Percival írta: HilarioN

[Kritikák - 5]

+++ betűméret ---


Kulcs: Tudod, nem az a gond,
Hogy hazudsz nekem
De mért van úgy, mindig elhiszem
(Fiesta: Aki elmegy, ugye hazatér)


Amikor gyerekek voltunk, én és az öcséim, Fabian és Gideon állandóan Prewett nagypapa nyakán ültek, hogy az meséljen nekünk jókról és rosszakról, a nagy koboldháborúkról, és a legutolsó sárkányfelkelésről, amit maga is átélt… Prewett nagypapa kopasz volt, a feje formája olyan, mint egy öreg, szottyos krumpli, kiugró arccsonttal, ferde halántékkal, furcsamód sűrű, bozontos, ősz szemöldökkel. Nagy lapátfogai mindig kilátszódtak, miközben beszélt, és a történeteibe, így utólag, felnőtt fejjel már tudom, több csodás elemet halmozott, mint hogy az hihető lett volna.
Mégis volt egy meséje, egy egészen rövid, egészen egyszerű kis adoma az Igazról, a Hazugról meg a Látványról. Gyerekkorunkban, emlékszem, mindig hogy nevettünk rajta! Pedig talán a nagypapa egyetlen igaz meséje volt…
A történet egy délceg almáról szólt, fényes, piros héján megcsillant a napfény, az erdő állatai mind csodájára jártak. Senki nem tudta, hogy bizony a tökéletes almába már rég beköltözött egy apró féreg, és belülről rágja-rothasztja azt. Aztán egy napon a kíváncsi és őszinte kisrigó rátelepedett az alma ágára, hogy elbeszélgessen vele, mert csodálta ezt a fényes, tökéletes gyümölcsöt. Az alma kívülről maga volt a pompa, és büszkén húzta ki magát, amikor a kismadár figyelemre méltatta, csakhogy nem számított arra, hogy a madárka lába megcsúszik a vizes ágon, és az ő húsában támaszkodik meg. Ugyanis az alma belülről már nem volt más, csak egy rothadt üreg, ami már a rigó lába súlyától is összeroppant.
Prewett nagypapa minden egyes alkalommal, hogy elmesélte a történetet, más magyarázattal szolgált: hol a koboldokat, hol az alamuszi leprikónokat emlegette, de egyszer még a sárkányok is valahogy szóba kerültek a mese értelmezésében. Évek kellettek hozzá, hogy valóban is megértsük, miről is szólt. Az alma volt a Látvány, amit mások látnak. A féreg volt a Hazug, ami törékennyé tette az almát, míg az Igazat a madárka lába képviselte… a nagypapa fontosnak tartotta még a halálos ágyán is, hogy még egyszer, utoljára elmagyarázza a mesét. A szavai még most is a fejemben csengenek:
- Ha hazudsz, mert nem létezik más mód, hát tedd jól, hogy sose derüljön ki. Szép dolog az igazság, de kegyetlen… és te sem akarhatod, hogy mindig kiderüljön.

Percival
~hazudni bűn~


Az igazság kék.

A csomag a kezemben alig nyom többet két kiló nyolc dekánál. Lehunyt szemmel szuszog el nem eresztve a tejet adó bimbót, álmában néha kis kezével is oda-oda kapva. Minden pici rajta: az ujjacskái, a körmöcskéi, a pofikája, a pelyhes kis szemöldöke, a pamacsnyi vörösesszőke haj a feje tetején… de még az egyenes vonalú kis orra is, amit rendre összeráncol, miközben nagy kortyokkal iszik. Gyönyörű kisfiú.
Arthur az ágy szélén ül, a gyerekek fel-alá rohangálnak a kórteremben. Szegény hölgy a szomszéd ágyon… csak sajnálni tudom. Egy elátkozott pénztárcát kapott ajándékba, ami megharapta, és a fájdalomtól nem tudott aludni napokig, mire végre rászánta magát, hogy bejöjjön a Mungóba… most pedig Bill és Charlie lelkes viháncolásától nem lel nyugtot.
- Fiúk, fiúk! Halkabban! – kiáltok rájuk szigorúan, de meg sem kottyan nekik: Bill öt-, Charlie négyéves, abban a korban vannak, amikor a perpetuum mobile mellettük lomha szerkezetnek tűnik. – Arthur… kérlek.
- Bill! Charlie! – szólal meg az apai tekintély válaszul félszeg kérésemre. A két örökmozgó egy pillanatra megtorpan, aztán Bill keze elsuhan Charlie arca mellett, és már fut is a szoba túlfelébe. A kisebbiknél erre eltörik a mécses, és hangosan panaszolja el problémáját.
- Apaaa, Bill elvette Timót Urat!
Timót Úr, a röpke harminc centis plüss-sárkány, ami véletlenszerű időközönként színes füstöt és szikrákat hány magából, Charlie szeme fénye. A harmadik születésnapjára kapta az öcsémtől, Gideontól, mondván, aki ilyen bátran száll szembe egy (plüss) mennydörgővel, az később még sokra viszi.
- Bill, add vissza az öcsédnek a játékát – rendelkezik Arthur.
- De Apu, én nem is vettem el! – védekezik a nagyfiú ártatlan szemmel.
- A hazugság nem szép dolog, Bill. Láttam, amikor kikaptad Timót Urat Charlie kezéből.
- De Apuuu, Charlie nem akart velem játszani, csak Timót Úrral! – csapja le a plüsst a földre. – Én azt akarom, hogy Charlie velem is játsszon!
- Én… ha akarod… játszatunk együtt – ajánlja fel a kisebbik megszeppent hüppögés közepette.
- Látod, Bill? Ha őszinte vagy, minden sokkal egyszerűbb – jelenti ki Arthur. A pillantásom akaratlanul is az ölemben fekvő csecsemőre siklik: szóval azt mondod, hazudni nem szép dolog? Megsimogatom a kicsi pufók arcocskáját. Tétován nyitja ki hatalmas sötétkék szemeit. Az egy dolog, hogy a legtöbb csecsemő szeme kék… csak szürkébe ne forduljon.

