Harry Potter és a Leláncolt Lelkek írta: hetszinvirag

[Kritikák - 6]

+++ betűméret ---
<< >>


29. fejezet: Ahol óriások járnak

Harrynek fogalma sem volt róla, hová akar menni. Csak annyit tudott, hogy ki kell jutnia a Roxfortból, időt kell nyernie, hogy megeméssze a Dumbledore-tól hallottakat, és dűlőre jusson a saját érzelmeivel. Persze a varázsvilágban sehová sem mehetett, nehogy felismerjék, így inkább London nyüzsgő névtelenségét választotta.

Gondosan elkerülve a Grimmauld tér és az Abszol út környékét, Harry a mugli London szívébe hoppanált, ahová annak idején, a Halálfalók Réme után nyomozva Pitont is követte. Az emlék, hogy ítélőképessége milyen csúfos kudarcot vallott abban az ügyben, nem volt valami kellemes, de legalább biztos lehetett benne, hogy szabadon kóborolhat az utcákon, senki nem fogja felismerni. Csaknem egy órán keresztül céltalanul sétálgatott, remélve, hogy a fizikai fáradtság enyhíti majd a lelki fájdalmat, és igyekezett elfogadni azt a rettenetes igazságot, hogy milyen ára lesz Voldemort legyőzésének. De bármit is mondott Dumbledore, képtelen volt elhinni, hogy nincs más megoldás. A saját halálát könnyebb lett volna elfogadni, mint azt, hogy valaki mást kell feláldoznia, és minél többet sétált, annál inkább megerősödött benne az elhatározás, hogy nem fogja feláldozni Pitont.

Miközben buzgón törte a fejét, hogy mi lehetne az alternatív megoldás, Harry egyszer csak az előtt a kocsma előtt találta magát, ahol sok-sok hónappal ezelőtt Knight megszólította. Csaknem vacsoraidő volt, és mivel szomjas is volt, meg fáradt is, belépett a helyiségbe.

– Mit kérsz? – kérdezte a pultos.

– Sült kolbászt krumplival, és egy sütő… ööö, egy sört – felelte Harry.

A férfi kétkedően mérte végig a sovány tinédzsert.

– Hány éves vagy?

Harry felsóhajtott, és diszkréten előhúzta a pálcáját.

Confundus – mormolta.

A férfi pislogott egyet, majd kissé kifejezéstelenül elmosolyodott.

– Rögtön hozom.

A férfi elsietett, Harry pedig zsebre vágta a pálcáját, és odasétált az egyik sarokban álló kis asztalhoz. Lerogyott a székre. Tudta, hogy vissza kellene mennie a Roxfortba. A barátai aggódni fognak, amikor észreveszik, hogy kihagyta a vacsorát, de Harry még nem igazán akart visszamenni az iskolába. Egy mugli kocsmában ülve úgy tehet, mintha Voldemort nem létezne, vagy legalábbis mintha neki nem kellene kockára tennie a saját és a hozzá közel állók életét, hogy legyőzze a gonosz varázslót.

Mélabús gondolatait az szakította félbe, hogy megérkezett a vacsorája egy korsó habzó sör kíséretében. Ahogy Harry az ételre meredt, rájött, hogy egyáltalán nem éhes. Inkább a söröskorsóért nyúlt. Az ital keserű volt, de felmelegítette, amit Harry valahogy megnyugtatónak érzett. Ez a melegség jobb volt, mint az a hidegen sajgó rémület, ami Dumbledore irodájában vett rajta erőt, és azóta sem múlt el.

Harry az utolsó kortyot is felhörpintette, és érezte, hogy kissé enyhül a hideg szorítás. Kibámult az ablakon át a járókelőkre, és azon töprengett, vajon miféle hétköznapi gondokon jár az eszük. Jó eséllyel egyiküknek sem kell megmentenie a világot, vagy egyik barátjának a halálát okoznia.

– Még egy kört? – kérdezte a pultos még mindig mosolyogva, miközben elhaladt mellette, és Harry pohara felé biccentett.

– Igen, köszönöm.

---

A kocsmáros már nem kérdezett semmit, csak rendszeres időközönként megjelent, arcán ugyanazzal a kifejezéstelen mosollyal, és Harry üres poharát egy telire cserélte. Harry általában észre sem vette, hogy ez mikor történt. Csak üldögélt a kihűlt, érintetlen étel felett, reményvesztetten meredt a semmibe, és azon töprengett, mivel érdemelte ki az élettől ezt a sok nyomorúságot.

Éppen megitta az utolsó korsó sörét, amikor egy árnyék vetődött az asztalára, és ott is maradt. Harry felnézett, egy újabb korsó érkezésére számítva, és beletelt néhány pillanatba, mire felfogta, hogy a férfi, aki dühösen mered rá, nem a kocsmáros. Ahhoz, hogy beazonosítsa a feléje tornyosuló, fekete ruhás alakot, még néhány pillanatra volt szüksége.

– Maga! Maga meg mit keres itt?

– Én is éppen ezt akartam kérdezni – szólalt meg Piton. – El tudod képzelni, mennyien kutatnak utánad? Az egész Rendet mozgósítottuk.

Harry üres tekintettel bámult Pitonra, és próbálta megérteni, amit a férfi mondott, de úgy tűnt, az agya képtelen értelmet kapcsolni a szavakhoz. Pitonnak alighanem feltűnt a fiú zavarodott arckifejezése, mert összevonta a szemöldökét, és gyanakodva pillantott a Harry előtt álló üres pohárra.

– Mennyit ittál?

Harry pislogott, és megpróbálta összeszámolni, de sikertelenül. A poharára sandított, mintha azt várná, hogy rá lesz írva a válasz.

– Öö…

– Ó, Merlin szerelmére! – Piton megragadta Harry gallérját, és felhúzta a székről. Erősen markolta, és jól is tette, mivel ez volt az egyetlen, ami megakadályozta Harryt abban, hogy elvágódjon. Úgy tűnt, a lábai valamiért nem működnek megfelelően.

– Valami gond van? – lépett oda az asztalhoz egy tagbaszakadt férfi, aki alighanem a kocsma tulajdonosa lehetett.

Piton azonnal kapott az alkalmon, hogy a férfin töltse ki a haragját.

– Ez a fiú részeg! – közölte vádlóan.

A férfi meglepetten nézett Harryre.

– Csak egy vagy két korsó sört szolgáltunk fel a vacsorájához.

– Csakugyan? – húzta el a száját Piton. – Erre akár meg is esküdne?

A férfi dühbe gurult.

– Ki maga, hogy itt kérdezősködik?

– Ő a szén súnya, bonosz gájital tantanárom – kottyantotta közbe Harry segítőkészen. – És jobb, ha nem közözködik vele, mert megátkozza magát.

Harry figyelmeztetően a bártulajdonos felé lendítette az ujját, miközben megingott, és csak Pitonnak köszönhette, hogy nem esett el. Tanára a gondolataiba merülve bámult Harryre. Már a többi vendég is őket nézte. Volt, aki szórakoztatónak találta a jelenetet, mások helytelenítően ráncolták a homlokukat.

– A nagybátyja vagyok, és most hazaviszem – jelentette ki Piton összeszorított foggal, miközben előhúzott a zsebéből néhány ötfontos bankjegyet, és az asztalra dobta őket. A pénz láthatóan belefojtotta a tiltakozást a férfiba, aki félrelépett, és hagyta, hogy Piton átvezesse Harryt a kocsmán, majd ki az ajtón.

– Haza? – kérdezte csúfondárosan Harry, ahogy kiléptek a kocsmából. – Ha! Nekem nincs otthonom. Tudja, hogy a nagynéném azt mondta a szomszédoknak, hogy meghaltam?

