Hívj fel! írta: Khim

[Kritikák - 7]

+++ betűméret ---


Talán mégis eljött az alacsony férfiak ideje?

Erre a kérdésre még Tom sem tudott válaszolni, mindenesetre bíztató jelnek tűnt, hogy most azt a lányt támogatta haza, akibe amióta az eszét tudta, belé volt esve. Persze ennél ideálisabb helyzetet is el tudott volna képzelni, például, hogy kéz a kézben mennek, és néha szerelmesen összemosolyognak, vagy csak jóleső csendben sétálnak egymás mellett. De azt is rég megtanulta már, hogy nem lehet az ember telhetetlen.

Layla mintegy válaszként csuklott egyet, és megingott a lábán. Tom erősebben fogta körbe a derekát.

- Utálom az életet, utálok mindent! – nyögte Layla, és a szavai egyre jobban összemosódtak. – Minek élek?!

Talán a szavai szíven ütötték volna Tomot, ha nem hallja már ezt a kijelentést csak ezen a tíz méteren harmadszorra. Így válaszképp mélyet sóhajtott.

-… én… sohasem leszek boldog! Vissza kell mennem! – kiáltotta a lány, és apró termete ellenére meglepő erővel tántorodott az ellenkező irányba. Tomnak majdnem kicsúszott a kezéből, de csak majdnem.

- Ugyan már, miért mennél vissza? – kérdezte nyugodtan. Ez a jelenet sem először játszódott le, amióta elindultak hazafelé.

- Még megjavíthatom ezt a kapcsolatot!

- Nem javíthatsz már rajta semmit.

- Hogy mondhatsz ilyet?! – kiáltotta Layla magából kikelve. – Engedj el! Engedj már el, Tom! – Olyan erővel rántotta el a kezét, hogy az végül kicsúszott a fiú ujjai közül. Nekitántorodott egy bolti kirakatnak, és veszettül kezdett el kotorászni a flitteres táskájában. – Telefonálnom kell! – kiabálta közben hisztérikusan. – Hol a rohadt életben van ez a kurva mobil?!

- Ezt keresed? – kérdezte Tom rezzenéstelen arccal, ahogy felemelte a rikítórózsaszín, széthajtható készüléket, amiről egy hatalmas, műanyag szív lógott le, ráadásul halványan fluoreszkált az esti szürkületben.

- Az hogy kerül hozzád?! Mikor vetted el?! Add vissza! – Layla a mobil után kapott, de Tom hátralépett. – Add már vissza!

- Nem vagy beszámítható.

- Telefonálni akarok!

- Én majd felhívom apádat.

- Nem az apámat akarom felhívni! – sikoltotta a lány.

- Tudom, hogy nem őt akarod, de jelen pillanatban csak őt tárcsázhatod – válaszolta Tom továbbra is hűvösen. Layla amúgy is vörös arca mélybíbor színbe váltott a méregtől.

- Vagy most azonnal visszaadod azt a kurva mobilt, vagy tökön rúglak!

- Ilyen állapotban el sem találnád – válaszolta Tom, és zsebre vágta inkább a mobilt.

- Jól van! Nem érdekelsz! Akkor visszamegyek! – A lány el is indult visszafelé, miközben egyik kezével a kirakat üvegének támaszkodott.

- Ne menj vissza, Layla. – Tom elkapta a karját, amitől a lány összerezzent, és ismét nekitántorodott a falnak. – Csak hülyét csinálnál magadból.

- Nem érdekel.

- De engem igenis érdekel. Az a rohadék nem ér ennyit.

- De nekem igen – válaszolta a lány csendesen.

Tom lehunyta a szemét, és magában elszámolt ötig, nehogy a végén valami túlságosan erőszakos és sértő hagyja el a száját.

- Figyelj, mi lenne, ha mondjuk holnap vonnád felelősségre? Így még ha ki is dob, legalább nem másik negyven ember szeme előtt tenné.

- Szerinted ki fog dobni? – kérdezte a lány sírásra görbülő szájjal.

Tom biztos volt benne, emellett remélte is, de nem akart Laylának még több fájdalmat okozni, ezért helyette inkább azt mondta:

- Szerintem neked kellene kidobnod őt.

- Mi van?! Elment az eszed?! Mégis miért dobnám ki?!

- Talán mert épp az előbb láttad, ahogy enyeleg azzal a csajjal.

- Igen, de… ez nem jelent semmit!

Ahogy Layla sem jelentett neki semmit, Tom mindenesetre ismét bölcsen hallgatott.

- Akkor sem érsz el most semmit, ha jelenetet rendezel.

- Én nem akarok jelenetet rendezni, csak megbeszéljük a dolgokat…

- Persze, megbeszélitek. Gyere, keressünk egy buszt.

- De én nem akarok hazamenni!

- Amint hazaértél, visszakapod a mobilod, és felhívhatod. Rendben?

A lány habozni látszott, így Tom ismét megfogta a kezét, és húzni kezdte az ellenkező irányba. Végül engedett, így kéz a kézben indultak meg az utcán.