~hazudni bűn~


Hatodéves voltam, amikor először találkoztunk.

Ő nem volt több egy didergő, prüszkölő elsőévesnél, az arcába lógó, vizes szőke tincsekkel. Nem különbözött a többi körülötte álló zavarodott tizenegy évestől, mégsem tudtam levenni róla a szemem. Ázott volt, és biztosra veszem, hogy fázott is, hiszen a szája csücske már lilult, de ő csak állt egyenes háttal, méltóságteljesen a társai között, és nyugodt, hideg szemeit az előtte elterülő jelenetre függesztette.
McGalagony hangja messze visszhangzott a Bejárati Csarnokban, néhány csillár veszélyesen bele is remegett.
- Áthozni őket csónakkal! Ilyen időben! Melyik elmebeteg ötlete volt ez?! – a mennydörgésszerű kirohanás szenvedő alanya a „Gólyafogadó Bizottság” volt: a végzős és iskolaelső Raymond Goldstein, a vadőr Hagrid, és én magam. – Ha az emlékezetem nem csal, elrendeltem, hogy vigyék az elsősöket is a többiek után a hintókkal! Ki a felelős ezért? – mutatott dühtől fortyogva az elsősök felé. A szőke kisfiú arcán gúnyos vigyor terült el, de a fogai vacogtak.
- Nekem erről senki nem szólt! – harsant fel Hagrid méltatlankodó hangja egy faliszekrényből, ahonnan hamarosan pokrócokat dobált a földre. Pár elsős előre szaladt, hogy magához vegyen egyet-egyet, és egymással nevetve osztották meg azokat. A kipirult, nevető arcokat nézve szóltam bele végül én magam is a vitába.
- Tény, hogy csodálkoztunk a dolgon, de Ray kétszer is megerősített, és az ükanyjára esküdött, hogy a csónakokkal kell… ez nem lehet igaz! – Eltartott egy ideig, hogy rádöbbenjek, de amint a figyelmemet a barna hajú fiúra fordítottam, már biztos voltam benne: a srác fennhangon hirdette, hogy ő bizony szerelmes az átváltoztatástan professzorba, és ezen indíttatásból nem egyszer járatta le már magát az egész iskola előtt. – Hogy te milyen egy pofátlan, önző, érzéketlen tuskó vagy, Ray! Csodálom, hogy ennyi erővel miért nem a Mardekárba kerültél! – fakadtam ki.
Dühösen fordultam el, hogy szembesüljek harminc megszeppent, víztől csöpögő elsőssel. Az átkozott kis szöszi keresztbe font karokkal, felvont szemöldökkel figyelte a kirohanásom, miközben egy nagy melák társa egy pokrócot igazgatott a hátán. Sleppje van! Megőrülök…
A többi apróságra néztem. Megdöbbentőnek találtam, hogy Ray képes volt veszélyeztetni az egészségüket csupán azért, hogy a professzor megszidja. Perverzió ide vagy oda… ez azért már sok volt.
- Bocsáss meg nekem, Molly – suttogta a fülembe az elvetemült. – De ha egyszer gyönyörű, amikor dühös! Csak egy kis csúsztatás volt…
- Ez a kis csúsztatás húsz pontjába kerül a Hollóhátnak, Mr. Goldstein – villant meg McGalagony tekintete, szigorú arcát mégis enyhe pír öntötte el.
- Húsz pont mit sem számít a szerelem oltárán! – lódított a fiú.
- És büntetőmunka – felelt a professzor, ám még mielőtt Ray arcán elégedett vigyor terült volna szét, hozzátette: – a gondnok úr társaságában. Most pedig velem jön.
McGalagony karon ragadta a hollóhátast, és elráncigálta a gondnok irodája felé.
- Na, gyerünk, porontyok – morrant fel Hagrid befelé terelgetve a kölyköket a Nagyterembe. – Meséljetek, ki melyik házba akar kerülni?
A gyerekek egyszerre kezdtek el beszélni, mind egy csapásra megfeledkezett a kellemetlenségekről az előttük álló beosztás izgalmaira gondolva. A kis szőke megállt a nagyterem ajtajában; ő még csak rá sem csodálkozott a megbűvölt mennyezeten cikázó villámokra, vagy az asztalok fölött lebegő gyertyák százaira: fejét lustán hátrafordította, és egy pimasz megjegyzést vágott felém.
- Szerintem a Mardekár a legjobb ház. Hiszen a cél szentesíti az eszközt.
Az igazat megvallva, Lucius mindig is ezt az elvet vallotta. A cél szentesít mindent, így ő elkövethet bármit szabadon, lelkiismeret-furdalás nélkül.

