Színek írta: HilarioN

[Kritikák - 4]

+++ betűméret ---


Cím: Színek
Alcím: Narcissa világa csendes
Csapat: Canon
Kulcs: Meru-hegy
Korhatár: 14
Figyelmeztetések: erotikus tartalom
Leírás: Lucius és Narcissa szeretik egymást. Csak nem beszélnek róla.
Zenéje: http://www.youtube.com/watch?v=RD3WwM6l1J0&feature=related

A Meru-hegy avagy „Hatalmas Hegy” mítoszok alkotta vidék, a dzsainizmusban, a hindu és a buddhista kozmológiában az Univerzum központja, a világ tengelye, az istenek lakóhelye. A nap, a hold, a csillagok, az égitestek mind körötte forogtak. A végtelenül magas Meru-hegy a mindenség kezdete és vége. A Meru a stabilitást jeleníti meg és mint a „szent tér” attribútuma, szimbolikus átjáró a létezés mitológiai síkjai között. A teremtett világ keletkezése óta létezik, belőle fakad a természet, a termékenység, a bőség – a férfierő jelképe, vagy tápláló istennők lakhelye.
A Meru-hegyen élt Indra, a természet istene és a védák panteonjának főistene ragyogó kristálypalotájában. A hegybéli mennyországba tértek meg a pandarva katona-hősök, miután győztek az emberek és istenek nagy csatájában.
((a részletek a Wikipédia szócikkéből vannak))



SZÍNEK
Narcissa világa csendes


Tulipiros augusztus

Lucius

Narcissa babacipőkkel játszik. Apró, fehér, horgolt cipellőkkel, talán gazdájuk is akad egyszer. Ilyenkor olyan békés, mint egy angyal, ártatlan, törékeny mestermű. Kecses nyaka meghajlik ahogy feje oldalra gördül egy szintbe kerülve ezzel az ablakpárkánnyal. Tip-top, két ujja végigszalad a párkányon, majd repülni kezd, szaladva szeli át a levegőt a kanapé karfája és az ablak között. A horgolt anyagon átszüremlik a fény, ezernyi szikrában hullva a parkettára. A két cipellő lágy libbenéssel landol a karfán, átszalad Cissy lenge, fehér ruháján, puha ölén, végig bal karján, fel a vállára, majd egy szökkenéssel a feje tetejére ugrik.
- Hopp! – nevet. Aztán egy pillanatra elkomorodik, amint észreveszi, hogy figyelem. – Mit nézel?
Csak sandítok fel, az újság fölött, és büszkén tudom, hogy ez a látvány az enyém és csak az enyém. Ha több mosolyt tudnék lopni ezekre a sápadt ajkakra…
- Egyszer nekünk is lesz kisbabánk – bólogat két ujjával összecsapkodva a cipellők sarkait. – És ő lesz a világ legszerencsésebb, leggyönyörűbb, legintelligensebb gyermeke! Az én babám… a mi babánk, Lucius! El tudod képzelni?
Két nagyra tágult, kerek kék szemével engem méreget. Szája sarka megremeg. Könnyű nyári fuvallat tör be a szobába meglengetve a földet söprő muszlinfüggönyöket. Egyetlen, súlyos csepp gördül végig bársonyos bőrén, és az álláról lehullva a mélybe veti magát. Egyszer… mi is nyerhetünk, igaz?
- Igen, Cissy – húzom magamhoz, ő pedig bevackolja magát az ölelésbe. Ujjaim végigszántanak a szalmaszőke tincseken. – Nagyon is el tudom képzelni.
Megint eltelt egy évszak; megint eggyel szomorodik a tengerkék tekinteten ülő árnyék.

Ciklámen szeptember

Narcissa

Lucius a kertben áll, a láthatárt figyeli. Ilyenkor, amikor a Nap még nem bukott le a láthatáron, de már felkészült az ugrásra, nagy levegőt vett, és feszült figyelme rózsaszín felhőket fest az égre – ilyenkor Lucius mélyen a gondolataiba mélyedve járja végig a kertet, megszemléli a frissen szirmait bontott virágokat, a patak csobogó vizét, az útszéli fák lekonyuló ágainak végén csüngő levelek erezetét. A legkisebb fűszáltól a leggrandiózusabb, szoborszerűen szabályosra nyírt bukszusig minden egyenértékű figyelmet kap. S mindezt miért? Elkergetni egy bohó ábrándot, vagy leküzdeni a hiábavalóság okozta keserűséget… nem tudom. Borús szürke szemeibe nézve olykor-olykor felfedezni vélem az engem is marcangoló kétségeket, a félelmet, a tehetetlenséget, az akarást… máskor csupán matt csillogásukat figyelhetem, és nem látok át a maszkon, ami Lucius Malfoyt takarja.
Csak nézem a hátat, ami hozzám tartozik, az uramé, akivel kelek és fekszem, míg világ a világ és még két nap. Csak nézem a hátat, és hiába kívánkozik ki belőlem a szó, hiába kiáltanék utána, nem vagyok rá képes. Pedig annyi kérdésem lenne…
Miért nem engedsz közelebb?
Legalább előttem, miért nem mondasz búcsút az álarcnak?
Miért nem maradsz reggel, miért nem várod meg, míg felébredek?
Mitől félsz, amikor álmodban vacogsz?
Miért van az, hogy mindig én lelek támaszt benned? Te miért nem próbálsz meg rám hagyatkozni?
Feltenném ezeket a kérdéseket ennek a hátnak. Olyan szívesen tenném… ha merném.

Lucius korábban kel, és később fekszik, mint én.
Egyszer megpróbáltam kifigyelni, mit csinál, miután én jó kislányként ágyba bújtam. Mezítláb, mint aki rosszban sántikál, kezemben könyvvel, ujjam benne a jelző; lopakodva-settenkedve úsztam le a lépcsőn, egyetlen neszt nem hallattam utam során. A szobájában égett egy gyertya, bolygófények követték útját az íróasztal és a könyvespolc között. Kész könyvtára van, több ezer kötetet számláló, de neki néha még ez is kevés.
Az ajtótámla mögé bújva figyeltem, ahogy dolgozik, órákig, míg a gyertyaláng bele nem fojtja magát a csonk olvadt viaszába, és a bolygófények ki nem hunynak, mikor a kimerültségtől álomba merül. Visszasettenkedtem a hálóba, remegő szívvel várva a pillanatot, amikor halkan besurran a szobába, behúzza maga után az ajtót, és bebújik mellém az ágyba. Átölel, és fejét a hajamba túrva álomba merül.
Életem legszebb napja volt, amikor ébren ért a pillanat, hogy átöleljen: mély, álmos morgása vissza-visszacseng a fejemben:
- Szeretlek, királylány…

Lucius

Narcissa, amikor elbambul, hajlamos nem észrevenni az őt körülvevő világot.
Most is: ül a szoba közepén, a szőnyegen a földön, félig hason feküdve, félig felkönyökölve, és egy zenedobozzal játszik. A dallam hatására a szobában apró, színes fényszalagok futnak végig a falakon, a bútorokon, a levegőben. Cissy pedig lehunyja a szemét, és táncol. Nem, fizikailag meg sem mozdul, hanem a lelke: gyengéden ringatja a fejét, és halkan, zümmögve dúdol.
Most a saját világában van.
Résnyire nyitott szemmel figyeli a két táncoló alakot a zenedoboz belsejében, arcán angyali, gyermeki mosoly játszik. Észre sem veszi, hogy beljebb lépek, vagy hogy a szekrényhez lépve kiveszek egy inget. Csak dúdol a fejét ingatva, s amikor a dal véget ér, hanyatt gördül, és kacag.
Szeretem ezt a nőt.

Észrevettem egy ideje, hogy figyel. A tengerkék szempár nyugodt pillantással méreget reggelente a kávégőz felett, és az ötórai teánál, amikor a cukor után nyúl, nem szégyell szó szerint megbámulni. Mit kutat? Mire kíváncsi? Néha felteszem magamban a kérdéseket. Vajon milyen ember a feleségem?
Persze, hogy ismerjük egymást, gyerekkorunk óta. De kiismerni egy élet is kevés. Narcissának nincsenek úri allűrjei, csak apró, csetlő-botló babonái. Bal kézzel fogja a kiskanalat. Reggelente csak az én oldalamon hajlandó kimászni az ágyból, így biztos a jobb lába ér először földet. Azt mondta egyszer, szégyenpír futtatta arccal: nehogy ballábbal keljen. Minden reggel tesz egy sétát a kert körül: felméri, melyik virág mikor bont bimbót, és lelkesen meséli el mindezt délelőtt valamelyik barátnőjének.
Ha csak az ajtóban állva pár pillantást rabolhatok a nevető arcáról, ha lopva elcsíphetem csilingelő kacagását, gyorsabban ver a szívem, és még vehemensebben vetem be magam a könyveim közé. Még ha nem is sejti, miatta van az egész, nem is akarom, hogy megtudja. Amíg vár, csendesen, és éjjelente elszunnyad várakozás közben, addig megbocsátom neki az összes hibáját.