- Otthon felhívom és jól a fejére olvasok – szólt Layla. – Jól kifaggatom arról a csajról. Biztos nyomós oka van a dologra. Lehet, hogy a csaj külföldi, a külföldiek olyan közvetlenek tudnak lenni néha…

Hogyne, külföldi.

- Vagy a rokona! Végül is az a csók nem volt olyan mély, még akár szájra puszi is lehetett, mint egy köszönési forma.

Nagyon is mély volt az a csók, emellett a fenékmarkolászás sosem tartozott a köszönési formák közé.

- Az is lehet, hogy annyira holtrészeg, hogy összekeveri velem.

Duncan lehet, hogy ivott már pár sört azon az estén, de nagyon is józannak tűnt.

- Esetleg fogadásból van az egész!

Fogadáshoz képest nagyon is élvezte a helyzetet Duncan.

- Szerinted, Tom?

- Szerintem siessünk, mert lassan lekéssük az utolsó buszt is – válaszolta a fiú némi ingerültséggel a hangjában és megszaporázta a lépteit. Még egy szánalmas érvet nem akart már hallani Laylától, amivel mentegeti a barom barátja viselkedését.

A barom volt barátja viselkedését. A gondolatra Tom elmosolyodott.

Hiába siettek, végül az utolsó pár métert mégis futva kellett megtenniük. A buszsofőr türelmetlenül pillantott le rájuk, ahogy Layla imbolyogva, míg Tom zihálva felkapaszkodott a lépcsőn, majd még inkább elsötétült a tekintete, amikor Tom hosszú perceken keresztül kotorászott Layla táskájában, mire megtalálta a bérletét.

A busz gyári munkásokkal volt megtömve, akik nyolc óra kemény műszak után üveges szemmel bámultak ki a sötét ablakokon. Néhánynak azért mégis maradt arra ereje, hogy leplezetlenül végigmérje Laylát, amitől Tom kedve csak még borongósabb lett. Ismét kézen fogta a lányt, majd az egyetlen szabad helyhez rángatta a busz végében, és mielőtt tiltakozhatott volna, lenyomta a székbe, utána pedig úgy állt meg mellette, hogy minél többet kitakarjon meztelen lábaiból, és mélyen dekoltált felsőjéből.

- Utálom az esti buszokat – morogta inkább magának, mint Laylának, miközben a bérletet visszagyömöszölte a lány táskájába, azt pedig az ölébe dobta. Már így is épp elég megalázó volt neki, hogy a csillogós kis retiküllel kellett végigvonulnia a buszon.

- Miért voltál ott? – kérdezte Layla tompán. Az alkohol most már inkább csak bódította.

- Mármint hol? A bárban? – kérdezte Tom továbbra is idegesen, miközben végigjártatta a tekintetét a munkásseregen. Szerencsére senki sem figyelte őket.

- Te nem iszol alkoholt.

- Attól még eljárhatok szórakozni, nem? – morogta a fiú. Közben a busz meglendült alattuk, és gyorsan Layla székének támlájába kapaszkodott, nehogy elvágódjon.

- Sosem láttalak még errefelé – vallotta be Layla.

- Nem is nekem való hely. Borzasztó a zene, büdös, nagy a füst – Elhallgatott. Várta, Layla kérdez-e még valamit, de a lány már csendesen szuszogott, fejét nekitámasztva az ablaküvegnek. Örült neki, nem szívesebben osztotta volna meg vele az elfuserált randijának a történetét, amit épp az ő felbukkanása rontott el.

Holnap mindenképp bocsánatot kell kérnie Alexától.

Sajnálta a lányt. Talán picit közönséges volt, de mégis megértő, ennek ellenére Tom egy pillanatra sem bánta meg, hogy azonnal faképnél hagyta, amikor meglátta az erősen támolygó Laylát, ahogy vészjósló eltökéltséggel megindul Duncan felé. Alexa könnyen talál magának másik pasit, Layla viszont ki tudja, micsoda megaláztatásnak lett volna részese, ha Tom nem lép olyan gyorsan közbe.

Több mint fél órás volt az út, és már jelentősen megfogyatkozott az utasok száma, amikor Tom megrázta Laylát, majd ismét megragadta a karját és lerángatta a buszról.

Némán baktattak egymás mellett hazafelé. Layla végig a cipője orrát nézte, miközben úgy szorongatta kezében flitteres táskáját, mintha bármelyik pillanatban rablók támadhatnának rá, hogy ellopják tőle. Tom mellette zsebre vágott kézzel sétált, és be-bepillantott a sötét sikátorokba.

Néhány részeg randalírozó banda mellett is elhaladtak, akik vagy csak dülöngélve ücsörögtek az árokban, vagy pedig festékszórókkal írtak mindenféle trágár baromságot a falakra. Többen is megjegyzéseket tettek Laylára, de a lány nem vette őket magára. Még akkor sem nézett fel, amikor egyik közvetlenül eléjük vágott be. Ekkor Tom elkapta a karját és közelebb vonta magához, mire a részeg hangosan felröhögött, és megjegyezte, hogy milyen harcias öccse van. Gyökér. Még egy elmefogyatékos is megmondta volna róluk, hogy nem rokonok.