~hazudni bűn~


Amikor a RAVASZ vizsgáimmal végeztem, ő tizenhárom éves volt. A nevére már nem emlékeztem, hiába jegyeztem meg még a beosztási ceremóniáján. Nem köszöntünk egymásnak a folyosón, és nem beszélgettünk. Nem is jelentett többet, csak egy fiú volt, akivel volt egy közös emlékem egy esős napról.
Nem jelentett semmit, amíg össze nem futottunk az iskola utolsó napján az igazgatói irodában.
Büszkén, mégis valami kényelmetlen feszengéssel a szívemben ácsorogtam a félhomályba borult, fülledt meleg helyiségben. Egy gondolat szórakoztatott: elképzeltem, ki hogyan fog reagálni, ha megtudják, hogy kitüntetéssel végeztem.
Apám elégedett lesz, és büszkeséggel dagadó mellkassal fogja elújságolni a munkatársainak, hogy mit ért el az ő kislánya; ha meg Arthur orra alá dugom a plecsnit, ő majd elvörösödik nem tudva, hogyan reagáljon, és zavarában csak egy suta gratulációra futja majd, amit én gálánsan viszonzok.
Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok kergetőztek a fejemben, miközben azon morfondíroztam, vajon miért is vagyok az igazgató irodájában. Dumbledore nem siette el a magyarázatot. Hosszasan fejtegette, mennyire ritka egy olyan tehetség, mint az enyém, és mekkora öröm, hogy később, a Nagyteremben majd az egész iskola előtt átadhatja majd nekem a kitüntetést. Nem értettem, ehhez miért kellett nekem külön az irodában is meghallgatnom őt, de mint mindig, a szög egy idő után kibújt a zsákból.
- Megtenne nekem egy szívességet, még utoljára, Miss Prewett? – Bizonytalanul vontam meg a vállam. Nem tetszett a félhold alakú szemüveg mögött csillogó szempár fénye.
- Nem tudok választ adni, míg nem tudom, miről is van szó pontosan, uram – feleltem óvatosan.
- Csak egy megfigyelőre lenne szükségem, kisasszony. Tudja, több szem többet lát.
- Mit kellene megfigyelni?
- Az emberi viselkedés meglehetősen különös dolog, nem gondolja? – váltott merengő hangnembe, amitől borsódzni kezdett a hátam. – Észrevette már például, hogy a diákok mennyire másképp viselkednek, amikor társaik körében vannak, és amikor úgy hiszik, senki nem látja őket?
- Úgy vélem, ez egy természetes dolog, uram – próbáltam kifejezni magam, de a pillantás és a hanghordozás mintha súlyos terheket rakott volna rám.
- Természetes, azt mondja, Miss Prewett? Természetes az, hogy egy tizenéves fiú úgy viselkedjék, mintha felnőtt volna? Én nem így gondolom… nem, a gyermekeknek meg kell adnunk a gyermekkort, amit megérdemelnek… minden gyermeknek kijár a békés, szabad fiatalság… - Hangja suttogásba veszett, pillantását az ablakon túli világra függesztette. Vagy saját tükörképét figyelte? – Persze akadnak kivételek – köszörülte meg a torkát váratlanul. – De azt hiszem, a fiú, akivel dolgunk van, megérdemel pár nyugodt évet az iskola falai között, ha kikerül innen, egy sokkal komorabb világ várja…
- És nekem mit kellene tennem? – szakítottam félbe az igazgató mondókáját félszegen.
- Nem sokat.

