Pióca a hálózsákban írta: AgiVega

[Kritikák - 5]

+++ betűméret ---


Ezt a novellácskát eredetileg édesanyám kapta tőlem karácsonyi ajándékként, most pedig Valentin nap alkalmából tárom a nagyközönség elé.

Igaz, ez nem száz százalékig fanfiction, mivel a saját könyvem, a Második Atlantisz alapján írtam, és a saját könyvemnek nem lehetek a rajongója, de végül is egy könyv alapján íródott, tehát vegyétek úgy, mintha félig-meddig fanfiction lenne. ;)

A történet erősen spoileres, tehát aki nem olvasta könyvet, nem mindent fog érteni – bár a lényeget valószínűleg anélkül is remekül megérti ;) Mindenesetre a regény ajánlott korhatára 12 év, de ennél a novellánál nem véletlenül tettem ki a 16-os korhatárt.

Köszönet M. Katinak és Ildinek a bétázásért!



Pióca a hálózsákban





Azt mondják, egy újszülött számára minden új, és az emberek világában Azaész még mindig igen gyakran érezte úgy magát, mint egy újszülött. Hiába töltött el egy napot Lantosékkal Írországban, az a néhány dolog, amit a Bunratty skanzenben látott, épp csak bepillantást engedett neki egy tágasabb világra nyíló kapun. Az a képzeletbeli rés azonban, melyen keresztül akkor bekukucskált az új világba, most fokozatosan szélesebbre és szélesebbre nyílt.

Már egy teljes napja Santorinin tartózkodott Elellel, és megcsodált minden hófehér házacskát és kéktetős templomot, s nem győzte magába tömni a halvát és a pisztáciát. Már Írországban is megállapította magában, hogy a felszíni ételek sokkal ízletesebbek a tengermélyieknél, de a görög specialitások fűszerezése még a Bunratty skanzenben fogyasztott almáslepényén is túltett.

Ahogy Thira város utcáit rótták kéz a kézben, Azaész minden sarkon rácsodálkozott az árusok portékáira: itt olívabogyó-mintás hímzett terítőket árultak, ott kéktetős templomokat ábrázoló törülközőket, amott pedig, egy a kalderára néző teraszon kirakatbábukon élénk színű ruhák virítottak.

– Na végre! Azt hittem, már sehol sem találunk ilyet! – sóhajtott fel Elel, és bevonszolta kedvesét egy boltba.

Azaész legszívesebben megkérdezte volna, hogy mi az, amit a lány ilyen kétségbeesetten keresett és most megtalált, de annyira elbódították az üzletben terjengő édeskés illatok, hogy elfelejtette, mit is akart mondani.

Egy viszonylag kicsi boltba jutottak, amely sokkal kevésbé volt színes, mint a többi: fehér polcsorok között sétáltak végig, a polcokon pedig pasztellszínű flakonok álltak, amelyeknek a rendeltetéséről Azaésznek fogalma sem volt.

– Elel… hol vagyunk? – kérdezte végül, mire egy vásárló, aki eddig háttal állt nekik és a flakonok között válogatott, megfordult, és úgy nézett rá, mintha meg lenne győződve róla, hogy a fiú nem épelméjű.

Lilla, észrevéve kéretlen hallgatóságukat, finoman arrébb vonta vőlegényét, és odasuttogta neki:

– Ez egy drogéria. Tudod, itt lehet olyasmiket kapni, mint a sampon meg a szappan…

– Á, a szappant azt ismerem! – csillant fel Azaész szeme. – Bár nálunk hínárkivonatból készül…

– Igen, volt hozzá szerencsém – húzta el a száját Elel. – Ezek itt igazi szappanok, és még az illatuk is finom, érzed? – tartott Azaész elé egy papírdobozt, amely valószínűleg nem zárt tökéletesen, mert a réseken keresztül az eddigieknél is erőteljesebb, édes illat csapta meg a fiú orrát.