Most, hogy csukott szemmel, hanyatt fekszik a földön, kedvem lenne melléülni, és játszani a hajával. Apró csókot lehelni a homlokára, az ölembe fektetni a fejét, simogatni a haját, és beszélni… csak beszélni arról, mi történt ma. Nem csak a nagy dolgokról: az emberek mindig a nagy dolgokról beszélnek. Engem a legkevésbé fontos kis apróságok jobban érdekelnek: meséljen nekem arról, kinyílt-e a ciklámen, és mennyire hervadt el a rózsa. Újságolja el nekem, hogy ma betört a körme, miközben a csokoládét aprította a teasütemény tetejére.
Szeretem azt a két dolgos kis kezét. Nem azért főz, mert kell neki – nem, ha akarná, naphosszat ki se kellene mozdulnia az ágyból, a házimanók minden munkát elvégeznek. Narcissa azért főz, mert szeret főzni. Azért, mert élvezetét leli abban, hogy valamit teremt, a két puszta kezével. Csodálja a tejszínhabrózsákat, amihez ő maga verte fel a tejszínt, és töltötte bele az apró tölcsérrel ellátott kis sütőzsákba.
Boldog, amikor a sütő fölé görnyedve azt látja, hogy az apró gyümölcskosárkák tetején megcsillan a tojásfehérje, vagy amikor a mandulás muffin kezd megemelkedni. Tapsikol, amikor úgy hiszi, senki nem látja, ha nem esik össze a piskóta, amit készített. Aztán feltálalja nekem a cukrászati szépséggel elkészített csodáit azokkal együtt, amiket a manók készítettek, és nem szól róluk egy szót sem. Csak lesi a reakciómat azokkal a tengerszín szemeivel.
Ha valahogy, akárhogy boldoggá tudnám tenni ezt a nőt… bármire képes lennék.

Narcissa

A kisasztalon négy teáscsésze, aranylóan gőzölög benne a leghíresebb ceyloni, Walburga néni csak azt hajlandó inni. Lucius keze a combján, kisimult ujjakkal, az enyém az ölemben, izzadó öklöcskékbe gyúrva. Nem is tudom, hogy lehet ennyire nyugodt… rezdületlen arccal hallgatja a néni vaskos szóáradatát arról, hogy korunk „hímjei”, ahogy a néni mondja, mennyire teljesítésképtelenek.
- Na de néni…
- Te csak hallgass, gyermekem! – utasít rendre olyan erővel, hogy még anyám is belerezzen, az ezüstkanál a kezében pedig hozzákoccan a kínai porcelánhoz. – Tudhatnád, hogy igazam van! Anyád is unokára vár, de a három gyermeke közül csak az a semmire kellő… pfuj, ne engedd, Druella, hogy róla beszéljek, még elfog a rosszullét – húzza fel az orrát, kezével pedig anyám után kap támaszért. Ő jobb híján kényszeredett mosolyra húzza a száját sógornője durvaságán, de nem tesz semmit… hol van már a gyerekkoromból ismert erős akaratú, szabadszellemű Druella Rosier, aki nem dobta el az egyéniségét a nagy múltú és dicső Black-ház kedvéért, a legnagyobb felháborodást okozva ezzel, amit Walburga néni el tudott képzelni? Hol van az anyám, e mögött a ráncos maszk mögött? Még a fény is kihunyni látszik a szemében…
- Nem értem, miért ilyen harcias a feleségemmel, Mrs. Black, de ha megtenné, hogy visszafogja a hangját, megköszönném. Tudja, ez az én házam. – Lucius hangja hideg és simulékony, nem árul el se haragot, se derűt… egyszerűen semmit. A néni hápogva néz fel rá, aztán figyelmét – és ezzel együtt fékezhetetlen rosszmájúságát – felém fordítja.
- És mesélj, kedves Cissy, mióta is vagytok házasok? Két éve? Másfél? Hogyhogy eddig nem sikerült összehoznotok egy utódot? Azt ne mondd – kacag fel kárörömében önnön szórakoztatására –, hogy a te férjed is egy olyan balfék, mint Bellatrixnál az a Rodolphus…
- Én úgy találom… kedves néni, hogy a férjem… képes ellátni férji kötelességeit. Minden tekintetben.
- Akkor benned van a hiba – állapítja meg a néni.
- Mindezt csupán azért zúdítja rá a feleségemre, mert, ha jól tudom, önnek esélye sincs örökösre? Hiszen Regulus halott, a másik fiát pedig a saját kezével égette ki a családfáról – szólal meg Lucius másodjára, mióta anyámék itt vannak. Fogai ki-kivillannak, miközben beszél, és a szemében mélyen, a maszk mögül előtűnik a tűz. – Kérem, Mrs. Black, hogy hagyja békén a feleségemet, amíg szépen beszélek, különben nem állok jót magamért.
- Hah! – pattan fel a néni mímelt felháborodással, holott az arcára rég élesen kiült a megszeppent ijedelem, mintsem hogy azt sikeresen kendőzni tudja. – Gyerünk, Druella, úgy látom, minket itt nem látnak szívesen.
Csak ebben a pillanatban bukkan elő az anyám a felszínre ebből a testből, ami eddig nem volt több üres porhüvelynél, gondolatok nélkül. Druella Rosier szeme az, ami felizzik, és személyisége teljes tudatában, hetyke mosollyal pillant fel a hájas, vöröslő arcú Walburgára.
- Az én megítélésemben a helyzet nem ennyire egyértelmű, drágám – int anyám kegyesen az álló felé. – Én úgy látom, itt csak téged nem látnak szívesen, és a kellemetlenkedéseidet. Ahogy öregszel, egyre kibírhatatlanabb leszel, kedvesem, holott már akkor sem voltál könnyű falat, amikor megismertelek… na, de tényleg megyünk, gyerekek – fordítja figyelmét felénk, és egy félresikerült, erőltetett mosollyal pillant a felbőszült Luciusra. – A sógornőm nevében elnézést kérek az okozott kellemetlenségért. Aztán majd egyszer, ha tényleg úgy döntötök, hogy babát szeretnétek… én szívesen segítek, amiben tudok.
- Köszönjük, anya – mondom, és búcsúzásul puszit nyomok hideg homlokára. Ő pedig kissé sután visszaint, és kilép Walburga nyomában a kertbe. Hoppanálásuk hangos pukkanása visszhangot ver a nappaliban.
Ketten maradunk, és a csend. Meg akarom köszönni… hogy kiállt mellettem, hogy eltűrte a rokonaimat, hogy… mindent. A nyelvem hegyén van, egyetlen, egyszerű szó… de bennreked. Csak álldogálunk egymás mellett, vágni lehet a levegőt. Száraz torokkal tátogok felé, mint partra vetett hal. Észre sem veszi. Szótlanul lép előre, ki a franciaablakon át a kertbe. Mire előtör egy gyengécske hang a torkomból, és elhaló Luciust rebeg utána… ő már messze jár, félúton a pázsit és az ágyások közt.

Beesteledik, és még mindig nem jött vissza. A félelem lassan bizsergő érzése kísérti meg a szívem. Mi van, ha…? Ha baja esett, ha segítség nélkül van, és megsérült, ha valami rátámadt az erdőben?
A kétségbeeséshez elég egy apró szikra, és a távolban felvillanó fény épp ilyen: mire a mennydörgés pusztító robaja utoléri a villámot, már rég feltéptem a franciaablakot, és rohanok kifelé, az erdő felé, arra, amerre Luciust sejtem.
Ösztön vezérel, miközben futok. Magam sem tudom, érte futok-e… a férfit keresem-e igazán, akit szeretek, vagy jobbára csak futok, amerre látok, menekülök a fejemben dübörgő kételyek elől. Utána szólhattam volna. Megállíthattam volna. Hiszen dühös volt! Átölelhettem volna… igen, meg kellett volna tennem. Nem csak tátogni, mint holmi partra vetett hal, képtelen arra, hogy kifejezzem, amit igazán érzek, az egyetlen értéket, ami fontos, ami számít…
Ha csak tudná… ha egyszer is képes lettem volna elmondani neki!
A növekvő rettegés félelmetes képeket fest elém, minden bokor mögött Lucius testét látom vérbe fagyva, a szél zúgásában, a mennydörgésben a segélykiáltásait vélem meghallani. Megroppan a talpam alatt egy ágyacska, és összerezzenek.
Csak ekkor nézek igazán körül. Olyan mélyen vagyok benn az erdőben, hogy már nem is látom a házat, nincs se ösvény, se jellegzetes tereptárgy a közelben. Holott édesapám, a büszke Cygnus Black mindig arra tanított: akárhol is jársz, mindig tudd, merre kell menned. Most mondd, apukám, ha azt sem tudom, hogy viselkedjek a férfivel szemben, aki a férjem, akivel megosztom éjjelem és nappalom… hát csoda, hogy eltévedek? Mondd, látsz te értelmet abban a feszengő, kényelmetlen félszegségben, amivel Lucius körül viselkedem? Mi ez a bizonytalanság?
Amikor boldog vagyok, miért nem ölelem meg?
Amikor ahhoz támad kedvem, miért nem fogom meg a kezét?
Eltévedtem. De nem itt és most. Régóta rossz úton haladok.

