Harry Potter és a Leláncolt Lelkek írta: hetszinvirag

[Kritikák - 10]

+++ betűméret ---
<< >>


Tükörországban - 2. rész

Harry már járt Voldemort elméjében, de az akkor ennek nem volt tudatában. Ezúttal Voldemort küzdött a jelenléte ellen. Elméjének egyik sötét rejtekéből egy rosszindulatú, kígyóhoz hasonlatos lény támadt Harryre, akinek azonban már több hónapnyi tapasztalata volt ezzel kapcsolatban. Kivédte a támadást, és lebukott Voldemort tudatalattijának mélyebb rétegei felé. Érezte, hogy ellensége félelme és haragja egyre magasabbra csap, ahogy ő egyre mélyebbre ereszkedik. Végül áttörte az utolsó mentális akadályt is, és feltárult előtte Voldemort elméjének tájképe.

Harry levegő után kapkodott. A látvány szürreális volt. Egy hihetetlenül magas hegy tetején elterülő tágas fennsíkon állt, ahonnan mintha az egész világra rá lehetett volna látni. Fölötte az égbolt fekete volt, mintha éjszaka lenne, azonban a táj körülötte nappali világosságban fürdött: hideg, természetellenes fény világította meg. Voldemort tőle pár méterre állt, és úgy tűnt, őt is éppen annyira elképeszti a környezet, mint Harryt. Orrlyuka kitágult, ahogy lassan körbenézett. Azután halkan, elégedetten felnevetett, amitől Harry megborzongott.

– Szóval megtanultad, hogyan nyúlhatsz le az elme legmélyére. Szép munka, Harry. Csakugyan szép munka. De itt sem lesz könnyebb dolgod. Nézz csak körül. Láthatod, milyen hatalmassá és nagyszerűvé váltam.

Harry körülnézett, de semmi nagyszerűt nem talált az eléje táruló látványban. A föld sivár és kietlen volt, és minden oldalról sötétség vette körül. Csípős hideg volt, mégsem lehetett egyetlen hófoltot sem látni, csak a kiégett talajt. Egy szemernyi élet sem volt sehol. Azonban Voldemortot mindez egy cseppet sem zavarta. A fennsík pereméhez lépdelt, és a távolba meredt, ahol a sötétségen túl szürreális látomásként csillogott a világ. Szélesre tárta a karját, és lázasan felnevetett.

– Látod, Harry? Az egész világ a lábaim előtt hever!

Harry óvatosan közelebb lépett Voldemorthoz, és követte a varázsló tekintetét, de a látvány hatására csupán mindent elsöprő veszteségérzet töltötte el. A távolban, túl a hegységet körülölelő sötétségen, csakugyan ott hevert az egész világ. De annyira messze volt. Itt állni magányosan ezen az elhagyatott helyen, és meglátni, hogy minden élet elérhetetlen távolságban van – ez egyáltalán nem volt nagyszerű, ez maga volt a pokol.

Harry közelebb lépett a sziklaszirt pereméhez, és lenézett a hatalmas, sötéten tátongó szakadékba. Azon nyomban, ösztönös rettenettel hátrahőkölt, habár nem tudta volna megmondani, mi borzasztotta el. Harry ismét a szakadék széléhez araszolt, hogy a mélybe pillantson. A meredek sziklafal nyílegyenesen hatolt le a sötétség tengerébe, ami elválasztotta a hegyet a távoli világtól. De Harry tudta – habár fogalma sem volt róla, honnan –, hogy nem csupán az éjszakai sötétség rejti el előle a mérföldekkel alacsonyabban fekvő tájat. A szakadék rettentő hideget árasztott magából, amihez képest a hideg fennsík szinte barátságosnak tűnt. Harry felismerte az érzést. Ugyanaz a hidegség borzongatta, mint amikor egy dementor került a közelébe, de ezúttal százszor erősebben.

Harryt undor és kétségbeesés öntötte el. Biztos volt benne, hogy semmiféle élet nem létezik a sötétségben. Valójában úgy érezte, mintha egyáltalán semmi nem lenne ott, mintha az, aki átlépi a szikla peremét, egyszerűen egy feneketlen, jeges semmibe zuhanna az idők végezetéig. Harry nem tudta elfojtani a rátörő borzongást, de úgy tűnt, Voldemortra semmiféle hatása nincs a sötét szakadéknak.

És ami még rosszabb, döbbent rá Harry, minden jel arra mutatott, hogy az ő jelenléte sincs semmiféle hatással Voldemortra. Nyilvánvalóan nem szenvedett tőle. Vajon amiatt a kapcsolat miatt, ami a halálhalóihoz kötötte? Nem, az nem lehet. Amikor két évvel ezelőtt próbálta megszállni Harryt, az gyötrelmes fájdalmat okozott neki.

Ekkor egy rettenetes gondolat ötlött fel Harryben. Lehetséges lenne, hogy tévedtek? Mi van, ha nem is az ő jelenléte miatt szenvedett akkor Voldemort? Ha így van, akkor semmi esélye arra, hogy legyőzze az ellenségét. Anélkül az előny nélkül teljesen esélytelen, hogy megállja a helyét a varázslóval szemben. Mi történik akkor a barátaival, és mindazokkal az emberekkel, akik arra számítanak, hogy véget vet Voldemort rémuralmának?

Ahogyan Harry szívét elöntötte a bűntudat, érezte, hogy megremeg a lába alatt a hegy. Voldemort arca eltorzult a fájdalomtól, és acsarkodva fordult Harry felé.

Hagyd abba!

Hát persze!
– döbbent rá Harry, miközben felidézte azt a régi jelenetet a Minisztérium átriumában. Voldemortnak nem okozott gondot, hogy megszállja őt. A gonosz varázsló csak akkor menekült ki az elméjéből a kínok kínjai közepette, amikor Harry Siriusra gondolt. Nem a jelenléte, hanem a szeretet volt az, amit Voldemort képtelen volt elviselni. Ez a felismerés megdobogtatta Harry szívét, és egyszerre feléledtek az elméjében az emlékek. Ahogyan Ronnal és Hermionéval nevettek, ahogyan Ginnyvel üldögélt a tónál, ahogyan Sirius kacagott a Grimmauld téren a halála előtti karácsonykor. Egy másik karácsony, amit a Weasley családdal töltött az Odúban. Egymás után villantak fel elméjében az emlékképek, és velük együtt elárasztotta a barátai iránt érzett szeretet, míg a végén szinte már sajgott az örömtől és a feléjük áradó hálától.

– NEM! – kiáltott fel Voldemort kínok között. Harryre szegezte a pálcáját, de ő ügyesen hárította a támadást, miközben a szíve csordultig telt szeretettel. Voldemort sikoltozva és a fájdalomtól hétrét görnyedve térdre zuhant, majd az ég felé nyújtotta a kezét, és nyers dühvel teli üvöltés szakadt ki belőle.

A tintafekete égbolton négy fénycsík suhant át, mint a hullócsillagok, és négy halálfaló jelent meg Harry előtt. Kábultan forgatták a fejüket, láthatóan meghökkentette őket, hogy hirtelen ezen a furcsa helyen találták magukat.

– Öljétek meg! – üvöltötte Voldemort.

Bármennyire is össze voltak zavarodva, megértették uruk parancsát, és Harry felé fordultak, a fiú azonban készen állt. Miközben a halálfalók felemelték a pálcájukat, ő intett a kezével, és azon nyomban egy magas kőfal jelent meg közvetlenül előttük. Egy pillanattal később a Harryre irányított átkok a fal alsó részébe csapódtak, és az megrogyott. Az egész fal a halálfalókra omlott, és teljesen maga alá temette őket.

