Harry Potter és a Leláncolt Lelkek írta: hetszinvirag

[Kritikák - 5]

+++ betűméret ---
<< >>


26. fejezet: Tisztánlátás

A legtöbb RAVASZ szintű tárgyra mindössze néhányan jártak a hatod- és hetedéves diákok közül. Piton professzor és McGalagony professzor csak a legjobb tanulókat vették fel a RAVASZ-előkészítőjükre, a többi tantárgy pedig túlságosan speciális területeket ölelt fel ahhoz, hogy az idősebb diákok közül sokakat érdekeljen. A sötét varázslatok kivédése figyelemre méltó kivételt jelentett ez alól a szabály alól. Knight semmilyen módon nem korlátozta a RAVASZ szintű osztályába történő jelentkezést, és gyakorlatilag minden hatod- és hetedéves diák felvette a tárgyat.

Csütörtök este mindannyian a Nagyteremben gyülekeztek, és arra vártak, hogy elkezdődjön az SVK-szakkör első RAVASZ-felkészítő foglalkozása. A diákok a házaik asztalának a terem eleje felé eső részén ültek összezsúfolódva, és az egész helyiséget nyugtalan várakozás érzete lengte be. Mindenki tudta, hogy Piton már régóta sóvárog az SVK tanári állásra – és azt is, hogy Dumbledore következetesen megtagadta tőle. Következésképpen vadabbnál vadabb elképzelések születtek arról, hogy mit tartogat számukra a bájitaltan tanár.

Kinyílt az ajtó, és beviharzott Piton. Talárja látványosan lobogott mögötte miközben a terem elejébe sietett, és szembefordult a diákokkal, akik várakozóan elcsendesedtek. Piton szótlanul, egyesével szemügyre vette őket. Végül, amikor a feszültség már csaknem elviselhetetlenné vált, halk, bársonyos hangon beszélni kezdett. Annak ellenére, hogy csak egy árnyalattal volt hangosabb a suttogásnál, könnyedén magára vonta az összegyűlt diákok figyelmét.

– A sötét varázslatok kivédése képzésük sajnálatosan megsínylette, hogy folyamatosan cserélődtek az oktatóik – akik közül mellesleg szinte mindenki alkalmatlan volt a posztra – vagy még rosszabb. – Piton rövid szünetet tartott, hogy szavai leülepedjenek, majd folytatta.

– A hátralévő négy hónapban nem fogom tudni a tanulmányaikban tátongó összes rést betömni. Ezért arra fogok összpontosítani, hogy megtanítsam önöknek, hogyan élhetik túl világunk jelenlegi helyzetét. Azt hiszem, mindannyian elég jól párbajoznak. Néhányan kétségkívül azt hiszik, hogy akár harcedzett ellenfelekkel szemben is meg tudják védeni magukat. De ne feledjék, hiába töltenek az aurorok éveket azzal, hogy tökélyre fejlesszék a harci képességeiket, még őket is fenyegeti az a veszély, hogy olyan ellenséggel akadnak össze, aki gyorsabb, felkészültebb, vagy egyszerűen csak szerencsésebb. Még a legtapasztaltabb varázslót vagy boszorkányt is legyőzheti egy tehetségtelenebb ellenfél, ha óvatlanná válik vagy lebecsüli a riválisát. – Piton Harryre pillantott, aki tudta, hogy a férfi a tavalyi párbajukra gondol.

– Amikor szembekerülnek egy ellenféllel, különösen olyasvalakivel, aki sötét varázslatokat használ, akkor nem is annyira a tehetség, mint inkább a másodperc törtrésze alatt meghozott döntések jelentik majd a különbséget élet és halál, győzelem és vereség között.

Harry rádöbbent, hogy Ryan is ugyanezt mondta nekik egy évvel ezelőtt, habár Pitonnak sikerült jóval baljóslatúbban előadnia.

– Én megtaníthatom magukat arra, hogy az ellenségük fejével gondolkozzanak – folytatta Piton –, és ezáltal kiszámíthassák és kicselezhessék annak következő lépését. A sötét varázslatok ugyanis, habár sokszínűek és állandóan változóak, természetüket tekintve mindig ugyanazok. Hatalomra és irányításra törnek. Befolyásolni akarnak, tőrbe csalni, elcsábítani; és amit nem tudnak behálózni, azt elpusztítják. Azt kell megérteni, és ez életbevágó, hogy nem számít, ki vagy, sőt még az sem, melyik oldalon állsz. A sötét varázslatok nem ismernek sem barátot, sem ellenséget. Bárkit elragadnak, aki közel kerül hozzájuk, és mindenki ellen a saját gyenge pontjait használják fel.

Piton tekintete ismét végigsöpört a diákokon.

– Büszkeség, hiúság, elbizakodottság, félelem, kétség, gyűlölet. – Piton pillantása megpihent Harryn. – Sőt még a szeretet is. Mindet ellened fordítja, és hiába értesz a pálcaforgatáshoz, az nem ment meg tőle. Csak az segít, ha képes vagy a célodra összpontosítani.

Piton elfordult, és intett egyet, mire egy jókora fehér vászon jelent meg a falon.

– A mai estét egy dolgozattal kezdjük. A következő kérdéseket kell fontolóra venniük.

Miközben Piton beszélt, a vásznon egy hosszú lista jelent meg, mely tanáruk jól ismert macskakaparásával íródott. Harry elolvasta az első néhány kérdést.

1.) Véleménye szerint lesz-e szerepe a jelenlegi háborúban, és ha igen, miféle?

2.) Feláldozná-e egy barátját, ha az lenne az egyedüli módja annak, hogy sikerre vigye az ügyét?

3.) Feladná-e az ügyét, hogy megmentse az életét?

4.) Egy küzdelem során azon lenne-e, hogy megölje az ellenségét?



A szoba megtelt suttogással, ahogy a többi diák is elolvasta a kérdéseket. Harry hangos horkantást hallott a Mardekár asztala felől, és amikor odapillantott, látta, hogy Draco Malfoy és Pansy Parkinson összebújva vihorásznak.

– A hármas kérdésre a válasz: csak akkor, ha egy Malfoy vagy – súgta oda Ron olyan hangosan, hogy a mardekáros is meghallja.

– A négyesre is, Weasley – vágott vissza Malfoy.

– Csendet! – csattant fel Piton, mire a teremben mindenki elcsendesedett. – Elvárom, hogy részletesen és egy hang nélkül vizsgálják meg a kérdéseket. Semmiféle beszélgetést nem akarok hallani. Tökéletes csendet kérek. Aki befejezte a dolgozatát, az idehozza nekem, és távozik. Kezdjék.

A következő órát a diákok buzgó körmöléssel töltötték, Piton pedig a padok közt járkált, és bele-belelesett a dolgozatokba. Tőle szokatlan módon senkire nem tett lekicsinylő megjegyzéseket. Egyszer sem rázta meg utálkozva a fejét, és nem húzta el megvetően a száját egyetlen diák sorainak láttán sem. Arca végig közönyös maradt, egyszer sem fedte fel a gondolatait vagy érzéseit. Végül a diákok lassan befejezték a munkát, és sorban átadták Pitonnak a dolgozatukat. Ron az elsők között fejezte be, és pár perccel később Ginny is követte.

Harry figyelte, ahogy az osztálytársai távoznak, de ő maga, habár a dolgozat minden kérdését megválaszolta, nem tudta rávenni magát, hogy beadja. Végül, amikor Hermione és Neville is beadták a dolgozatukat, és Harry egyedül maradt a teremben, Piton ránézett.