– Tényleg kellemes – ismerte el. – Otthon is ilyen finom illatú szappanokat kellene csinálnunk…

– Hát, ha találsz az óceán mélyén hibiszkuszt – vonta meg a vállát Lilla. – Á, na ez az!

– Mármint mi az? – követte Azaész a menyasszonyát, aki ezúttal egy olyan polchoz lépett oda, amelyen aprócska, színes dobozkák álltak katonás rendben.

– Nem, nem… bordázott? Na neeeem! – mormolta Lilla, ahogy a szeme végigsiklott a kínálaton. – Pisztácia ízű? Hogy mit ki nem találnak!

– Elel, mit keresel? – vonta össze a szemöldökét Azaész. – Mik ezek az izék?

Menyasszonya azonban rá sem nézett, csak magában motyogott tovább:

– Nem, ez kicsi, nekünk királyi méret kell… aha! Na, ez jó lesz! – ezzel mindjárt három apró dobozkát dobott bele a karján függő, kis műanyag kosárba.

– Hogy mi lesz jó? – értetlenkedett Atlantisz hercege.

– Majd meglátod – villantott rá egy sejtelmes mosolyt Lilla, és már sietett is a pénztárhoz.

A pénztáros kisasszony egy szemüveges, feltűnően csinos, fekete hajú görög lány volt, akinek a kosár tartalma láttán azonnal magasba ugrott gondosan szedett szemöldöke.

– Biztos, hogy ezt a méretet szeretnétek? – kérdezte Eleltől, majd tamáskodó pillantással végigmérte Azaészt.

A fiú nem értette, kedvese miért villant a pénztárosnőre egy hamiskás vigyort, és miért csúsztatja karját vőlegénye dereka köré.

– Egészen biztos.

A pénztárosnő letolta szemüvegét az orra hegyére, és a szemüveg fölött ezúttal nem hitetlenkedő, hanem kutató pillantást vetett Azaészre. A fiúnak valamiért az volt az érzése, hogy ez nem pusztán kutató pillantás – volt benne valami… kéjsóvárság. Épp csak azt nem értette, miért.

– Elel, miért néz rám így ez a nő? – kérdezte. – És egyáltalán, milyen méretekről beszélgettek? Mik ezek az izék?

A görög lány felkacagott.

– Nagyon jóképű a barátod… de egy kicsit lökött, ugye?

Mielőtt Azaész felfortyanhatott volna, és kikérhette volna magának a lekezelő bánásmódot, Elel finoman a bordái közé könyökölt, majd így szólt:

– Csak külföldi a drágám. Náluk az ilyesmit máshogy csomagolják.

– Tényleg? – kerekedett el a pénztárosnő hatalmas barna szeme. – Hogyan?

– Ne haragudj, de mennünk kell. Sietünk – dobta oda Elel a fura dobozkák ellenértékét a pultra, majd egy erőteljes rántással vőlegénye tudtára adta, hogy valóban ideje indulniuk.

Ahogy kiléptek a boltból, Azaész egy fél percig kábán pislogott az erős napsütésben.

– De most komolyan, Elel… mi az, amit vettél? És miért nézett rám úgy az a lány?

Lilla ismét huncutul elmosolyodott.

– Csak várd ki az estét, szívem. Türelem, és megtudod.

o


– De anya! Ötszáz vendég? Hol fognak ezek elférni? – nyöszörgött Spiro, de hanglejtéséből már most tudni lehetett, hogy feladta a küzdelmet. Stavroula ugyanis hajthatatlannak bizonyult a vendéglista kérdésében.

– Ne sopánkodj, Spiro – jegyezte meg Azaész, szemét le sem véve a tévéről: életében először látott ilyen csodát, így egész délután és este el sem lehetett ráncigálni a képernyő elől. – Ötszáz nem is olyan vészes. Nekem több, mint kilencezer atlantiszi polgár fog részt venni az esküvőmön… ha valakinek, hát nekem volna okom panaszra.

– Ezt most úgy mondtad, mintha panaszkodni akarnál az esküvő puszta ténye miatt! – tette karba a kezét Lilla.

