozódott, és öklével a mellette lévő ház falába csapott.

– Segíthetek?

Harry felugrott, és megpördült. Egy lányt pillantott meg, aki egy-két évvel lehetett fiatalabb tőle, és őt figyelte. Harryt szinte sokkolta az a felismerés, hogy ismeri ezt a lányt.

– A… ööö… Lily? – suttogta, és biztos volt benne, hogy csak képzelődik.

Lily Evans elmosolyodott.

– Igen. És te ki vagy?

Harry nyelt egyet.

– Harry.

– Örülök, hogy megismertelek, Harry. Jól érzed magad? Egy kicsit sápadt vagy.

– Jól vagyok. Mit csinálsz itt?

Lily furcsán nézett Harryre.

– Itt lakom – felelte, és a mellettük álló szerény kis házra mutatott.

Harry a házra nézett, és rádöbbent, hogy már régebben is látta. Rajta volt az édesanyja egyik családi fényképén, amit a nagynénje és a nagybátyja küldtek neki. De mit keres itt, Piton elméjében?

– Éppen a parkba indultam – szólalt meg Lily, félbeszakítva Harry gondolatait. – Van kedved velem jönni?

Harry bólintott, és követte Lilyt, amíg egy üres telekhez nem értek, amelyet fákkal és virágokkal ültettek tele. Meglepően kellemes látványt nyújtott. Habár aprócska volt, és be volt szorítva az épületek közé, mégis egy leheletnyi csodának látszott az egyébként sivár tájon.

– Nagyon szép – jegyezte meg Harry, és komolyan gondolta.

– Köszönöm. Minden tőlem telhetőt megteszek.

Harry meglepetten pillantott Lilyre.

– Ezt az egészet te csináltad?

– Igen. Rengeteg munkába kerül rendben tartani, különösen, hogy én vagyok az egyetlen, aki egyáltalán megpróbálja, de megéri. Bárcsak többet tehetnék. Akkor sem ez a környék lenne a legszebb, de legalább nem nézne ki ennyire szegényesen. Némi erőfeszítéssel egészen barátságossá lehetne tenni. Az a baj, hogy senki sem veszi a fáradságot, hogy a csúnyasága mögött meglássa a benne rejlő lehetőségeket. Úgy tűnik, senki sem törődik vele. Már Perselus sem.

– Perselus?

– Igen. Régebben rendszeresen meglátogatott, de már nagyon régen nem járt erre. Ha beszélsz vele, megmondod neki, hogy jöjjön el hozzám?

– Megpróbálom – felelte Harry, és elfordította a tekintetét Lily komoly, reménnyel teli zöld szemeiről. Tagadhatatlanul kényelmetlenül érezte magát Lily arckifejezésétől. Ne légy nevetséges! – rótta meg magát. Ez itt nem Lily. Ez csak Piton elméjének egy megtestesülése. Azonban ez a gondolat sem vidította fel. Mi keresnivalója van az édesanyjának Piton elméjében?

Harry lázasan töprengett, hogy milyen témával verhetné ki a fejéből ezt a nyugtalanító kérdést.

– Lily – szólalt meg. – Mielőtt veled találkoztam, éppen követtem valakit. Egy feketébe öltözött embert. Még az arca sem látszott. Tudod, kiről van szó?

Lily a homlokát ráncolta.

– Róla nem beszélünk.

– Miért nem?

– Csak. Perselus nem engedné.

– Miért nem engedné Perselus? Fél tőle? Ki az az alak?

– Nem mondhatom el, Harry! Sajnálom, de nem beszélhetek róla.

– Semmi baj – mondta Harry. – Amúgy is mennem kell. Harry megfordult, és elindult kifelé a parkból, de Lily még utánakiáltott.

– Remélem, találkozunk még, Harry. És ne felejtsd el megmondani Perselusnak, hogy látogasson meg!

---

Harry kinyitotta a szemét, és Pitonra meredt. Piton visszabámult rá, majd kérdően felvonta a szemöldökét.

– Valami baj van?

– Nem – felelte Harry kurtán. – Természetesen nem. Minden rendben.

Piton ismét felhúzta a szemöldökét, de mielőtt bármit mondhatott volna, Harry már talpon is volt, és kiviharzott a dolgozószobából. Haragudott Pitonra, és mivel tudta, hogy nincs rá oka, haragudott saját magára is. Azt sem tudta, miért zavarja annyira az édesanyja jelenléte Piton elméjében. Talán azért, mert az egyetlen alkalommal, amikor együtt látta őket, Piton sárvérűnek nevezte Lilyt? Vagy talán azért, mert Perselus elhanyagolta a lányt, akit ez láthatóan nagyon bántott? Egyáltalán miért alkotta meg Piton az elméjében Lily megtestesülését, ha aztán elzárta egy fal mögé, ahová sosem szándékozott betenni a lábát? Ennek semmi értelme.