– Nos, Mr Potter?

Harry dühösen a férfira meredt, majd felállt, és egy szó nélkül átadta a dolgozatát.

A Griffendél klubhelyiségében mindenki Piton dolgozatáról beszélt, amikor Harry megérkezett.

– Komolyan úgy gondoljátok, hogy egy tanárnak olyasmiket kellene kérdeznie tőlünk, hogy megölnénk-e valakit? – kérdezte Parvati. – Ez annyira morbidnak tűnik.

– Nos, most legalább tudjuk, hogy min gondolkozik Piton, ha épp álmatlanság gyötri a hangulatos kis pincéjében.

Hermione a védelmébe vette a férfit.

– Csak rá akar venni minket, hogy gondolkozzunk el azon, milyen morális következményei lehetnek annak, ha sötét varázslatokkal szemben harcolunk. Vegyük csak azt a kérdést, hogy „Feláldozná-e egy barátját, ha az lenne az egyedüli módja annak, hogy sikerre vigye az ügyét?" Egyedül erről az egy témáról is órákig tudtam volna írni.

– És te, Harry? – kérdezte Seamus. – Te mit gondolsz erről?

– Én nem hiszem, hogy Piton egy fikarcnyit is törődik bárminek a morális következményeivel. Szerintem csak fel akar készíteni minket a háborúra. – Azzal Harry sarkon fordult, és felment a hálótermébe. Ledőlt az ágyára, azonban egy pillanat múlva halk kopogtatás hallatszott az ajtó felől, majd Ginny lépett be.

– Jó vagy? – kérdezte.

– Persze, jól vagyok. Csak elfáradtam, ez minden.

– Nem kellene hazudnod, Harry. Nem megy túl jól.

Harry felsóhajtott, és felült.

– Jól vagyok. Csak annyi, hogy Piton dolgozata miatt kénytelen voltam elgondolkozni mindazokon a dolgokon, amikre igyekszem nem gondolni: hogy mi lesz az ára annak, hogy legyőzzük Voldemortot, hogy hány ember halhat meg, hogy mit kell tennem azért, hogy egyáltalán esélyem legyen legyőzni. Tisztában vagyok azzal, hogy csak egy lehetőségem lesz, és nem vallhatok kudarcot – nem számít, mibe kerül, és az sem, mit kell feláldozni érte.

Ginny leült Harry mellé, és megfogta a fiú kezét.

– Harry, nem aggódhatsz mindenki miatt. Piton azt mondta, hogy a célunkra kell összpontosítanunk, és igaza van. Már így is épp elég teher nehezedik rád azzal, hogy meg kell találnod a módját, hogy legyőzd Voldemortot. Mi, többiek majd vigyázunk magunkra.

Harry megszorította a kezét.

– Tudom.

Ginny lágy csókot lehelt Harry ajkára, majd felállt.

– És Harry, ne aggódj. Nem fogsz kudarcot vallani.

---

Harry megpróbálta kiverni a fejéből Piton dolgozatát, remélve, hogy a következő órán gyakorlatiasabb dolgokkal fognak foglalkozni, de a következő csütörtök este ez a remény darabjaira tört. Piton hatalmas pergamenkupacot cipelve érkezett az SVK-szakkörre: nyilvánvalóan a múlt heti dolgozatokat hozta be. Letette őket a Hollóhát asztalának a sarkára, majd kézbe vette a legfelsőt.

– Miss Brown, önnek a leghalványabb elképzelése sincs arról, hogy mivel jár az, ha az ember harcol egy háborúban. Erősen ajánlom, hogy kerüljön minden olyan tevékenységet, ahol erre szükség lehetne. A továbbiakban nem tartok igényt arra, hogy részt vegyen ezen a szakkörön. Elmehet.

Lavendernek a szája is tátva maradt, ahogy döbbenten bámult Pitonra. Mindenki más is ugyanígy tett.

Piton ajka megvetően megvonaglott.

– Talán nem fejeztem ki magam érthetően ennek az órának a célját illetően? Maguk nem gyerekek. A legtöbben már nagykorúak, a többiek pedig néhány hónapon belül azok lesznek. Készítettem egy egyéni tanulmányokra alkalmas jegyzetet, ami, ha szorgalmasan követik, biztosítja, hogy sikerrel teljesítsék a RAVASZ-vizsgáikat, azonban nem fogom arra vesztegetni az időmet, hogy a szájukba rágjam, hiszen sokkal fontosabb dolgokat kell megtanítanom azoknak, akik képesek és hajlandóak tanulni.

– Miss Brown, biztosíthatom, hogy nem maga az egyetlen, akit alkalmatlannak ítéltem erre a foglalkozásra. A következő diákok szintén távozhatnak.

Piton felolvasott egy hosszú listányi nevet, majd így folytatta:

–Amikor kimennek, vegyenek magukhoz egyet a terem végében található jegyzetek közül, és jövő héttől kezdve minden hétfőn várom a kiadott témáról írt dolgozatukat.

– Akiknek nem olvastam fel a nevét, azok üljenek ide elém a Hugrabug és a Hollóhát asztalához. Kicsit fürgébben, ha kérhetem. Nem érünk rá egész este.

A diákok egymásra néztek, majd felálltak. Csak a pergamenek és a cipőtalpak susogása hallatszott, amíg mindenki összeszedte a holmiját. A jelenlévőknek több mint a fele kivonult a teremből, a többiek pedig helyet foglaltak a kijelölt asztaloknál. Amikor az utolsó elküldött diák is elhagyta a termet, a többiek pedig ismét elhelyezkedtek, Piton az immár jóval kisebb csoport felé fordult.

– Ne gondolják magukról, hogy szerencsések. Kétszer annyit kell majd dolgozniuk, mint azoknak a társaiknak, akiket elküldtem, és sokan maguk közül csupán egy hajszálnyival tudnak többet náluk arról, hogy mivel jár egy háború.

Piton újabb dolgozatot vett kézbe az előtte tornyosuló rakásból.

– Mr Malfoy, úgy tűnik, hogy maga a legenyhébb provokációra is kész bárkit hátbadöfni. A kíméletlenségnek természetesen megvan a maga helye, de nem mindig összeegyeztethető a túléléssel, és azt gondolnám, hogy az lenne az elsődleges célja. Ha az ember bárkit elárulna a saját haszna érdekében, akkor hamarosan egyedül találja magát. És a farkasok a magányos bárányt ragadják el elsőként.

Piton átnyújtotta Malfoynak a dolgozatát, majd kézbe vette a következő kettőt, és figyelmen kívül hagyta a diákja arcára kiülő döbbenetet.

– Mr Weasley, a lelkesedése jellemző a Griffendélesekre, akik úgy tűnik, mindig készek ész nélkül rohanni olyan helyzetekbe, ahonnét bölcsebb embereket visszatartana a félelem. Sajnos a stratégiájával alighanem előbb öli meg magát és a barátait, mint az ellenségeit.

– Miss Weasley, habár kissé naiv a hozzáállása, úgy tűnik, magának legalább némi reménye van arra, hogy saját erőből életben marad. Talán a bátyjának is segítségére lehet e tekintetben.

Piton a Weasley testvérek elé dobta a dolgozataikat, és folytatta a soron következővel.

– Mr Longbottom…

Neville összerezzent, és lehajtotta a fejét, amikor Piton kimondta a nevét.

– Mr Longbottom, nézzen rám, amikor magához beszélek – csattant fel Piton ingerülten.