– Természetesen az iskolába viszlek vissza! – csattant fel Piton türelmetlenül.

– Nem! Nem akarok oda visszamenni!

– Nem érdekel, hogy mit akarsz, Potter.

A haragnak sikerült áttörnie a Harry elméjét elhomályosító ködön. Összeszedte minden erejét, és kitépte a karját Piton szorításából. Sajnos az utca épp ezt a pillanatot választotta arra, hogy vad hullámzásba kezdjen, és Harry oldalra tántorodott. Majdnem a csatornában kötött ki, csak az mentette meg, hogy az utolsó pillanatban sikerült megkapaszkodnia egy lámpaoszlopban. Kótyagosan szorította a lámpaoszlopot, amíg az utca hullámzása többé-kevésbé lecsillapodott. Ekkor ügyetlenül kotorászni kezdett a zsebében, és előhúzta a pálcáját.

– Nem megyek magával sehová – közölte Harry lassan és tagoltan, miközben igyekezett szilárdan Pitonra szegezve tartani a pálcáját, ami bosszantóan nehéz feladatnak bizonyult. – Szóval menjen csak. Tudok vigyázni magamra. – Harry beletörődött, hogy képtelen a pálcáját Pitonra szegezve tartani, és csak elutasítóan legyintett vele, miközben arcát a lámpaoszlophoz nyomta.

– Kétségtelen – jegyezte meg Piton vontatottan, habár Harrynek fel sem tűnt a gúnyos hangnem. Utálkozva szemlélte a fiút, és úgy tűnt, legszívesebben csakugyan elsétálna, és otthagyná Harryt a lámpaoszlop társaságában. – Sajnos az én feladatom, hogy vigyázzak rád.

– Miért? – zsémbelődött Harry. – Miért mindig a magáé? Miért nem lehet soha olyasvalakié, aki kedvel engem?

– Azt hiszem, egyszerűen csak ilyen a mi formánk. Most pedig fejezd be ezt a bohóckodást, és gyere.

– Nem! – Harry ismét meglóbálta a pálcáját, de Pitont nem hatotta meg a fenyegetés. Sóhajtott egyet, majd előrelépett, elvette Harrytől a pálcát, és zsebre vágta. Azután elhúzta Harryt a lámpaoszloptól, és tovább vonszolta az utcán.

– Miért gyűlöl engem annyira?

– Én nem gyűlöllek téged, Potter. Azt utálom, amikor feltűnést keltesz.

– Na látja! Erről beszélek. Maga mindig kritizál.

– Csak azért, mert megérdemled. Nyilvánvalóan nem fogod fel, mekkora bajban vagy.

– De igen. Meg kell ölnöm Voldemort összes halálfalóját. Én nem akarom megölni azokat az embereket.

– Értem. Szóval azt találtad ki, hogy italba fojtod a bűntudatodat? Potter, hogy lehetsz ennyire gyenge? Már többször figyelmeztettelek, hogy ne hagyd, hogy az érzelmeid irányítsanak.

– Maga könnyen beszél. Maga nem szeret senkit. De én igen. Az nem különösebben érdekel, hogy meg kell ölnöm a halálfalóit. De magát miért kell megölnöm? Ez nem fair! Nem számít, mit teszek: bármennyire igyekszem, mindenki meghal, aki fontos nekem. És nem tudom megakadályozni..

– Potter, ez nem a te hibád. Ne hibáztasd magad.

Harry megtorpant, és Piton felé fordult. Piton vállára tette a kezét, és mivel alig bírt megállni a lábán, erőteljesen a férfira támaszkodott. Komoly tekintettel felnézett rá, majd botladozó nyelvvel a következőket mondta:

– Sajnálom, hogy szörnyetegnek neveztem. Úgy értem, többnyire szörnyetegként viselkedik, de szerintem csak azért, mert nem tudja, hogyan legyen kedves az emberekkel.

– Értékelem a bizalmadat. Most pedig gyere végre – Piton megpróbálta magával húzni Harryt, de Harry még jobban belekapaszkodott, és cinkosan suttogni kezdett.

– Tudja, mit gondolok? Szerintem maga nem mer kedvesen viselkedni másokkal, mert fél attól, hogy úgy sem kedvelnék, és könnyebb úgy csinálni, hogy mindenki utálja magát. De én nem utálom, perfesszor, még akkor sem, ha nem kedves. És sajnálom… annyira sajnálom. Nem akarom, hogy meghaljon, professzor. – Harry könnyekben tört ki, és Piton vállára hajtotta a fejét.

Potter! – Piton felháborodottan húzódott el, de vigyázott rá, hogy azért az eleséstől megóvja a zokogó és kissé kapatos fiatalembert. Sikerült Harry mindkét karját szorosan megragadnia, és megráznia a fiút. – Az ég szerelmére, szedd össze magad!

Harry abbahagyta a sírást, és Pitonra meredt. Habár szipogott, és egy kicsit hüppögött, a könnyeit sikerült visszatartania.

– Ó, Potter – mormolta Piton. Közelebb húzta Harryt, majd vele együtt megpördült, és mindketten dehoppanáltak.

A hoppanálás józanul kellemetlen volt. Harrynek azonban rá kellett jönnie, hogy részegen egyszerűen leírhatatlanul gyötrelmes. Csak egy pukkanás, és túl is voltak rajta, de Harrynek nem volt ideje arra, hogy szétnézzen, és nyugtázza a megjelenő erdőt. Egyszerűen ájultan rogyott Piton karjaiba.

---

Arra az érzésre tért magához, hogy valami nagyon nedves és nagyon érdes dolog ütemesen az arcához dörzsölődik. Amikor erőnek erejével résnyire nyitotta a szemét, Hagrid kutyája, Agyar nézett rá nagy barna szemekkel.

– Szia Agyar – nyögte ki.

Agyar boldogan lihegett, majd még nagyobb lelkesedéssel nyalogatta tovább Harry arcát.

– Hagrid, csinálna valamit azzal az állattal, mielőtt megfojtja Pottert? – szűrődött be Piton professzor hangja valahonnan Harry látóhatárán túlról.

– Agyar, gyere ide – szólt Hagrid. – Biztos, hogy semmire nincs szüksége, professzor?

– Csak négyszemközt szeretnék maradni Potterrel.

– Rendben. Nos, azt hiszem, akkor mi Agyarral megnézzük a thesztrálokat. Kicsit idegesek voltak ma este.

– Jó ötlet.

Harry még mindig félálomban hallotta, ahogy az ajtó nyílik majd csukódik. Néhány pillanattal később egy hűvös kezet érzett a homlokán. Kinyitotta a szemét, és megpróbált a fölé hajló férfira koncentrálni.

– Tessék, Potter. Idd ezt meg – szólalt meg Piton, és egy üvegcsét nyomott Harry ajkához.

Harry automatikusan kihörpintette a fiola tartalmát, mire az elméjét borító sűrű köd azonnal szétoszlott. Helyette azonban erős fejfájás és hányinger kerítette hatalmába. Harry lehunyta a szemét, és felnyögött. Miközben Piton hátat fordított neki, azon töprengett, vajon mit csinált vele a férfi. Harry gyomra eszeveszett kavargásba kezdett, és éppen csak sikerült kihajolnia az ágyból, mielőtt elhányta magát. De ez egy cseppet sem segített: továbbra is erős hányinger kerülgette. Harry ismét lehunyta a szemét, és elgyötörten nyöszörgött.

Evapores! – mondta Piton. A hátára fordította Harryt. – Ülj fel, Potter, meg kell innod ezt.