Lucius

Nem kellett volna otthagynom… csak úgy, egyedül kirohanni a világból, egymagam elmenekülni… mert mi más lett volna ez? Nem szabadott volna otthagynom Narcissát. Ott kellett volna maradnom, és megvigasztalni. Átkarolni. Valami.
Az avar vaskos, nedves szaga befúrja magát a gondolataim közé. Felnézek a távolban felsejlő kúria körvonalaira. Még nem késő visszafordulni. Tudom… igazán sose késő. Elég lenne megfordulnom, és elindulni. Jobb láb, bal láb, lép egyet, kettőt, futásnak ered… lelki szemeim előtt látom magamat, amint elérem a házat, feltépem az ajtót, berohanok, Cissy még az ablaknál áll, nézi, amerre eltűntem: a háta mögé lépek, gyengéden átölelem, kisimítom az arcából a hajat, a homlokáról a gond árnyékát. Csókot lehelek orcája rózsás halmaira, és belefeledkezek a haja illatába…
A fejem felett megzizzennek a levelek. A holdfény ezüstös leple alatt megremegnek, és meghajlanak egyetlen, súlyos vízcsepp alatt. Épp az orrom előtt áll meg egy húsos levél főerében. A távolban dörgés hallatszik, és a felerősödő szél átvág a fák között. Beesteledett, és észre sem vettem. Annyira el voltam foglalva a saját gondolataimmal, a dühömmel, a tehetetlenséggel… talán még most sem késő visszamenni. Átölelni, megcsókolni, szeretni.
Az esőcsepp meginog a levél peremén, megcsillan benne a fény; mintha könnyezne, mielőtt lefordulna a levél éléről, és a mélybe hullana. Aztán a Hold elé felhő úszik, sötétségbe borítva mindent. Zsibbasztó az a pár másodperc, míg többi társa követi ezt az egy cseppet. Egy, kettő, három, négy… és egyszerre zúdul esőfüggöny a környékre.
- Leperex! – varázsolok a fejem felé vízhatlan burkot. Ezt követi a köpeny és a cipő: végül tökéletes magabiztossággal indulok meg a fák között a ház felé. Hazafelé. Mert hiszem, hogy sosincs késő. Hinni akarom.

Amikor először találkoztam Narcissával, ő hét éves volt, én nyolc. Nem emlékszem másra, csak hogy kényelmetlen volt a dísztalár, és szűk a cipő, amit rám adtak. Nem is tudom, rajta mi volt, csak azt, hogy idétlennek találtam a hajába tűzött csokor masnit, és hogy hiányzott elöl a második foga.
Akkor döntötték el a szüleink, egy üveg 21 éves Chivas Regal társaságában, hogy milyen remekül illene az ő két szép, szőke gyermekük egymás mellé. Aznap nem tudtunk egymással játszani, mert Bellatrix eltörte anyám kedvenc kínai vázáját, ami miatt aztán kitört a hiszti, és Cygnus Black hamar visszavonulót fújt három dervis lányának.
Emlékszem a roxfortos éveinkre, Narcissa végig egy évvel alattam járt. Negyedikig loholt utánam, követett, mint egy kiskutya. Ötödikben aztán taktikát váltott, valahogy egy lépéssel mindig elém került: várt. A kviddics öltözőknél, az ebédlőterem ajtajában, a klubhelyiség bejáratánál…
Nem akart mást, csak barátságot. Nem egy vadidegenhez menni feleségül.
Miért voltam fafejű gyerek?
És miért… miért vagyok még a mai napig is az?
Hiszen csak ki kellene nyúlnom felé… tálcán kínálnám fel neki a boldogságot, amit megérdemel.

- Dobby! Dobby! – rikkantom a házba lépve.
- Mit parancsol, gazdám?
- Hol van Narcissa? Visszavonult már a szobánkba?
- Nem, uram. Az úrnő ott állt, amikor kitört a vihar, és…
A manó nagy, dülledt szeme a tárva nyitott ablakra mered, hosszú ujjai futást imitálnak.
- Mivel az úrnő nem adott ki további utasítást, Dobby nem merte bezárni az ablakot…
- Hol van most az úrnő, Dobby? Merre ment?
- Azt… azt Dobby nem tudja, gazdám. Dobby csak annyit látott, hogy az úrnő az erdő felé szalad… de Dobby nem kapott felhatalmazást arra, hogy kísérje az úrnőt, így Dobby a házban maradt…
- Merlinre, manó… van, hogy nem kell engedélyt kérned a cselekvésre! Ha úgy érzed, valami életbevágóan fontos…
A torkomból feltörő sóhaj fojtogat. Vagy talán az aggodalom az, ami minden egyes villámcsapással erősebben lüktet a fülem mögött azt kántálva: Narcissa miattam ment ki a viharba?
- Csukd be az ablakokat, Dobby. Az összeset. Tegyél fel vizet forrni teának, és őrizd a házat, míg vissza nem jövök! Értesz, manó?
- Igenis, gazdám!

Narcissa

Amikor még mind kislányok voltunk, egy nyáron elutaztunk Alphard nagybácsihoz Indiába. Ő volt akkor a brit mágiaügyi főkonzul Bombayben.
A mai napig álomnak tűnik minden emlék… a színes, zsongó piac, az illatoktól túlfűtött levegő, a kiabáló árusok, a száriba öltözött asszonyok és térdnadrágos, rohangáló porontyaik… és mi velük futottunk volna – Bella futott is – és Andy harsányan hahotázott, amikor édesapám nyakon csípte őt az utca közepén. És emlékszem a nagy, feldíszített, okos szemű elefántra, aki büszkén hordozott a hátán, és Andyvel azt játszottuk, hogy indiai hercegnők vagyunk, és Bella volt az orv tolvaj, aki az ékszereinket akarta megszerezni…
Ebben az Indiában, aminek gyerekkorom legszebb, álomszerű nyarát köszönhetem, az emberek bölcsek. Nem félnek beszélni, ha úgy kell, de hallgatnak, ha ildomos. Ebben az Indiában úgy tartják, az istenek egy nagy hegyen laknak, ragyogó kristálypalotákban. A hegyet Merunak hívják, és azt vallják, az az Univerzum közepe, és akörül forog a világ. Ez az alapkő, a tengely, amire minden épül, és amiből a mindenség fakad.
Gyerekként úgy hittem, hogy én elég különleges vagyok ahhoz, hogy megtaláljam a mondabeli hegyet, és nem kell nekem ahhoz meglátogatnom sem Angkor Watot, sem Borobudurt, nem mintha tudtam volna a létezésükről. Úgy gondoltam, elég kinyújtanom a karomat a hotel erkélyének rácsai között a távolban felsejlő hegyek felé, és eljuthatok arra a földre.
Édesanyám minden este édes csókot nyomott a homlokomra – ez volt az útravalóm, amivel felszerelkezve minden éjjel elindultam felfedezni az álmok hegyét, hogy találkozhassam Indrával, a természet istenével, hogy megkérhessem, hadd tartson örökké az a nyár…
Jelen helyzetemben, egy pocsolya kellős közepén ücsörögve az éjszaka kellős közepén, eltévedve a saját birtokomon lévő erdőben… a nyár a múlt varázslatos homályába vész, az álom messzinek tűnik, a hegy pedig megmászhatatlannak.
Még a ház is, a szoba melege, Lucius széles háta… elérhetetlennek tetszik, ahogy arcom előtt fokozatosan maszatolódik el a körülvevő fák sötét sziluettje. Miért kergetnék álmokat, ha a valóság fogvacogtató igazsága arra ébreszt rá, hogy nemcsak egy mondabeli hegyet, de a hús-vér férjemet nem vagyok képes megtalálni, akit az oldalamon kellene tudnom?
Lucius… találj meg. Találj rám, hogy én is megtalálhassalak. Vigyél haza, vigyél a melegbe, fázom.