Neville tágra nyílt szemekkel nézett Pitonra. Piton egy pillanatig hideg, megfejthetetlen kifejezéssel meredt rá, majd átadta Neville-nek a dolgozatát.

– Pontosan tudatában van annak, hogy mi forog kockán ebben a háborúban, és mik a saját prioritásai – mondta Piton csendesen. – Most már csak össze kell szednie az elegendő önbizalmat, hogy szembenézzen a kihívásokkal.

Piton a következő dolgozatért nyúlt, Neville pedig megkönnyebbülten elernyedt.

– Miss Lovegood…

– Igen, professzor?

Piton összevont szemöldökkel nézett Lunára, amiért az félbeszakította, de úgy tűnt, a lányt ez egyáltalán nem zaklatja fel. Ajkán nyugodt mosollyal, figyelmesen nézett Pitonra.

Piton átadta a lánynak a dolgozatát.

– Egészen különleges szemszögből nézi a dolgokat, Miss Lovegood.

– Köszönöm, uram.

Piton előhúzta a kupacból a következő dolgozatot, és Harry azonnal tudta, hogy az csak Hermionéé lehet, mivel háromszor olyan hosszú volt, mint az összes többi.

– Miss Granger – szólalt meg lassan Piton, miközben végiglapozta a lány dolgozatát. – Azt hittem, hogy világos utasításokat adtam, de azok nyilvánvalóan képtelenek voltak utat találni a maga túlzsúfolt agyába. Tisztában van azzal, hogy egyetlen kérdésemre sem válaszolt?

Micsoda? – tört ki Hermionéból éles hangon. – Ez nem igaz! Minden esetben világosan leírtam, hogy mi lenne a legmegfelelőbb viselkedés.

– Csakugyan. De én nem azt kérdeztem, hogy mi lenne a legmegfelelőbb viselkedés. Én azt kérdeztem, hogy maga mit tenne. Ez két különböző kérdés, és ennek megfelelően a válaszok is különbözőek. Hétfőre várom az egész dolgozatot újraírva. De engedjen meg egy figyelmeztetést. A háború nem egy tudományos kutatás, és ezekre a kérdésekre semmiféle filozófiakönyvben nem találja meg a választ. Ezeket önmagában kell megkeresnie.

Piton sorra vette a többi dolgozatot is, és mindegyiket külön kielemezte. Végül kézbe vette az utolsó dolgozatot. Harryre nézett, aki rezzenéstelen arccal viszonozta a pillantását.

– Nos, Mr Potter – kezdte Piton halkan. – Úgy tűnik, nem teljesen alaptalan az a hír, miszerint sötét varázslatok kivédéséből maga az iskola legjobb tanulója. Habár előre megjósolható módon túlzásba viszi a nemeslelkűséget, mindazonáltal meglehetősen érett fejjel gondolkozik arról, mit követel meg öntől a háború.

– Kénytelen vagyok – felelte Harry.

Piton átnyújtotta Harrynek a dolgozatát, és további mondandóját az egész osztályhoz címezte.

– Nézzék át a dolgozatukhoz fűzött megjegyzéseimet, és gondolkozzanak el komolyan arról, hogy milyen prioritásokat jelöltek meg benne. A gyakorlatok során végigvesszük majd, hogy különféle helyzetekben milyen stratégiákat tudnak felhasználni a céljaik elérése érdekében, valamint azok milyen következményekkel járhatnak.

– Azonban ne érje önöket meglepetésként, ha a következő hetek során rájönnek, hogy tévesen ítélték meg önmagukat. Valószínű, hogy az év végére sokan maguk közül úgy találják majd, hogy igencsak eltérő válaszokat adnának ugyanezekre a kérdésekre. Így is kell lennie, hiszen ez azt jelenti majd, hogy csakugyan elgondolkodtak azon, hogy mire képesek és mire nem. Minél jobban megértik ezt, annál felkészültebben néznek majd szembe az ellenséggel.

– Ma estére ez minden. Kifelé menet vegyék magukhoz a jegyzetüket, és hétfőre várom a dolgozatokat, amelyben összehasonlítják egymással a leggyakoribb pajzsbűbájokat.

A diákok felálltak, és kiözönlöttek a folyosóra, Harry azonban hátramaradt.

– Kérdése van, Mr Potter?

– Igen, uram. Ezzel fogjuk tölteni az év hátralevő részét, vagy tanítani is fog nekünk valamit?

Piton felvonta a szemöldökét.

– Én tanítok nektek valamit, Potter. Egyszerűen túl lomha az észjárásod ahhoz, hogy felfogd.

– Komolyan azt hiszi, hogy még sosem gondoltam végig ezeket a kérdéseket? – lóbálta meg Harry a dolgozatát Piton orra előtt.

– Biztos vagyok benne, hogy nem. Valójában fogadni mernék, hogy minden erőddel igyekszel elkerülni, hogy eszedbe jusson.

– Ez nem igaz! – méltatlankodott Harry, habár tisztában volt vele, hogy Piton nem jár messze az igazságtól.

– Nem? – Piton karba fonta a kezét, és fensőbbséges pillantással szemügyre vette Harryt. – Akkor áruld el, Potter, mi a terved a Sötét Nagyúr legyőzésére?

– Ismeri a tervemet. Az elméjében szeretnék megküzdeni vele. Ezért járok különórákra magához és Dumbledore-hoz.

– Bármiféle haszna is volt a mi különóráinknak, az már rég a múlté. Gyanítom, hogy ugyanez igaz a Dumbledore-ral tartott óráidra is. Mindössze arra szolgálnak, hogy ne kelljen foglalkoznod a gyakorlati problémákkal, amelyek a Sötét Nagyúrral való szembekerüléssel kapcsolatosak. .

– Azt mondod, hogy a terveid szerint az elméjében fogsz megküzdeni vele. Ami azt illeti, ez rendben is van, de hogyan fogsz belépni az elméjébe? Álmodban szándékozol megtenni? Ha nem, akkor fizikailag is szembe kell nézned vele. Mik a terveid, hol fogsz vele találkozni, hogy ne vegyék körbe a halálfalói? És amint kettesben vagytok, hogyan veszed majd rá, hogy életben hagyjon annyi ideig, amíg a szükséges mentális kapcsolatot létrehozod?

– Még ha feltételezzük is, hogy eljutsz idáig, azzal, hogy alámerülsz az elméjében, érzéketlenné válsz a környezetedre, és tökéletesen ki leszel szolgáltatva a támadásnak. Hogyan fogsz ez ellen védekezni? Valószínűleg az egész Rendre és minden más hadba fogható szövetségesünkre szükség lesz ahhoz, hogy elegendő ideig távol tartsuk a Sötét Nagyúr szolgáit, amíg te megvívod a tervezett mentális csatát. És mindez tervezést igényel, amire eddig még egyetlen gondolatot sem fecséreltél. Igazam van?

Harry Pitonra meredt. Természetesen igaza volt. Harry még sosem gondolt arra, miféle szervezést igényel az, hogy szembenézhessen Voldemorttal.

– Reméltem, hogy ezt a részét valaki más tervezi meg. Vagy maga szerint nincs enélkül is épp elég bajom?

– Szerintem legalábbis tisztában kellene lenned azzal, hogy milyen terveket szőnek az érdekedben. Amennyiben Dumbledore még nem tájékoztatott róla, esetleg fontolóra vehetnéd, hogy megkérdezed tőle.

– Meg fogom kérdezni. Elhiheti.