Harry kinyitotta a szemét, összerándult, majd megint becsukta. Vett néhány mély levegőt, azután megint megpróbálta. Ezúttal résnyire nyitotta a szemét, és felemelte a kezét. Úgy érezte, még a szobában lévő tompa fény is ki akarja égetni a szemét. Piton megragadta a karját, és ülő helyzetbe húzta.

– Idd meg ezt. Elmulasztja a fejfájást és a hányingert.

Harry vakon kinyújtotta a kezét, Piton pedig a kezébe nyomta a csészét. Harry egy hajtásra kiitta a tartalmát, és megkönnyebbülten nyugtázta, hogy Pitonnak igaza volt. A fejfájás és a hányinger azonnal elmúlt, mindössze némi gyengeséget és zavarodottságot hagyva maga mögött.

– Szolgáljon ez az eset tanulságul a mértéktelen alkoholfogyasztás hatásairól – rótta meg Piton. – Ha rajtam múlt volna, hagytam volna, hogy természetes úton múljon el a másnaposságod. Ennyit egész biztosan megérdemelnél az után a sok gond után, amit ma éjjel okoztál. Mennyire emlékszel belőle? - tette hozzá Harry kifejezéstelen tekintete láttán.

Harry összpontosított, miközben a köd utolsó foszlányai is szétoszlottak az elméjében.

– Az utolsó emlékem az, hogy bemegyek egy kocsmába, hogy egyek valamit.

Piton ajka megvetően megvonaglott.

– Sajnos inkább az ivás mellett döntöttél. Komolyan, Potter, még rólad sem hittem volna, hogy ilyen égbekiáltóan ostoba is tudsz lenni. Nem jöttél rá, hogy ez mennyire veszélyes? A nyilvános lerészegedés senkinek nem a legbiztonságosabb időtöltés, de neked… Ha Voldemort szolgái közül akár csak a legkétbalkezesebb halálfaló akad is rád, ebben a pillanatban már az ő társaságát élveznéd.

Harry nem válaszolt. Hát persze, hogy nem jött rá, milyen veszélyes dolgot művel. Abban a pillanatban csak egyetlen gondolat járt a fejében, és most, hogy ismét fel tudta idézni az esti eseményeket, óvatosan Pitonra emelte a tekintetét. A férfi tökéletesen nyugodt volt, és helytelenítő, dühös szemöldökráncolással figyelte őt.

– Professzor, beszélt magával Dumbledore?

Piton pislogott egyet a váratlan kérdés hallatán, majd felhúzta a szemöldökét.

– Természetesen.

Harry a férfira meredt. Elutasító hozzáállása egy cseppet sem győzte meg arról, hogy Pitonnak akár a leghalványabb fogalma is van arról, hogy miről beszél. Szerencsére úgy tűnt, Piton olvas a gondolataiban, és felsóhajtott.

– Tájékoztatott arról, hogy mire van szükség a Sötét Nagyúr legyőzéséhez – közölte türelmetlenül. – Most gyere. Legfőbb ideje, hogy megmagyarázd a viselkedésedet az igazgatónak.

Piton lendületes léptekkel az ajtóhoz sétált, és kinyitotta. Harry nem tudta, mit mondhatna, így szótlanul kilépett a kunyhóból. Piton közvetlenül a nyomában haladt, és gyors tempóban haladtak a kastély felé.

A közöttük feszülő csend rettenetes volt. Harry egy tucatnyi dolgot szeretett volna mondani, de úgy érezte, mintha valaki csendbűbájt szórt volna rá. Fogalma sem volt róla, hogyan kezdjen bele. Azután eszébe ötlöttek a Piton elméjébe tett látogatások, és az első alkalom, amikor sikerült tanára fiatalabb énjével beszélgetésbe elegyednie.

– Nem akartam berúgni – mondta Harry bocsánatkérő hangon.

Piton vetett rá egy oldalpillantást.

– Akkor mit akartál tenni egészen pontosan? Hátat akartál fordítani a háborúnak? Tényleg azt hitted, hogy egyszerűen elfuthatsz?

– Nem! Csak egy kicsit egyedül akartam lenni. Tényleg, hogyan talált rám? Követésgátló bűbájokat használtam.

Piton öntelten elmosolyodott.

– A Weasleyk szimatoló bűbája igencsak hasznos, még ők sem tudják, mennyire. Főként olyasvalaki számára, aki tisztában van a különféle vegyi anyagok egymásra gyakorolt, alig kimutatható hatásaival. Minden emberi testnek más a vegytana. Mindössze egy mostanában viselt ruhadarabra volt szükségem, amit a barátaid örömmel a rendelkezésemre bocsátottak.

Harry szeme előtt felrémlett a kép, amint Ron átnyújtja Pitonnak az egyik koszos zokniját, és inkább témát váltott.

– Miért pont Hagrid kunyhójába hozott?

Piton vállat vont.

– Nem akartalak abban az állapotban visszavinni a kastélyba, és úgy sejtettem, hogy Hagrid rendelkezik a megfelelő gyógyírrel.

Harry bólintott, majd mély lélegzetet vett.

– Szóval mit fogunk tenni Voldemorttal?

– Pontosan azt fogod tenni vele, amit elterveztél.

– Ha megteszem, maga meghal.

– Az nem a te gondod.

– Tehát úgy kellene tennem, mintha nem is érdekelne?

Piton felsóhajtott.

– Potter, az a tény, hogy a Sötét Nagyúr halála egyben az enyémet is jelenti, nem sok mindenen változtat. Szerinted számítottam arra valaha is, hogy túlélem az árulásomat? Már így is jóval tovább éltem, mint amit egykor lehetségesnek tartottam, és természetesen örömmel adom az életemet azért, hogy a világ megszabaduljon tőle. Ebben a háborúban mindannyian kockáztatjuk az életünket.

– Az egy dolog, ha az ember kockára teszi az életét, és elesik a csatában. Az meg egy másik, ha halálra van ítélve egy húsz évvel ezelőtt elkövetett hiba miatt!

– Az lényegtelen. Nyilván nem úgy tervezem, hogy majd üldögélek az irodámban, és várom, hogy holtan essek össze. Szándékom szerint csatában fogok elesni, és nincs kétségem afelől, hogy a halálfalók boldogan segítségemre lesznek ebben.

– Ez nem hangzik különösebben vigasztalóan.

– Ez a legtöbb, amit nyújtani tudok.

– De kell, hogy legyen valami más mód!

– Nincsen.

Harry tehetetlenségében a fogát csikorgatta.

– Honnan tudja? Hogyan adhatja fel anélkül, hogy legalább megpróbálna valami más megoldást keresni?

– Egyszerűen csak tudom. Nem fogom hamis reményekkel áltatni magam, és nem is fogok meghátrálni az elkerülhetetlen elől.

– Nem elkerülhetetlen! Minden átkot meg lehet törni! Ezt Knight professzor tanította nekünk. Csak azon múlik, hogy az ember megtalálja a megfelelő ellenátkot.

Piton hirtelen megtorpant, és szembe fordult Harryvel. Tekintetében Harry számára felismerhetetlen érzelmek lángoltak. Feltűrte a bal ingujját, és csupasz alkarját Harry orra elé lökte. A csaknem telihold fényében jól kivehető volt a Sötét Jegy.

– Ez nem egy átok! – fröcsögte Piton. – Hát nem érted? Ez a szolgaság jele: egy önként hozott döntésé, egy önként tett esküé, egy önként adott léleké. Az efféle kötést nem lehet megtörni.

– De nem volt tisztában azzal, hogy mit tesz.