A szekrény fantasztikus szerkezet volt: kívülről csak egy nagy, hasas, ódon bútordarabnak tűnt, a belseje viszont valóságos rejtekhelyet biztosított, ahol az ember lánya akár heteket is eltölthet anélkül, hogy felfedeznék a jelenlétét: egész lakást rejtett a vaskos tölgyfaajtó két szárnya perzsaszőnyegekkel, bőrhuzatos, süppedős fotellal, fürdőszobával és konyhával. A külső szemlélő csak egy szekrényt látott; bentről azonban úgy néztem az irodára, mint aki ablakon bámul ki. Hallottam az ismeretlen célt szolgáló ezüstös szerkezetek halk neszét, a falióra ütemes kattogása visszhangot vert a szívdobbanásaimban. Vártam.
Dumbledore tíz perccel később tért vissza, miután magamra hagyott. Nem volt egyedül: mögötte magas, fiatal fiú lépkedett csendesen, zárkózott, távolságtartó járással. Az egész kölyökből sugárzott valami hideg fensőbbségesség és fölényesség. A tudat, hogy jobb másoknál. Fel sem ismertem, míg fel nem nézett, egyenesen a szekrényre, ami mögött ott ültem lélegzetvisszafojtva a bőrfotelben.
Egy pillanatra a szívem is kihagyott: azt hittem, átlát az ajtón, hiszen a szemembe nézett… de nem, a következő pillanatban már az igazgatóra irányult: lanyha érdeklődéssel hallgatta az öreg mondókáját, amit váratlanul – de nagyon is tervezetten – egy patrónus megjelenése zavart meg. Az ezüstösen fénylő macska könnyed szökkenéssel ugrott az igazgató asztaláról a semmibe, és szertefoszlott, füstszerű foszlányaival körbefutva a megszeppent fiú arcát.
- Minerva! – állt fel hirtelen felindultságában Dumbledore, és ha nem tudtam volna, hogy színészkedik, magam is megrettentem volna a hangjába sűrített aggodalomtól. – Elnézését kell kérnem, Mr. Malfoy, el kell mennem… kérem, maradjon itt, a beszélgetést folytatjuk, legkésőbb fél óra múlva. A fúvógumiból bátran vehet, és ne hagyja ki a töklevet sem! – kiáltott futtában, majd eltűnt az ajtó mögött. Kattant a zár.
Lucius Malfoy először felállt a székből, ahová az igazgató ültette, bizalmatlan tekintettel körülnézett, majd megigazgatta a talárját. Egy darabig élveztem a helyzetet. Tisztán láttam minden mozdulatát; egyenesen, elegánsan állt az íróasztal mellett, sápadt szőke hajába arany szálakat festett az ablakon beáramló napfény. Kíváncsian figyeltem.
Pár percig csak állt és fülelt, mint aki meg akar róla bizonyosodni, hogy tényleg egyedül van. Még a levegőbe is beleszimatolt: láttam, hogy gyűlnek apró kis ráncok az orrnyergére a mozdulat közben. Utána már gyanútlanul mozgott: meglazította a nyakkendőjét. Járása fesztelenebb lett, odasétált a kisasztalhoz, felemelte a tálcára készített poharat, játékosan megpörgette maga előtt, és töklevet öntött bele. Nagy kortyokkal ivott, mint aki szomjazik: máskor nem tett így soha. Feszes volt, türelmes és precíz, minden mozdulata végtelenül elegáns… híres volt a fiatalabb lányok között, suttogva fordultak meg utána a folyosón. Ez a fiú azonban a szemem előtt hanyagul fogta a poharat, furcsamód eltartott kisujjal, épp csak mutató-, és hüvelykujja között megtartva; és könnyed, körkörös mozdulatokkal forgatta benne az italt két korty között. Az arca komoly volt, de olyan idegen. Fáradt és nagyon puha, mint egy kisgyermeké. A feszes, merev maszk, amitől évekkel túlnőtte a korát, leolvadt a keskeny, mégis párnás vonásokról. Az álla vonala is meglágyult, a szeme kerekebb, mégis kisebb lett, feltűnt alatta két mély, hamuszürke sáv.
Az jutott az eszembe, vajon az én arcom is így megváltozik-e, amikor egyedül vagyok… tétován, bódultan nyúltam az arcomhoz, megtapogattam az orromat, megsimítottam a számat. „Magunk előtt csak akkor pózolunk, ha tükörbe nézünk. Ezért ijedünk meg, ha néha valaki halotti magányunkban váratlanul meglep. Szétszórt kincseinket össze akarjuk szedni: felrezzenünk.”*

Ahogy múltak a percek, a szívdobbanásaim egyre hangosabbnak tűntek. Előbb a könyvespolcokat nézte végig, egy-egy könyvnek megsimogatta a gerincét, kiemelte, hogy aztán visszapöccintse, egybe még bele is lapozott, majd úgy dobta vissza a helyére, mintha égetne… később a kis szerkezetekkel játszott, megpöckölte őket, húzogatta a kis karokat, kattintgatta a gombokat, próbálgatta őket. Miután megunta, Lucius leült hanyagul keresztbe téve a lábait egy fúvógumit rágcsálva, és hátrahajtott fejjel bámult ki az ablakon.
Nem mertem levegőt venni. Lopva az órámra pillantottam: az igazgató jósolta fél óra rég letelt. Lucius megmozgatta a nyakát, nagyot sóhajtott, és megcserélte a lábait. Lassan az az érzésem támadt, mintha a szekrény-lakás falai egyre fölém nőnének, közelednének minden elmúlt perccel.
A falióra kegyetlenül kattogva jelezte az idő múlását. A fiú ásított, én remegtem. Felhúztam a lábaim a fotelra, térdeim közé szorítottam a fejem, rágcsálni kezdtem az ajkamat. Volt valami vérfagyasztó abban, ahogy Lucius Malfoy várt. Olyan lustán terpeszkedett, olyan védtelenül, és mégis végtelenül türelmesen; úgy éreztem, ez a játék már rég nem az ő idegzetét vizsgálja: én omlok bele.
Újabb tíz perc telt el eseménytelenül anélkül, hogy akár csak megmozdult volna. Egyre laposabbakat pislogott. Aztán történt valami: jobb keze ujjait játékosan sétáltatni kezdte keresztbe vetett térdén. Egészen elmerült a játékába, a saját világában járt: arca felderült, vonásai kisimultak, szemeibe vidám fény költözött. Csak a szája lebiggyedő szeglete sugallt valami mély, sötét csendet, valamit, amiről nem szabad beszélni.