Harry csendesen surrant be a hálószobába, hogy ne ébressze fel Ront. Sötétben öltözött át, majd bebújt az ágyába, de továbbra is Piton elméjének a rejtélyén töprengett. Egy dolog világos volt. Jogosan aggódott amiatt, hogy a falon való átjutás nem ad majd gyors válaszokat. Sőt, most több kérdése volt, mint valaha.

---

A szilveszter este csendesen telt a Grimmauld téren. Ez tökéletesen megfelelt Harrynek, akinek a gondolatait teljesen lefoglalta Piton, az édesanyja, és az a baljóslatú sötét alak, akiről a jelek szerint Piton elméjének egyik lakosa sem hajlandó beszélni. Harry már nagyon vágyott rá, hogy véget érjen a szünidő, és visszatérhessen a Roxfortba. Ez járt a fejében, amikor a főhadiszálláson töltött utolsó estén pakolni kezdett, remélve, hogy elkerülheti a szokásos fejetlenséget, ami az indulás előtt, a reggeli pakolásnál szokott kialakulni. Éppen a hallban lévő gardróbot túrta át a cipője után kutatva, amit előző héten Dobby elvitt kifényesíteni, amikor a falon keresztül hangok szűrődtek ki a könyvtárból. Harry megdermedt, és fülelni kezdett.

– Holnap elmegy – hallatszott Remus fáradt hangja.

– Ha engem kérdez, már legfőbb ideje – felelte Mordon megszokott morgós hangján.

– Túl keményen ítéli meg. Beszéltem Dumbledore-ral, és esküszik rá…

– Dumbledore túlságosan bízik az emberekben!

– Nincsen bizonyítéka!

– Lenne, ha a Minisztériumban valaki venné a fáradságot, hogy foglalkozzon az üggyel!

– Tudja, Mordon, csakugyan kezd unalmassá válni, hogy folyamatosan ismétli önmagát – kapcsolódott be Piton vontatott hangja. A férfi nyilvánvalóan akkor érkezett meg. – Komolyan úgy gondolja, hogy változtat valamin azzal, hogy megállás nélkül a Minisztérium hozzá nem értését szidja?

– Az igazságot ki kell mondani, akár tetszik magának, Piton, akár nem. Nem rejtőzködhet előle örökre. A végén úgyis minden kiderül.

– Majd meglátjuk.

Mordon felhorkant, és Harry hallotta, hogy kibiceg a könyvtárból, majd a bejárati ajtó is becsapódik utána.

Azután ismét Remus hangjára lett figyelmes.

– Perselus…

– Ne kezdd újra! – sziszegte Piton. – Nincs szükségem az apáskodó tanácsaidra.

– Én csak megpróbálom fenntartani a békét. Semmi hasznunk nincs abból, ha ti ketten egymás torkának ugrotok!

– Nos, nem kell tovább aggódnod. Amint azt mondtad, holnap elmegyek.

– Ez aligha végleges megoldás. Az isten szerelmére, Perselus, ez nem mehet így tovább!

– Elég! Nincs szükségeim az ő sértegetéseinek a tetejébe még a te szentbeszédedre is.

Harry hallotta, hogy a könyvtár ajtaja becsapódik. Kilesett a gardróbból, és azt látta, hogy Piton felfelé igyekszik a lépcsőn, és gyilkos hangulatban van. Harry a falnak dőlt, és az elveszett cipőt feledve az imént hallottakon töprengett.

Nyilvánvaló, hogy a halálfaló-gyilkosságok mindenkinek megtépázták az idegeit, nem utolsósorban Pitonét is. Azonban Harry fejében egy új gondolat ötlött fel. Lehetséges lenne, hogy az a baljóslatú alak, aki Piton elméjében a halálfalókat figyelte, azt az igazságosztót testesíti meg, aki már hónapok óta vadászik rájuk? Piton lelkének azt a darabját látta volna, amelyik gyilkosságra adta a fejét? Harry megborzongott erre a gondolatra, azonban elég ésszerűen hangzott. A taláros alakból kétségkívül a halál fenyegetése áradt.

Harry megújult eltökéltséggel látott neki ismét a cipője utáni kutatásnak. Reggel a lehető leghamarabb vissza akart érni a Roxfortba, és reménykedett benne, hogy addigra Dumbledore is ott lesz. Sok mindent kell megbeszélniük.



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)