Harry elhagyta a Nagytermet, és a Griffendél-torony felé indult, ahol egy élénk beszélgetés közepébe csöppent Piton szakkörét illetően. Az elküldött diákok feszült figyelemmel hallgatták az elmulasztott események részletes leírását, és lelkesen beszálltak a kialakuló vitába. Harry elment lefeküdni, de még a másnapi reggeli során is mindenki ezzel a témával foglalkozott, és ezt csak tovább fokozta a Hírverő és a Reggeli Próféta főcíme, mely szerint Knight megölt egy újabb halálfalót.

– Én sosem tudnék gyilkosságot elkövetni – állította Neville. – Nem hiszem, hogy bárkit is képes lennék megölni.

– Én inkább megölnék egy ellenséget, mint hagynék egy barátot meghalni.

– De arra is képes lennél, hogy orvul meggyilkold az ellenséget? – kérdezte Ginny.

– Mit számít az, ha így is, úgy is meghal? – kérdezte Dean.

– Azért számít, mert ez az egész arról szól, hogy mi az amit megteszünk majd, és mi az, amit nem.

Hermione az ajkát harapdálta, és szokatlanul feszültnek tűnt.

– Azt hiszem, én nem tudnám megtenni. Azt hiszem, én akkor sem tudnék megölni valakit, vagy feláldozni egy másik ember életét, ha ez lenne az egyetlen módja annak, hogy megnyerjük a háborút. Tárgyilagosan nézve tudom, hogy képesnek kellene lennem rá, és hogy hosszú távon csak még több ember életébe kerülne, ha nem tenném meg. De egyszerűen nem tudom elképzelni…

Ron megfogta a barátnője kezét.

– Semmi baj, Hermione. Amúgy sem hiszem, hogy a legtöbbünknek valaha is szembe kell néznie ilyesféle döntéssel.

Harry félrenézett, és dühödten a tányérján heverő véres hurkába döfte a villáját. Ronnak igaza volt. A legtöbbjüknek sohasem kell majd ölnie, vagy olyan döntést hoznia, amely valakinek a halálát okozza. Harry azonban már mindkettőt megtette, és egyfolytában azon járt az esze, hogy vajon mikor kell ismét megtennie.

---

Vasárnap este Harry a megszokott időpontban érkezett Dumbledore irodájába. Mint mindig, az igazgató most is teával várta, és miközben a tűz mellett üldögéltek, töltött Harrynek egy csészével.

– Gondterheltnek tűnsz ma este, Harry – jegyezte meg Dumbledore teáját kortyolgatva. – Valami baj van?

– Nincs – felelte Harry automatikusan. – Vagyis de – helyesbített, és letette a teáscsészéjét. – Azt hiszem, már minden lehetséges dolgot megtanultam az elmében vívott párbajról, szóval azon gondolkozom, mi lesz a következő lépés? Úgy értem, valamikor szembe kell majd néznem Voldemorttal, és még mindig nem tisztult le előttem teljesen, hogy erre mi a terv.

– Á. Látom komolyan vetted azt a tanácsot, amit Piton professzor a sötét varázslatok kivédése órán adott a csoportnak – jegyezte meg Dumbledore.

– Történetesen igaza van. Mindannyiunknak végig kell gondolnia, hogy mi fog történni, és tervet kell készítenünk.

Harry várakozóan nézett a tanárára, de Dumbledore egy szót sem szólt. Egyszerűen csak a teáját kortyolgatta.

– Magának van valami terve, hogy hogyan álljak majd ki Voldemort ellen, ugye? – faggatózott tovább Harry.

– Nem, nem igazán nevezném még tervnek. Egyelőre inkább csak cél.

Harry a fogát csikorgatta, és igyekezett megőrizni a nyugalmát.

– És lesz valamikor terv, vagy majd menet közben találjak ki valamit?

Dumbledore tudomást sem vett Harry szemtelenségéről.

– Biztosíthatlak róla, hogy mire elérkezik az ideje, kész lesz a terv.

– De azt nem tudja, hogy ez mikor lesz?

– Harry, Voldemort nem az a fajta ellenség, aki elé egyszerűen csak ki lehet vonulni a csatamezőre. Ő megfoghatatlan, ravasz, és kizárólag önszántából lesz hajlandó megkeresni téged, akkor, amikor úgy érzi, hogy ő van fölényben. Nem kényszerítheted ki a találkozást, és semmiképp sem jöhet rá arra, hogy szeretnél találkozni vele. Az egyetlen reményed a sikerre, ha egy óvatlan pillanatában leped meg. Következésképpen meg kell várnunk, amíg megfelelő alkalom adódik arra, hogy szembeszállj vele. Ezt az esélyt inkább ő maga kínálja majd fel, amikor úgy érzi, hogy ő irányítja az eseményeket. Bizonyára belátod, hogy egy ilyen esetleges helyzetre lehetetlen előre tervezni. Egyszerűen csak készen kell állnunk, hogy ha elérkezik a megfelelő pillanat, akkor meg tudjuk ragadni.

– Ezért kell minden erőddel azon fáradoznod, hogy tökélyre fejleszd az elmében való tájékozódás képességét. Ez teszi létfontosságúvá a velem, és főként a Piton professzorral történő gyakorlást.

– Mi a helyzet azzal a ténnyel, hogy Voldemort halhatatlan? – kérdezte Harry. – Azt mondta, hogy elárulja, hogy ezt hogyan érte el.

– Azt mondtam, hogy ha eljön az ideje, elárulom, de még nem jött el az idő. Egyelőre a tanulásra kell koncentrálnod.

Nyilvánvaló volt, hogy Dumbledore lezártnak tekinti a témát, így Harry magába fojtotta további kérdéseit, és kapcsolatba lépett a férfi elméjével.

---

Egy órával később, miközben visszafelé tartott a Griffendél-toronyba, el kellett ismernie, hogy sokkal kevésbé érezte magát nyugtalannak, mint a találkozó előtt. Egy falkányi akromantulával vívott küzdelem határozottan eltereli az ember figyelmét a gondjairól, és éppen úgy érezte, hogy bármit le tudna győzni, amivel csak Voldemort előállhat egy mentális párviadal során.

Voldemort halhatatlanságának a ténye azonban továbbra is gyötörte, különösen mivel Dumbledore kitartóan kerülte a témát, és ez az érzés másnapra sem múlt el. Hiába töltötte a délelőtt nagy részét azzal, hogy a Piton által feladott sötét varázslatok kivédése dolgozatot írta, a délutánt pedig azzal, hogy gyógynövénytan órán könyékig turkált a hippogriff trágyában, még mindig nem tudott megszabadulni a baljós előérzetétől. Végül vacsora közben megosztotta az elkeseredését Ronnal, Ginnyvel és Hermionéval.

– Lehet, hogy Dumbledore-nak igaza van, Harry – jegyezte meg némi gondolkodás után Hermione, miközben ide-oda tologatta a borsószemeket a tányérján. – Lehet, hogy egyszerűen nem is olyan fontos tudnunk, hogyan vált halhatatlanná Voldemort. Valószínűleg nem befolyásolja a stratégiádat, és Dumbledore nem akarja, hogy nyugtalanítson.

– Sokkal kevésbé nyugtalanítana, ha egyszerűen csak elmondaná – mutatott rá Harry. – És úgyis tudom, hogy valami fontosat rejteget előlem. Szinte a bőrömön érzem, és mielőtt szembekerülök Voldemorttal, meg kell tudnom, mi az.