Dumbledore majd’ egy órával később érkezett meg, mint ígérte. Szívem ki akart szakadni a mellkasomból, és kiugrani a torkomon keresztül, amikor váratlan kattant a zár, és belépett rajta az igazgató.
Lucius lomha tekintettel nézett fel ültében, de a tartása már újra feszes és kérlelhetetlenül elegáns volt, mire az öreg megláthatta. Távolságtartó pillantását végighordozta az igazgatón, és szándékolt fáziskéséssel tápászkodott fel a székből, hogy a visszatérő igazgatót köszöntse.
- Mr. Malfoy, még mindig itt van? – sopánkodott Dumbledore, mint aki megfeledkezett arról az apró tényről, hogy bezárta maga után az ajtót: még ha menekülni is akart volna a fiú, esélye sem volt rá; láttam, hogy fogsága elején próbálgatta a zárat, nem is egyszer, volt, hogy a pálcáját is elővette: magam is megdöbbentem, harmadikos létére mennyi varázslatot ismer fejből. – Sajnálom, ha megvárattam.
- Ilyesmire semmi szükség, uram – felelt a fiú kegyetlen ürességgel a hangjában, és arcára könnyed, simulékony, jelentés nélküli mosoly kúszott.
- Hanem a beszélgetésünket, úgy hiszem, jövőre kell halasztanunk – vonta meg a vállát az igazgató szomorkásnak tettetett hanggal. – Hamarosan kezdődik a vacsora, jobb lesz, ha maga is visszasiet a hálókörletébe a társaihoz, és bepakol.
- Igenis, uram. – A fiú modora hideg volt és hibátlan: éreztem, ahogy a tarkómon felállnak a puha pihék tőle.
- Elmehet.
Lucius Malfoy úgy távozott, ahogy megjelent: csendesen, a saját világába merülve, de feszes tartással.
- Most már kijöhet, kisasszony – intett az igazgató a pálcájával az irányomba, de szemét még mindig az ajtóra függesztette. A szekrény szárnyai feltárultak, és én kábult állapotban léptem ki a kis ezüst szerkentyűk szimfóniájába. – Nos, meséljen – fordult felém Dumbledore. – Mi volt a benyomása? Ugye, hogy rendkívüli fiú? Van benne valami… megfoghatatlan, nem gondolja? Ösztönszerűen hazudik, lehet, még önmagának is… mi a véleménye?
A falióra kattogása visszhangot vert a fülemben a vérem ideges lüktetésével. A válasszal adós maradtam.

~hazudni bűn~


A mindennapok az egyén gyilkosai.

Igaza volt apámnak, aki óvva intett attól, hogy elhamarkodjam az életem fontos kérdéseit, és belerohanjak egy házasságba, fejjel a falnak, mindössze tizenkilenc évesen. Hogy erre csak azután döbbentem rá, hogy leéltem öt évet Arthur mellett, és két gyermeket szültem neki, csupán a sors fintora.
Reggel kelni, mielőtt a Nap feltűnik a láthatáron, mosni, kiteregetni, elkergetni a kerti törpéket a veteményesből, friss zöldséget és fűszereket szedni a veteményesből a reggelihez, megpucolni őket, felszeletelni, a tojásokat feltörni, a pirítóst megsütni, megkenni, apró falatokra vágni a kicsiknek, édes csókkal ébreszteni Arthurt, heves csatát vívni Billel a takaróért, hogy ne tudjon mi alá menekülni; noszogatni, öltöztetni Charlie-t, megigazítani Billen a kis ingét, segíteni nekik bekötni a cipőt, megfésülni a hajukat, lekísérni őket a konyhába, eléjük tenni a reggelit, hogy aztán valamelyiknek persze valami ne legyen jó, és csinálhassak valami egészen mást… az egyik kakaót akart, a másik narancs dzsúszt, Arthur a forró fekete teára esküdött egy csepp tejjel, és sok cukorral; aztán sietni, pánikolni, felforgatni a lakást még indulás előtt, megkeresni, ami elveszett, nagyokat sóhajtozni, röpke búcsúcsókot váltani, kikísérni a kertkapuig, együtt integetni, majd visszamenni a házba, játszani délelőtt, ebédet főzni, azt megenni, délután mesélni, lefektetni, elaltatni…
Belekeseredtem; ahogy a gramofon is fals hangokat játszik egy sokat játszott lemezen, úgy az én kezdetekben oly szeretett napi rutinom is egyre nehézkesebb, kedvtelenebb és megterhelőbb lett.

Talán a sors hozta úgy, hogy ne csak egy esőáztatta, víztől csöpögő elsős emlékét őrizzem meg Lucius Malfoyról az utókornak. Talán az aranyvérűek örök érvényű balszerencséje sodort minket egymás mellé. Amikor újból találkoztunk, ismét esett.
Addigra elfeledtem a tizenhárom éves kamasz megdöbbentően nyílt tekintetét és kétségbeejtő türelmét: a hétköznapok vaskos, egyszínű fellege lassan a türelmem határait feszegette fel.
Egyik este aztán, amikor az én kis családom nyugodt álomra hajtotta a fejét, elszakadt a cérna. Zokogva borultam a mosatlan szennyes fölé.

