Szeretlek, Ausztria! írta: Lizi Eyre

[Kritikák - 3]

+++ betűméret ---


Sopronban láttalak újra először… Nem is tudom, mióta nem találkoztunk, de biztosan tudtam, hogy Te vagy az. Ha vak lennék, is tudtam volna, hogy a közelemben vagy, hiszen az a fura érzés -, ami szétválásunk óta bennem van – egy kissé enyhült.

Te biztosan nem vettél észre engem, mert sosem tennél olyat, hogy nem veszel észre, ugye? Persze, a felfordulás hatalmas volt, hiszen a Szüreti napok így szeptember elején mindig is nagy eseménynek számított. Rengeteg fellépő ad koncertet, valamint a borászok is előbújnak szőlőskertjeikből, hogy megmutassák, milyen vörös vagy fehér csodát képesek készíteni abból az isteni gyümölcsből.

A színpad felé tartottam, hogy mellette elhaladva elhagyjam a teret, ám figyelmetlenségem miatt nekiütköztem valakinek, aki történetesen te voltál, Roderich. Én majdnem elestem, de te még idejében elkaptál, s hosszú idő után újra karjaidban voltam. Mind a ketten zavarba jöttünk, majd hirtelen elengedtél.

- Elizabeth…
- Roderich – küldtem feléd egy zavart mosolyt.
- Rég láttalak. Hogy vagy?
- Igen. Nagyon régen. Köszönöm kérdésed, megvagyok.
- Ennek örülök.
- Na és te? – kérdeztem. – Milyen köztársaságnak lenni, annyi év… - hirtelen elhallgattam. Fájdalmas pont ez mind a kettőnk múltjában.
A sok harc, felkelés, lázadás, megszállás után végre békében élhettünk egymással, végre kimondhattuk azt, amit annyi időn át magunkban kellett tartanunk, azt, hogy szeretjük egymást. A monarchia idején, mikor nyíltan felvállalhattuk az érzelmeinket, nem származott belőle bajunk. Persze, sokszor veszekedtünk, de ez annyira természetes azok között, akik úgy összetartoznak, mint mi.
- Erzsébet – mondtad ki újra a nevem, úgy mint sohasem, s megsimítottad az arcomat.
Közben a színpadon a Für Elise-t kezdték el játszani. Hirtelen a semmiből egy emlék tört elő a tudatomból…
… a zeneteremben ültünk, s egy négykezest próbáltunk eljátszani. Te hiba nélkül ütöttél le minden billentyűt, én ezzel szemben néhányszor hibáztam. Nem mondtad, nem szóltál rám, nem álltunk meg, de én éreztem minden kis rezdülésedből, hogy nem tetszik neked, ha félreütök egy-egy billentyűt.

Ez még jobban zavart, mintha veszekedni kezdenél velem emiatt, így felpattantam, s szó nélkül ki akartam rohanni a teremből, de te utánam futottál, s nem engedtél el. Magadhoz öleltél, s apró puszit leheltél a fejem búbjára, miközben a hátamat simogattad nyugtatásképp…
- Miért vagy itt? – kérdeztem számon kérőn, pedig semmi közöm nem volt hozzá.
- Zene, bor… - elhallgattál. – Igazából…
- Igazából?
- Látni akartalak.
- Engem? Miért?
- Mert… - nem tudtad kimondani. – Mert vagyok olyan ostoba, hogy még mindig szeretlek.
- Roderich! – mondtam ki a számomra oly kedves nevet, s máris a karjaidban voltam, úgy csókoltalak, mint régen. Még mindent megváltoztathatunk. Lehetünk mind a ketten köztársaság, mégis együtt. Mert a szeretet mindent legyőz, a mi szerelmünk pedig mindennél erősebb: legyen az akár egy tatár, vagy törökdúlás, egy német megszállás. Ketten együtt vagyunk egy egészek, én Héderváry Erzsébet és te, Roderich Edelstein.

Nem emlékszem, meddig álltunk ott ketten egymásba kapaszkodva, de már jócskán besötétedett, mikor elindultunk. Nem tudtuk hová, merre, egyszerűen csak barangoltunk a városban, mígnem a Tűztoronynál kötöttünk ki. Valami véletlen folytán nyitva felejtették, így mi felmentünk, hiszen ha nappal csodás a kilátás, milyen lehet éjjel?

Egy szóval kifejezve: fantasztikus. Épp az alattunk elterülő várost néztük, mikor elkezdődött a tűzijáték. Életem egyik legszebb éjjele volt az a szeptemberi este. Fenn a város felett, kettesben, szorosan hozzád bújva a színes durranó fényeket nézve. Sosem fogom elfelejteni. Szeretlek, Roderich.




Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)