-… nem megmondtam, bolond! Menj, csináld meg újra, és hozz még takarót! Áh, tudod mit? Majd én megcsinálom, te csak hozd a takarókat!
Lucius hangja… megmosolyogtat. Mindig ilyen házsártos vénasszony módjára dirigálta azt a szegény manót? Dobby az, fogadni mernék… fiatal még, ügyetlen. Lucius meg… minek kellenek a takarók? És mi az, amit egy manó nem tud jól elkészíteni, de éppen ő igen? Fázom.
- Igenis, gazdám!
- Iparkodj. – Egy futó érintés a homlokomon. – Nincs láza… de gyenge. – Halk, szívet melengető mormolás. Álmodom? Vagy ez a valóság? Olyan jó lenne… tudni.
Nem emlékszem, hogy Lucius rám talált volna; valószínű, hogy még mindig ott csücsülök az erdő közepén, csak elájultam… most álmodom.
De ha ez álom, van esélyem találkozni az istenekkel a kristálypalotáikban?
Amikor először vittek el a szüleim a Malfoy kúriába, azt hittem, ez az. A kastély, amiről az indiai mesék szóltak, ahol találkozhatom az istenekkel. Most ebben a házban élek. Nap, mint nap felkelek, kibújok a puha dunyhák alól, kisétálok a teraszra, megszemlélem a gyepet: a fűszálakon még megcsillan a reggeli pára, szikrázik az egész kert… kristálypalota ez, mégis, benne élve nem érzem magam istennek. Törékenyebbnek, gyarlóbbnak és ügyetlenebbnek látom magam, mint valaha. Hiszen már a számat sem tudom kinyitni, hogy Lucius után kiáltsak…
Ha ez egy álom, kívánhatok, és teljesül?
Lucius… találjon meg.

Lucius

Narcissa meg-megremeg még négy takaró alatt is.
- Cissy – szólongatom halkan, ha elaludt, meg se fogja hallani. Mióta lettem én ennyire gyenge? Mégis mit művel velem ez a nő? – Cissy – sóhajtom a nevét, és önkéntelenül megigazítom rajta az egyik takarót. Egy gyenge, tétova érintés simít végig a kézfejemen: a tengerkék szempár résnyire nyitva van, és figyeli minden mozdulatomat. – Cissy, a manóval hozattam fel neked erősítő szérumot. – Nem kell tudnia, hogy én főztem meg. Azt meg végképp, hogy megégettem az ujjamat. Lucius Malfoy tökéletes… nem követ el ilyen pitiáner hibákat. – Kérlek, idd meg. Nem muszáj az egészet, de egy pár kortyot mindenképp…
Elnyílnak ajkai, de szó nem tör elő. Megemeli a fejét, de hamar vissza is hanyatlik: kezemmel támasztom meg a vállát, mögé ülök, térdemre, lábszáramra fektetem a hátát, legyen min támaszkodnia.
- Jó ez így?
Erőtlen bólintás, gyengécske mosoly a válasz. Felemelem a bájitallal teli serleget a kisasztalról, az ajkához húzom. Aprót kortyol, arcára elégedetlen kis fintor kúszik.
- Keserű.
- Tudom – simítok végig a homlokán. – Csak még pár kortyot.
Iszik. Kelletlenül, de kötelességtudóan, mígnem kiürül a kupa. Nem tudom levenni a szemem a nyakáról, ami minden korttyal megmozdul, a halántékáról, amin apró cseppekben izzadtság gyöngyözik, a füle tövéről, ami szinte hozzáér az orromhoz, amikor lehunyja a szemét. Szőke pillái szaporán rebegnek, mielőtt kinyitja újból a szemét. Apró keze rátalál a poharat tartó jobbomra. Megszorítja.
- Lucius. – Hangja alig több a levelek susogásánál odakinn.
- Feküdj vissza – suttogom a fülébe közvetlen közelről. A bőre illata égeti a torkomat, ha tovább beszélnék, szavaim elfúlnának. Megérintem a vállát, gyengéden megemelem, kicsúszok mögüle, felállok, egy kézzel tartom meg, míg sebtében elrendezem alatta a párnákat, aztán visszafektetem, és betakargatom. – Aludd ki magad – mondom. A tengerkék szemekben fátyolos fény ül. Nem bírom megállni, hogy csókot ne nyomjak a homlokára. – Álmodj velem.

Amikor belépek a szobába, az ablaknál áll. Az indiánnyarakra jellemző sötét, narancsba forduló napfény öleli át a testét. A kezében fésű, de a haja kócos…
Nem tudom, mi vezet rá, de kopogok az ajtófélfán. Felrebben, ijedt pillantását az ajtóra szegezi, majd ügyetlenül a hajába túr, amikor meglát. Miért? Miért viselkedik így, amikor legszívesebben magamhoz szorítanám, megcsókolnám, és nem ereszteném?
- Hogy vagy?
- Jobban, köszönöm – mosolyog félszegen, aztán kilép a teraszra, és gyors mozdulatokkal elkezdi a haját kefélni. Egy pillanat múlva hátrahajol, vissza a franciaablakon rám. Arca pipacspirosba fordul. Hát ezért volt az ijedelem? Nem akarta, hogy kócosnak lássam? Elkerekedik a szeme, szája elé kapja a kezét, és kijjebb araszol a teraszon.
- Butaság – csúszik ki a számon egy apró nevetés. Narcissa újra bedugja a fejét a szobába, félénken pislog kettőt, majd egyik lábfejét bedugja az ablakon. Olyan, mint egy kiscica. – Gyere be – intek neki, és az öltözőasztalkához sétálok. Megütögetem a szék támláját. – Na, gyere, gyere. Megfésüllek.
Arcán a meglepettség és az értetlenség viaskodik egy előtörni vágyó vigyorral.
- Ne kelljen még egyszer mondani, Narcissa! – dorgálom csendesen.
Olyan könnyedek a léptei, szinte lebeg a föld felett. Leül, a szeme sarkából felsandít rám, aztán félrehúzza a haját a válláról. Hosszú, arany zuhatag, soha nem ér véget… egy kecses, szinte már arrogáns mozdulattal nyújtja felém a fésűt. Játszik?
Legyen.

Narcissa

Nem tudom, mit akar. Megfésülni a hajamat, miféle új hóbort ez?
Pár pillanatig csak mered a felé nyújtott kezemre, végül megfogja, és csókot lehel rá, mielőtt átvenné a fésűt. Hosszú ujjai végigszántanak a hajamban. A tükörben figyelem magunkat… egy büszke férfit és egy büszke nőt látok, néma csendben, mintha csak egy szertartást végeznénk. Óvatosan húzza végig a fésűt a hajamban a tövétől a végekig, aztán simít egyet, úgy tincset fog előre, azt is átfésüli. Egyszer-egyszer végigsimít a vállamon, ahogy elrendezi a már kifésült tincseket, de a mozdulataiban nincs érzelem… gyengéd, óvatos, de precíz, mint egy óramű. A tükörbe felsandítva látom, hogy mennyire koncentrál, amikor eljut egy kócig, nehogy meghúzza a hajamat… de csakis a fésülésre koncentrál, nem rám.
Az ölembe ejtett kezeimre esik a pillantásom. Apró kis csalafintaság jut az eszembe. Vajon… hogyan reagálna? Mit tenne? Meddig őrizné még ezt a tökéletes maszkot?
Felemelem a kezem, és lágyan végigsimítok a hajamon. A fürdőköpeny egészen természetszerűen csúszik le a vállamon. Mintha csak véletlen lenne, kapok utána, de az ő keze megelőz: széles tenyere a karomra simul, ujjai a ruha szegélyébe mélyednek. Találkozik a tekintetünk. Beharapom az ajkam. A két áthatolhatatlan tekintetű szürke szem izzik.
A pillanat megmerevedik, és megáll a levegő. Fülledt, forró lehelet simít végig az arcomon. Lucius hosszan állja a pillantásomat. Hallani vélem odakinn a szél zúgását, a falevelek moraját. Aztán feldübörög a szívem, és elnyomja mindet. Szólásra nyitom az ajkaim, de nem tudok beszélni. Nyelek egyet. Lucius behunyja a szemét. Pislog. A pillanat megreped, és szilánkjaira törik szét. Nagy levegőt veszek.
A széles tenyér visszasimítja a köpenyt a vállamra.
- Még nem gyógyultál meg teljesen, nem kéred a téli köntösödet? – érdeklődik érzelemmentes hangon.
- Nem szükséges, köszönöm. – Leszegett fejjel a kezemet figyelem. Nem merek a szemébe nézni. Ha tényleg nem lenne benne érzelem… ha nem szikrázna csak egy egészen kicsit… a pillanatot, ami elmúlt, nem tudom visszahozni.
Szemem sarkából csillanást látok az asztalka szélén. A zenedoboz. Kinyúlok érte, a kezembe veszem, felpattantom a fedelét. Lehunyom a szemem, és csak hallgatom a keringő dallamát. Elmerülök újra a saját világomba, messze a hajamat simító kezek számító precizitásától, messze a mellettem álló férfi hideg magatartásától. Álmomban átkarol, magához húz, és táncolunk. Egy nagy terem közepén vagyunk, alattunk meg-megnyikordul az öreg, fényesre kopott parketta. Virágszirmok hullnak a mennyezet felől: nagy, húsos sárga tulipán-; és könnyed, fehér rózsaszirmok; libbenő, törékeny pipacsvirágok, tengernyi mályva és apró almavirág… pörgünk, forog velünk a világ.
Behunyt szemmel simulok a fejemet tartó kezekbe. Lucius kezében megremeg a fésű, érzem, két simítás között hangos koppanással landol a padlón. Nem akarom kinyitni a szemem. Nem akarom látni a valóságot. Szeretni akarom őt, feszengés nélkül, szabadon, mint a madár.
A zenedoboz hirtelen elhallgat, a fedél magától becsukódik. Egy forró tenyér siklik az arcomra letapasztva a szemeimet. Száraz, mégis puha ajkak simítanak végig a számon, cirógatják végig az orrom vonalát, dédelgetik a homlokomat. Milyen csoda az álom, ahol az ember boldog lehet… ha ilyen, hát sose ébredjek fel.