Voldemort néma csendben, döbbenten meredt a kőhalomra, ott, ahol az imént még a követői voltak. Azután felnézett Harryre, és a szeme elismerően összeszűkült. Egy intésére újabb két csík szelte át az égboltot, további két döbbent halálfaló érkezését jelezve. Azonban ők Voldemort mögött tűntek fel, aki egyelőre egy szóval sem jelezte nekik, hogy meg kellene támadniuk Harryt. Ehelyett lassan felállt, és közben rosszindulatúan figyelte Harryt. Harry ismét a barátaira gondolt, de ezúttal a gonosz varázsló nem mutatta jelét a fájdalomnak. Ajkán ismét veszélyt sugalló mosoly kezdett játszadozni, miközben felemelte a pálcáját.

– Ezúttal nem működik, Harry. Nem, amíg a szolgáim velem vannak.

– Akkor gondoskodnom kell róla, hogy ne maradjanak sokáig.

Még be sem fejezte a mondatot, amikor egy nyílvessző fúródott az egyik halálfaló hátába. A férfi felnyögött, és holtan esett össze. Egy pillanattal később a társa is követte. Voldemort megfordult, hogy szembenézzen a váratlanul felbukkant támadóval, de az átka túl lassú volt, és elhibázta a kentaurt, aki elügetett a fennsíkon.

A holttestek eltűntek, Voldemort pedig ingerült mordulás kíséretében csettintett, mire két másik szolgája vette át a helyüket. Azután ismét Harry felé fordult, de már nem mosolygott.

– Úgy tűnik Harry, hogy tele vagy ma meglepetésekkel. Talán mégsem lesz annyira unalmas, mint amitől tartottam.

Harry is felemelte a pálcáját, és komor eltökéltséggel ellenségére mosolygott.

– Abban biztos lehetsz.

---

Perselus a fölötte lévő emeleten dúló harcok zaját hallgatta, miközben céltudatosan masírozott egy kihalt folyosón. Potter láthatatlanná tévő köpönyege segítségével sikerült észrevétlenül elsurrannia a csatázó felek mellett. Nem azért, mert el akarta kerülni a küzdelmet; valójában pont arra vágyott, hogy belevethesse magát a harcba. Először azonban teljesítenie kellett egy feladatot: egy olyan feladatot, aminek egyáltalán nem szívesen látott neki.

Természetesen könnyen elkerülhette volna. Végtére is ő vette fel a kapcsolatot Luciusszal, és szervezte meg a találkozót. De tartozott ennyivel Luciusnak. Bármit is jelentett az, hogy a Sötét Nagyúr igényt tart egy követője lelkére, Piton biztos volt benne, hogy szabadságnak nem nevezhető. Ő szabadságot ígért Luciusnak, és Piton mindig állta a szavát.

Piton kinyitotta az ajtót, és belépett a Minisztérium magánkönyvtárába, ami egy tágas, jól felszerelt terem volt, mahagóni könyvespolcokkal és elegáns bőrkanapékkal és fotelekkel: pontosan az a fajta fényűzés, amit Lucius mindig is szeretett.

Piton felemelte a pálcáját, és óvatosan körülnézett a szobában.

– Lucius? – szólalt meg halkan.

A férfi egy hatalmas, díszes könyvespolc mögül lépett elő, és tekintete ide-oda cikázott, miközben felmérte, hogy Piton csakugyan egyedül van.

– Ez őrültség, Perselus! – sziszegte Pitonnak, miközben átvágott a szobán, hogy csatlakozzon hozzá. – Dumbledore a halál kapujában van, Potter meg állítólag szerzett egy fegyvert, amivel képes legyőzni a Sötét Nagyurat? Miféle játékot játszol?

– Nem játék, Lucius. Ez az igazság. A Sötét Nagyúr ma éjjel elbukik. Potter legyőzi őt.

Piton olyan magabiztossággal beszélt, hogy a másik férfi döbbenetében egy pillanatig csak szájtátva meredt rá.

– Értem – mondta végül Lucius. Megszokott fennhéjázó modorában felszegte az állát. – Akkor majd ne felejtsd el, hogy mit ígértél nekem, Perselus. Én megtettem, amire kértél.

Piton elmosolyodott.

– Nem felejtettem el. Hamarosan meglesz a jutalmad. Azonban még egy dolgot meg kell tenni. Potter a Misztériumügyi Főosztályon van. A Sötét Nagyúr ott fog rátalálni, és életbevágó, hogy senki ne zavarja meg őket. A Rend védelmezi majd az átriumba menő liftek felé vezető kijáratot, de van egy másik út is lefelé: egy ritkán használt lépcső. Kevesen tudnak a létezéséről, és nem akarjuk felhívni rá a figyelmet azzal, hogy odaküldünk egy csapatot az őrzésére. Mindazonáltal őrizni kell. Abban van szükségem van a segítségedre, hogy ezt diszkréten intézd el.

Lucius bólintott. Ártalmatlan feladat volt, sokkal biztonságosabb, mint átkokat hárítgatni odafenn.

– Merre van?

Piton előhúzta a zsebéből a Minisztérium épületének részletes alaprajzát, és egy közeli asztalra terítette. Mutatóujjával a közepére bökött.

– Itt, a KBF irodája mellett.

Piton hátralépett, Lucius pedig az asztal fölé hajolt, és szemügyre vette a részletes alaprajzot. Piton felemelte a pálcáját, de mielőtt kimondhatta volna az átkot, halk kattanást hallott: egy ajtó csukódását. Piton az árulkodó zaj forrása felé pördült, megrémítve ezzel Luciust, aki szintén felegyenesedett, és felemelte a pálcáját.

– Perselus, mi…

– Pszt! – Piton minden érzékszervével a szobát fürkészte. Aztán mindketten meghallották a mellettük lévő magas könyvespolc mögül érkező halk susogást és ideges légvételt. Valaki megpróbált észrevétlenül a közelükbe osonni, de nem sikerült. Piton és Lucius elgondolkodva egymásra néztek, majd Piton csendesen a könyvespolc széléhez lépett, és várt. Amikor úgy ítélte meg, hogy az a valaki vele egyvonalba ért, előugrott, megragadta a behatolót, aki rémült kiáltást hallatott, majd kirángatta a nyílt színre. Lucius és Piton pálcája azon nyomban az újonnan érkezettre szegeződött, de nem átkozták meg. Ehelyett mindketten csak döbbenten meredtek rá.

– Draco? – szólalt meg Lucius, és lejjebb eresztette a pálcáját. – Merlinre, mit csinálsz te itt?

Draco tágra nyílt szemmel, értetlenül bámult a két férfira.

– Apám? De hát én azt hittem… Neked most… Mit csinálsz itt vele? – fejezte be Draco méltatlankodva, és vasvillaszemeket meresztett Piton felé.

Lucius előrébb lépett, és megragadta a fia karját.

– Nem tudom, hogy kerültél ide, és hogy mégis mit képzelsz, mit csinálsz, de épp egy csata közepén vagyunk, és semmi keresnivalód itt. Perselus, ki kell juttatnunk innen.

Draco kirántotta a karját apja szorításából, és hátrább lépett, miközben hitetlenkedve meredt rá.

Perselus? – Draco Pitonra nézett, majd tekintetében felderengő megértéssel vissza Luciusra. – Te összejátszol vele? Segítesz neki, azok után, ahogy elárult téged?

– Mindannyian azt tesszük, ami az érdekeinket szolgálja, és segít, hogy túléljük ezt az egészet, Draco. Azt hittem, ennyit már megtanultál.

– De ő a másik oldalon áll! Az ellenségeinknek dolgozik!