– Azzal tisztában voltam, hogy alárendelem magam az akaratának. Az, hogy nem értettem, ez mit jelent, mindössze a saját ostobaságom volt.

– Tizenhét éves volt, és elkövetett egy hibát!

– Te is tizenhét éves vagy. Csatlakoznál a Sötét Nagyúrhoz, csak mert az osztálytársaid arra bátorítanak? Keveseknek adatik meg, hogy büntetlenül kövessék el a hibáikat. Nagykorú voltam, és nem éppen naiv. Több eszem kellett volna, hogy legyen. El tudod képzelni, miket láttam, Potter? Hogy miket néztem végig elégedettséget sugározva, csendes cinkossággal? Elmeséljem a részleteket?

– Nem!

– Akkor hagyd ezt abba! Nem érdemlem meg a sajnálatodat, és még kevésbé vágyom rá. Csak végezz vele, még mielőtt egy újabb bolond beáldozza az életét és a lelkét neki!

Piton hátat fordított, de mielőtt akár két lépést tehetett volna, Harry megragadta a karját.

– Valamit tisztázzunk – kezdte Harry dühösen. – Én nem sajnálom magát. Én törődöm magával. És, ha esetleg ez magának nem lenne világos, a kettő nem ugyanaz.

– Nem érdekel, minek hívod, Potter. Épp elég dolog miatt kell aggódnod anélkül is, hogy velem foglalkozol. Az én sorsomnak nincs jelentősége.

– Hogy hiheti ezt?

– Mert annak ellenére, hogy az egész életemet hazugságok között töltöttem, elég becsületes vagyok ahhoz, hogy elismerjem, a világ nem fogja megszenvedni a hiányomat, sőt igazság szerint jobbá válik tőle.

– Ne mondjon ilyeneket!

– Ez az igazság! Ezt az egész nyomorúságot nekem köszönheted, Potter. Nem érdemlem meg, hogy egy fikarcnyit is foglalkozz velem.

– Nem gondolja, hogy ez egy kicsit öntelten hangzik? Még ha el is nézi az apám és Sirius ostobaságát – amire általában nem hajlandó -, akkor is úgy tűnik nekem, hogy Pettigrew-nak és Voldemortnak is van némi köze a jelenlegi helyzetemhez.

– Potter, ne légy fafejű! Pontosan tudod, mire gondolok.

– Igen, tudom, és elegem van abból, eljátssza a mártírt a saját bűntudata oltárán! Már egy éve tűröm ezt az egészet.

– Nos, biztos vagyok benne, hogy már nem kell sokáig elviselned.

Harry összerezzent, Piton pedig ismét hátat fordított neki. Harry összeszorított foggal eredt a férfi nyomába. Elkapta Piton karját, és újra megállította.

– Komolyan azt gondolja, hogy az apám és az édesanyám egész mostanáig bujkáltak volna? – támadt neki Harry, utat engedve tehetetlen dühének. – Azt hiszi, így tettek volna, miközben a fél Rend elhullik a harcban? A Fidelius bűbáj sosem jelentett mindenható védelmet. Még ha képesek is lettek volna rá, hogy tíz éven keresztül bujkáljanak, én akkor is eljöttem volna a Roxfortba. Akkor is szembe kellene néznem Voldemorttal. Hát nem érti? Attól a pillanattól kezdve el akart kapni, hogy meghallotta a jóslatot, és ezen semmi nem változtathatott volna. Szóval ne hibáztassa többet saját magát! Nem maga tehet róla!

Piton kirántotta a kezét Harry szorításából.

Hagyd abba! – üvöltötte. – Miért nem vagy hajlandó megérteni? Ennyire vak vagy? Miért akarod az egészet még nehezebbé tenni?

Harry döbbenten meredt a férfira, akinek arcát eltorzította a harag. Nem először volt tanúja annak, hogy Piton dühében elveszti az önuralmát, de nem így, nem a fájdalomtól – egyetlen alkalmat kivéve. A férfinak egy sokkal fiatalabb megtestesülésén látta ugyanezt a kétségbeesett tekintetet, amikor az elméjében szembeszállt Piton legsötétebb oldalával. Most, miközben tanárára meredt, úgy érezte, mintha az idősebb Piton szemén keresztül a fiatalabbéba nézne.

– Perselus? – suttogta Harry.

Piton szeme tágra nyílt meglepetésében, de mielőtt szóra nyithatta volna a száját, a távolból hangos mennydörgés hallatszott, amitől mindketten összerezzentek. Piton azonnal körülnézett, Harry pedig felpillantott a felhőtlen égboltra. Hogy lehet ebből vihar?

– Vissza kell mennünk – jelentette ki Piton, és Harryt hátrahagyva ismét a kastély felé indult.

Harry gyorsan felvette a férfi tempóját.

– Mi a baj? – kérdezte, mivel érzékelte Piton feszültségét.

– Nem tudom biztosan.

Sietve átvágtak a holdfényben fürdő birtokon arra, ahol a távolban csendesen sötétlett a kastély. Piton tekintete fürgén cikázott fel-alá, egész a látóhatárig bejárva a birtokot, és Harry automatikusan ugyanígy tett, habár fogalma sem volt róla, hogy mit is keresnek. Csaknem félúton jártak a kastély felé, amikor Piton megtorpant, és oldalra biccentette a fejét, mintha hallgatózna.

– Professzor?

– Pszt – intette csendre Piton, és homlokráncolva összpontosított. Ekkor Harry is meghallotta, vagyis inkább megérezte. Szinte hihetetlenül mély moraj volt, mintha a csontjaiban vibrált volna, és ahogy hangosabbá vált, Harry rájött, hogy maga a föld remeg.

– Ez lehetetlen – suttogta Piton rémülten. Megpördült, és visszanézett az erdő felé, Harry pedig zaklatottan követte példáját.

Úgy tűnt, mintha az erdő életre kelt volna. A fák vadul hajladoztak, közöttük pedig, magasan föléjük tornyosulva sötét, árnyszerű alakok közeledtek, olyasfélék, amilyeneket Harry még sosem látott, de mégis azonnal felismerte őket: óriások.

– Menj – suttogta Piton. - A kastélyba. Indulj már!

Harry megfordult, és futásnak eredt. Piton is így tett, és olyan gyorsan szaladtak, ahogyan csak lábuk bírta. Azonban, habár Harry nem mert hátranézni, tudta, hogy az óriások gyorsan közelednek. A talaj már annyira remegett, mintha földrengés lett volna. Hirtelen fülsiketítő üvöltés hangzott fel. Harry kétségbeesett pillantást vetett hátra, és elöntötte a rémület.

Az óriások kijutottak az erdőből a nyílt területre, és egyenesen feléjük rohantak. Hatalmasak voltak, és tízméteres léptekkel haladtak feléjük. Harry ráébredt, hogy ő és Piton nem fognak tudni eljutni a kastélyig. Alighanem Piton is erre a következtetésre jutott, mert hirtelen lelassított.

– Menj tovább! – kiáltotta, miközben szembefordult a behatolókkal.

Harry megtorpant.

– Professzor, ne!

– Potter, azt mondtam, menj!

Harry kétségbeesetten nézett Pitonra, majd a közeledő óriásokra. Tisztában volt vele, hogy Piton elég időt nyerne neki, hogy biztos helyre jusson, és azzal is, hogy ha marad, azzal csak mindkettőjük életét feláldozza. Bocsánatkérő pillantást vetett Pitonra.

– Sajnálom – mondta, miközben előhúzta a zsebéből a pálcáját. – Képtelen vagyok rá.