Lucius

A válla… habfehér, tiszta, bársonyos bőr… elveszek, ha hagyom. Ha látom. Én, az önfegyelem mestere… vissza kell húzni a köpenyt, mielőtt elragadom magammal. A szeme rabul ejt, és nem ereszt. Tengerkék. Remeg… mit akar mondani? Miért néz rám így? Ha folytatja, még… nem hagyhatom.
Nagy levegőt veszek, higgadtságot erőltetek magamra. – Még nem gyógyultál meg teljesen, nem kéred a téli köntösödet? – Merlinem, mindig ilyen nagy nehézségbe tellett a józan beszéd?
- Nem szükséges, köszönöm – hajtja le a fejét. Új köteget emelek fel a hajából, de nincs erőm végighúzni rajta a fésűt… lassan, szálanként eresztem le a vállára, és figyelem a narancspiros fényt, amint arany csillanásokat fest közéjük.
A nyugalom csak lassan, idegőrlően lassan uralkodik el rajtam elnyomva a veszélyes hullámzást, ami pár pillanattal ezelőtt még mindig a fülemben dobolt. Újra képes vagyok végigsimítani a haján a fésűvel. Közben Narcissa elunja magát, és a zenedobozért nyúl. Gyerekkora óta megvan neki… emlékszem rá, hogy ne emlékeznék: tőlem kapta, eljegyzési ajándékul. Hétévesen. Anyám választotta ki neki abból a gyűjteményből, amit még Franciaországból hozott haza. Egyetlen dalt játszik, semmi különleges… egy kissé szokatlan keringőt, nehezen megfogható ritmussal. Kíváncsi vagyok, milyen táncos Narcissa. Milyen lenne vele táncolni? Egyetlenegyszer volt erre lehetőségünk… az esküvőnkön, akkor is csak egy röpke pillanat erejéig, míg Cygnus Black le nem csapta a kezemről legkisebb lánya kezét… táncoltam az édesanyjával. A hájas, pökhendi Walburgával. A túlpörgött, eszelősen táncoló Bellatrix Lestrange-dzsel, miközben a férje pillantása majd’ átfúrta az oldalamat.
De Narcissára alig egy percem jutott. Pár lépés, először tétova, felismerni a másikat, aztán kicsit tempósabb, és megmosolyogtató, amikor ő próbált vezetni engem…
Váratlan a karomba hajtja a fejét. Félig öntudatlanul belesimul az érintésembe. Ki tudja, mire gondol éppen? Hiszen a saját világában jár…
Nézem a szemét, lehunyt szemhéján a hosszú, szőke pillákat, orra hegyét, az ajkain kirajzolódó árnyakat. Gyönyörű ez a nő, és én szeretem. Gyönyörű, és akarom.
Elhallgat a zene. Nem hallom azt sem, amikor a fésű kifordulva a kezemből a parkettára hull. Csak azt érzem, hogy szabad a két kezem. Nem gondolkozom, amikor tenyeremmel eltakarom a szemeit, ahogy akkor sem, amikor fölé hajolva megcsókolom. Ő a legtökéletesebb lény a világon. Az én feleségem.

Narcissa nem nyitja ki a szemét, vakon nyúl ki felém, és húz magához. Újabb csókra. Érdes kis nyelve végigszánt az ajkamon bebocsátást kérve. Lehunyom a szemem. Megkapja.
Soha nem szabadott volna felnyitnia azt a dobozt… soha nem szabadott volna engednem a vérem dübörgésének, ami elnyom minden más hangot a fejemben. Nem érdekel, meggyógyult-e már teljesen, éhes-e, álmos-e, kényelmetlenül érzi-e magát valamiképpen… nem érdekel semmi, csak az, hogy itt van, érzem, a két kezem között, az ölelésemben, velem. Üres a fejem. Csak egy kicsit, csak pár pillanatig, csak, míg a csók véget ér…
Nem tudom, kihez fohászkodom. Nem hittem soha egyetlen istenben sem, és nem ruháztam fel senkit emberek feletti erővel. Most sem hiszem, hogy lenne valaki, aki a felhők közül előbújó Nappal együtt figyelne minket. Akkor mégis kihez fohászkodom? Csak egy picit hadd ne ébredjen még fel az álomvilágból, csak egy picit maradjon még a karjaimban…
- Lucius – suttogja megtörve a csókot.
Hozzá. Ha máshoz nem. Csakis hozzá.
Ködös szemekkel néz fel rám, duzzadt, rózsás ajkain diadalittas mosoly.
- Megvagy – szól, és a vállamba fúrja a fejét. Az arcára simítom a kezemet, érzem a bársonyos puhaságot az ujjaim alatt, a bőre melegét, amint a feje bágyadtan hátrabillen, és félig csukott szemhéjai alól engem figyel. Megnyalja a szája szélét. Megőrjít.
Könnyű, mint egy kismadár, felemelni, elvinni az ágyig, letenni a ráncos lepedők közé. Mint a részeges, nem érzékelek mást, csak őt. A csuklója milyen vékony, a hasa bőre milyen forró, milyen szép a mellein lefolyó narancsos napfény játéka. Estébe hajlik a délután, de már fogalmam sincs az időről. Csak őt látom, csak őt érzem.
Narcissa egy istennő, akiről az ember csak álmodhat…
- Cissy – suttogom reszketeg ajkaimmal a fülébe. Réveteg tekintettel mér végig, összehúzza a szemét, méreget, mint holmi közönséges piaci kofánál az árut. Meztelen fekszik alattam, mellettem, körülöttem. Mutatóujja végigszánt az arcomon, a számon, a mellkasomon. Elégedett mosolyra húzódik a szája.
Nem szól semmit, csak felemelkedik hozzám, és csókot fúj a homlokomra, a lehunyt szememre. Aztán megfogja a kezem, és vezet. Nem merem kinyitni a szemem. Érzek… és ez több, mint amit a látás illúziója adhat. Ujjai tapogatóak, kísérletezőek, óvatosan szorongatják a kezem, és vezetnek egyre vadabb vidékre. Nem kell kinyitnom a szemem. Halk, elfojtott sóhaj tör fel a torkából. Szabad keze felnyúl értem, és magához húz. Csókol, mint éhező, holott igazán én éhezem: kell nekem ez a nő, akarom…
Megkapom.

Halkan szuszog álmában. Lassan zsibbadni kezd az alkalmi párnának kinevezett karom, de nincs szívem átemelni a fejét a párnákra. Szőke haja szétterül, beteríti meztelen vállát. Mégis feljebb húzom a takarót – hisz lehet, hogy a betegség ott bujkál még benne, nem akarom, hogy újra legyengüljön.
Azt hiszem, soha nem kell megtudnia, miért volt olyan keserű az erősítő főzet, amit belédiktáltam. Csak remélni tudom, hogy sikerül… ha ez nem, hát nem tudom, mi lehetne még… végigkutattam a ház összes könyvét, még a Roxfortba is bemerészkedtem. Madame Cvikker a fejemet is leszedte, amiért a zárt részlegbe merészkedtem.
- És én nem átalltam flörtölni egy vénkisasszonnyal a boldogságodért, Cissy. Erre te mit teszel? Hm? – simítok ki egy tincset az arcából. Nagyot sóhajt álmában, és mocorogni kezd. Leficánkol a karomról a párnák közé. Nem tudom megállni, hogy csókot ne nyomjak a homlokára, mielőtt kicsúszom az ágyból, a puha melegből, hogy az íróasztal, és az aláírandó szerződések elé vessem magam. Az utóbbi pár napban túlságosan is féltettem őt ahhoz, hogy magára hagyjam, és minden mást képes voltam hátrahagyni érte. Erre bolond mód én magam voltam, aki kitettem egy ilyesminek, amikor még nem gyógyult fel teljesen…