– Draco, ne légy ostoba! Háború van. Az elkötelezettségek változnak. Azt teszem, ami a legjobb a családunknak.

– Draco – szólalt meg Piton. – Hogyan találtál ránk, és mit keresel itt?

Draco türelmetlenül legyintett.

– Sipor juttatott be a Minisztériumba egy hátsó bejáraton keresztül, és egy új követőbűbáj segítségével találtam magukra, amit Bellatrix néni tanított nekem. – Draco ismét az apjára nézett. – Azt mondta, szükséged van a segítségemre. Azt mondta, hogy bajban vagy.

– És csakugyan bajban van, Draco.

Piton és Lucius megpördült, mivel Bellatrix hangja a hátuk mögül hallatszott, de senki nem volt ott. Hasbeszélő bűbáj! – jött rá azonnal Piton. Visszafordult, de a pillanatnyi figyelmetlenség épp elég volt ahhoz, hogy Bellatrix előlépjen a könyvespolc mögül. Megragadta Dracót, és pálcáját a rémült fiú torkához nyomta.

– Micsoda elbűvölő vallomás, Lucius – jegyezte meg Bellatrix, és szemében rosszindulatú tűz égett. – Tudtam, hogy összejátszol Pitonnal. Azok a szánalmas kifogások, hogy miért nem találsz rá!

– Bella! – lépett a nő felé Lucius.

– Állj meg ott, ahol vagy. – Bellatrix még mélyebbre fúrta a pálcáját Draco torkába, és Lucius megdermedt.

– Dobjátok el a pálcátokat, mindketten – parancsolta Bellatrix.

Lucius azonnal a földre ejtette a pálcáját, Piton azonban csak dühösen meredt a nőre és Dracóra.

– Megölöm, Piton – jegyezte meg Bellatrix hűvösen.

– Perselus! – sziszegte Lucius.

Piton türelmetlenül felsóhajtott, és ledobta a pálcáját.

– Ez igazán kezd unalmassá válni, Draco.

Bellatrix diadalmasan elmosolyodott, és elernyesztette a szorítást, habár még mindig Dracón tartotta a pálcáját.

– Tedd amit mondok, Draco, és osztozhatsz velem ezeknek az árulóknak az elfogásáért kijáró dicsőségben; ez elég lesz ahhoz, hogy lemosd a szennyet a családod nevéről, és megkíméld magad és anyádat az apád árulása miatti megtorlástól. Ha viszont szembeszállsz velem, igencsak kellemetlen halált fogsz halni. Megértettél?

Draco nyelt egyet, és bólintott.

– Jó. – Bellatrix Dracóról Pitonra fordította a pálcáját. – Most visszafizetek egy régi kölcsönt. Nagyon vártam már azt a pillanatot, Piton. Álmodoztam róla. Bárcsak elég időm lenne rá, hogy méltóképp megbüntesselek az árulásodért. Sajnos meg kell elégednem azzal, hogy megöllek.

– Azt hittem, csak elfogod őket – jegyezte meg Draco idegesen.

– Éppen csata folyik, Draco, amennyiben nem vetted volna észre. Nincs idő foglyokat ejteni. De ne aggódj. Jelen körülmények között urunk nem fogja bánni, ha holtan látja az árulót.

Draco elsápadt, és tágra nyílt szemmel nézett Pitonra, ahogy megértette, mire készül a nagynénje.

– Arra vágytál, hogy halálfaló lehess, Draco – húzta el a száját Piton, de tekintete továbbra is Bellatrixra tapadt. – Most saját szemeddel láthatod, hogy ez mit jelent.

– Úgy van – mosolyodott el Bellatrix. – Avada Kedavra!

– Ne! – Draco félrelökte Bellatrix pálcáját, és az átok irányt tévesztett. Piton abban a pillanatban a földre vetette magát, és felkiáltott:

Invito!

Bellatrix dühödten acsarogva taszított egyet Dracón, és Pitonra fogta a pálcáját, éppen akkor, amikor a férfi is megkaparintotta a sajátját.

Avada Kedavra!

Piton átka a mellkasa közepén találta el Bellatrixet, aki holtan rogyott a földre.

Egy pillanatra dermedt csend támadt, majd Piton talpra állt, és szemügyre vette a halott nőt. Egy halálfaló, aki már nem fog gondot okozni Potternek. Dracóra pillantott, de a fiú nem nézett sem rá, sem halott nagynénjére. Elszörnyedt arckifejezéssel bámult el Piton mellett. Amikor a férfi megfordult, és követte tekintetét, megpillantotta a másik földön heverő testet.

– Apám? – suttogta Draco. – Apám! – Draco félrelökte Pitont, és térdre zuhant Lucius mellett. – Apám, kérlek! Apám!

Draco felsikoltott gyászában, és arcát apja talárjába temetve könnyekben tört ki. Piton lenézett a fiúra, majd Luciusra pillantott, és tekintete találkozott a szőke férfi semmibe meredő szemeivel.

Kettő, számolta Piton akaratlanul, majd ismét Dracóra nézett, aki vigasztalhatatlanul zokogott. Piton kimerülten felsóhajtott. Nem volt ilyesmire ideje, de nem hagyhatta itt a fiút ebben az állapotban. Ha másért nem, hát Luciusnak tartozott annyival, hogy megpróbálja megakadályozni, hogy a fia valami más ostobaságot is csináljon.

Piton letérdelt.

– Draco…

– Hagyjon békén!

– Draco, figyelj rám! – sürgette Piton.

Én tehetek róla!

– Nem, nem te tehetsz róla, hanem Bella! Felhasznált téged, hogy elkapja az apádat. Csak őt lehet hibáztatni. Most pedig figyelj rám! Apád egy dolgot akart mindennél jobban, azt hogy te szabad légy, ne pedig annak a zsarnoknak a szolgája, aki a mi életünket a magáénak követelte. Ezért döntött úgy, hogy kockára teszi az életét, és hátat fordít a Sötét Nagyúrnak. Miattad. Épp ezért, tartozol neki és édesanyádnak azzal, hogy életben maradsz.

– Itt többé-kevésbé biztonságban vagy, de ne hagyd el ezt a szobát. Ha a Sötét Nagyúr követői találnak rád, mondd nekik azt, hogy abban a reményben siettél ide, hogy segítheted az ügyüket. Mondd nekik, hogy találkoztál az apáddal és a nagynénéddel, de én megtámadtalak titeket, és mindkettejüket megöltem. A halálfalók azonnal el fognak rólad feledkezni, és a nyomomba erednek.

– Másrészt viszont, ha a Főnix Rendjének valamelyik tagja talál rád, mondd el neki az igazat: hogy Bellatrix elcsalt az iskolából, és azért vagy itt, mert azt hitted, hogy az apádnak a segítségedre van szüksége. Nem követtél el semmiféle bűncselekményt, és a Rend meg fog védeni, ha hagyod. Figyelsz rám?

Draco bólintott, és felült.

– Igen.

– Jó. – Piton felállt, és sarkon fordult.

– Rosszul ítéltem meg magát – szólalt meg Draco.

– Nem, Draco. Magadat ítélted meg rosszul.

Piton magára hagyta a fiút, hogy meggyászolhassa az apját, és ismét kilépett az üres folyosóra. Ez nem pontosan a tervek szerint ment, de majdnem, és legalább nem neki kellett megölnie Luciust. Köszönöm, Bella, gondolta Piton, és gúnyos mosoly futott át az arcán, majd ismét elkomolyodott.