– Jaj, dehogy! – szakította el a tekintetét a tévé képernyőjéről Azaész. – Félreértesz!

– Aha…

– De komolyan! Hisz tudod, hogy el akarlak venni! Nekem te vagy a legfontosabb, Elel!

– Tényleg? Akkor hagyd a tévé bámulását, és gyere velem – állt fel a lány, és nyújtotta ki kezét a vőlegénye felé.

– De… de csak most kezdődött a vetélkedőműsor! – mutatott a képernyőre Azaész, majd Lilla kérlelhetetlen arckifejezése láttán sóhajtva felkászálódott a díványról. – Rendben. Hova megyünk?

– Az ágyba.

– Az ágyba? De hát még korán van az alváshoz!

– Jó ég, és még te nevezed magad Atlantisz legnagyobb nőcsábászának! – csapott a homlokára Aengus.

– Hogy? – értetlenkedett Azaész, ám mielőtt a tündér újabb csípős megjegyzésének céltáblájává válhatott volna, Lilla kézen fogta és kivonszolta a nappaliból.

A fiúnak pillanatról pillanatra nőtt a zavara és a bizonytalanság-érzete, mely akkor tetőzött, mikor kedvese betuszkolta őt a közös szobájukba, majd egy határozott mozdulattal ráfordította a kulcsot a zárra.

– E… Elel… mit csinálsz? Tegnap nem zártuk be az ajtót, amikor itt aludtunk…

– Hát persze, hiszen tegnap késő este érkeztünk, és olyan hullafáradtak voltunk, hogy valóban csak az alvásra tudtunk gondolni – válaszolt sejtelmes mosollyal a lány. – Most viszont…

– Most viszont? – nyelt egyet Azaész, és akaratlanul is tett egy lépést hátra, annyira megijesztette Lilla arckifejezése. Sosem látta még ezt a lányt ennyire… vadállatiasnak. Mit akarhat tőle?

Elel azonban nem hagyta áldozatát menekülni: mohó arckifejezéssel követte, míg a fiú rá nem eszmélt, hogy háttal a falnak áll, és a menekülési útvonalat elzárja a lány teste.

De hát miért is akarna menekülni? – tette fel magának a kérdést, és egy vékony hangocska a fejében gyorsan meg is válaszolta azt: Azért, mert tudod, hogy mit akar tőled, de fogalmad sincs, hogyan akarja. Félsz, hogy elbénázod.

Igen. Azaész, aki Atlantiszban Elel előtt huszonnyolc sellőnővel szeretkezett, beijedt a gondolatra, hogy ezúttal emberként, egy emberlánnyal próbálja meg ugyanazt. Még jól emlékezett élete első szexuális élményére, melyben egy nála majdnem tíz évvel idősebb, férjezett sellőnőnek köszönhetően volt része. Ügyetlen, tizenöt éves kölyök volt, de az az asszony elegendő tapasztalattal rendelkezett, s türelmesen tanítgatta, néhány alkalom után pedig már egészen elégedett volt az ifjú herceg teljesítményével. Elel azonban nem éppen „tapasztalt”, már ami a felszíni szexet illeti, hiszen saját bevallása szerint életében először ővele, Azaésszel volt együtt. Ebből pedig csak az következhet, hogy idefent még ő sem csinálta soha.

– Elel… izé… biztos vagy benne, hogy… ezt akarod? – nyögte ki végül, úgy érezve, hogy levegőt is alig kap, a lány ugyanis olyan közel hajolt hozzá, hogy csaknem összeért az orruk.

– Még szép, hogy biztos vagyok.

– De… de hát… te sem tudod, hogyan kell…

– De. Tudni éppenséggel tudom.

– Hogyan? – szaladt magasra Azaész szemöldöke. – Nem azt mondtad, hogy még sosem…?

– Az egy dolog, hogy nem csináltam, és egy egészen más dolog, hogy attól még elméletben minden csínját-bínját ismerem.

– Honnan?