Nőszirom-lila október

Narcissa

Odakinn háborog az ég, a szürke fellegek részegesen úsznak el a távolban, köztük apró, fehér gomolyfelhők kavarognak. Nevetni támad kedvem. Lábujjhegyen osonok el Lucius dolgozószobája mellett, és az ajtófélfa mögé bújva bekukucskálok.
Kisgyerekként csináltam utoljára ilyesmit: Indiában lestük meg a nagybátyánkat rendszerint a nővéreimmel, találgatva, vajon min dolgozhat éppen? Úgy sejtettük, a rúnákkal telerótt pergamenek kincsekhez juttatják el a megfejtőjüket, így délutánonként, amikor a bácsi elszundikált a terasz árnyékában, besettenkedtünk, és átlapoztuk az iratokat. Rejtélyt kerestünk, kristálypalotákról szóló meséket… hittük, hogy mindez megvalósulhat.
Hittük, hogy egyszer megtaláljuk a térképet, ami elvezem minket az istenek földjére, ahol teljesülnek a kívánságaink. Aztán mindhárman felnőttünk, és szembesültünk vele, hogy a mesék nem válnak valóra. Hiszem, Bella bele is őrült kicsit… hármunk közül ő ragaszkodott legjobban mindvégig a csillogó rózsaszín álmokhoz… míg Andy a szívét követve képes volt mindent maga mögött hagyni, hogy beteljesítse a vágyait, megfosztva magát mindentől, amit eleddig ismert. Az én helyzetem…
Az én helyzetem megint más. Valahol legbelül soha nem tudtam feladni a mesék világát. Éjszakánként néha még mindig ellátogatok a Meru-hegy kristálypalotájába beszélgetni a természet istenével. Kívánni, mindazt, amibe éberen belegondolni se mernék. A mesék átköltöztek az álmaimba, ahol még mindig a bátor felfedező vagyok, aki kiskorában annyi fejfájást okozott a szüleinek…
Lábujjhegyen pipiskedve lesek be a szoba ajtaján. Lucius az asztalánál ül, előtte pergamenek halmai, feje az asztallapra döntve, maga elé hajtott karját használja párnaként. Alszik. Nem tudom megállni, hogy be ne lopózzak.
- Az álmok világa rejtelmes… nem igaz, Lucius? – simítom ki arcából a szőke tincseket. Évről évre hosszabbak, de nem hagyja őket levágni. Az édesanyja emlékére, azt mondja, ha kérdezik, de nem hajlandó többet elárulni.
Hiába vagyok én a felesége, azt hiszem, mindig lesznek dolgok, amiket nem ismerek meg vele kapcsolatban, de ez így van jól, így természetes. Én se kötném rá az orrára, miféle csínyek miatt kapott büntetést Bella helyettem… nem kell mindent tudnom erről a férfiról. Éppen elég az, hogy arcának minden vonását ismerem; minden rezdüléséből olvasni tudok. Ha levedli néha az örökös álarcot, olyasvalakit látok, akit szeretek… mindennél jobban ezen a földön.
Nem tudtam feladni a mesék világát, és álmaimban vissza-visszatérek. De mi az ébrenlét? Milyen az én világom? És hol van benne az a bizonyos Meru-hegy, az abszolút középpont, ami a biztonságot és a stabilitást jelképezi?
Azt hiszem, itt alszik az asztalánál, tintafoltos ujjal, önnön jelentőségéről tudatlan.

Lucius

A nappali sarkában áll egy öreg, kopott zongora. Anyámé volt, halála után apám ki akarta dobni… nem hagyhattam. Anyám nem volt tökéletes ember; nem volt kifejezetten okos, sőt, akár egyszerűnek is lehetne nevezni – viszont nála különlegesebbel soha nem találkoztam. Gyönyörű volt, és nem csak fizikai valójában: neki a lelke volt szép. Még huszonöt év házasság után is a nem kifogástalan Abraxas Malfoy mellett képes volt megőrizni azt a gyermeki bájt és ártatlanságot, amivel tizenkilenc éves korában átszelte a Csatornát, hogy megismerkedjen a jövendőbelijével.
Anne-Laure-nak hívták. Magas volt, és az utolsó porcikájáig kecses. Egészen apró kezei voltak: mindig csodálkoztam, hogy tud ilyen kis ujjakkal ennyi hangot átfogni egyszerre. Zseniálisan játszott a zongorán. Miután ilyen fiatalon kiszakították a megszokott közegéből, és egyedül maradt egy idegen világban, aminek a nyelvét sem sikerült soha igazán elsajátítania, a zongora lett a mentsvára. Én ennek a hangszernek a dallamára nőttem fel.
Amikor beléptem a kamaszkorba, emlékszem, apámmal játszottam a pajtáskodást. Már elég idősnek tartott hozzá, hogy magával vigyen egy-egy görbe estére a barátaival, ahol politikáról és nagyvilági üzletekről folyt a szó. Sokat tanultam ezekből az estékből, és főleg, sok rosszat. Akkoriban kezdtem el megunni az istennőt, aki az anyám volt. Művelt nő volt, de nem intelligens: a nyelvi hiányosságai pedig évek múltán is visszaütöttek. Azt, hogy nehézkesen értette meg a társalgást lassú felfogásnak; azt, hogy nem ismerte fel a szóvicceket egyszerűen butaságnak tituláltam. Mivel anyám nem volt díszes dáma, nem volt olyan, mint amilyenekkel akkor találkoztam, amikor apám magával vitt; ezért őt unalmasnak, egyszínűnek gondoltam, alább valónak azoknál a nőknél.
Jóval később döbbentem csak rá a tévedésemre, amikor már késő volt… amikor láttam a mindig büszke apámat rokkant öregemberként meggörnyedni édesanyám betegágyánál, amikor utoljára hallottam a zongorajátékát – csak akkor jöttem rá, hogy milyen értékes ember is. Ő tanított meg mindarra, amit ma tudok: ülni, járni, beszélni, enni, inni, játszani… a többi már semmiség; összehasonlíthatatlanul jelentéktelen kis porszem mind ezekhez képest.
Amikor kamasz voltam, nem értettem, mit jelent egy feleség. Azt gondoltam, nem több egy kellemes kiegészítőnél, ami feltűnőbbé teszi a megjelenésemet egy magas rangú partin. Nem több, mint egy házvezetőnő, aki kordában tartja a manókat, vagy egy fal, ami meghallgat anélkül, hogy ellenkezne velem.
Hogy mekkorát tévedtem?
Narcissa a zongorán játszik. Kicsit sápadt, mintha nem érezné magát jól… félek megint megfázott, mostanában nincs teljesen jól az egészsége…
Remeg a szívem, aprót, szaporát ver, verdes, ha csak rápillantok. Aggodalommal tölt el a gyengesége. Féltem őt… nem tudom elképzelni nélküle az életem. Kell nekem, szükségem van rá, jobban, mint az oxigénre, a vízre, a napfényre. Ő a nő, akit szeretek.

Indigókék november

Narcissa

A láthatár előbb vörösbe, aztán barnába váltott, most lassan feketedik, ahogy az utolsó leveleket is lefújja a konok nyugati szél a fák ágairól.
Lelkiismeret-furdalásom van. Lucius naphosszat görnyed az íróasztala felett, én naphosszat az ablakon túli tájat figyelem. Nem beszélünk, vagy csak egyre ritkábban. Az arca egyre gondterheltebb, egyre vastagabb a sötét karika a szeme alatt. Félek is megmondani neki, meg nem is. Magam sem tudom, hogyan reagálna. Nevetséges, de nem ismerem eléggé a férjemet. Gyerekről soha nem beszéltünk… az örököst persze, mindketten természetesnek vettük, valamikor a távoli jövőben, de… sose vette komolyan, amikor a gyermekkori horgolt cipőcskéivel játszottam, és nem ismerte fel a gyermekdalokat sem, amiket a zongorán játszottam.
Próbáltam utalni… a reggeli rosszullétekre. Erre megparancsolta a manónak, hogy a nap huszonnégy órájában ne tágítson mellőlem, és azonnal jelentse, ha az úrnő rosszul érzi magát. Szegény, lelkiismeretes Dobby… néha még a mai nap is kivasalja a tenyerét, amikor azt kérem tőle, hallgasson reggelente.
Meg kell mondanom egyenesen, kertelés nélkül… de félek. Rettegek. Nincs bennem elég bátorság ahhoz, hogy elé álljak, és kijelentsem: gyermeket várok. Egyébként is, hogyan közölném? „Lucius, nyárra meg kéne rendelni pár bútort?”
„Azt hiszem, hamarosan kicsit nagyobb leszek?”
„Walburga néninek többé egy szava sem lehet?”
„Ha hozzám szólsz, mivel kettőnkhöz beszélsz, használj többes számot?”
Nevetséges… és rettentően gyáva. Elég lenne… elég lenne elé állni, és kimondani a tényeket, kertelés nélkül, őszintén… nem nagy feneket keríteni neki. Hol van az ötéves, világmegváltó, semmitől sem rettegő Narcissa ilyenkor? Tényleg csak álmaimban tudom összeszedni a bátorságot ahhoz, hogy cselekedjek?
Lehunyom a szemem. Ökölbe szorított kézzel állok a nappali közepén, mint holmi gyermek, aki rossz fát tett a tűzre… nagy levegőt veszek, és elképzelem, hogy a friss levegővel együtt magamba szívom a bátorságot, ami ahhoz kell, hogy a szándékból valóság legyen.
A gyermekkor Narcissája hitt a mesékben. Hitt benne, hogy a kívánságok megvalósulnak. Már csak érte is… megvalósítom őket, a puszta két kezemmel, a szavaimmal, amiket egyedül én vagyok képes kimondani. Az álmaimat nem fogja más megvalósítani helyettem… hisz nincs ember, aki ismerné!
Hiába az elhatározás, mégis apró, toporgó léptekkel merem csak megközelíteni a dolgozószobát. A talpam meg sem emelem, csúszok a fényesre lakkozott parkettán. Csoszogok. Tipródom. Minden egyes megtett lépéssel közelebb kerülök az elkerülhetetlenhez. Minden tizedcentiméterrel emelkedik a vérnyomásom, a szívem a torkomban dobog, a fülemben pulzál, lüktet.
Dam-dam-dadam. Lép, csusszan, toporog. Dam-dam-dadam. Végighúzom az ujjam a falon, végzetes lassúsággal, mintha megállt volna az idő. Dam-dam-dadam. És valóban úgy érzem, meg is állt, amikor megtorpanok az ajtó előtt. Nyitva van: látom, Lucius éppen egy könyvbe mélyedve rágcsálja pennája végét. A szívem kihagy egy ütemet. Dam. A fülem elveszti a hallást, megsiketíti az ereimben doboló vér.
- Lucius…
Érzem, hogy mozog a szám, de nem hallom, ahogy a szavak elhagyják az ajkamat.
Felpillant. Ilyen messziről egészen feketének tűnik a szeme. Csak néz… néz hosszasan. Nem reagál.
- Gondoltam, szólok – mondom gyorsan, és kifordulok a szobából. Lassú, ráérős léptekkel indulok meg, de a lábaim valahogy begyorsulnak, míg végül futok. Menekülök. Meg sem vártam, hogy túlessen az első sokkon. Meg sem vártam, hogy reagáljon.
Én bolond.