A személyes küldetését teljesítette, és most már teljes figyelmét a fő célnak szentelhette. Valahol a Misztériumügyi Főosztály gyomrában Potter épp mentális párbajt folytat a Sötét Nagyúrral, és nem túl jók az esélyei. Piton eltökélte, hogy javít rajtuk, és tudta, hogy mit kell tennie. Abban a pillanatban megértette, amikor Dumbledore elmagyarázta, hogyan tett szert a Sötét Nagyúr a halhatatlanságra. A halálfalók több tucatnyian voltak, akiknek mind meg kellett halniuk, hogy Potter legyőzhesse a nemezisét, és nevetséges lett volna elvárni, hogy ő küzdjön meg mindegyikükkel, vagy kitartson addig, amíg mind meghalnak a Sötét Nagyúr keze által. Nyilvánvaló, hogy segítségre volt szüksége.

Piton fontolóra vette, hogy felhozza ezt a rendtagok előtt, de egyikük sem volt az a fajta, aki hajlandó lenne ölni, hacsak nem legvégső megoldásként. Nem volt meggyőződve arról, hogy Potter elvont helyzete elég lenne ahhoz, hogy túltegyék magukat ezen a vonakodáson, és mellesleg, nem is szívesen kezdett volna bele a magyarázatba. A Rend sosem fogadta el őt igazán mint maguk közül valót, és nem akart nekik újabb tápot adni ahhoz, hogy elítéljék, és még kevésbé ahhoz, hogy sajnálják.

Ehelyett inkább Potterre bízta a döntést, hogy megosztja-e velük annak a részleteit, hogy mi az ára a Sötét Nagyúr legyőzésének, a fiú pedig előre megjósolható módon a hallgatást választotta. Hát legyen. Majd ő megteszi, amit kell. Piton suhogó talárral sietett, hogy csatlakozzon a harchoz.

---

Ez volt a legkeményebb és egyben a legfurcsább küzdelem, amiben Harry valaha részt vett. Itt, ezen a szürreális hegycsúcson mind a hagyományos mágiát, mind a képzelete teremtményeit felhasználta, hogy sakkban tartsa Voldemortot, amíg elbánik a halálfalóival. Szerencsére a halálfalókról kiderült, hogy sokkal inkább jelentenek terhet Voldemortnak, mint fenyegetést Harrynek. Kezdeti óvatlansága után ugyanis Voldemort rájött, hogy meg kell óvnia azokat, akik a lelkét védelmezik, de Harry csaknem ellehetetlenítette, hogy ezt hosszabb időn át megtegye. Újra és újra mérgeskígyókat és más halálos teremtményeket idézett meg és uszított rájuk.

Voldemort nem tudta egyszerre megvédeni a halálfalóit, és harcolni Harryvel, így aztán megpróbálta elterelni Harry figyelmét, és megelőzni a támadásait azáltal, hogy saját teremtményeit küldte az ellenségére. Voldemort gyorsan fejlődött a mentális párbaj terén, és hamar megértette küzdelmük helyszínének, a tudatalatti világnak a szabályait. Azonban még mindig nem volt túl sok tapasztalata: Harry úgy érezte, hogy ő ennek az egy dolognak köszönheti, hogy egyáltalán még életben van.

Harry sok gyakorlással megtanulta, hogyan őrizze meg a mentális energiáit azáltal, hogy mind a támadáshoz, mind a védekezéshez a legegyszerűbb eszközöket használja fel. Voldemort ezzel ellentétben nagystílű volt, a legfélelmetesebb és legelképesztőbb fenevadakat hívta elő a képzeletéből Harry ellen. Meggondolatlansága viszont nem csupán gyorsabban szívta el az életerejét, hanem néhány követőjének az életébe is került.

Harry már csaknem megsajnálta a halálfalókat. Ő hozzá volt szokva, hogy elképesztő vadállatokkal és növényekkel harcol egy mentális tájon, ahol bármi megtörténhet. Ők nem, és mintegy fél tucatnyian az uruk saját teremtményeinek estek áldozatul. Az utolsó kettő úgy halt meg, hogy a sárkány, amit Voldemort idézett meg, hogy megtámadja Harryt, inkább az ő követőin ütött rajta, amikor Harry néhány kövér birkát varázsolt melléjük. De Voldemort tanult minden egyes hibájából, és Harry egyre nehezebben tudta kézben tartani a párbaj irányítását. Érezte, hogy kezdeti előnye lassan szertefoszlik, és a csata kezd eltolódni Voldemort javára. Az volt az egyetlen reménye, hogy Voldemort hamarabb fogy ki a halálfalókból, mint ahogy ő kifogyna az ötletekből, hogy hogyan tartsa távol az ellenségét.

---

A Minisztérium átriuma romokban hevert. A Mágikus Testvériség szökőkútja, amelyet a legutóbbi halálfaló-behatolás után újjáépítettek, ismét alig volt több, mint egy kőhalom. A falakon égésnyomok feketéllettek, és mindent a Főnix Rendje és Voldemort követőinek az összecsapása során lerombolt bútorokból és a dekorációból származó törmelék borított. De sem a csata, sem a pusztítás nem korlátozódott az Átriumra. Továbbterjedt a Minisztérium labirintusának teljes fő szintén.

Amint Piton belevetette magát a küzdelembe, mindig körülötte zajlott a legvadabb csata. Úgy tűnt, minden jelenlévő halálfaló magának akarja a dicsőséget, hogy megölhesse őt, de mindeddig ötüket sikerült legyőznie.

Hatot, javította ki magát, miközben egy újabb halálfaló zuhant a padlóra. A Piton átka által okozott sebből még csordogált a vér. Piton kisöpörte a haját az arcából, és körülnézett. Utolsó ellenfelét egy tágas csarnokig üldözte, ahová számos folyosón keresztül jutottak az átriumból, és ahová már nem is hallatszott a küzdelem zaja. Türelmetlen homlokráncolással indult visszafelé, hogy további ellenfeleket találjon.

A KBF-iroda előtt rájuk is bukkant. Hatan futottak elő egy sarok mögül, és meglepetten megtorpantak, amikor észrevették Pitont. Azonban mindössze egy pillanatig haboztak, majd mindannyian felemelték a pálcájukat. Piton azon nyomban reagált. Berobbantotta a KBF-irodába vezető nehéz faajtót, és berohant. Éppen csak sikerült elkerülnie a neki szánt átkokat.

Az iroda pazar módon hirdette Ian Day hatalmát. Hatalmas, kör alakú terem volt, amelyben két vaskos márványoszlop ágaskodott a plafonig. A mennyezetet aranyszínű levelek és festett pásztorjelenetek díszítették. A fényesre csiszolt parkettát fényűző antik szőnyegek borították. A szobában körben vitrinekben elhelyezett szobrok és páncélok álltak, közöttük karosszékek, pamlagok és impozáns mahagóni íróasztalok. A terem hátsó végében egy emelvényen bírói pulpitusnak is beillő fogadópult állt, mögötte díszes kétszárnyú ajtó, amely kétségkívül Day irodájába vezetett.

Pitonnak mindössze egy pillanat állt rendelkezésére, hogy mindezt felmérje, miközben beugrott a legközelebbi íróasztal mögé, megfordult, és elindított egy átkot a becsörtető halálfalók felé. Elhibázta, és éppen csak sikerült elgördülnie a hat egyszerre érkező átok elől, amelyek szilánktengerré zúzták az íróasztalt. Egy szék mögé kúszott, majd az egyik oszlophoz rohant. Épp csak sikerült fedezékre lelnie, amikor egy újabb átok süvített el mellette.