– Könyvekből. A tévéből…

– A tévéből? – pislogott a fiú. – Mutatnak ilyesmit a tévében? Hú, akkor gyere, menjünk, és nézzük meg, hátha attól én is okosabb leszek! – Már éppen azon volt, hogy kiszabadítsa magát Elel „karmaiból”, a lány azonban megakadályozta a menekülését, és határozottan nekinyomta a falnak.

– Ha ilyesmit akarsz nézni a tévében, ahhoz még legalább három órát várnod kellene, az efféle műsorok ugyanis jó későn kezdődnek… de amúgy nem is biztos, hogy Spiróék tudnak fogni olyan csatornákat, amin adnak ilyesmit, úgyhogy kénytelen leszel az én ismereteimre hagyatkozni. És ne aggódj… nem annyira más idefent, mint odalent. Sőt… – duruzsolta Elel, és Azaész egyszerre csak megmerevedett, ugyanis a lány ujjait a nadrágjában érezte matatni.

– Poszeidónra, mit csinálsz?

– Életre keltem a piócát – somolygott Lilla, és az ajkát Azaész szájára tapasztotta. Mielőtt a fiú tiltakozhatott volna, olyan édes, borzongató és szédítő érzés vett erőt rajta, hogy úgy érezte, menten összecsuklanak a térdei, és csak kedvese tartja őt álló helyzetben. Ekkor eszmélt rá, hogy nem csupán ő maga áll, hanem… valami más is, és hogy a szédítő érzést nem csupán a csók okozza, sokkal inkább Elel ujjai.

Mi történik velem? – kiáltotta az agya, és erőnek erejével megszakította a csókot. Lihegve, elkerekedett szemmel meredt menyasszonyára, majd pillantása lejjebb csúszott, és döbbenten állapította meg, hogy Elel egészen a térdéig letolta a nadrágját, most pedig…

– Ezt… ezt hogy csináltad? Én… én nem is akartam, hogy…

– Nem akartad? Mit nem akartál? – kérdezte incselkedve Lilla. – Ahogy elnézem, szerintem nagyon is akartad…

– Dehogy! Legalábbis… én ezt nem értem. Hisz nem is adtam ki neki az utasítást, hogy ezt csinálja!

– Az utasítást? – csodálkozott a lány. – Úgy érted… Atlantiszban ez is kívánságra megy? Ha azt akarod, feláll, ha nem akarod, nem?

– Hát persze! – vágta rá Azaész, majd ismét elbizonytalanodva vetett egy pillantást lefelé. – Mármint… tizenhárom év alatt persze nem, és hatvan fölött sem, de… a kettő között… jobbára… igen. Ezek szerint… idefent… ez is máshogy megy? A piócának szabad akarata van?

– Hogy mije? – Elelből egyszeriben kitört a nevetés. Eleresztette vőlegénye legkényesebb testrészét, s gurgulázva borult a mellkasára.

– Mi olyan vicces? – kérdezte a fiú sértett hangon.

– A pióca… és a szabad akarat! Hát – húzódott hátra a nevetés könnyeit törölgetve –, sajnálom, édesem, de igen… nálunk ez van. Ha ő fel akar állni, feláll.

– De hát ez rettenetes!

– Gondolod? – rebegte Elel, és ismét kezébe vette a… dolgok irányítását. – Hmm?

– Hááááát… annyira… azért talán… mégsem… – nyögte Azaész, és önkéntelenül is lehunyta a szemét.

– Helyes. Akkor itt az ideje, hogy hálózsákba bújtassuk a kicsikét.

– Mibe? – pattant fel a herceg szeme.

– Hát, van, aki esőkabátnak nevezi, de szerintem egy hálózsák kényelmesebb, úgyhogy mi annak fogjuk nevezni, jó? – Lilla hamiskás vigyorral lépett el tőle, és felkapott az éjjeliszekrényről egyet a délelőtt vásárolt dobozkák közül.

– Ez meg micsoda?

– Óvszernek hívják.

– Nem azt mondtad, hogy hálózsák?

– Az egy metafora volt. Vagy… eufemizmus. Nevezd, aminek akarod.

– Hogy mifemizmus?