Piton artikulátlanul felnyögött csalódottságában, de nem volt idő vitázni. Az óriások már csaknem utolérték őket, és úgy néztek ki, mintha kisebb hegyek közelednének. Piton felemelte a pálcáját, és Harry is követte a mozdulatot, azon töprengve, hogy vajon melyik bűbáj képes legalább lelassítani őket.

Abban a pillanatban egy bíborszínű csík villant meg előttük, és hirtelen ott állt Dumbledore, oldalán Fawkesszal. Magasra emelte a pálcáját, és egy varázsigét kiáltott, de Harry semmit nem hallott belőle az óriások döngő lépteitől. Azután Dumbledore feléjük fordult.

– A védőbűbáj nem fog sokáig kitartani. Siessünk!

Piton azonnal reagált. Megragadta Harry karját, és a kastély felé taszította.

Mozogj!

Harry, nyomában Pitonnal és Dumbledore-ral futni kezdett. Néhány pillanattal később a támadó óriások elérték Dumbledore védőbűbáját, és megtorpantak, képtelenek voltak továbbmenni. Dühödt üvöltésük fülsiketítően hasított bele az éjszakába, de Harry kényszerítette magát, hogy az előttük magasodó kastélyra összpontosítson. A kapui tárva-nyitva álltak, és a bejárati csarnok meleg, barátságos fénye bevilágította a lépcsőket.

Hirtelen hangos csattanás hallatszott a hátuk mögül, amelyet diadalittas ordítás követett, és Harry tudta, hogy a védőbűbáj összeomlott. A föld ismét megremegett, ahogy az óriások folytatták a rohamot, de Harry már tisztán látta maga előtt a kastély bejáratát. McGalagony köntösben állt az ajtóban, és elfehéredő ujjakkal markolta a pálcáját. Közeledtükre félrelépett, és Harry még jobban fokozta a tempót. Beviharzott a boszorkány mellett az előcsarnokba. Egy pillanattal később Piton és Dumbledore is átlépték a küszöböt, McGalagony pedig bevágta mögöttük a kaput. Harry még sosem látta ilyen rémültnek a házvezető tanárát.

Harrynek szúrt az oldala, és alig kapott levegőt. Piton szintén zihált, Dumbledore azonban épp csak egy kicsit gyorsabban vette a levegőt. Az idős varázsló a kapu felé fordult, és felemelte a pálcáját. Monoton hangon mormolt valamit, háromszor elismételte, majd elhallgatott, és leengedte a pálcáját.

Senki nem szólt egy szót sem. Harry hallotta, ahogy az óriások közeledtével egyre erősödött a mennydörgéshez hasonló moraj. Érezte, ahogy a kövek megremegnek a lába alatt, és a kintről beszűrődő zaj egyre hangosabban és egyre közelebbről hallatszott. Harry ösztönösen elhátrált a kaputól, de egyszer csak egy kéz megragadta a vállát, és megállította. Piton állt mellette, és bár sápadt volt, arcára vad eltökéltség ült ki, amiből Harry erőt merített. Érezte, ahogy az elszántság elnyomja a félelmét. Felemelte a pálcáját, készen arra, hogy bármi is jön, szembenézzen vele.

Egy pillanat múlva olyan csapás rázta meg a kaput, amelyről Harry tudta, hogy szilánkokra kellett volna zúznia, sőt még a bejárati csarnoknak is be kellett volna omolnia tőle. Azonban a kapu mégis kitartott. Egymás után záporoztak rá az ütések, ahogy az óriások is egyre dühödtebben üvöltöztek odakint.

Harrynek fogalma sem volt róla, hogy mennyi ideig tartott az ostrom. Örökkévalóságnak tűnt. Dumbledore mindeközben egy tapodtat sem mozdult, csak derűsen, ajkán játszadozó mosollyal meredt a kapura.

Az ütések végül abbamaradtak, és a dühös kiabálás ingerült zsémbelődéssé csitult. Mintha nem tudták volna, mihez is kezdjenek most, hogy nem sikerült elérniük a céljukat, vagyis földig rombolni a Roxfortot.

Ekkor egy új hang szakította meg az óriások artikulátlan panaszkodását. Egyértelműen egy másik óriáshoz tartozott, de olyanhoz, aki képes volt beszéd közben valódi szavakat megformálni. Harry fülét hegyezve figyelte, hogy mit mond.

– Gróp mutat nektek jobb helyet. Sok követ lehet lerombolni.

Harrynek leesett az álla a megdöbbenéstől. Hagrid féltestvére volt az.

– Gyertek Gróppal. Gróp megmutatja nektek.

Az óriások morgolódtak egy kicsit egymás között, majd ismét remegni kezdett a föld, ahogy elindultak. Harry hallotta, ahogy Gróp sürgető hangja és az óriások morgása egyre távolodik. Hamarosan teljesen elhaltak a hangok és a remegés is abbamaradt. Csend lett.

– Hahó, odabent! – hallatszott az ajtó másik oldaláról Hagrid rekedtes hangja határozott kopogtatás kíséretében.

McGalagony kinyitotta az ajtót, és a félóriás bekukucskált rajta.

– Mindenki jól van? – kérdezte nyugtalanul.

– Igen, Hagrid – felelte McGalagony megkönnyebbülten. Úgy tűnt, mintha őt magát is meglepné, hogy csakugyan így van. – Jól vagyunk. Mi történt az óriásokkal?

– Minden rendben – mondta Hagrid. – Elmentek. Gróp lefoglalja őket, amíg a Minisztérium értük nem jön.

Dumbledore felsóhajtott.

– Köszönjük, Hagrid – mondta elhaló hangon, majd lehunyta a szemét, és összeesett.

---

Az óriások támadása a kastély lakóinak nagy részét kiverte az ágyából, akik az igazgató összeesésének hírére a gyengélkedőre özönlöttek. A központi kórterem zsúfolásig megtelt emberekkel. A tanári karból szinte mindenki ott volt, és a diákok jó része is ott tömörült, a folyosón pedig még többen sorakoztak. Mindannyian arra vártak, hogy hírt kapjanak Dumbledore állapotáról.

Harry fel-alá járkált a privát betegszoba ajtaja előtt, képtelen volt nyugodtan ülni. Nem messze tőle Ron, Ginny és Hermione igyekeztek megvigasztalni Hagridot, aki egy olyan lehetetlenül kicsinek tűnő széken üldögélt, hogy Harry minden pillanatban azt várta, mikor fog összeroppanni Hagrid súlya alatt. A félóriás hangosan a zsebkendőjébe fújta az orrát.

– Az én hibám – ismételte legalább huszadszorra. – Hamarabb oda kellett volna érnem. Magamra kellett volna vonnom a figyelmüket.

– Hagrid, ha hamarabb vontad volna magadra a figyelmüket, akkor szétlapítanak – jegyezte meg Hermione gyakorlatiasan.

Hagrid szipogott.

– Az én hibám.

A privát betegszoba ajtaja kinyílt, és kilépett rajta McGalagony, nyomában Pitonnal. Mindketten kimerültnek és komornak tűntek.

– Egy kis figyelmet kérnék! – szólalt meg McGalagony, habár erre aligha volt szükség: mindenki lélegzetvisszafojtva meredt rá. – Az igazgató úr még mindig elég rosszul érzi magát, és legalább a következő egy-két napot a gyengélkedőn tölti. Azonban mindenkit szeretnék megnyugtatni afelől, hogy a múlt éjjel történt támadás nem fog megismétlődni. Extra óvintézkedéseket teszünk annak érdekében, hogy a Roxfort egyetlen diákját és tanárát se érhesse bántalom. Most pedig minden diákot megkérek arra, hogy térjen vissza a hálókörletébe, a tanárokat pedig arra, hogy gondoskodjanak arról, hogy ez a lehető leggyorsabban megtörténjen.