Magamban vagyok. Rugdosom az ösvényre hullott avart. Szidom magam. Miért vagyok én ilyen átkozott, hogy ne tudjak kommunikálni azzal, akivel a leginkább kéne? Miféle elmebaj ez a félénkség? Mikor múlik el?
Leülök egy padra. Az eget nézem, ami az évnek ilyen táján állandóan szürke. Talán bennem van a hiba, genetikailag. Black vagyok… gőgös, önhitt, kevély emberek ivadéka, akik ha kell, a vérfertőzéstől sem riadnak meg, hogy fenntartsanak egy vérvonalat. Pillantásom a csuklómra siklik. A halovány, átlátszó rózsaszín bőrön átütnek a kék erek. Mi olyan különleges ebben? Olyan a vérem, mint mindenki másnak… piros. Ha megvágom magam, ugyanúgy hullik, mint a másiké.
Eddig talán úgy voltam vele, nem nagy kár érte. Néha… igen, néha úgy éreztem, nem vagyok különb másoknál, sőt: gyengébb, esetlenebb, múlandóbb vagyok a másiknál. Most sem tartom, hogy jobb lennék. De a vérem értékes: rajtam kívül egy másik lényt táplál. Egy apró, ártatlan teremtményt. Egy gyermeket hordok a szívem alatt… és lassan megérzem a súlyát.
Anya leszek, bármilyen hihetetlenül, sőt, félelmetesen is hangzik. Jövő nyáron továbbörökítem ezt a kevély, gőgös vért. Csak a nevelésen múlik, mit sikerül kihozni belőle. Rajtam, és Luciuson.
Vajon jó szülők leszünk? Nem tettem fel ezelőtt a kérdést, de… van hozzá jogunk, vagy képesítésünk, hogy egy gyermeket felneveljünk? Képesek leszünk rá? Megvan hozzá a tehetségünk, vagy az, ami kell?
Egyre több kérdés tolul a tudatomba. Félek. Rettegek. Mégis, boldog vagyok.

Moszatzöld február

Narcissa

Emlékszem, kislányként az ablaküvegre tapasztott kézzel, féloldalra hajtott fejjel vizsgáltam az ablakkeret szálkás fájába akadt hópelyheket. A hatszögletű, tökéletesen szimmetrikus kristályok enyhén rezegtek az üveg mellett. Arra gondoltam, vajon az istenek birodalmának kristálypalotáiban is hideg van? Persze mindig összeleheltem az üveget, és mire nagy sietségemben letöröltem a párafoltot, a természet hófehér kristálytüneményei mind elolvadtak… de sosem jutottam dűlőre: ha csak hidegben maradnak meg a kristályok, vajon a természet istene és díszes kísérete mindig vacog? Vagy az ő palotája is múlékony? A kérdés megválaszolatlanul temetődött el, amikor nagyobbacska lettem, és új kérdések kezdtek érdekelni.
Most mégis felteszem a kérdést: ha nagyon kívánom, nem lehet, hogy a kristálypalota örökké megmarad? Egy gyermek álmai… megfizethetetlen kincsek. Azt kívánom, hogy annak a kis lénynek, aki bennem él, soha ne kelljen megtapasztalnia, milyen elveszítenie őket.
Szőrmés csizmába bújok, magamra húzom a legvastagabb taláromat, sálat kanyarintok a nyakamra: nehogy szó érje a házat, hogy nem vigyázom magamra eléggé. De játszanom kell a hóval. Muszáj. A késztetés gyomortájról érkezik, felbugyog, és megmelengeti a szívemet. Játsszunk olyat, hogy gyermekek vagyunk!
Vajon Lucius mit szólna, ha feltenném neki a kérdést? Elborzadna? Helyeselné? Játszana-e velem… értem… miattam?
Bolond kérdésre bolond a válasz… de nem is akarom tudni. Félek, dühbe jönne a gondolatra is, hogy valami gyerekesre készülök. Főleg, hogy kiteszem magam a hidegnek… ha szavakkal nem is, de a szigorú előírásokkal bizonyítja, hogy törődik a megszületendő gyermekünkkel… de vajon boldog? Örül neki?
Nem vágyom rózsás tündérmesére, ahol a herceg karjaiba kapja a hercegkisasszonyt, és megpörgeti a levegőben, ahol az emberek felhőtlenül tudnak érezni, örülni, lelkesedni. Csak egy pár szóra vágyom. Egy-egy érintésre, amikor elhalad mellettem. Arra, hogy szorosan fogja a kezem, amikor végigsétálunk az Abszol úton. Nem érdekel, mennyire gáláns, ha felajánlja a karját, és kísér, mint holmi megveszekedett lovag. Nekem csak a keze kell. A meleg tenyere, az sem érdekel, ha izzadt.
Mert az enyém az. Mindig, ha izgulok… és ha Lucius a közelemben van, mindig izgulok.
Kitaláltam, mivel fogok játszani. Hóembert építek. Nem varázslattal, nem kell, hogy mozogjon és beszéljen. A varázslatban nincs semmi mókás. Puszta kézzel. Megfogni a havat, kis galacsint gyúrni belőle, azt addig görgetni a földön, míg méretes göröngy nem lesz belőle…

Lucius

Ha tudná, hogy figyelem, minden bizonnyal megijedne, elszégyellné magát, elfordulna… holott nem is tudja, milyen gyönyörű, ahogy kipirult arccal az egyre kövérebb hógolyót tolja maga előtt. Szőke tincsei elő-előbukkannak a kötött sapka alól, a sál vége minduntalan leesik a válláról a hóba. Kesztyűtlen kis kezei kivörösödtek, kicsípte őket a hideg és a hó.
Legszívesebben beparancsolnám, nehogy megfázzon, de nincs szívem hozzá… hisz az arcáról csak úgy süt a boldogság, és egészségesebbnek néz ki, mint valaha. Most legszívesebben lemennék, rohannék a lépcsőkön, és a hideggel mit sem törődve kiszaladnék hozzá játszani vele. Nevetni. Átölelni. Felemelni, és megforgatni. Együtt elnyúlni a hóban, kacagva, a leheletünk hagyta párafelhőket nézve. Ott akarok lenni vele, mellette… mindörökké. Ha lenne bennem bátorság, akkor most feltépném a kilincset, és kirohannék a szabadba.
Annyi mondanivalóm lenne… megmondanám neki, hogy szeretem. Hogy mindennél fontosabb. Hogy soha szebb nővel nem találkoztam életemben. Hogy soha, senki nem tett még boldogabbá nála. Hogy csak vele álmodom. Elmondanám, hogy alig várom, hogy megszülessen a gyermekünk. Hogy úgy örülök neki, hogy azt szavakkal kifejezni sem tudom.
Mégsem nyitom ki a szám. Miért? Sosincs késő. Megtehetném ma is. Itt az alkalom…
A kezem a kilincsen, de gondolataimban már Narcissával játszom a hóban. Segítek neki hóembert építeni, hógolyót gyúrok, csatát vívok vele, és nemesen vesztek… a lábaim vakon vezetnek előre, végig a folyosón, le a lépcsősoron, át a nappalin, ki az előtérbe. Szinte feltépem a bejárati ajtót.
- Áh, Lucius! – mosolyog rám megszeppenten. – Éppen bemenni készültem. Nagyon hideg van.
- Jól teszed. Azért is jöttem ki, hogy szóljak…
Miért szólsz szám? Miért hazudsz? Miért nem tudok egyszer őszinte lenni azzal, akit a legjobban szeretek?
- Már megyek is. Bejössz?
- Persze, egy pillanat. Csak egy kis friss levegőt szívok – intek felé, de az arcomat elrejtem előle. Nem akarom, hogy lássa rajta a küzdelmet… magamhoz akarom szorítani, marasztalni, játszani vele… de ha fázik! – Addig te menj előre… pihenj le, Cissy.