– Nem számít – legyintett Elel, és kihalászott a dobozból egy csomagocskát, majd némi nézegetés után megállapította, hogy hol és hogyan nyílik.

– Nahát, olyan, mint egy gyűrű... épp csak a közepe nem lyukas – jegyezte meg Azaész, mikor meglátta a csomagból előkerült kis tárgyat.

– Phh, még jó, hogy nem lyukas, akkor az egész nem érne semmit!

– Mégis... mire kell az ez izé?

Elel szégyenlős vigyorral megvonta a vállát.

– Emlékszel arra, amit a nem kívánt terhességekről mondtál nekem? Hogy Atlantiszban ilyesmi nem létezik?

Azaész bólintott.

– Azt mondtad, idefent létezik.

– Így van. Ez az apróság azonban megvéd tőle.

– Tényleg? Hogyan?

– Mint mondtam… belebújtatjuk a piócát.

– Ööö… jó. De ezzel hogy véd meg?

– Hát… nem engedi, hogy a spermiumok elérjék a petesejtet.

– Hogy mik a mit?

Elel a mennyezetre emelte a tekintetét és felsóhajtott.

– Oké, legyen bioszóra. Szóval a petesejt az énbennem van, abból lesz a kisbaba, ha találkozik a spermiummal, ami viszont belőled jön ki.

– Belőlem? Micsoda az a sperrium?

– Hogy is magyarázzam el, hogy megértsd? – ráncolta a homlokát Elel, majd hirtelen felragyogott az arca. – Megvan! Haltej. Az csak tudod, micsoda…

Azaész elpirult, és maga sem értette, miért. Az ilyesmi nem volt szokása, főleg nem a szexszel kapcsolatban. Régen volt már az, hogy szégyenlős szűz lett volna...

– Igen. Tudom, mi az.

– Na! Hát sok-sok spermium együtt képezi a haltejet.

– É… értem. Szóval… ez az izé – pillantott a fiú a parányi tárgyra Lilla kezében – benntartja a haltejet, és nem engedi, hogy beléd jusson?

– Bravó, felfogtad! Akkor most már felhúzhatom?

– Hát… ha akarod…

– Igen – búgta Elel –, akarom.

Azaészt ismét mámoros érzés kerítette hatalmába, ahogy menyasszonya ujjai matatni kezdtek odalent, de a mámoros érzéshez ezúttal valami furcsaság is társult. Nem volt éppen kellemetlen, csak más. Feszült egy kicsit.

– Hűűű… épphogy ráment. Még jó, hogy XL-eset vettem – jegyezte meg Elel. – És az az ostoba pénztároscsaj még azt hitte, túl nagy lesz!

Azaész megkockáztatott egy pillantást lefelé, és csodálkozva szemezett a „hálózsákba” bújtatott piócával.

– Ez… ez érdekes.

– És hasznos is. Sőt, mi több, állítólag kiviízű… de ugye nem haragszol meg, ha ezt a funkcióját ma még nem próbálom ki? – mozgatta meg a szemöldökét Elel. – Egyelőre maradjunk az alapoknál.

– Ööö… rendben. Pontosan… mik is az alapok? – nyelt egyet Azaész. Sejtelme sem volt arról, mi értelme van annak, hogy a „piócának” kiviízű „hálózsákja” legyen. Egyáltalán, mi az a kivi? Gyorsan elhessegette a gondolatot, és igyekezett visszafogni ideges remegését, bár ez cseppet sem volt egyszerű. Jól tudta, hogy most jön a dolgok kínos része, amikor úgy fogja érezni magát, mintha öt évvel fiatalabb és tökéletesen tapasztalatlan lenne. Sőt, már most úgy érezte magát.

– Nos, először is, ideje kibújni a ruhánkból. Éppenséggel vetkőztethetnénk is egymást, de… azt talán hagyjuk legközelebbre. Gyorsabban megy, ha mindenki maga vetkőzik. – Ezzel Elel neki is látott sorra ledobálni ruhadarabjait. Azaész egy fél percig tátott szájjal bámulta, míg ott nem állt előtte egy szál bugyiban.