Megkockáztatott egy gyors pillantást az ellenfeleire. A halálfalók szétszéledtek, nyilvánvalóan megpróbálták bekeríteni őt. Piton kiszórt egy átkot jobbra, mire az egyik szék lángokban tört ki, félreugrásra késztetve a felé lopakodó halálfalót. Azután a bal oldalt vette célba, és összezúzta az egyik vitrint, amiből üvegszilánkok és páncéldarabok szóródtak az ellenfeleire. Az azon az oldalon lévő halálfaló hangosan káromkodott, és fedezékbe ugrott. De Piton tisztában volt vele, hogy ezzel csak egy pillanatra késlelteti őket. Ennyi halálfalóval szemben nem sokáig tud kitartani, és hideg bizonyossággal ereszkedett rá a tudat, hogy ezt a csatát nem fogja túlélni.

Magában komoran elmosolyodott. Megmondtam Potternek, hogy harc közben szándékozom meghalni. Szorosan megmarkolta a pálcáját, összeszedte magát, és éppen elő akart lépni, hogy szembenézzen az ellenfeleivel, amikor egy átok suhant el mellette. Ez azonban nem a halálfalók felől érkezett, hanem éppen hogy őket vette célba. Piton meglepetten nézett körül, és megpillantotta Lupint, aki egy közeli szobor mögül leskelődött, és nyilvánvalóan a hátsó ajtón keresztül surrant be. A férfi elvigyorodott.

– Ugye nem bánod, ha csatlakozom a bulihoz? – kérdezte, miközben kivédte az egyik halálfaló átkát.

– Ami azt illeti, de! – sziszegte Piton, és közben még két átkot indított útnak a halálfalók felé. Miután felkészült a halálra, fonák módon bosszantotta Lupin közbeavatkozása. – Semmi szükségem bolond griffendéles hősködésre. Kézben tartom a helyzetet.

– A hat az egyhez arány, még neked is sok egy kissé, Perselus.

Egy átok darabokra robbantotta a szobrot, amely mögött Lupin rejtőzött, így a férfi gyorsan bevetődött egy íróasztal mögé. Piton meglengette a pálcáját, mire az egyik karosszék a levegőbe emelkedett, és rázuhant két halálfalóra.

– Megvagyok anélkül is, hogy beleütnéd az orrodat! – acsargott. – Tűnj el, mielőtt még megöleted magad.

– Most ki az, aki bolond módon hősködik? – vágott vissza Lupin. Intett a pálcájával, mire az egyik antik szőnyeg megbokrosodott, és a földre vetette a rajta álldogáló balszerencsés halálfalót. Ezután elkezdett felgöngyölődni, magába csavarva a férfit.

Egy átok csapódott az oszlopba, amely mögött Piton rejtőzött, márványszilánkok repkedtek szerteszét. Piton ösztönösen elfordította a fejét, és így szeme sarkából épp elkapott valami mocorgást. A szoba hátsó része felé pillantott.

Lupin!

Piton figyelmeztetésére Lupin félreugrott. Az eddigi rejtekhelyeként szolgáló íróasztal kettéhasadt, és a földre rogyott. Két újabb halálfaló érkezett, ugyanazon a hátsó ajtón keresztül, ahol Lupin is besurrant. Piton két átkot szórt az újonnan érkezettekre, és másik kettőt a terem elülső felében lévő halálfalók felé. Nem törődött azzal, hogy célozzon. Csupán figyelemelterelésnek szánta az átkokat, miközben átrohant a termen, és bevetette magát egy hosszú dívány mögé.

Lupin már előzőleg ugyanott lelt menedéket, és most fanyarul Pitonra mosolygott.

– Ez egyre rosszabb lesz, ahelyett, hogy javulna. – Pöccintett egyet a pálcájával, mire egy jókora íróasztal siklott keresztül a padlón, és megállapodott a dívány előtt, megerősítve ezzel a rögtönzött barikádot. Piton eközben sikeresen célba vett egy halálfalót. A többiek azonban túlságosan jól elrejtőztek ahhoz, hogy megtámadják őket. A Pitonra és Lupinra szórt átkaik összehasogatták az íróasztalt, és lyukakat ütöttek a mögöttük lévő falba, törmelékkel terítve be őket.

A két férfi még inkább a földhöz lapult.

– Mit gondolsz, hányan vannak? – kérdezte Lupin.

– Túl sokan – felelte Piton savanyúan.

– Tartottam tőle, hogy ezt fogod mondani.

– De van rá egy mód, hogy elbánjunk velük – jegyezte meg Piton, és a hozzájuk legközelebb eső márványoszlopra mutatott. – Ha azt eltalálnánk taroló átokkal, talán sikerülne lerombolnunk, és magával rántaná a felettük lévő mennyezetdarabot is.

Lupin felnézett, és bólintott.

– Ez működhet. Persze lehetséges, hogy ránk omlasztja a mennyezet többi részét.

Piton ingerülten nézett rá.

– Van jobb ötleted?

– Nincs – vonta meg a vállát Lupin. – Csak biztos akartam lenni abban, hogy átgondoltad a következményeket.

– Természetesen, és arra jutottam, hogy nincs sok választásunk.

További átkok égettek jókora lyukakat a díványba, és tették parázsló ronccsá az íróasztalt.

– Azt hiszem, igazad van. Akkor háromra? Egy. Kettő. Három.

Reducto!

A két egyforma átok összefonódva tört előre, és szétzúzták a közeli oszlopot. Az a mennyezet jelentős részével együtt leomlott, sűrű porfelhőbe burkolva a termet. Lupin köhögve lengette meg a pálcáját, mire könnyű szellő suhant át a termen, és megtisztította a levegőt. Pitonnal együtt felálltak és szótlanul szemügyre vették a termet. Egyetlen halálfaló sem maradt talpon. A kövek és a vakolat mindannyiukat maguk alá temették.

Vajon ez hogyan alakította a halottak számát? – töprengett Piton. Azonban ekkor életre kelt a karján a Sötét Jegy, és az izzó fájdalom minden más gondolatot félresöpört.

---

Remust egyszerre töltötte el megkönnyebbüléssel és borzalommal, hogy ennyi halálfalóval sikerült végezniük. Mindazonáltal, nem volt más választásuk.

A baljáról hallatszó nyögés Pitonra irányította a figyelmét, aki láthatóan kínok között szorongatta a bal alkarját.

– Perselus? Mi történt?

Piton nem válaszolt. Csupán egy elfojtott kiáltás tört ki belőle, majd összeesett.

– Perselus! – Remus térdre ereszkedett a férfi mellett, és megfordította, hogy megnézze az arcát. Amit látott, az egyáltalán nem volt biztató.

Piton üveges tekintettel meredt a semmibe. A teste merev volt, és rángatózott, mintha valami rohama lenne, nehézkesen lélegzett, és nyilvánvalóan borzasztóan szenvedett. Remus közelebb hajolt, és sürgető hangon szólongatta.

– Perselus! Hallasz engem?

Piton szeme fennakadt, és mellkasából borzasztó hörgő hang szakadt ki.

Perselus!

Remus megérintette Piton torkát, hogy kitapintsa a pulzusát, de csupán szabálytalan, gyenge dobogást érzett a sápadt bőr alatt. Úgy tűnt, mintha a férfi szinte nem is lélegezne. Remusnak összeszorult a gyomra. Már elveszítette a legjobb barátait, látta a bajtársait csatában elesni, mégsem lett elviselhetőbb az érzés. Az sem segített, hogy elképzelése sem volt arról, mi baja lehet Pitonnak. Megesküdött volna, hogy egyetlen átok sem találta el a férfit, de mi más juttathatta ebbe az állapotba?

Remus gondolatait az elmozduló kő moraja szakította félbe, és felnézett. Amikor lerombolták a két teherviselő oszlop egyikét, csupán a mennyezet fele szakadt le, de most úgy tűnt, a gravitáció elintézi a maradékot is. Remus a biztonságot jelentő kijárat felé pillantott, amely mintegy tíz méterre volt. Képtelen lenne Pitont időben odajuttatni, de arra is képtelen volt, hogy otthagyja a férfit.