Miközben a többi tanár elkezdte kiterelni a diákokat a gyengélkedőről, Harry közelebb lépett McGalagonyhoz.

– Professzor…

– Mr Potter, jöjjön velem – előzte meg McGalagony Harry kérdéseit. Sarkon fordult, és elindult vissza a privát betegszobába, ahol Madam Pomfrey és Flitwick professzor az ágyon heverő, eszméletlen alak körül sürgött-forgott. Harrynek elakadt a lélegzete, ahogy Dumbledore-ra esett a pillantása. Olyan öregnek tűnt. Öregnek és törékenynek, amilyennek Harry sosem tudta volna elképzelni.

– Mi történt? – kérdezte suttogva Harry.

Flitwick válaszolt.

– Dumbledore professzor nagyon magas szintű mágiát használt, hogy megvédje a Roxfortot az óriások támadásától. Lényegében megcsapolta a saját varázs-és életerejét, és arra használta fel, hogy megerősítse a kastély védelmét. Ennek véghezvitele rendkívüli erőt igényelt, és drágán fizetett érte.

– Mennyire drágán?

A tanárok egymásra pillantottak.

– Mennyire drágán? – ismételte meg Harry, és tehetetlenségében a fogát csikorgatta. – Rendbe fog jönni?

– Nem tudjuk – felelte McGalagony. – Pillanatnyilag nem lehet megjósolni, hogy felépül-e.

– Úgy érti, hogy akár meg is halhat?

– Potter, mindent megteszünk, amit csak lehet.

– Ez nem válasz a kérdésemre!

– Potter! – csattant fel Piton. – Nem te vagy az egyetlen, aki aggódik érte.

Harry végignézett tanárai meggyötört arcán, és érezte, hogy elszáll a haragja. Mindannyian ugyanúgy aggódtak, mint ő, és nyilvánvalóan semmi szükségük nem volt arra, hogy még kiabáljon is velük.

Harry mély lélegzetet vett.

– Sajnálom. Meg tudják mondani, hogy mennyi esélye van, vagy legalább azt, hogy mikor fogjuk tudni?

– Nagyon kicsi az esélye, hogy túléli – válaszolt Piton csendesen. – Ha valami csoda folytán két nap múlva még mindig életben lesz, akkor fel fog épülni. Azonban sokkal nagyobb a valószínűsége annak, hogy addigra meghal.

Harrynek összeszorult a szíve, de csak szótlanul bólintott, és ismét Dumbledore-ra nézett. Ő volt az az ember, akitől olyan régóta függtek, aki olyan régóta volt a Voldemort elleni védőbástyájuk. Szinte elképzelhetetlennek tűnt az, hogy elveszíthetnék, de mégis, Harry gondolatai már azt az eshetőséget járták körbe. Visszafordult McGalagonyhoz és Pitonhoz.

– Mi történik, ha meghal?

Mielőtt bárki válaszolhatott volna, valahonnét a gyengélkedőn kívülről hatalmas robaj hallatszott, amelyet kiabálás zaja követett.

McGalagony ingerülten felsóhajtott. – Az ég szerelmére! Mi történt már megint? – Kisietett a gyengélkedőről, nyomában Pitonnal és Harryvel.

Kint a folyosón sokkal hangosabb volt a lárma, aminek a forrása felé igyekeztek. Ahogy közelebb értek a fő lépcsőházhoz, Harry már ki tudta venni Hagrid felháborodott kiabálását az alattuk lévő bejárati csarnokban.

– Egy lépéssel sem mehet tovább! Nem, amíg McGalagony professzor azt nem mondja, és amíg én itt vagyok, hogy megállítsam!

Rengeteg diák és tanár álldogált ott, akik nyilvánvalóan megtorpantak útban a hálótermük felé, hogy megnézzék a veszekedést. McGalagony átvágott a tömegen, egészen a lépcső tetejéig, ahonnan szemügyre vehette a lent zajló jelenetet. Harry közvetlenül mögötte állt, és ő is lenézett a nő válla fölött. A bejárati csarnokban egy tucatnyi auror állt, élükön Ian Dayjel és Percy Weasleyvel. Hagrid föléjük tornyosult, és elállta a lépcsőhöz vezető utat. Bimba professzor a vadőr mellett állt, és hasonlóan megbotránkozottnak tűnt.

– Mit jelentsen ez az egész? Csattant fel McGalagony.

Day felnézett, és karótnyelten elmosolyodott.

– McGalagony asszony, jól értettem a vadőrüket, az igazgató csakugyan gyengélkedik?

– Úgy van.

– Ez esetben ezt önnek adom át helyette. Weasley.

Day átadott Percynek egy díszes arany pecséttel lezárt pergamentekercset, Percy pedig engedelmesen felsietett a lépcsőn, és átnyújtotta McGalagonynak. Az igazgatóhelyettesnő feltörte a pecsétet, széttekerte a pergament, és olvasni kezdte.

– Amint látja – jegyezte meg Day fontoskodó hangnemben – ez egy elfogatóparancs Harry Potter és Perselus Piton ellen.

Piton és Harry gyors pillantást vetettek egymásra McGalagony háta mögött, miközben Day folytatta.

– Mindketten Ő Akit Nem Nevezünk Nevén közismert célpontjai, és a Minisztérium álláspontja szerint a ma esti támadás a sötét erők próbálkozása volt arra, hogy elfogja őket. Veszélyt jelentenek erre az iskolára, valamint egészében véve a társadalomra, ennélfogva a közjó érdekében őrizetbe vesszük őket.

Döbbent csend ereszkedett a teremre. Még Hagrid is annyira megdöbbent, hogy mindössze szájtátva meredt Dayre. McGalagony azonban egyszerűen csak visszaadta a letartóztatási parancsot Percynek, és nyugodt tekintettel lenézett Dayre.

– Nem.

Day kelletlenül lebiggyesztette az ajkát.

– Ez nem kérés.

– Ebben biztos vagyok. De ha azt gondolja, hogy félreállok, és hagyom, hogy egy ujjal is hozzáérjen bárkihez ebben a kastélyban, akkor maga még tébolyultabb, mint gondoltam.

– Az igazságszolgáltatás akadályozása komoly bűntett, McGalagony asszony.

– Igazság! Hogy merészeli? Magának fogalma sincs arról, mit jelent az a szó, hogy igazság. Tűnjön innen, és vigye magával a talpnyalóját és a többi bérencét is!

Day és az aurorok előhúzták a pálcájukat.

– Csakugyan készen áll arra, hogy szembeszálljon velem?

Válaszul McGalagony is előhúzta a pálcáját, és így tett minden jelenlévő diák és tanár is. Ötszörös túlerőben voltak Day csapatával szemben.

McGalagony elmosolyodott.

– Ma este már elbántunk egy sereg óriással. Csakugyan próbára akarják tenni a szerencséjüket?

Day szeme haragosan összeszűkült, de nyilvánvalóan több esze volt annál, mintsem hogy szembeszálljon a dühödt tömeggel. Leeresztette a pálcáját.

– A Minisztérium kijárási tilalmat rendel el az iskolában. Senki sem hagyhatja el a területét, amíg át nem adják a szökevényeket. Ha továbbra is akadályozzák a törvény szellemében tevékenykedő minisztériumi dolgozók munkáját, azért mindenki, aki a kastélyban tartózkodik, felelni fog. Gondolkozzon el ezen, McGalagony asszony, és bizonyára rá fog jönni, hogy az együttműködéssel jobban jár.