– Hozzám képest túl vagy öltözve, drágám – jegyezte meg a lány egy csintalan mosollyal. – Gyerünk, még mielőtt elszáll az ihleted!

– Az… ihletem?

Elel félre nem érthető pillantást vetett vőlegénye legkényesebb testrészére.

– Úgy értem, addig vetkőzz, amíg még áll a zászló.

– Zászló? Az nem egy olyan izé, amit lenget a szél? Ezt nem lengeti – mutatott lefelé a herceg.

– Áh, az csak egy mondás, nem kell szó szerint venni! De ha nem megy egyedül, hát levetkőztetlek én téged. – Lilla közelebb lépett Azaészhez, és határozott mozdulatokkal lefejtette róla az ingjét, a nadrágját pedig még lejjebb tolta, míg a bokája köré nem csúszott. – Innentől te jössz. A cipődet csak nem vehetem le én…

– Ó… rendben – hajolt le a fiú, és kissé reszkető kézzel kibogozta a cipőfűzőjét, majd lerúgta a kényelmetlen lábbelit, végül pedig némi kalimpálás után a nadrágjától is megszabadult. – Hát… nincs rajtam több ruha. Most te vagy túlöltözve hozzám képest.

– Ja… – pirult el egy kicsit Lilla –, igaz. Nincs kedved levenni ezt rólam? – futtatta végig az ujjait a bugyi leheletvékony, fekete csipkéjén.

– Uh… de – bólintott Azaész, és még remegőbb kézzel kinyúlt, hogy finoman letolja kedvese csípőjéről a különös fekete anyagot. Egy pillanatig levegőt is elfelejtett venni, amikor a parányi ruhadarab a földre hullva valami különöset fedett fel Elel lába között. Ezt annak idején, a tengerparton nem láthatta, mikor a lány alulról levetkőzött, mert a pólója néhány centivel lejjebb ért, és épp eltakarta ezt a területet. – Ööö… nektek, földi lányoknak ott lenn is van hajatok?

– Igen – kuncogott Lilla. – De hát neked is van – pillantott a „pióca” fölötti szőke kis szőrcsomóra. – Csak talán az enyém dúsabb, és jobban látszik, mert…

– Vörös – sóhajtott Azaész, és maga sem tudta, miféle indíttatásra, de kinyúlt, hogy megcirógassa a különös helyen nőtt vörös tincseket. Lilla testén remegés futott végig, és a lábai mintha egy pillanatra össze akartak volna csuklani.

Ezt én csináltam vele? – tűnődött Azaész, és megismételte a műveletet, ezúttal egy kicsit határozottabban. A lánynak most valamiféle fojtott nyögés tört fel a torkán, és lehunyta a szemét.

– Még.

Azaésznek sem kellett több: ujjai bátrabban, erőteljesebben, mégis gyengéden simogatták kedvesét azon a bizonyos ponton.

– Beljebb.

Ahogy a herceg engedelmeskedett, ismét valami roppant különöset tapasztalt: Elel odalent olyan volt, mint egyes puha korallok, ráadásul… nedves! De mitől lett az?

Mielőtt bármit is kérdezhetett volna erről a sajátos jelenségről, a lány az övéhez szorította az ajkát, karjait pedig a fiú nyaka köré vonva hátrálni kezdett vele az ágy irányába – már amennyire ez lehetséges volt Azaész jobbjával a lába között.

Az ifjú herceg már szinte azt sem tudta, mi történik vele, az agyát elhomályosította valami hátborzongatóan csodálatos, ugyanakkor félelmetes érzés: a kudarctól való szorongás és az új felfedezésének izgalma alkotta furcsa egyveleg. Hagyta, hogy Elel magával vonszolja, és csak akkor döbbent rá, hova is jutottak, amikor a lány vádlija nekiütközött az ágynak, és estében Azaészt is magával rántotta: egyenesen saját magára.