Soha, senki nem mesélte el, hogy mennyire nehéz felépíteni egy hóembert a két kezemmel. Egyáltalán, minek csinálom? Csalhatnék… csak egy egészen kicsit. Narcissa úgyis alszik, soha nem fogja megtudni… nem mintha az orrára kötném, hogy én, az aranyvérű brit máguscsaládok legfényesebb jövőbeli reménysége mugli módjára havat lapátolok a két kezemmel egy nagy halom tetejére. Ez lesz a törzse. Csak ki kell egyengetni.
Hamar kimelegszem ebben a kemény munkában, de fél óra múlva már egy komplett hóemberrel büszkélkedhetem. Csak a fejét kell feltenni a tetejére.
- Wingardium Leviosa! – pöccintek a pálcámmal. Ez nem számít csalásnak. Ennyi nem. Nincs rajtam vastag szövött talár, és nem akarom, hogy a pulóverem átáztassa a hó.
A fej tökéletesen passzol a tetejére. Kicsit csálé, kicsit torz… de az enyém. Az én művem. A szerelmem jele Narcissa felé.
És a fej minden előzetes bejelentés nélkül lefordul a törzsről, és darabjaira hullik.
- Dobby!
- Gazdám? – bukkan fel hangos pukkanással a manó.
- Ez az izé nem akar engedelmeskedni. Fejezd be nekem – lépek el az ajtó felé.
Narcissa egy fotelben alszik, mellkasa álmában lassan emelkedik-süllyed. Kedvem lenne megcirógatni az arcát, és puszit nyomni az arcára. Visszafogom magam, de annyira nem bírom, hogy ne keresnék egy takarót, amivel betakargatom.
Érintésemre megrezzen, és felpattannak a szemei.
- Lucius…? – nyöszörgi csendesen.
- Csss. Én vagyok. Aludj csak.
- Nem, nem kell – ellenkezik letolva magáról a takarót. – Egy életre elegendőt aludtam már. Ki szeretnék menni…
- Ne! – állítom meg, mielőtt felegyenesedhetne.
- Miért? – pillant fel rám tengerkék szemeivel. Szeretem azt a kíváncsi tekintetét, annyi rafináltság bújik meg benne, mint senki másnak.
- Azért…
- Lucius?
- Eleget voltál ma már kinn – mondom tettetett szigorral. – Nem akarom, hogy a végén még megfázz.
- Ugyan, ne butáskodj – feleli mosolyogva, félresöpörve védő kezeimet, és az ablakhoz lép. Elhúzza a függönyt, és az odakinti világra mutat. – Látod? Minden fehér… nem gyönyörű? – Csak eztán pillant ki. A reakció azonnali: kezeit szája elé emeli, és elfojt egy meglepett sikkantást. – A hóemberem!
- Khm… megkértem a manót… hogy fejezze be – magyarázom. Hiszen nem hazudok.
- Csak aztán meg ne fázz nekem – biggyeszti el az ajkát, és mutatóujjával mellkason bök. Egy másodpercre a szívem is megáll attól tartva, hogy esetleg meglátott, de amikor folytatja, megkönnyebbülök: – Teázzunk!

Okkersárga március

Narcissa

Édesanyám azt tartotta, a jó történet az, aminek a vége jó. Vallotta, hogy ha a végén eléred a célodat, az összes küzdelem, harc, izzadtság megéri az árát.
Kérdeztem felőle, mit tart az álmokról? Csak mosolygott, és azt mondta, a dolgok a való életben gyakran más alakot öltenek, mint az álmunkban, ezért lehet, fel sem ismerjük, hogy megvalósultak. Anyám egy okos nő.
Hisz itt van előttem a Meru-hegy… Ő az Univerzum közepe, a világom tengelye, körötte forog a Nap, a Hold, körötte forognak a csillagok. A gondolataim, az álmaim, a vágyaim csakis róla szólnak.
Lucius a kertben áll, a láthatárt figyeli. Ilyenkor, amikor a Nap még nem bukott le a láthatáron, de már felkészült az ugrásra, nagy levegőt vett, és feszült figyelme rózsaszín felhőket fest az égre – ilyenkor Lucius mélyen a gondolataiba mélyedve járja végig a kertet, megszemléli a frissen rügyet fakasztott ágakat, a patak olvadó vizét, a hófoltokkal tarkított avar mintázatát.
A gyermek mozgolódásának fantasztikus, mégis zavarbaejtő szenzációja meglep, kuncogásra sarkall. A pillantásom a láthatárról egy egészen közeli pontra fókuszálom. Szereti, ha simogatják, attól megnyugszik.
A lábamnál már bújik az új fű a hófoltok között. Még egy hóvirág is kidugta a fejét, és szirmot bontott…

Lucius

Sohasem késő.
Minden áldott nap azzal a gondolattal keltem, hogy ma megmondom… és az utolsó gondolatom az volt elalvás előtt: sosincs késő.
Ráérünk… de meddig? Meddig játsszuk még ezt a macska-egér játékot, mikor ununk rá?
Soha. Sincs. Késő.

Narcissa a ház közelében sétál, a láthatárt figyeli. Olyan gyönyörű, olyan tökéletes… és olyan egyedül van. Meg akarom ölelni. A fülébe akarom suttogni az összes kis titkomat, vágyamat, amit lepleztem előtte. Azt akarom, tudjon róla, mindenről, ami velem kapcsolatos. És cserébe, ő is meséljen el mindent magáról.
A tenyerembe temetem az arcom. Ha most odamennék, és egyszerűen átölelném… hogyan reagálna? Mindig csak az eszem jár, miért van az, hogy amikor cselekedni kell, megtorpanok?
Felnézek a házra. Nem látom Narcissát. A szívem azonnal reagál, egy ütemmel gyorsabban kezd verni. Még inkább meglódul, amikor meglátom ruhájának sárga foltját a földközelben. Öntudatlan vagyok. A gondolatok nem jutnak el a tudatomig, csak a vérem lüktetését hallom, amint dobol a fülemben, lüktet a nyakamban, görcsbe rántja a gyomromat.
Sohasem késő, vagy mégis? Mit teszek, ha elkéstem? Ha ugyanúgy járok, mint édesanyámmal? Soha nem tudtam neki kifejezni, mennyire szerettem…
Mit teszek, ha Narcissát is elragadja valami mellőlem?
Talpaim alatt ropog a fagyos talaj. Nem is futok… repülök a feleségem karjaiba. Lehajolok érte, felemelem, magamhoz szorítom.
Cissy nevet. Felszabadultan, mint akinek a világon semmi baja nincsen. Könnyesre neveti magát. Átkarolja a nyakam, simogatja a hajam, puszit nyom az arcomra.
- Megijedtél? – néz rám csalafinta szemmel. – Pedig csak ezért hajoltam le – mutatja. Két ujja között gyenge száron egy hóvirág ingatja fejét a márciusi szélben.
- Hogy ne ijedtem volna meg – szalad fel belőlem a szó. – Azt hittem… azt hittem, valami bajod esett. Nem tudom, hogy éltem volna túl, ha valami bajod esik – fúrom fejemet a ruhája redőibe. – El sem tudod képzelni, milyen fontos vagy nekem.
- Sejtésem az csak lehet? – kérdezi mosolyogva, és a fülem mögé tűzi a hóvirágot. Röpke csókot nyom a számra.
Soha nincs késő? Dehogy nincs… egyszer mindenképpen meg kell tennünk bizonyos dolgokat… minek halogassuk hát a végtelenségig? Kivárjuk, míg végül elkésünk?
Vagy megtesszük még ma.
Visszacsókolok.


Draco Malfoy 1980. június ötödikén született.


Szerzői agybaj: a történet a Shiconc Challenge 2011. évi kihívására készült, póttörténetként, röpke hat és fél óra alatt. Jogok Rowlingnéninél, a kihívásért Assának és rukának jár köszönet.



Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)