Már nem emlékszem, mi vitt éppen arra; a lábam húzott csupán maga után, minden lépéssel közelebb sodorva a végzetemhez. Tudom, sírtam: sós-csípős könnyeimen át nem is láttam, merre megyek, csak haladtam előre, menekültem, bele a London szűk utcáiból álló végtelen útvesztőbe. Nem érdekelt, hol kötök ki a végén, csak egyet tudtam: ha megállok, végem.
Tudtam, hogy odahaza Arthur, Bill és Charlie az igazak álmát alussza, ártatlanul és tudatlanul az én fájdalmamról. Előttük mindig mosolyogtam. „A saját kárunkra hazudni sokkal illendőbb, mint másokéra.”** Nem akartam rossz érzéseket kelteni Arthurban, hisz alapvetően nem az ő hibája volt, s még kevésbé a gyermekeké… tudtam, hogy a szenvedés, ami belülről mar, éget, kínoz minden nap, csakis magamnak köszönhető. Hogy félreértelmeztem az álmomat, és utólag csalódtam… hogy úgy gondoltam, az anyaszerep nem nekem való, mert nem tudok teljesíteni, mert a kis Charlie megint kiszökött a kertbe, és egy pimasz gnóm megrágcsálta a fülét… hogy a jó feleség minden, csak nem én vagyok: rühelltem a várakozást nap nap után, várni a pillanatra, hogy a kerti kapu megnyikorduljon Arthur keze nyomán, és ő belépjen egy hosszú, fáradságos nap után a házba, és mesélni kezdjen a Minisztériumról. Gyűlöltem azt, hogy otthon ülök, és nézem az órát, ami makacsul minden áldott-áldatlan pillanatában a napnak előre megjósolható dolgokat közöl velem.
Tenni akartam valamit. Bármit. Üresnek éreztem magam, feleslegesnek az Élet nagy kerekében; apró, érdektelen kis csavarnak, amiről senki észre nem veszi, ha elveszik.
Valahogy így lehetett vele ő is: kilépve az iskola kapui közül, szembetalálkozva a nagybetűs Élet mocskos, aljas kis húzásaival. Sose kérdeztem tőle, mi bántja; épp elég volt nekem a magam fájdalma, és én önző módon csak a saját boldogságomat kerestem benne. Talán ő is így volt ezzel, de nem bántam… amíg az öleléseiben hittem, nem fájt a világ.

A húszéves Lucius Malfoy gyönyörű férfi volt.
Fekete ernyőt tartott a fejem fölé, szemöldökét felvonva nézett rám, de nem kérdezett semmit.
- Molly Prewett. Rég találkoztunk – mondta egyszerűen, és én ázott verébként dideregve pillantottam fel rá. Csodálkozva vettem észre, hogy hol vagyok: A Foltozott Üsttel szembeni lemezbolt ajtaja előtt ácsorogtam vizesen, velem szemben Lucius magas, elegáns, tiszta alakja.
- Már Weasley – biccentettem sután, majd még hozzátettem: – megházasodtam.
- Hallottam róla – vonta meg a vállát, mint akinek ez nem jelent sokat. Igaz is, miért is jelentett volna sokat? Alig ismertük egymást, egyszer-kétszer ha találkoztunk abban a két évben, amíg együtt jártunk iskolába, de miután végeztem… hiszen nekem lett volna okom az ő arcára emlékezni, az ő mozdulataira, és nem is bírtam kiverni a képet a fejemből; és mégis, kilenc év elteltével ő volt az, aki felismerte az arcomat. – Esik az eső – szólt óvatosan.
- Ez elég nyilvánvaló.
- Megázol.
- Nem baj – feleltem. Volt valami benne akkor: a szemében félelmetesen ismerős fény gyúlt, és megragadta a kezem. Olyan volt, mint aznap, akkor az igazgató irodájában, amikor levetette a maszkot. Ahogy maga után húzott keresztül az úttesten, mindenre gondoltam, csak arra nem, ami fájt: azon gondolkoztam, hogy mennyit változott az elmúlt évek alatt, mégis milyen könnyen felismertem; néztem a hátát, amit esőcseppek pettyeztek, mert amikor felém tartotta az ernyőt, az szabadon maradt, és ő közelebb húzott magához, hogy beférjünk együtt az ernyő alá, és maga elé rántott, hogy nyissam ki én a kocsma ajtaját, mivel neki tele volt mindkét keze: egyikben az ernyőt tartotta, a másikban engem; és dobogott a szívem, hevesen, verdesve, értetlenül.
Hiszen ugyan, honnan ismert ő engem…
Tom, a kocsmáros nem ismert fel. Nem is hibáztatom, olyan lehettem, mint egy ázott veréb, szánalmas, meggyötört, csúf. A fiú odavetett köszönésére egy biccentéssel válaszolt, és folytatta a poharak törölgetését.
Lucius ledobta az ernyőjét az egyik sarokba, és végighúzott a Foltozott Üstön, felrántotta a hátsó kijáratot, maga előtt kitolt az épületből, és csak ekkor eresztette el a kezem.
- Te fázol – vizsgált, és csak akkor vettem észre magam is, hogy vacogok. Jóleső érzés töltötte el a lelkem: ha csak egy kicsit is, mégis élőnek éreztem magam ettől. Az összekoccanó fogaim visszhangot vertek az elmúlt napok kiúttalan ürességébe. Mert hiába szerettem a férjemet, a fiaimat, a házat, amiben éltünk és a feladatot, amit a család rótt ki rám… valahol belül mégis mardosott a hiúság, és többet követelt magának. Úgy éreztem, én nem erre teremttettem. Többre, jobbra, másra… fenekestül felfordulásra.
Lucius talárja zsebéből pálcát húzott elő, és egy suhintással megszárította a hajamat és a ruháimat; felszárította vele a könnyeimet is.
- Így már jobb – mosolygott le rám. – Régen láttalak, Molly Prewett.

