Paris, je t’aime írta: Lizi Eyre

[Kritikák - 10]

+++ betűméret ---


- He… Hermione?! – kiáltott fel zavarodottan Ron.
- Szia – köszönt csendesen a lány. – Bemehetek? – kérdezte.
- Attól tartok, ez nem épp a megfelelő… - Ám a fiú nem tudta befejezni, mert a lány befurakodott közte és az ajtó közötti kis résen. – Hermione, mit keresel itt?
- Hogy mit keresek itt? Hogy én mit keresek itt?! – kérdezte kissé hisztérikusan. Ronald érdekesen tekintett rá, így végül vett égy jó mély levegőt, és nyugodt hangon folytatta. – A sokkal pontosabb megfogalmazás szerint inkább, hogy kit. – Zavarában, vagy inkább idegességében haját a füle mögé simította. – Téged kerestelek.
- Figyelj, nem hiszem, hogy ez… - kezdett bele mondandójába, ám a lány ismét félbeszakította.
- Hogy ez mi? Nem ez a megfelelő hely, vagy idő? Esetleg nem jó ötlet? Mert szerintem meg kellene beszélnünk!
- Kérlek, menj el – suttogta.
- Harry mindent elmondott – bökte ki végül.

Ron elejtette a csészét, amit a kezében tartott, s az a földre érve millió kis darabkára tört. Nem kínálta hellyel a váratlan vendéget -, ami, hát valljuk be, nem vall jó modorra -, ám rögtön tudta, hogy nem fogja tudni elküldeni őt, így kérdés nélkül nekiállt teát főzni. Most viszont ott áll a pultnak támaszkodva, s csak nézi Hermionét, aki ott ül a bárszéken. A lány, aki vele együtt nőt fel, ma már kész nő. A nő, akit szeret, akivel elképzelte az életét. De hibát követett el, s életében talán akkor először hozott meg egy komoly, átgondolt döntést, még ha kicsit el is hamarkodta. Erre most exbarátnője idejött romba dönteni, amit ő maga oly gondosan felépített, hogy túl tudjon lépni saját ostobaságán.

- Mi mindent? – tette fel ezt az ostoba kérdést, ami valahogy mégis kicsúszott a száján.
- Tudod te az jól… - felelte csendesen.
- Nem, nem tudhatom. Nem voltam ott, mikor elmondta.
- Azt mondta, hogy te félreértetted a veszekedésünket, így bosszúból rögtön másnál kerested a boldogságot, hogy miután kibékültünk te nem akartad elmondani, így inkább rögtön a szakítás mellett döntöttél, hogy emiatt idejöttél, Párizsba… - sorolta a lány érzelmektől túlfűtve.
- Akkor mi mást akarsz még?! Mindent tudsz!
Hermione szomorúan nézett a barátjára. Már fél év is eltelt azóta, hogy Ron elhagyta, látszólag minden ok nélkül. Szerették egymást, boldogok voltak, egy-két veszekedéstől eltekintve. Aztán egy nap – nem sokkal azután, hogy kibékültek -, Ronald se szó, se beszéd, fogta magát, szakított vele. Azonnal összepakolta a cuccait, és lelépett valami olyasmit ismételgetve a lánynak, hogy nem akarja, hogy rá pazarolja a legszebb éveit, mikor nála sokkal jobbakat is találhatna.

- Ron, én még mindig szeretlek. Még jobban, mint akkor, mert a hiányod ráébresztett, mennyire fontos vagy nekem. Nem mintha eddig nem tudtam volna, hogy drágább vagy az életemnél is.
- Ne mondj ilyet, kérlek.
- Miért ne? Ron, tudom, hogy még most is szeretsz. Érezném, tudnám, ha nem így van.
- És ez mégis mit számít? – kiabált rá a fiú.
Hermione nem felelt azonnal. Fejében újra végigpörgette az eseményeket, a veszekedésüktől kezdve a szakításon át addig, míg végre ki tudta szedni Harryből, hogy mit tud. Kis idő elteltével újra megszólalt:
- Azt, hogy még semmi sincs veszve. Még újrakezdhetjük. Vagy ott folytathatjuk, ahol abbahagytuk…
- Hermione, fogd már fel, hogy megcsaltalak, azért szakítottam veled. Nem tudtam, és nem is akartam hazudni neked, de elmondani sem tudtam. Vagy mertem. De nem számít, mert nem is ez a lényeg. Sejtettem, hogyha mégis elmondanám, akkor biztosan lapátra tennél – jogosan, persze -, így inkább elébe mentem a bajnak, s én mondtam ki, hogy vége.
- Tudod, mit mondok mégis erre? Hogy pontosan ezért kellene folytatnunk. Ebből is látszik, hogy szeretsz, hogy mennyire megbántad… különben is, nem feküdtél le vele.
- Nem, de nem múlik el nap anélkül, hogy ne jutna eszembe, mekkora hibát követtem el.
- Na látod! Figyelj, egy csók még nem a világvége – mondta, miközben leszállt a bárszékről, s Ron felé araszolt. – Az lenne a legjobb, ha meg sem történtnek tekintenénk.