Újabb hangos reccsenésre kapta fel a fejét, éppen idejében ahhoz, hogy meglássa, amint a mennyezet felettük lévő darabja elindul lefelé.

---

Harry kitörölte a szeméből az izzadságot. Bármennyire is takarékoskodott az energiával, kimerült volt, és tudta, hogy nem bírja már sokáig a harcot. Már nem számolta, mennyi halálfaló halt meg, de abban biztos volt, hogy két tucatnál is több. Mennyien lehetnek még? – töprengett, miközben azt figyelte, ahogy Voldemort egy pálcamozdulattal elpusztít egy nagyobbacska kutyányi méretű akromantulát. Harry is meglengette a pálcáját, mire két újabb akromantula támadt az ellenségére, mindkettő valamivel kisebb volt az előzőnél.

Voldemort már nem kreált újabb szörnyetegeket, hogy törjenek Harry életére. Úgy tűnt, ráébredt, hogy ez a stratégia nem vált be, és most elhatározta, hogy ő maga gyilkolja meg Harryt. Emiatt Harrynek változtatnia kellett a saját harcmodorán. Voldemort sokkal veszélyesebb volt, mint akár a legfélelmetesebb vadállatok, ami azt jelentette, hogy Harrynek ahelyett, hogy a halálfalókat támadta volna, minden erejével az életbenmaradásért kellett küzdenie. Az összes vadállat, növény és élettelen tárgy, amit elővarázsolt, egyetlen célt szolgát: hogy elterelje az ellenség figyelmét, és késleltesse, hogy az megölje.

Szerencsére Harry tudta, hogy nem egyedül harcol. Habár már nem tudta megtámadni a halálfalókat, nagy részük csupán megjelent, majd minden látható ok nélkül összeesett és eltűnt. Harry csak arra tudott gondolni, hogy a Főnix Rendjével vívott csatának estek áldozatul, és erőt merített abból a tudatból, hogy más-más csatamezőn ugyan, de mégis együtt küzd barátaival és szövetségeseivel. Harry szíve csordultig telt az irántuk érzett csodálattal és hálával, mire ismerős remegés rázta meg a földet. Voldemort ugyanakkor összerándult a fájdalomtól, és csalódott vicsorgással messzire rúgta a kisebbik akromantulát.

Az utolsó Voldemort által megidézett halálfaló is meghalt, ébredt rá Harry. Miközben igyekezett kitérni Voldemort elől, szem elől tévesztette a férfit, így nem látta, mi történt vele. Talán a vissza-visszatérő kentaur végzett vele, vagy talán őt is a Rend ölte meg. De az is lehet, hogy egyszerűen elenyészett. Harry két esetben látta ezt történni. Két halálfaló, akiknek sikerült megmenekülnie Harry teremtményei elől, egyszer csak elkezdett egyre áttetszőbbé és kísértetszerűbbé válni, és egyszer csak végleg eltűntek – felhasználódtak.

Ezüstszínű nyíl suhant át az égen, amelyből egy újabb döbbent halálfaló bontakozott ki. Harry akromantulái a férfi felé indultak, de Voldemort egy kézmozdulattal porrá változtatta őket.

– Légy óvatos, te bolond, és védd magad! – vicsorgott az összezavarodott férfira, aki összerezzent, és vadul forgatta fejét, újabb fenyegetést keresve.

Voldemort Harry felé fordult, és színtiszta gyűlölettel vicsorgott. A föld remegése abbamaradt, és Harry hátrálni kezdett. Összpontosított, mire vastag ködfal jelent meg kettejük között, eltakarva őt Voldemort tekintete elől. Azt a néhány pillanatot, ami alatt a másik varázsló eloszlatta a ködöt, Harry arra használta, hogy sarkon forduljon és futni kezdjen. Sajnos Voldemort fennsíkja nem volt túl nagy, és a kihalt vidék nem biztatott túl sok búvóhellyel sem.

Harry a szikla széléhez közelített, majd balra fordult, hogy átvágjon a fennsík másik oldalára, de egy átok suhant el mellette, arra kényszerítve, hogy megint visszakanyarodjon a szikla felé. Ismét megpróbálta balra venni az irányt, de ezúttal egy sűrű sövény bukkant fel a semmiből előtte, amelyből jó tizenöt centis tüskék meredeztek. Voldemort kegyetlen, magas hangú nevetése arra késztette, hogy megpördüljön, és szembenézzen ellenségével. Túl későn ismerte fel, hogy Voldemort csapdába csalta.

– Látod, Harry, megtanultam a kis játékodat – jelentette ki Voldemort győzedelmes mosollyal. – Bevallom, csakugyan szórakoztatónak találtam, igazán köszönöm. Nem emlékszem, hogy bárkinek is sikerült volna ilyen vidám perceket szereznie nekem. De mindig is arra voltál ítélve, hogy alulmaradj. Most én vagyok az úr.

Voldemort pöccintett egyet a pálcájával, és Harry összerogyott a fájdalomtól, ahogy a Cruciatus átok eltalálta. Sikoltozott, és tehetetlenül rángatózott, de éppen amikor kezdte úgy gondolni, hogy Voldemort halálra fogja kínozni, abbamaradt a fájdalom.

– Látod, Harry, micsoda ostobaság volt azt gondolni, hogy legyőzhetsz engem.

Harry lehunyta a szemét, és minden erejét és fogyó energiáját egyetlen gondolatba sűrítette. Igyekezete elnyerte jutalmát, amikor a fenyegető sövény egy része felrobbant, minden irányba szétszórva halálos tüskéit. Voldemort ösztönösen kivédte a feléje záporozó tüskeözönt, de a halálfalója nem volt ilyen szerencsés. Harry épp idejében nyitotta ki a szemét, hogy megpillantsa, amint a férfi előrebukik, és hátából jónéhány, lándzsára emlékeztető tüske meredezik.

Voldemort arca eltorzult a haragtól

– Ezért megfizetsz, Harry.

Harry tudta, hogy csakugyan így van. Nem volt már ereje, hogy harcoljon, vagy akár elfusson. Kimerült sajnálkozás futott át rajta. Megtett mindent, ami tőle telt, de nem volt elég. Sajnálom, gondolta. Abban a pillanatban megremegett a föld Harry lába alatt, Voldemort pedig kétrét görnyedt, mintha valaki gyomorszájon vágta volna. Megtántorodott, és eltorzult arcvonásain meglepetés és félelem suhant át. Felnézett az égre, várakozó, kutató tekintettel.

Kérlek, add, hogy mindannyiuknak vége legyen, gondolta Harry elkeseredetten, miközben talpra kecmergett. Kérlek, add, hogy ne legyenek többen.

De még végig sem mondta hangtalan imáját, amikor feltűnt az égen az ezüst fénysáv, és megjelent egy alak Voldemort mellett, a földön elterülve. Harry térde csaknem megint megadta magát. Piton volt az.

---

A fájdalom ugyanaz volt. Piton még csaknem húsz év elteltével is felismerte. Szinte érezte a tisztást körülvevő fák illatát, a hűvös fuvallatot, és hallotta a közeli tűz ropogását. Az az éjszaka, amikor megkapta a sötét jegyet, egyike volt élete legrosszabb élményeinek, de a mostani fájdalom még szörnyűségesebb volt. A láthatatlan láncok szorosabbra fonódtak a lelke körül, azzal a kapzsi, mohó véglegesség-érzéssel, mint amikor elérkezik egy régi tartozás törlesztésének az ideje.