Florean Fortescue üzletébe ültünk be arra a délutánra, és a tea mellé vett nekem egy nagy kehely fagylaltot – nem számított a kint tomboló ítéletidő, a fedett, üvegezett terasz megvédett minket a még mindig vad vihartól. A terasznak egészen a legszélén ültünk: elég volt egy pillantás lefelé, hogy megcsodálhassuk az Abszol Út zivatarban ázó forgatagát. A varázslók és boszorkányok pálcájukat magasba tartva védték magukat az esőtől, ezerszínű fényes burát húzva maguk fölé.
- Mesélj – nézett rám akkor, szemében ragyogó fénnyel.
Egy csörrenés: a csésze az aljon landolt; a kezem épp csak remegett.
- Van két fiam – mosolyogtam. Lucius biccentett. – Bill négy és fél, Charlie három éves…
- Még mindig furcsa – nyúlt ki felém. Azt hittem, meg akar érinteni, de csupán a levegőn simított végig az arcom előtt. Egy pillanatra lélegezni is elfelejtettem. – Nem tudom megszokni a gondolatot, hogy házas vagy – vigyorgott kisfiús bájjal. – Tudtad, hogy amikor végzős voltál, minden fiú odáig volt érted?
- Hehe… nem hiszem – ingattam a fejem, a szemem sarkából végig Lucius levegőben táncoló kezét figyelve. – Ne keverj össze Madame Rosmertával!
- Nem keverlek – sóhajtott halkan, és két ujjával közrefogta az államat. Egy csomót éreztem a torkomban, a vér a fülemben dobolt, a kisujjam megremegett a csésze fülén. Beharaptam az ajkamat.
- Te most flörtölsz velem, Lucius Malfoy? – nevettem fel idegességemben.
- Nagyon úgy tűnik – húzta el a kezét, és hátradőlt a székében. Elégedett vigyorral szemlélte a művét. Köpni-nyelni nem tudtam egy pillanatig, míg vissza nem nyertem az önkontrollomat. Végül ferde mosollyal néztem vissza rá, és jobb híján a keze után nyúltam.
- Most mesélj te – kértem halkan.
- Egy hónap múlva feleségül veszek valakit – fordította el a pillantását, és az odakinn áramló embertömeget fürkészte. – Narcissa Blackről biztosan hallottál… vagy ha nem, hát a nővéréről? Bellatrix eléggé… khm… híres.
- Én inkább hírhedtnek mondanám – komorodtam el. A tenyere még mindig a kezem közt volt, ám mintha ez a legkevésbé sem zavarta volna: csak nézett ki az ablakon túli világra, mint aki gondolatban valahol máshol jár. – Veszélyes abba a társaságba belekeveredni – szorítottam meg kissé a kezét, mire felém fordította a fejét. – Én a helyedben vigyáznék a sógornőddel.
- Azt hiszem, nála sokkal nagyobb veszély is fenyeget, ha a közeledben maradok – mosolygott. Csak ekkor vettem észre, hogy a szeméből kihunyt a tűz: amikor kihúzta a kezét az enyémből, mosolya inkább tűnt egy viaszmaszkra festett grimasznak, mint a bohókás flört kifejezőeszközének.
- Hát akkor menj – feleltem hangtalan. – Nem tartóztatlak.
Rám nézett, szomorkás mosoly villant ajkain, és megpörgette a kanalat a teájában. Nem mozdult ültéből.

~hazudni bűn~


Hazugság gyárosok: ezek voltunk mi, Lucius meg én, a legelejétől fogva.

Hogy bántuk-e? Nem, soha… amikor belevágtuk, tudtuk, hogy hosszútávon nem sülhet ki belőle semmi jó. De mit érdekelt minket az, mi lesz egy év, egy hónap, akár egy hét múlva? Csak a mát túlélni valahogy… együtt.
Én a mindennapok egyhangúságától, az Odú fölém növő falai elől; ő a házasság felelőssége elől menekült. Ha belegondolok: én unatkoztam, ő ki akarta vonni magát az igából, amibe apja kényszerítette. Elkényeztetett kölykök módjára viselkedtünk – mégis életem legszebb hónapja volt az. Bűn volt, és mint minden bűn, szebb az igaz jónál.