Mikor odaért a fiúhoz, át akarta ölelni, de a fiú nem engedte. Hermione csak csak erősködött, s végül elérte célját. Ám nem érte be ennyivel. Amint megérezte Ron őrjítő kölnijének illatát, nem tudott magának parancsolni. Rámászott a fiúra, aki agyával tartóztatni akarta a lányt, ám a testével és a lelkével is kívánta, így ellenállása hamarosan megtört, s ugyanolyan szenvedéllyel csókolta a lányt, mint az őt, ám mégis eltolta magától.

- Nem lehet. Sajnálom.
- A rohadt életbe már, Ronald Weasley. Idejövök, szinte térden állva könyörgöm, hogy gyere vissza hozzám, miközben te léptél félre, te voltál az, aki faképnél hagyott, s én ezt nagyvonalúan meg is bocsátom neked! De úgy látom, ez téged annyira hidegen hagy, mint engem a jóslástan. Sosem gondoltam volna, hogy még a teáskanalak érzelmi szintjét sem éred el! – ordította most már magából kikelve, miközben a sírással küszködött.

- Ennyi, vége! - gondolta Hermione, majd az ajtó felé vette útját. – Remélem, hogy valaki mással boldog leszel. Remélem, hogy találok még valakit, akit legalább fele ennyire tudok szeretni, mint téged, s akkor már boldog leszek.
Az utcára kiérve megbizonyosodott róla, hogy senki sincs a környéken, így dehoppanált. Nem messze, a Szajna parton ért földet, mégis kellő távolságban a fiútól, akit szeret. Üresnek érezte magát, még annál is üresebbnek, mint mikor szakítottak.
- Akkor legalább haragudhattam rá, de most képtelen vagyok – motyogta a csillagokra nézve. – Talán majd idővel. Ron, el kell felejtselek, nincs más választásom.

Hermione még sétált egy kis ideig a korzón, majd leült és csak nézte a folyó partjára épült házakat, s felettük az Eiffel tornyot, már amennyi látszódott belőle.
- Ha Párizs, a szerelem városa, akkor…
- Azért, mert nem akarlak újra megbántani – hallotta meg háta mögül Ron hangját, s emiatt úgy pattant fel, mintha áramütés érte volna.
- Ron, te mit keresel itt?
- Inkább kit. Téged.
- Miért?
- Mert rájöttem, hogy igazad van. Hiányzol, még mindig szeretlek.
- Nem értem…
- Mikor az előbb otthagytál, én rögtön utánad mentem, de addigra te már eltűntél. Gondolkoztam, és rájöttem, hogy ugyanazt akarom, amit te. Persze csak akkor, ha még mindig szeretnéd…
- És mitől változott meg ily’ hirtelen a véleményed? – kérdezte csípősen a lány.
- Remus és Tonks jutott az eszembe – vallotta be Ron. – Az egész szituáció hirtelen rájuk emlékeztetett… Olyan sokáig tartott, mire egymásra találtak, s olyan kevés idejük volt…
A lányt nem bírt magával, a fiú nyakába ugrott, aki felkapta és megpörgette, majd mikor lerakta a földre, lehajolt hozzá, és megcsókolta.
- Csak még egy kérdés – szólt Hermione. – Hogy találtál meg? – kérdezte.
- Úgy, mint néhány éve. Az önoltóval. Furcsa egy szerkezet, de nagyon hasznos – mosolygott a fiú. – Gyere, menjünk vissza hozzám, itt elég hűvös van.

Hermione csak biccentett, s szorosan hozzábújt Ronhoz. Nem érdekelte semmi más, csakhogy végre újra együtt vannak, s szeretik egymást. Azért az elvesztegetett fél évért még ráér számolni a fiúval…

A történetet ez a kép ihlette:




Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)