– Nos, ha Dumbledore nem hajlandó elárulni, tudjuk, hol találhatjuk meg rá a választ – vetette közbe Ron. – Denem összes feljegyzése ott van azon a nyavalyás birtokon Walesben.

Harry megrázta a fejét. Emlékezett rá, hogy mi történt kis híján Pitonnal, amikor legutóbb a saját szakállára eltekergett.

– Megígértem Dumbledore-nak, hogy nem kutakodok tovább. Nem szeghetem meg megint a szavamat.

– Lehet, viszontén semmiféle ígéretet nem tettem.

Harry, Hermione és Ginny meglepetten meredtek Ronra.

– Ron, nem mehetsz vissza oda egyedül! – közölte Hermione elszörnyedt hangon.

– Miért nem? Aranyvérű vagyok. Lawrence dementorai nem fognak bántani, Lawrence meg végképp nem jelent fenyegetést.

– Nem tudhatod biztosan, hogy azok a dementorok tényleg nem fognak megtámadni, és ki tudja, miféle teremtmények ólálkodnak még a környéken. Amellett pedig rengeteg feljegyzés van. Még ha tudnád is, hogy mit keresel, napokba telne, amíg mindet átnézed.

– De nem kellene átnéznem őket. Csak belapátolnám az egészet egy zsákba, és elvinném a Szellemszállásra, ahol te megnézhetnéd.

– Akkor is túl veszélyes – hangsúlyozta Hermione.

– Nem hiszem, hogy ilyen messzire kellene mennünk, legalábbis most még nem – szólt közbe Harry, mielőtt Ron és Hermione között parázs vita alakult volna ki.

Ron türelmetlenül megrázta a fejét.

– De ha Dumbledore nem mondja el neked…

– Biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb el fogja mondani – szakította félbe Hermione.

– De mi van, ha igazából nem is tudja? – szólalt meg csendesen Ginny. – Mi van, ha valójában nem tudja biztosan, hogyan tette magát Voldemort halhatatlanná, sőt akár azt sem, hogy pontosan hogyan győzhetnéd le őt, Harry?

– Azt hiszed, hogy hazudik nekem? – kérdezte Harry hitetlenkedve.

– Nem! Nem így értettem. Csak arra gondoltam, hogy esetleg inkább a megérzéseit követi, nem pedig valós ismeretekre alapoz.

– Mondjuk inkább úgy, hogy a valós ismereteire alapozza a feltevését – bólintott lassan Hermione. – Ez lehetséges. És ez nyilvánvalóan azt is megmagyarázná, hogy miért nem osztja meg veled az információit, Harry.

Harry a homlokát ráncolta. Tisztában volt vele, hogy Dumbledore mindig is mélyen hitt abban, hogy az embernek követnie kell a megérzéseit, de mégis…

– Szeretném azt hinni, hogy némileg konkrétabb alapokon nyugszik a terve, mint megérzéseken és találgatásokon.

– Akkor szerintem itt az ideje, hogy utánajárjunk – jelentette ki Ron. – Egy óra alatt meg tudom járni Waleset, Harry.

Harry az ajkába harapott. Rettenetesen szerette volna tudni, hogy milyen titkokat tartogatnak Denem feljegyzései, de nem szeghette meg a Dumbledore-nak adott szavát, és nem volt hajlandó becsapni önmagát, és úgy tenni, mintha azzal, hogy Ront küldi el maga helyett, nem menne szembe az idős varázsló utasításával. – Nem engedhetem, hogy megtedd, Ron. Ha bármi történne, és Voldemort rájönne, az katasztrofális következményekkel járna.

– Akkor mit akarsz tenni? Te magad mondtad, hogy tudnod kell, mivel állsz szemben, mielőtt kiállsz Voldemort ellen. Meddig vársz még arra, hogy Dumbledore elmondja neked? És mi lesz, ha sosem teszi meg? Belenézel Trelawney egyik kristálygömbjébe, és reméled, hogy a belső szemed megmutatja a választ?

– Várj csak – szólt közbe Harry. – Ez az!

Ron hitetlenkedve meredt Harryre.

– Én csak vicceltem! Trelawney egy csaló, ezt te is tudod.

– Nem Trelawneyról van szó – rázta meg a fejét Harry türelmetlenül, miközben felugrott az asztaltól. – Gyertek, van egy ötletem.

Ron, Hermione és Ginny Harryvel az élükön a Griffendél-toronyba siettek, és egyből felmentek a fiúk hálótermébe. Harry egyenesen a ládájához lépett, kivette belőle a dísztalárját, és az egyik zsebéből egy apró kristályfiolát húzott elő.

– Mi ez? – kérdezte Ginny.

– A Tisztánlátás Itala – felelte Harry, és a magasba tartva megvizsgálta az üvegcsét.

Hemionénak egy pillanatra elakadt a lélegzete.

– A Tisztánlátás Itala? – Közelebb lépett, hogy alaposabban szemügyre vehesse a fiolát. – Hol szerezted?

– Pitonnal főztem a nyáron.

– Mi az a Tisztánlátás Itala? – kérdezte Ginny. – Nem hiszem, hogy tanultunk volna róla bájitaltanból.

Nem túl meglepő módon Hermione tudta a választ, Ron pedig értetlenül pislogott.

– Ezt a főzetet egy meghatározott személy részére lehet elkészíteni, oly módon, hogy az alapfőzethez hozzá kell adni annak a bizonyos személynek néhány csepp vérét. Amikor a személy, akinek a bájitalt főzték, megissza azt, egy pillanatnyi megvilágosodás tölti el: egy pillanatnyi tisztánlátás, amikor is választ kap a legfontosabb kérdésére.

– Úgy érted, hogy ez a bájital meg tudja neked mondani azt, amit tudnod kell Voldemort legyőzéséhez? – kérdezte Ron csodálattal teli hangon.

– Egész biztosan segíthet – felelte Harry.

– Nem tudom, Harry – aggodalmaskodott Hermione. – Óvatosnak kell lenned vele. Gyakran előfordult, hogy nyugtalanító eredménye volt azoknál, akik elfogyasztották.

– Hermione, semmi nem jut eszembe, ami nyugtalanítóbb lenne annál, hogy meg kell próbálnom megölni a világ leghatalmasabb gonosz varázslóját, aki ráadásul még halhatatlan is – mondta Harry. – Amellett, mi lehetne fontosabb számomra, mint kitalálni, hogyan győzhetném le Voldemortot?

Harry kihúzta a dugót a fiolából, és egy hörpintéssel kiitta a tartalmát. A hatás leírhatatlan volt. Intenzív eufóriát érzett, amelyet egy hirtelen megvilágosodás kísért. Hát persze! Hogy lehet, hogy nem emlékezett rá?

A pillanat épp olyan gyorsan tovatűnt, mint ahogy érkezett, és vele együtt az eufória is véget ért. Harry homloka enyhén ráncba szaladt.

– Nos? – kérdezte Hermione. – Működött?

– Én… nem is tudom – felelte Harry bizonytalanul.

– Mire jöttél rá? – kérdezte Ron.

Harry barátai várakozással teli arcára pillantott, és bosszúsan válaszolt:

– Arra, hogy hol olvastam a csípős csápfűről.

A többiek némán meredtek rá.

– Biztos vagy benne, hogy helyesen készítetted el? – kérdezte Ron.

– Persze, hogy biztos vagyok benne! – méltatlankodott Harry, miközben fel-alá járkált a szobában.

– Jól van, na. Ne húzd fel magad.

Harry mély lélegzetet vett, majd visszafordult Ron felé.