A fiú ösztönösen – félig varázslattal – tompított az esés erején, és lihegve, négykézláb Elel fölé tornyosulva meredt le kedvesére. A lány ajkán érzéki mosoly játszott.

– Azt hiszem, ideje, hogy hasznát is vegyem annak a piócának… fenség, volna szíves?

– Ha megmutatja, pontosan hova csússzon be a pióca, ezer örömmel, kisasszony.

Elel megmutatta.

o


– Hát ez… ez… nem is találok szavakat – nyögte Azaész a mennyezetet bámulva. Lélegzete még mindig szapora volt, jobbja pedig finom kis köröket írt le Elel karján.

– Én sem – kuncogott a lány, futó puszit lehelve vőlegénye mellkasára. – Ugye, hogy jobb, mint odalent?

– Sosem gondoltam volna, hogy ezt fogom mondani, de igen – vigyorgott a fiú. – Mondjuk odalent se rossz…

– Nem, egyáltalán nem rossz… de itt… más.

– Poszeidónra, de mennyire más! – sóhajtott Azaész. – Itt valahogy sokkal… erőteljesebben lehet csinálni, mint odalent.

– Hát persze, mert itt nem akadályoz a víz közegellenállása.

– A micsodája?

Elel felkönyökölt és úgy nézett le kedvesére.

– Te sosem tanultál fizikát?

Azaész megvonta a vállát.

– Hát… mintha lett volna valami ilyen nevű tantárgyam, de sosem izgatott eléggé ahhoz, hogy bármit is megjegyezzek belőle. Szóval azt mondod, hogy emiatt a közegellenállás miatt tompábbak odalent a dolgok?

– Igen. Idefent viszont minden sokkal intenzívebb. Azt javaslom, ragadjunk meg minden lehetőséget, amíg idefent vagyunk, hogy ezt kiélvezzük. Hmm?

– Egyetértek – húzta magához Elel arcát Azaész, és alaposan megcsókolta. – Mondjuk mindjárt megismételhetnénk azt a… lovacskás figurát. Csodás, hogy idefent többféle pózban is lehet csinálni… alulról, felülről…

– Elölről, hátulról…

– Hátulról? – vonta fel a szemöldökét a herceg.

– Aha – kacarászott Lilla. – Azt hívják nálunk kiskutya-póznak.

– Lovacska, kiskutya… ezek mind állatok, ugye?

– Ühüm… ahogy a pióca is az – villantott rá egy sejtelmes mosolyt a lány, és a takaró alatt megragadta a szóban forgó „fenevadat”.

Azaész torkát valami artikulátlan hang hagyta el, amely félúton volt a nyöszörgés és a dorombolás között.

– Szóval… nem bántad meg, hogy tévénézés helyett inkább ezt a programot választottad? – duruzsolta Elel, miközben ujjai szorgalmasan dolgoztak a takaró alatt.

– Deeeehooogy! Sőt… tudod, mit? – lihegte lehunyt szemmel a fiú –, ez még az Esmeraldánál is jobb!

– Akkor… – húzódott kicsit vissza Elel, és kezdett kotorászni az éjjeliszekrényen –, azt hiszem, ideje kibontani egy újabb csomagocskát.

– Ez ma éjjel már a harmadik… ha így folytatjuk, nem marad belőle!

– Annyi baj legyen!

o


Két nappal később


A pénztáros lány kigúvadt szemmel meredt az elé tett kosár tartalmára. Ekkora halmot egyszerre még soha, senki sem vásárolt gumióvszerből, pláne nem az XL-es méretből. A kosárról felnézve két ismerős arcot pillantott meg.

– Ezek szerint… jó volt a méret? – kérdezte egy félmosollyal.

– Hát, fogjuk rá – rántotta meg a vállát a vöröses hajú lány a pult túloldalán. – De időnként tartottunk tőle, hogy elszakad.

– Hogy… elszakad? – pislogott a pénztárosnő.

– Aha – bólintott a szőke fiú. – Néha kicsit kényelmetlen volt. Biztos, hogy nem gyártanak egy számmal nagyobbat?



VÉGE






Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)