Valahol a fájdalmon túl homályosan felrémlett, hogy valaki a nevén szólongatja, és tudatosult benne, hogy valaki fölé hajol. Lupin volt az. A férfi piszokkal és izzadsággal csíkozott arca mindössze néhány centire volt az övétől, telve félelemmel és aggodalommal. Piton ráébredt, hogy ezek az érzések felé irányulnak, de nem tudott reagálni. Egy rémálom ejtette csapdába, és érezte a jeges rosszindulatot, ahogyan a Sötét Nagyúr elméje kinyúlt az övé felé. Kétségbeesetten küzdött a szabadságáért, de hasztalan. Öntudatát valami erőszakkal kiszakította az anyagi világból, és lehúzta a sötétségbe, ahol valami groteszk várt rá. Fájdalommal és rettegéssel telve, sebzett vadállatként vetette rá magát Piton lelkére. Piton megborzongott a viszolygástól, ahogyan a lény óriáskígyóként körbefonta, fojtogatta.

Kín áradt szét benne, miközben a lény szorításában vergődött. A fájdalom olyan elviselhetetlen volt, hogy azt kívánta, bárcsak meghalna vagy elveszítené az eszméletét. Ennél bármi csak jobb lehet. Azután a lény minden előjel nélkül eltűnt, és Piton szilárd talajt érzett maga alatt. Felnézett, egyenesen a Sötét Nagyúr kíméletlen, vörös szemeibe.

---

– Nahát, nahát, Perselus, milyen kedves tőled, hogy végre csatlakozol hozzánk. Annyira vártam, hogy ismét találkozzunk.

– Hagyja békén! – kiáltotta Harry.

Piton és Voldemort is felé fordult. Piton figyelmeztetően megrázta a fejét, de Voldemort mindössze elmosolyodott.

– Annyi halálfalómat megölted, Harry, és Perselust mégis megkímélnéd? – kérdezte. – Ő az utolsó azok közül, akik nekem ajánlották a lelküket – immár az egyetlen, aki közöttünk áll. Nem akarod őt is megölni, hogy végre egyenlőkként nézhessünk szembe egymással?

Harry Pitonra nézett, majd vissza Voldemortra.

– Nem? – kérdezte szívélyesen a gonosz varázsló. – Akkor talán némi ösztönző. – Pitonra szegezte a pálcáját. – Crucio!

Piton felsikoltott, és kínok közt hánykolódva összeesett.

– Hagyd abba! – kiáltotta Harry.

Voldemort véget vetett az átoknak, Piton pedig térdre kecmergett.

– Nos, Harry? – szólalt meg Voldemort nyájasan.

– Potter, ne vesztegesd az időt – nyögött fel Piton. – Tedd meg!

– Nem!

Voldemort lenézően vette szemügyre Harryt.

– Gyenge vagy! Annyira kiszámíthatóan gyenge vagy! Nézz rá, Perselus. Hogyan hihetted valaha is, hogy egy ilyen puhány legyőzhet engem? Olyan tehetséges voltál, annyi lehetőség rejlett benned, és ezért vesztegetted el?

Voldemort pöccintett egyet a pálcájával, mire Harry kábultan a földre rogyott, mintha megütötték volna. Megrázta a fejét, hogy kicsit kitisztuljon, és amikor felnézett, azt látta, hogy ellensége föléje tornyosul.

– Egy gondolattal megölhetnélek – sziszegte Voldemort. – És ha lett volna erőd ahhoz, hogy végezz Perselusszal, gyorsan véget vetettem volna az életednek. Most azonban úgy gondolom, hogy lassan fogom csinálni. Végtére is, Harry, megtanítottad nekem, hogy itt minden lehetséges, és annyi lehetőség vetődött fel bennem.

Voldemort ismét felemelte a pálcáját, de Piton a varázslóra vetette magát. Voldemort azonban felkészülten várta a támadást. Meglengette a pálcáját, és Piton ismét térdre rogyott. Mielőtt megmoccanhatott volna, béklyók jelentek meg a bokáján és a csuklóján. Piton megpróbálta lerázni magáról a bilincseket, de azok szorosan tartottak. Végül feladta a küzdelmet, és színtiszta utálattal meredt Voldemortra.

Voldemort felnevetett.

– Micsoda harcos szellem, Perselus. Annyira vártam már, hogy megkínozhassalak. Kár, hogy nem lesz időm arra, hogy kellően kiélvezzem, de még a világ leghatalmasabb varázslója sem kaphat meg mindent. – Voldemort ismét felnevetett. – Talán inkább egyszerűen csak végignézetem veled, ahogyan Harryt kínzom.

Piton leköpte a föléje tornyosuló varázslót. Voldemort tekintete vészjóslóan megvillant, majd ravaszul elkeskenyedett.

– Tehát Bellának igaza volt. Csakugyan törődsz vele.

Voldemort ajka hideg, kegyetlen mosolyra rándult.

– Épp olyan gyenge vagy, mint ő. Akkor talán, mielőtt mindkettőtöket megölnélek, elmondom Harrynek, kiért is áldozott fel mindent. Nem gondolod, hogy joga van megtudni, Perselus, ennyi év után? Elmondjam hát neki, hogy melyik okos kémemnek jutott eszébe, hogy kihallgassa Dumbledore-t azon az éjszakán ott a Szárnyas Vadkanban, és aztán hűségesen elhozza nekem a prófécia hírét?

Voldemort hátrapillantott a válla fölött.

– Kitalálod, ki volt, Harry?

Arcán rosszindulatú diadal ragyogott, Piton pedig úgy nézett ki, mintha bármelyik pillanatban elájulna vagy elhányná magát. Harry rájuk nézett, és görcsbe rándult a gyomra.

– Maga volt? – kérdezte Pitont hitetlenkedve.

Piton lehunyta a szemét, és bólintott, majd legyőzötten lehajtotta a fejét. Harry azonnal ráismert a mozdulatból sugárzó reménytelenségre, és a döbbent hitetlenkedés, amit érzett, abban a szempillantásban megértéssé változott. A sötét figura, akit annyi időn át üldözött Piton elméjében, a férfi legsötétebb titkainak baljóslatú megtestesülése, aki sosem szólalt meg, aki mindig figyelt – ő volt a Kém. Ez volt az az igazság, amit Piton képtelen volt elviselni, a rettenetes bűn, amit sosem tudott magának megbocsátani.

– Igen, Harry – felelte Voldemort. – Perselus okozta minden szenvedésedet. Ő pecsételte meg a sorsodat, még mielőtt megszülettél volna, a tiédet és a szüleidét.

Visszanézett Pitonra.

– Mennyi fájdalom… mennyi bűntudat… - Voldemort kígyószerű orrlyukai kitágultak, mintha inná Piton bűntudatának szagát. – Látod, ez a jutalma a Dumbledore által felmagasztalt szeretetnek, Harry. Semmi egyéb, csak nyomorúság és kudarc.

– Perselus eldobott mindent, amit ajánlottam neki. Te eldobtad az egyetlen esélyedet, hogy halandóvá tegyél. És a te drága édesanyád a saját életét dobta el.

– Nem dobta el az életét! – kiabálta Harry. – Legyőzött téged.

– Csupán időlegesen visszavetett. A kezemben tartom a halhatatlanság kulcsát, Harry. Amint megöllek téged, százak fogják nekem ajánlani magukat, és örökké fogok élni, legyőzhetetlenül.

– Te ezt életnek hívod? De hát már halott vagy! Nézz körül. Tudod, mi ez? Ez a lelked.Nézd meg! Az egész sivár és halott, és teljesen egyedül vagy. Ezt tette veled a gyűlölet és a bosszúvágy. A halhatatlansággal mindössze örökké tartó magányt kaptál egy nyomorúságos börtönben.