– Sajnálom. Egyszerűen csak azt hittem, hogy valami hasznosat fog mutatni. – Harry dühösen meredt a kezében tartott üres kristályfiolára, mintha az elárulta volna.

– És hol olvastál a csípős csápfűről? – kérdezte Ginny.

Harry elutasítóan intett a ládája felé.

– Az édesanyám egyik levelében. Rengeteg levél volt abban a holmiban, amit a nagynéném küldött. Csak néhányat tudtam közülük elolvasni a Roxfort Expresszen.

– Mutasd meg őket.

Harry meglepetten nézett Ginnyre, de a lány láthatóan komolyan gondolta, így hát félretette az üvegcsét, és a ládájához lépett, hogy még egyszer átkutassa. Előhúzta az édesanyja holmiját tartalmazó ütött-kopott dobozkát, kihalászta belőle az elolvasott leveleket, és átlapozta őket.

– Itt van. – Fennhangon olvasni kezdte, miközben a többiek körégyűltek, és a válla fölött belekukucskáltak a levélbe.

Evans!

Megtaláltam azt a könyvet, amiről beszéltem, és igazam volt. A csípős csápfű mérge egyike annak a néhány méregnek, amelyet nem lehet bezoárral kezelni, habár a könyv nem írja, hogy miért. Talán azért, mert ez egy fura, félig növény, félig állat lény. És tényleg nagyon veszélyes – sokkal veszélyesebb, mint rokona, a mérges csápfű. Szereztem egy különleges növényekről és állatokról szóló könyvet, és abban írnak róla. A mérge természetesen halálos, de közel sem ez a legrosszabb benne. A támadás során apró spórákat ágyaz be a bőr alá, amelyek hihetetlenül gyorsan növekednek. Ha nem pusztítják el őket, percek alatt új növények hajtanak ki belőlük, amelyek áttörnek a bőrön. A növények tovább nőnek, és felemésztik az áldozatot. El sem tudom képzelni szörnyűbb módját a halálnak.

PP


– Nahát, milyen vidám levél – jegyezte meg Ron.

– Harry, jól érzed magad? – kérdezte Ginny.

Harry nem válaszolt. Még mindig a levelet bámulta.

– Lehet, hogy nem kellett volna elolvasnod – mondta Hermione. – Azok után, amin keresztülmentél… Harry, mit csinálsz?

Harry félredobta az édesanyja levelét, és ismét kutatni kezdett a ládájában. Előhúzott egy kisebb pergamenköteget, átlapozta őket, és kiválasztott közülük egyet. Azután ismét kézbe vette az édesanyja levelét, és egymás mellé tartotta a két pergamenlapot.

– Ezt nem hiszem el.

– Mi a baj? – kérdezte Hermione.

– Ez Pitontól van.

– Micsoda? – kérdezte Ginny.

– Az édesanyám levele – Piton írta!

– Te most ugratsz minket – mondta Ron.

– Komolyan mondom. Nézd meg. Ezt a levelet Piton küldte nekem a karácsonyi szünetben, amikor az Odúban voltam. Ugyanaz a kézírás, mint az édesanyám levelében. És nézd meg az aláírásokat. Teljesen egyformák!

Csakugyan egyformák voltak. Mindkét levél végén ugyanolyan jellegzetes macskakaparással odavetett „PP" jelölés díszelgett. Voltaképpen éppen az aláírás volt az, ami az édesanyja levelében megragadta Harry figyelmét, és ami rádöbbentette, hogy ki küldte a levelet.

– Tudod, jobban belegondolva pont olyan levélnek tűnik, mint amilyet Piton írna – jegyezte meg Ron.

– De miért írogatott az édesanyámnak?

– Nos, itt azt írja, hogy megtalált valami könyvet, amiről beszéltek – mutatott rá Hermione.

Ron bólintott.

– Biztosan vitatkoztak valamin, és Piton fel akart vágni vele, hogy igaza volt, és megírta az anyukádnak.

– De ha ez igaz – kezdte lassan Hermione –, ha ez minden, akkor miért pont ezt mutatta meg a Tisztánlátás Itala Harrynek, mint a legfontosabb dolgot, amiről tudnia kell?

Mindannyian összenéztek, majd egyként fordították a fejüket a dobozban heverő olvasatlan levélkötegek felé.

Harryn valami megfoghatatlan rettenet kezdett eluralkodni, miközben félretette a kezében tartott levelet, és elővette a dobozból a többit. Odaadott egyet-egyet a barátainak, és ő maga is kézbe vett egy kupacot. – Vessünk rájuk egy pillantást.

Elkezdték átnézni a leveleket, és Ginny hamarosan megszólalt.

– Találtam egyet. Úgy néz ki, mint egy folytatásos levelezés, mind egy oldalra írva. – Fennhangon olvasni kezdte.

Létezik olyasmi, amit te nem tudsz a sötét varázslatokról? – LE

Nem. – PP

És látom, szerény is vagy.

Ne kérdezz, ha nem akarod tudni.


Ron megrázta a fejét.

– Hát mindig is öntelt hólyag volt?

– Itt van még egy – szólalt meg néhány pillanat múlva Hermione.

Evans!

Még egyszer köszönöm, hogy meghívtál. Örömmel hallom, hogy annak a kotnyeles nővérednek rémálmai voltak. Megérdemli, amiért hallgatózott! Meg kellett volna itatnunk vele egy bájitalt, amitől zöldre változik a haja. Bár gondolom, azért bajba kerülnél. De lehet, hogy még úgy is megérné. Hm, talán valami kevésbé nyilvánvalót, mondjuk egy olyan bájitalt, amitől pattanásai nőnek. Majd gondolkozom rajta.

PP


– És itt van a folytatása. Úgy tűnik, ezt az édesanyád írta, Harry, Piton meg csak az aljára kanyarított egy megjegyzést.

Perselus!

Remekül működött a pattanásos bájital receptje! Petunia éppen a szobájában zokog, mert holnap táncolni megy, és most egy hatalmas pattanás ékeskedik az orra hegyén. Tudom, hogy butaság, de azt hiszem, ma este odaadom neki az ellenanyagot.

Lily


A végére Piton csak annyit írt, hogy „Griffendélesek!"

Így folytatták több mint fél órán keresztül. A legtöbb levél csak rövid feljegyzésekből állt, habár némelyik oldalakon keresztül folytatódott, ahogy Piton belemerült egy-egy olyan bájital vagy bűbáj taglalásába, ami különösen megragadta a figyelmét. Harry szinte hallotta a fiú hangjában a lelkesedést, és egyszer-kétszer vissza kellett fojtania egy-egy mosolyt.

Ahogy a következő nyáron született levelekhez értek, azok egyre összetettebbek lettek. A csipkelődést és a gyerekes tréfákat komolyabb elmélkedések váltották fel.

Az egyiknél Harry különösen megtorpant:

Kész szégyen, hogy Dumbledore micsoda bolondokat fogad fel, hogy sötét varázslatok kivédését tanítson nekünk! Már elsőévesként is kétszer annyit tudtam a témáról, mint az az idióta Garret. Olyasvalakire lenne szükségünk, aki tisztában van azzal, hogy miről beszél, és nem fél attól, hogy megtanítsa nekünk a legrosszabbat is. Végtére is, ha nem tudjuk, hogy mik is azok a sötét varázslatok, akkor nem értem, hogy hogyan tanulhatnánk meg védekezni ellenük.

PP


Már majdnem az utolsó kupacnak is a végére értek, amikor Hermione megszólalt.

– Itt van még egy.

Evans!