Day sarkon fordult, és kiviharzott a kastélyból. Percy leszáguldott a lépcsőn, majd ki az ajtón a főnöke után, olyan méltóságteljesen, amennyit csak meg lehet őrizni fejvesztett menekülés közben, ami nem túl sok. Végül az aurorok is távoztak, és amint az ajtó becsukódott mögöttük, az egész terem éljenzésben tört ki, ahogy a diákok gratuláltak egymásnak, amiért a betolakodók második hullámát is visszaverték.

McGalagony viszont nem tűnt elégedettnek. Amikor Pitonhoz és Harryhez fordult, őszinte aggodalom látszott a szemében. Egyik kezét Harry, másikat Piton karjára fektette, és arrébbhúzta őket a tömegtől.

– Hamarosan vissza fog jönni, és amikor megérkezik, maguk már nem lehetnek itt.

– Akkor elmegyünk – mondta Harry. – Akár indulhatunk is.

– A gond az, Potter, hogy az iskola területéről nem tudunk dehoppanálni – jegyezte meg Piton. – Habár megpróbálhatunk elmenekülni, de Day és az aurorok bizonyára épp erre várnak, és pillanatok alatt kapnak erősítést. Lehetséges, hogy sikerülne átverekedni magunkat rajtuk, de az esélyeink nem túl kedvezőek.

– Kijuttatjuk magukat, még ha a főbejáratig is kell harcolnunk velük, Perselus – jelentette ki McGalagony eltökélten.

– Ez nem túl vonzó lehetőség. Az iménti engedetlenségét még meg tudja magyarázni azzal, hogy feszült idegállapotban volt az óriások támadása után. De ha igazi harcba keveredik Day embereivel, minden joga meglesz arra, hogy letartóztassa magát.

– Gondolja, hogy érdekel? – kérdezte McGalagony. – Nem adom meg magam annak az átkozott embernek.

Nem is ezt javaslom. De bármennyire is csodálom a griffendéles bátorságot, semmi szükségünk nincs arra, hogy az egész tanári kar, a diákokról nem is szólva, az Azkabanba kerüljön.

– Akkor mit javasol? – kérdezte ingerülten McGalagony. – Talán seprűre akar pattanni, és kirepülni a Csillagvizsgáló Toronyból? Mintha arra nem számítana Day?

– Talán némi mardekáros megközelítésre lenne szükségünk – jegyezte meg Harry elgondolkodva.

McGalagony és Piton meglepetten pillantottak Harryre, aki elmosolyodott.

– Menjünk, én tudok egy kijáratot.

Harry a második emeletre vezette őket, a félszemű boszorkány szobrához. Megkocogtatta a szobrot, mire feltárult a rejtett nyílás, és a mögötte húzódó titkos folyosó.

Piton és McGalagony bepillantottak a járatba, majd vádló tekintettel Harryre néztek.

– Potter! – kiáltott fel McGalagony méltatlankodva.

– Most ne panaszkodjon nekem arról, hogy megszegem a szabályokat – jelentette ki Harry, miközben ingerülten meredt a házvezető tanárára.

McGalagony sóhajtott egyet, de megenyhült.

– Hová vezet? – kérdezte Piton.

– Roxmortsba. Itt kisurranhatunk, Day nem fog minket észrevenni.

Piton bólintott, és McGalagonyhoz fordult.

– Mondja meg Daynek, hogy átgondolta a dolgot, házi őrizetbe vett minket, és hajlandó átadni neki. Amikor megérkezik az aurorjaival, és felfedezi, hogy eltűntünk, azt állítja majd, hogy fogalma sincs, hogyan menekültünk el. – Piton Harryre nézett. – Végtére is történtek már ilyen dolgok ebben az iskolában.

McGalagony önelégülten elmosolyodott.

– Vigyázni fogok, hogy roppant meglepett legyek, és roppantul fogok sajnálkozni.

– McGalagony professzor! – rohant feléjük Neville lélekszakadva. – Day errefelé tart, ötven aurorral. Bármelyik percben itt lehet.

McGalagony komoran bólintott.

– Mondja meg a diákoknak, hogy mindenki menjen a hálókörletébe, azonnal.

Neville értetlenül pislogott.

– De…

– Tegye, amit mondtam, Mr. Longbottom!

– Minden rendben, Neville – mondta Harry. – Mi eltűnünk, mielőtt ideérne. De nem fog örülni, úgyhogy mindenkinek mondd meg, hogy térjen ki az útjából.

Neville bólintott, és elrohant.

McGalagony Harryre és Pitonra nézett.

– Jobb lesz, ha megyek, és találkozom vele, maguknak pedig ki kell jutniuk innét. Sok szerencsét. – Azzal sarkon fordult, és Neville után sietett. Harry a nő után bámult, majd Pitonra nézett, aki a titkos folyosót méregette.

– Mindig is sejtettem, hogy ez a szobor rejteget valamit – jelentette ki Piton halvány, diadalittas mosollyal. – Csak utánad, Potter.

Harry bemászott a járatba, de megtorpant, amikor egy távoli dörrenés moraja visszhangzott fel a folyosón. Azon töprengett, vajon mit fog tenni Day és a hadserege, amikor észreveszik, hogy ő és Piton eltűntek.

– Tudnak magukra vigyázni, Potter. Csak veszélybe sodorjuk őket a késlekedéssel.

Harry bólintott, és beugrott a folyosóba. Piton követte, majd lezárták maguk mögött a bejáratot. Fényt gyújtottak pálcájuk hegyén, és elindultak a szűk folyosón.

– Hová vezet pontosan? – kérdezte Piton halkan.

– A Mézesfalásba. A pincében lyukad ki.

– Szóval így sikerült harmadévben észrevétlenül kijutnod Roxmortsba, majd vissza.

Harry habozott, de tudta, hogy nevetséges lenne letagadni. Arról nem is szólva, hogy immár jelentéktelennek tűnt az ügy.

– Igen.

– Néhány percig szótlanul gyalogoltak, majd Harry megkérdezte:

– Mit gondol, mikor adja fel Day az utánunk való kutatást?

– Ez lényegtelen. Nem mehetünk vissza a Roxfortba, amíg letartóztatási parancs van érvényben ellenünk.

Harry egy darabig csendben volt, és ezen az elkeserítő tényen rágódott. Végül halkan megkérdezte:

– Mit gondol, Dumbledore tényleg meg fog halni?

Piton felsóhajtott, és ugyanolyan halkan válaszolt:

– Nem tudom. Albus korunk legnagyobb varázslója, de mindenkinek megvannak a maga korlátai.

–Mi történik, ha meghal?

Piton nem válaszolt azonnal, ezért Harry unszolni kezdte.

– Ő az egyetlen varázsló, akitől Voldemort valaha is félt. Mi történik, ha ő már nem lesz?

– Semmi jó.

A folyosó egy lépcsőnél ért véget.

– Itt vagyunk – mondta Harry. – Bárcsak nálam lenne a láthatatlanná tévő köpönyeg.

– Nincs rá szükség. Kijutottunk az iskola védőbűbájainak hatásköréből. Innen már hoppanálhatunk. A főhadiszálláson találkozunk.

Harry bólintott, és mindketten dehoppanáltak. A Grimmauld tér tizenkettő udvara melletti sikátorba érkeztek, és óvatosan a ház feljárójához sétáltak.

Dobby nyitotta ki az ajtót, és a könyvtárba vezette őket, ahol Remus, Mordon és Tonks a kandalló előtt szorongtak.

– Szüksége van valami segítségre, Minerva? – kérdezte Remus.