Voldemort lehajolt és megragadta Harry gallérját, és annál fogva felhúzta a fiút, amíg arcuk már csak néhány centi távolságra volt egymástól.

– Az én nevemet még akkor is félni fogják, amikor a tiéd már ezer éve feledésbe merült.

Visszalökte Harryt a földre, és felegyenesedett.

– Most pedig befejezem, amit Perselus elkezdett.

Voldemort felemelte a pálcáját, de habozott, és értetlenség futott át az arcán. Harry elmosolyodott. Tudta, hogy Voldemort is megérezte, amit ő már egy kicsit korábban. A föld újra megremegett, és a rázkódás minden pillanattal egyre erősebbé vált.

– Dumbledore-nak igaza volt – mondta Harry. – A szeretet erősebb a gyűlöletnél.

A Voldemort arcára kiülő értetlenség elszörnyedéssé változott, miközben vad tekintettel körülnézett.

– Nem! Ez nem lehet. Ez nem történhet meg! – Piton felé pördült, és megragadta a férfit. – Hiszen még életben vagy!

A remegések földrengéssé erősödtek. Majd fülsiketítő robaj hallatszott, és széthasadt a föld. Repedések jelentek meg, amelyek gyorsan mély hasadékokká tágultak, ahogyan a fennsík elkezdett széttöredezni.

– NEM! – sikoltott Voldemort, hangjából sugárzott a rettegés és a fájdalom. A földre lökte Pitont, majd Harryre támadt, akinek éppen sikerült talpra állnia. Harry félreugrott, így a zöld fénysugár éppen mellette suhant el. Meglendítette a pálcáját, mire Voldemort hátratántorodott. De annak ellenére, hogy szemmel láthatóan a kínok kínját élte át, Voldemort még mindig korának leghatalmasabb sötét varázslója volt. Egy intésére kötelek tűntek fel a semmiből, és szorosan Harry köré fonódtak, gúzsba kötve a kezét és a lábát. Harry elveszítette egyensúlyát az immár hevesen rázkódó talajon, és elesett. Miközben küzdött, hogy lerázza magáról a köteleket, Voldemort ismét felemelte a pálcáját, de még mielőtt megátkozhatta volna Harryt, Piton, akinek saját béklyói és a háborgó talaj ellenére sikerült talpra kecmeregnie, hátulról rávetette magát. A két varázsló egymás hegyén-hátán ért földet, és Voldemortból dühödt ordítás szakadt ki. Megpróbálta ellökni magától Pitont, de az bősz eltökéltséggel kitartott, így folytatták a dulakodást, és közben távolabb gördültek Harrytől.

Harry még néhány pillanatig hasztalanul küzdött a ráfonódó kötelek ellen, majd eszébe jutott, hogy hol van. Ellazult, összpontosított, és a kötelek eltűntek. Amint sikerült talpra állnia, Piton és Voldemort után sietett, akik tusakodás közben veszélyesen közel kerültek a szikla pereméhez.

Harrybe belehasított a Piton miatti aggodalom, és ezzel egyidőben különösen erőteljes remegés rázta meg a földet. Harry előrebukott, és a földre zuhant. Felnézett. Piton és Voldemort mindössze néhány méternyire voltak tőle, de körülöttük éppen új repedések jelentek meg a talajon, és Harry elszörnyedve figyelte, amint a szikladarab, amelyen Piton és Voldemort küzdött, lassan süllyedni kezdett. Harry négykézláb igyekezett előre, és megragadta Pitont, próbálván őt elhúzni Voldemorttól és a leomló sziklától. De Voldemort mintha elveszítette volna az eszét. Dühödt és elgyötört acsargással ellenfelére vetette magát, és megragadta Piton lábát, éppen abban a pillanatban, amikor a szikla végleg alázuhant.

A több tonnányi sziklatömb fülsiketítő robajlással szakadt le, és omlott az alant tátongó szakadékba. Harry hason feküdt, és karját szorosan Piton mellkasa köré fonta, hogy megakadályozza a semmiben lógó, és a fájdalomtól üvöltő Voldemortot abban, hogy átrántsa a férfit a szikla peremén. Azonban a gonosz varázsló is minden erejével Pitonba kapaszkodott, és Harrynek a két férfi súlya már túl sok volt. Érezte, hogy egyre közelebb húzzák a mélységhez, és kétségbeesetten próbálta a sarkát belevájni a földbe, hogy megállítsa a csúszást. Elnézett Piton és Voldemort mellett, le a hatalmas, feketén tátongó szakadékba, és hirtelen megértette, hogy mi az.

Éppen úgy, ahogy Dumbledore kertje is egy sziklaperemben ért véget, amely a halált megtestesítő óceánra nézett, ez a sziklaperem is a határt jelképezte Voldemort halandó élete és az azon túli dolgok között. Csak éppen itt nem a halál várt arra, hogy elnyelje őket. Voldemort a dementorok lényegét használta fel arra, hogy láncokat kovácsoljon, amelyek hozzákötik az áldozatait, és biztosítják számára a halhatatlanságot. De ez az ő lelkét is hozzáláncolta valamihez, ami sokkal rosszabb volt, mint a halál.

Harryt elöntötte a színtiszta rettegés. Felnyögött, és ösztönösen még szorosabban ölelte Pitont. Piton, aki egyszerre próbált megmenekülni a lezuhanástól, és lerázni magáról Voldemortot, felnézett Harryre, majd le a mélybe, és élesen felszisszent. Nyilvánvaló volt, hogy Dumbledore tanítása nélkül is megértette, hogy mit lát odalent. Harrynek fogalma sem volt róla, hogy Voldemort rájött-e. Lehetetlen volt megmondani, hogy fájdalommal és félelemmel teli sikolyaiban benne van-e az a tudat is, hogy micsoda veszély leselkedik a lelkére.

Mély morajlás hallatszott, és újabb repedések jelentek meg a sziklaperem megmaradt részén. Harry érezte, hogy a talaj elmozdul, és vészjóslóan megsüllyed alatta.

– Potter, el kell engedned – suttogta Piton.

– Micsoda? Nem!

– Ez az egész perem le fog zuhanni. El kell engedned. Tedd meg! Most!

Harry nem válaszolt. Az eddiginél is szorosabban fogta Pitont, miközben a föld újra lejjebb süllyedt.

– Potter, engedj el! – Ezúttal kétségbeesett elkeseredés vegyült Piton hangjába, és igyekezett kiszabadulni Harry szorításából.

– Hagyja abba! – kiáltotta Harry, és szívósan kapaszkodott a férfiba. – Le fog zuhanni!

– Potter, ne légy bolond! – acsargott dühösen Piton. – Te is le fogsz zuhanni!

– Nem érdekel!

Piton csodálat és ingerültség elegyével nézett Harryre.

– Nem érdekel – ismételte Harry dacosan.

Piton arckifejezése ellágyult. Tekintetébe olyan sajnálkozás és gyengédség költözött, amit Harry még sosem látott benne, de félelemnek nyoma sem volt. Azután kissé elmosolyodott.

– De engem igen. Capitulatus!

– NEM! – kiáltotta Harry, de túl késő volt. A bűbáj eltaszította Pitontól, és hátravetette a leomló sziklaperem szélétől. Harry hallotta, amint Voldemort éles, rémülettel teli sikolya lassan elhal, miközben a feneketlen mélységbe zuhan, az utolsó emberrel együtt, akit magához láncolt. Ő is és Piton is eltűnt, és amikor Voldemort sikolyának utolsó foszlányai is elhaltak, a Harryt körülvevő megkínzott táj is eltűnt.



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)