Az az igazság, hogy örülök neki, hogy a mugli világban élek. Ki akar egy háború kellős közepében létezni? Olvasom a Reggeli Prófétát is, és a dolgok napról napra egyre rosszabbak…


Hermione habozott, és a levél többi részét az ajkába harapva futotta át.

– Gyerünk – sürgette Harry. – Olvasd tovább.

Hermione bocsánatkérő pillantást vetett Harryre, majd folytatta.

Tudom, hogy szerinted nemes dolog lenne megpróbálni megmenteni a világot, miután kikerültünk a Roxfortból, de én hallottam, miről sugdolóznak a háztársaim. Sokkal jobban tudom nálad, hogy mire képes Tudjukki, és hidd el, Lily, jobb, ha nem keresztezed az útját, sem a halálfalóiét. Maradj ki ebből a csatából. Csak megölnének, és azzal senkin sem segítenél.

PP


– Ez az utolsó – suttogta Hermione.

Harry az összegyűjtött levelekre pillantott. Lehetett vagy negyven darab. Szótlanul egy takaros kis kötegbe rendezte őket, majd az órájára nézett. Már így is elkésett a Pitonnal való találkozójáról, de nem különösebben érdekelte, hogy a férfi dühös lesz rá.

– Majd jövök.

Harry kilépett a hálóterméből, és a pince felé indult. Érezte, hogy a haragja minden egyes lépéssel egyre növekszik. Lilynek hívta őt. Járt az otthonában, és viccelődött vele azzal kapcsolatban, hogy Petunia mennyire rémes. Barátok voltak, habár Piton soha egyetlen szóval nem utalt erre Harrynek. A férfinak rengeteg sérelme volt James Potterrel szemben, amit sosem mulasztott el Harry arcába vágni. Az viszont láthatóan túl nagy kérés volt, hogy szóljon néhány jó szót arról a lányról, aki a gyermekkori barátja volt.

Harry megérkezett Piton irodájához, határozottan bekopogott, majd anélkül, hogy megvárta volna a választ, beviharzott a szobába. Piton az íróasztalánál ült, és gúnyos arckifejezéssel nézett fel Harryre.

– Kedves tőled, hogy megjelensz, Potter. Azt gondolná az ember, hogy ha már jelentős szívességet teszek azzal, hogy engedélyezem ezeket a gyakorlatokat, akkor legalább annyit megteszel, hogy pontosan érkezel. De hát sosem foglalkoztál különösebben azzal, hogy tiszteletet vagy hálát mutass mások iránt.

Harry tudomást sem vett Piton bírálatáról, csak levágta elé a magával hozott leveleket.

– Megmagyarázná ezeket?

Piton láthatóan megrökönyödve ráncolta a homlokát.

– Micsoda?

Ezeket! – felelte Harry, és meglobogtatta a leveleket, majd ledobta őket az íróasztalra. A legfelsőt széthajtogatta, és feltartotta. – Gyerünk, olvassa el.

Piton elszakította döbbent tekintetét Harryről, és lenézett a levélre. Sértett, megrökönyödött arckifejezése egyszerre hitetlenkedővé vált. Elvette a levelet Harrytől, és finoman végigfuttatta az ujjait a lapon.

– Hogy jutottál hozzá ezekhez? – kérdezte szinte tiszteletteljesen suttogva.

– Az édesanyám személyes holmija között voltak. A nagynéném küldte őket. – Harry várt, de Piton nem mondott semmit. Továbbra is a levélre meredt, és látszólag teljesen elfeledkezett Harryről. – Professzor!

Piton ingerülten felnézett.

– Mi az?

– Miért írogatott az édesanyámnak?

– Úgy vélem, hogy ehhez semmi közöd. Mindazonáltal bizonyára elolvastad ezeket. Igénytelen, gyermeki eszmecserék. Pontosan mi az, amit nem értesz?

– Tökéletesen értem őket. Amit nem értek, az az, hogy hogyan lettek az édesanyámmal olyan jó barátok.

Harry biztos volt benne, hogy Piton arca megrándult, de amikor megszólalt, a hangja nem árult el kényelmetlenséget.

– Az édesanyád és én az évfolyamunk messze legkimagaslóbb diákjai voltunk bájitaltanból. Általában párba osztottak minket az órákon, és csakhamar felfedeztük, hogy mindössze néhány mérföldnyire lakunk egymástól. Következésképpen úgy döntöttünk, hogy tudományos törekvéseink előremozdítása érdekében a nyári szünetekben is tartjuk egymással a kapcsolatot.

Harry jeges tekintettel meredt Pitonra.

Tizenkét éves volt. Annyi idősen még magának sem a „tudományos törekvéseinek az előremozdítása" járt a fejében, abban meg végképp biztos vagyok, hogy az édesanyámnak sem. Barátok voltak.

Ismerősök voltunk, és nem értem, hogy szerinted milyen bűnt követtem el. Sajnálnád egy gyerektől azt a lehetőséget, hogy levelezzen egy osztálytársával?

– Természetesen nem! Egyszerűen csak nem értem, hogy miért próbál meg úgy tenni, mintha alig ismerte volna? Igaza van, elolvastam azokat a leveleket, és nem „ismerősök" írták őket, akiket csak az érdekelt, hogy minél jobb jegyeket szerezzenek az iskolában. Négy nyáron keresztül minden héten írt neki! Meglátogatta otthon.

Piton lecsapta a levelet az íróasztalára, és felállt.

– Az több mint húsz évvel ezelőtt volt! Mit számít már?

– Azért számít, mert mindig mindenki csak az apámról beszél, de édesanyámról még soha egyetlen szót sem hallottam. Szinte semmit sem tudok róla. A nagynéném még a nevét sem volt hajlandó kimondani!

– Petunia – sziszegte Piton. – Az a … – Hirtelen elhallgatott, de nem elég gyorsan.

– Ó, igaz is, a nagynénémet is ismeri, ugye? – jegyezte meg Harry gúnyosan. – Egyszer egy csúnya pattanásügyet köszönhetett magának, nem igaz?

Piton felsóhajtott.

– Ahogy az imént rámutattál, Potter, meglátogattam az édesanyádat az otthonában. Valószínűtlen lett volna, hogy sikerül elkerülnöm a testvérét, főként mert az a szánalmas lány egyfolytában utánunk kémkedett. Azzal a bájitallal, amit az édesanyádnak főztem, hogy adja be neki, csak azt kapta, amit megérdemelt, ezt elhiheted.

– Erről nem kell győzködnie, professzor, és nem szükséges, hogy bármit is igazoljon. Én csak azt nem értem, hogy miért nem mondta el soha, hogy barátok voltak.

Piton összerezzenése ezúttal eltéveszthetetlen volt.

– Potter, ha az anyádról akarsz hallani, akkor kérdezd róla Lupint. Ők barátok voltak. Nem én vagyok az az ember, akivel beszélgetned kellene róla.

– Nos, a Tisztánlátás Itala, amit a nyáron főztem, másként vélekedik erről.

– Micsoda?

– Egy órával ezelőtt bevettem, és ezt mutatta meg.

Piton lehunyta a szemét, és az orrnyergét masszírozta.

– Potter, megmondtam, hogy légy vele óvatos!

– Úgy gondoltam, hogy óvatos vagyok. Azt vártam, hogy segíteni fog abban, hogy kitaláljam, hogyan győzhetném le Voldemortot, de úgy tűnik, az fontosabb, hogy megértsem, miért voltak maguk barátok az édesanyámmal.