– Nem, nincsen. Day magán kívül van, és azzal fenyegetőzik, hogy építőköveire szedi szét a kastélyt, de hamar rá fog jönni, hogy a Roxfort tud magára vigyázni. Gyorsan rá fog unni. Csak tájékoztatni akartam magukat a helyzetről, meg szólni, hogy figyeljék Perselust és Pottert.

– Már itt is vagyunk – szólalt meg Harry.

– Szép munka, Potter! Felelte McGalagony, hangjában őszinte büszkeséggel. – Ötven pont a Griffendélnek.

Azután ismét Remusra pillantott.

– Akkor én el is búcsúzom. Jelentkezem, ha Day elment.

McGalagony arca eltűnt a tűzből, Remus pedig Pitonhoz és Harryhez fordult.

– Úgy hangzik, mintha mozgalmas éjszakátok lett volna.

– És egy még mozgalmasabb nap áll előttünk – felelte Piton.

Remus bólintott, és enyhe ránc jelent meg a homlokán.

– Gyertek, igyunk egy teát.

Remus a konyhába vezette őket, ahol egy nagy kanna forró tea várt rájuk némi szendviccsel és süteménnyel. Már éjfél is elmúlt, és Harryt hangosan megkorduló gyomra emlékeztette arra, hogy nem vacsorázott. Leült, és maga elé vett egy szendvicset. Piton és Remus csatlakozott hozzá, habár mindketten csak teát ittak.

– Minerva beszámolt a támadásról, és Dumbledore állapotáról – mondta Remus. – Mordon tájékoztatja a Rend többi tagját, Tonks pedig felveszi a kapcsolatot az aurorok között található szövetségeseinkkel.

– Jó – felelte Piton. – Volt bármi szokatlan tevékenység?

– Nekem semmi ilyesmiről nincs tudomásom, de majd Arthur megmondja, hogy a Minisztérium kiszagolt-e valamit.

– Mindentől függetlenül meg kell terveznünk a következő lépéseinket.

Remus gyors pillantást vetett Harryre.

– Ez bizonyára várhat legalább reggelig, Perselus.

– Nem engedhetjük meg magunknak ezt a luxust. Megeshet, hogy Dumbledore reggel már nem lesz életben.

Harry lenyelte az utolsó falat szendvicsét, és leöblítette egy kis teával.

– Mit kell megterveznünk?

Piton és Remus egymásra pillantottak, de egyikük sem válaszolt.

Harry türelmetlenül felsóhajtott.

– Ha van valami köze hozzám, akkor feltételezem, hogy tudnom kell, szóval mi lenne, ha valaki egyszerűen elmondaná nekem?

Remus Harryre nézett, és bocsánatkérően elmosolyodott.

– Azok az óriások nem maguktól határozták el, hogy megtámadják a Roxfortot, Harry. Nem elég okosak hozzá. Alighanem Voldemort bujtotta fel őket.

– Kétségtelenül arra számított, hogy Dumbledore kivédi a támadást – tette hozzá Piton. – És mostanra már azt is tudja, hogy eközben Dumbledore megsérült.

– Gondolja, hogy megpróbálkozik valamivel, amíg Dumbledore a gyengélkedőn van? – kérdezte Harry nyugtalanul.

– Nem, amíg életben van, addig nem. A Roxfortot erőteljes bűbájok védelmezik, melyek közül sokat Albus hozott létre, és amelyek akkor is hatékonyak maradnak, ha ő magatehetetlen.

– Senki nem tud átjutni rajtuk, Harry – mondta megnyugtatóan Remus. – Az óriásoknak csak azért sikerült, mivel kivételes módon ellenállóak a mágiával szemben. Senki más nem lett volna képes hozzájuk hasonlóan behatolni az iskola területére. Még maga Voldemort sem.

– De ha Dumbledore meghal, akkor megszűnnek a védőbűbájok? – vetette fel Harry?

– Legalábbis épp elég közülük ahhoz, hogy a Roxfort kiszolgáltatottá váljon – bólintott rá Remus.

– Akkor hát hogyan fogjuk megerősíteni ezeket a bűbájokat?

Ismét érezhető habozás fogadta a kérdést, majd Remus felsóhajtott.

– Sehogyan. Egyedül Dumbledore képes olyan védőbűbájokat létrehozni, amin Voldemort nem tud átjutni.

– Azt is meg kell értened, Potter, hogy a Sötét Nagyúr mindig is különösképpen vonzódott a Roxforthoz – mondta Piton. – Nem csupán Mardekár Malazár kamrája található ott, de a Roxfort egyben Nagy-Britannia legöregebb varázsló létesítménye is. Eddig egyedül a Dumbledore-tól való félelme tartotta vissza attól, hogy az iskola ellen induljon. Amennyiben Albus meghal, a Sötét Nagyúr habozás nélkül le fog csapni a régen várt zsákmányra.

– Átveszi a hatalmat az iskola felett?

Piton bólintott.

– És alighanem lemészárol minden mugli születésűt és „vérárulót".

Harry elszörnyedve meredt Pitonra.

– Nem engedhetjük, hogy ez megtörténjen!

– Igazad van, Harry – mondta Remus. – Nem engedhetjük.

Harry Remusról Pitonra nézett, majd vissza. A két férfi átható tekintettel bámulta őt, és Harry hirtelen megértette.

– Úgy érted, hogy én nem engedhetem – szólalt meg csendesen.

– Dumbledore hetek óta azt állította, hogy felkészültél a Sötét Nagyúrral való szembeszállásra, bármikor is jön el az ideje – mondta Piton. – Most itt az idő. Nem tehetjük meg, hogy várunk, és reménykedünk, hogy Albus felépül. Cselekednünk kell, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet.

– Nem csak a Roxfort forog kockán, Harry – magyarázta Remus. – Voldemort mindeddig óvatos volt, mert nem merte megkockáztatni az összecsapást Dumbledore-ral. Ha Albus nem lesz, korlátlan hatalomra tesz szert, és csak az ég tudja, mihez kezd vele.

– A pszichológiai csapást sem szabad alábecsülnünk – mondta Piton. – Dumbledore-t a világ leghatalmasabb varázslójaként tisztelik. Ha ő elesik, akkor sokan azok közül, akik úgymond semlegesek, vagyis arra várnak, hogy kiderüljön, melyik oldal kerekedik felül a háborúban, meg lesznek győződve a Sötét Nagyúr fölényéről, és tömegével tódulnak majd, hogy csatlakozzanak hozzá. A tábora egyetlen éjszaka alatt megsokszorozódik majd.

– Még azelőtt kell cselekednünk, hogy ez bekövetkezne, Harry, ha egyáltalán tehetünk valamit – mondta Remus. – Még mielőtt megszilárdítja a hatalmát, és a mostaninál is erősebbé válik. De a döntés a te kezedben van. Mi minden lehetséges módon támogatunk, de neked kell szembenézned vele. Mit gondolsz, készen állsz rá?

Harry szótlanul, az imént hallottak súlyától megrendülten meredt a két férfira. Életek tucatjai, sőt talán százai múltak azon, hogy egyszer és mindenkorra végez-e Voldemorttal, és most hirtelen úgy tűnt, kifutnak az időből. Harryre teljes súlyával nehezedett az előtte álló feladat terhe. Nem engedhette meg magának, hogy elbukjon, de azzal is tisztában volt, hogy a győzelemnek mi lesz az ára. Pitonra nézett. Hogyan tehetném ezt meg?

Piton azonnal megválaszolta a kimondatlan tiltakozást.

– Emlékezz arra, mit tanítottam neked sötét varázslatok kivédésén.

Piton tekintete Harryébe mélyedt. Végül Harry mély levegőt vett, és bólintott. Ismét Remusra nézett.

– Igen. Készen állok.



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)