Maguk mögött hagyták a zűrös környéket, és húsz perc séta után lepukkant sorházaknál kötöttek ki. Layla akkor először szólalt meg:

- Félek felhívni.

Tom oldalt pillantott rá. Layla továbbra is a cipője orrát nézte, és kövér könnycseppek csorogtak végig az arcán. Az a barom nem érdemelte meg őket.

- Akkor ne hívd fel.

- És ennyi? – kérdezte Layla szívet fájdító keserűséggel. – Adjam fel? Kész?

Tom inkább nem szólt semmit. Nem az ő dolga volt, vagyis de, mégsem tehette meg, hogy úgy befolyásolja Laylát a döntésében, ahogy neki, Tomnak a legkedvezőbb.

- Menj aludni, aztán holnap meglátod.

- Mintha az alvás bármit is megoldana…

Ebben volt valami igazság.

Layláék kutyája – Kutya – lelkes csaholással üdvözölte a gazdáját. Tom kinyitotta a kaput a lánynak, mire a méretes, szürke dög a lábuknak dörgölőzött, amitől mindketten kibillentek az egyensúlyukból. Layla gügyögve vakarászta Kutya fülét, amit ő farokcsóválással köszönt meg.

Tom az ajtóig kísérte Laylát.

- Ne hagyj még egyedül – szólt a lány, és belecsimpaszkodott Tom karjába.

- Miért? Attól félsz, hogy az apád leszid?

- Attól nem félek, biztos vagyok benne, hogy leszid. De akkor is félek egyedül maradni a gondolataimmal.

- Nem maradsz velük sokáig egyedül, rögtön bele fogsz ájulni az ágyadba.

- Vagy telefonálni fogok… - tette hozzá Layla csendesen és rémülten. – Ordítozni fogok vele és bőgni, utána pedig még szörnyebbül fogom magam érezni! A bocsánatáért fogok esedezni, pedig marhára nem érdemli meg! Megint komplett hülyét csinálok majd magamból!

- Akkor ne telefonálj.

- De muszáj…! – nyögte a lány.

- Kapcsold ki. Úgysem tudod a PIN-kódod.

- De igen, tegnap megjegyeztem.

- A francba. Nálam sem maradhat…

- Annyira szerencsétlen vagyok! – suttogta Layla, majd kezébe temette az arcát, hogy minél jobban elfojtsa a sírást. Még csak az kellett volna, hogy az apja meghallja őket, és rájuk rontson. Arra Tom sem vágyott.

Tehetetlenül nézte, ahogy a lányt rázta a zokogás, és néha felhüppögött az ujjai közül. Azt kívánta, bárcsak rendelkezne szupererővel, hogy letörölhesse azt az önelégült vigyort Duncan arcáról, amit talán születése óta viselt magán. De nem volt szuperereje, legfeljebb intelligenciája, amivel nem nagyon harcolhatott Duncan kőagya ellen, és úgy tűnt arra sem volt jó, hogy megszerezze magának Laylát. Hacsak nem…

- Hívj fel engem.

- Tessék? – nézett fel Layla.

- Ha nagyon hívnod kell valakit, hívj engem. Majd szóval tartalak, hogy ne legyen időd Duncant felhívni.

- Nem tudom, hogy ez működhet-e…

- Egy próbát megér, nem?

Layla bizonytalanul nézett rá, de végül bólintott, Tom pedig visszaszolgáltatta a mobilt jogos tulajdonosának.

- Szép álmokat, Layla.

- Neked is… Hazasétálsz?

- Persze, nincs olyan nagyon messzire – vont vállat Tom könnyedén. Layla gyanakodva nézte, de végül ráhagyta. Előkotorta táskájából a kulcsát és kinyitotta az ajtót. Tom türelmesen várt.

- Köszönök mindent, Tom – mondta Layla egész halkan, majd becsukódott mögötte az ajtó.

A fiú mélyet sóhajtott, nehéz eldönteni, hogy a megkönnyebbülés miatt, mert a lány épségben hazatért, anélkül, hogy komplett idiótát csinált volna magából, vagy pedig a csalódottság szólt belőle. Megfordult, búcsúzásképpen megvakarta Kutya fülét, majd kisétált az apró előkertből, és bezárta maga után a kaput.

Ráérős léptekkel megindult az utcán. Kezeit ismét a zsebébe süllyesztette, szemeit pedig ezúttal az útra szegezte, de a gondolatai egész másfelé jártak. Igyekezett lezsernek és nemtörődömnek látszani, de igazából feszülten várakozott. Nem kellett sokáig, még kétháznyit sem haladt, amikor megzizzent a zsebében a mobil. Rögtön odakapott, de még várt egy kicsit, mielőtt előszedte volna.

A képernyőre esett a tekintete, és fáradt arcán széles mosoly terült el.



Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)