Piton fájdalmas arckifejezéssel elfordult. Harry azonban nem volt hajlandó meghátrálni.

– Nem hajlandó semmit mondani? – kérdezte csendesen. – Maga ismerte őt. Én nem.

Piton lehunyta a szemét, majd ismét kinyitotta, majd visszafordult Harry felé, és ránézett.

– Azért voltunk barátok, mert az édesanyád szinte minden osztálytársunkkal baráti viszonyban volt. Okos volt, népszerű, társaságkedvelő. Mindenkivel kedves. – Piton félrenézett. – Még velem is. Ő volt az egyetlen igazi barátom.

– Negyedév utántól nem volt több levél. Mi történt?

Piton utálkozva megrázta a fejét.

– Összeálltam egy csapatnyi olyan háztársammal, akik finoman szólva nem kedvelték a mugliszületésűeket.

– A jövendő halálfalókkal – jegyezte meg Harry. – De miért? Maga félvér. Tudom, hogy nem érdekelte az aranyvérmánia. Miért barátkozott velük?

Piton ajka keserűen megvonaglott.

– Tényleg tudni akarod? Egyet találgathatsz.

Harryben rettenetes gyanú ébredt, és görcsbe rándult a gyomra.

– Az apám miatt?

– Az apád ellen való védekezésként, igen. Az első néhány roxfortos évben képes voltam helytállni vele és a barátaival szemben. Sokkal több átkot ismertem, mint ők. De sem az apád, sem Black nem volt buta. Negyedéves korunkra már le tudtak győzni. Ötödévesen elkezdtem saját bűbájokat alkotni, amiket felhasználhattam ellenük, csak hogy lépést tartsak velük. A bájitaltan könyvembe írtam őket, ami mindig nálam volt, de az a kis spicli, Pettigrew, észrevette a feljegyzéseimet, és elmondta a barátainak.

– Az egyik szombaton ebéd után, miközben éppen a könyvtárba tartottam, ő, az apád és Black megvártak egy elhagyatott folyosón. – Piton utálkozva felhorkant, ahogy felidézte az emléket. – Még csak meg sem átkoztak. Csak megragadtak, elvették a könyveimet és a pálcámat, majd bezártak egy seprűtárolóba. Csendbűbájt szórtak rá, hogy senki se hallhassa meg, ha esetleg segítségért kiabálnék, aztán otthagytak. Csak másnap reggel jöttek vissza, hogy kiengedjenek.

Harry eltátotta a száját.

– Az lehetetlen. Nem tűnhetett el annyi időre. Valakinek feltűnt volna, és szólt volna a tanároknak.

– Több mint tizenkilenc órát töltöttem abban a szekrényben, Potter, és nem, senki nem vette észre, hogy hiányoztam a vacsoráról, és nem töprengett el azon a tényen, hogy üres volt az ágyam. Hát nem érted? Senkinek sem hiányoztam, mert senki sem kedvelt.

Harry Pitonra meredt. Történetesen pontosan tudta, hogy milyen az, amikor az emberen keresztülnéznek. Az egész gyerekkorát úgy töltötte, hogy a nagynénje és a nagybátyja akkor volt a legboldogabb, ha úgy tehettek, mintha ő nem is létezne. Amikor a Roxfortba érkezett, minden megváltozott, de most elgondolkozott azon, hogy vajon milyen lett volna az élete, ha nem így történik – hogy milyen lehetett Piton élete.

– Természetesen az apád úgy gondolta, hogy remek tréfa volt – folytatta Piton keserűen. – Nevetett, és azt mondta, hogy szerencsés vagyok, amiért nincs szükségem láthatatlanná tévő köpönyegre ahhoz, hogy az iskolában ólálkodjak, mert már így is láthatatlan vagyok mindenki más számára. Ő és a barátai még csak büntetőmunkát sem kaptak azért, amit tettek, hiszen senki nem tudott róla, és ha bepanaszoltam volna őket, akkor csak az én szavam állt volna az övékkel szemben.

– De a legrosszabb az az önelégült mosoly volt az apád arcán, amikor visszaadta a bájitaltan könyvemet. Lerítt róla, hogy bőven volt ideje megtanulni a bűbájaimat. Ha egyáltalán bármi kétségem lett volna ezzel kapcsolatban, azt egyből a következő napon eloszlatta, amikor a Levicorpus bűbájomat használta egy elsőévesen, aki nekiszaladt a folyosón. Ott állt a középpontban, mint mindig, és miközben mindenki az okosságát dicsérte, bezsebelte az elismerést az én munkámért.

– De az alatt a hosszú, kényelmetlen idő alatt, amit a szekrénybe zárva töltöttem, megtanultam egy értékes leckét. Rájöttem, hogy szükségem van valakire, aki mellettem áll, úgy, ahogy az apád mellett a barátai. Amint erre az elhatározásra jutottam, a következő lépés már egyértelmű volt. Bizonyos mardekáros diákok már régebben egyértelművé tették, hogy csodálattal tekintenek a sötét varázslatok terén szerzett tudásomra, és örömmel üdvözölnének a köreikben. Nem csináltak titkot az aranyvérű előítéleteikből, de akkoriban nem is kérkedtek vele, és azt gondoltam, hogy nincs különösebb jelentősége. Szükségtelen mondanom, hogy tévedtem.

– Eleinte megpróbáltam fenntartani mind a csoporttal való kapcsolatomat, mind az édesanyáddal való barátságomat, de mindkét oldal neheztelt rám a megosztott hűségem miatt. Én egyiket sem akartam feladni. Lily kiérdemelte a hűségemet és a tiszteletemet, azonban, habár egyik mardekáros társamat sem neveztem volna a barátomnak, amikor velük voltam, az apád sosem mert megtámadni, vagy akár csak sértegetni.

– Végül a sötét varázslatok kivédése RBF-ünk utáni délutánon ért be a dolog. Bizonyára nem szükséges újra elmesélnem, mi történt aznap.

– Nem – suttogta Harry.

– Aznap döntöttem, hogy melyik útra lépek, és az édesanyáddal soha többet nem beszéltünk a tanórákon kívül. Két évvel később a társaimmal együtt halálfalóvá avattak.

Harry Pitonra meredt, és képtelen volt bármit mondani. Úgy érezte, mindjárt rosszul lesz.

– Most pedig, Mr Potter – folytatta Piton -, amennyiben úgy érzi, hogy eleget turkált már a múltamban, visszatérnék a tennivalómhoz.

Harry bólintott, és szó nélkül elhagyta az irodát. Menet közben megpróbálta meggyőzni magát arról, hogy Piton az egészet csak saját magának köszönheti. Ő választotta azt, hogy összebarátkozik a Mardekár ház fanatikus aranyvér-híveivel. Ő döntött úgy, hogy halálfalónak áll. Ám hiába Piton volt az, aki megválasztotta, hogy melyik útra lép, Harry nem tudta bebeszélni magának, hogy nem a saját apja üldözte végig rajta. Ha Pitonnak az a két választása volt, hogy egy csapatnyi zsarnokoskodó diák folyamatosan zaklatja, vagy hogy a Mardekár ház legkomiszabb tagjaihoz fordul védelemért, hibáztathatja-e azért, mert az utóbbi mellett döntött? A legrosszabb azonban az volt, hogy Harry tökéletesen megértette, hogy miért gyűlölte Piton James Pottert, és azon töprengett, hogy vajon az apja rádöbbent-e valaha, hogy az állandó kegyetlenkedése tette Pitont azzá, aminek hitte: halálfalóvá.



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)