Két nappal később találkoztunk: egy újabb véletlen sodort minket egymás mellé: Ottery St. Catchpole-ban volt dolga, és ha már erre járt, benézett hozzánk. Bár megfordult a fejemben, mi keresnivalója lehetett itt Luciusnak, ahol rajtunk kívül csak Lovegoodék laknak, és egy maroknyi mugli: főként, hogy Xenophilius nászúton volt a feleségével, így még csak rá sem hivatkozhatott; de ő körültekintő módon öt perccel az után csengetett, hogy Arthur elindult dolgozni, és az összes kételyemet elmosta a puszta megjelenésével.
- Mi az, mit hagytál itthon? – nyitottam ki mit sem sejtve az ajtót: nyakamban a fülig maszatos Charlie-val, pecsétes talárban, egy szoknyámba csimpaszkodó Billel megrakodva, kócosan és ápolatlanul.
Luciusból kitört a nevetés, amikor meglátott; harsány hangját az után is hallottam, hogy az orrára csaptam az ajtót. Fél perccel később, immár összeszedettebb kinézettel jelentem meg a bejáratnál, és szívélyesen beinvitáltam. Hiba volt, tudtam akkor és tudom most is… szemet hunyni az apró kis füllentéseinek, hogy miért és hogyan került éppen a házam elé; de annyira kedves volt, a közelsége megnyugtató és a mosolya felfrissítő, hogy mindent elnéztem neki. A gyerekek imádták.
- Hogy haladnak az esküvői előkészületek? – érdeklődtem.
- Remekül, remekül – nevetett együtt a kis Charlie-val, és összeborzolta a fiúcska vörös haját. – Narcissa és édesapám rettentően jól megvannak, és Cissynek még arra is sikerült rávennie az öreget, hogy kibújjon a kúriából! Ma az Abszol Úton vannak, csipkéket nézni a ruhájához.
- És te miért nem vagy velük?
A kérdés ösztönszerűen jött, és talált. Lucius egy pillanatra megmerevedett, aztán pillantását az ablakra szegezve morgott valamit válasz gyanánt, amit nem érthettem. A következő pillanatban megint mosolygott, megbűvölte Bill kisvasútját, hogy repülje körbe a szobát és pöfékeljen, mint egy valódi. A két fiú elvarázsolva figyelte a kis mozdonyt, ami lelkesen masírozott egyre magasabbra, majd az ajtókeretet kikerülve kizakatolt a folyosóra. Charlie egy hangos „sihuhú!” felkiáltással utána vetette magát, és a bátyját sem kellett félteni: hirtelen kettesben maradtunk a nappaliban. Lucius rám függesztette a tekintetét. Az óra ketyegése túl hangosnak, a szívem dobbanása túl gyorsnak tűnt.
- Hogy érzed magad? – kérdezett végül. A szeme perzselt. Éreztem, hogy óvatosan megpróbálta letapogatni a tudatomat. Nem bántam.
- Magányosan – vallottam be. Megérintette a kezemet.

A legkülönösebb az egészben az volt, hogy nem kellettek szavak. Egyik délután, hogy az öcséim szó szerint elrabolták Billt és Charlie-t, hogy elráncigálják őket egy bazárba, jobb dolgom nem lévén sétálni indultam, miután végeztem a takarítással. A falu végén van egy gesztenyesor… a földet száraz, barna levelek borították, ropogott lábaim alatt az avar. Hűvös nyugati szél fújt, belekapott a hajamba, cincálta, tépte, mígnem egy egész halom vörös tincs úszott a szemem előtt kiszabadulva a copfból. Őt abban a pillanatban láttam meg, hogy kihúztam a masnit a hajamból, hogy újrakössem a frizurám. Meglepetésemben a szalag kicsúszott az ujjaim közt, és a hirtelen feltámadó szél magával ragadta. Az egyetlen fehér csík hamar beleolvadt a tompaszürke égboltba, elvesztettem szem elől. Csak az előttem álló alakot láttam: magas volt, a válla széles, a csípője keskeny, karcsúsított, térdig érő gyapjúkabátot viselt és skótkockás sálat.
- Megfelelek… járókelőnek? – kúszott az arcára egy kis fintor.
- Fess – simítottam végig a gallérján morózus mosollyal az arcomon. Volt valami idegőrlő a kapcsolatunkban: csendben találkozni, nagystílűen hazudni a másiknak a dolgainkról, és piti módra átverni önmagunkat is. Barátnak tartottam Luciust… egy kedves, húszéves fiúnak, aki társaságot szolgáltat. Akkor mégis miért éreztem ellenállhatatlan vágyat rá, hogy megérintsem, amint megláttam?
Nagyot nyeltem, és elengedtem a gallért, hanem a kezem megállt a levegőben kettőnk közt: megállította egy forró, száraz tenyér, ami a csuklómra fonódott. A hosszú ujjak lágyan cirógatták a kézfejem bőrét. Lucius a sápadt napfénybe tartotta a kezemet, és figyelte. Hosszú perceknek tűnt, mire végül megszólalt.
- Sápadt vagy.
- Hozzád képest fekete, mint az elégetett krumpli. – A fiú önkéntelen felnevetett suta hasonlatomra, és a szája elé kapta a kezét, de a csuklómat nem eresztette el.
- Nem láttam tisztább bőrt – vigyorgott bele a tenyerembe, és csókot nyomott az átfagyott bőrre.
Én meg nevettem… de hogy azon, hogy a töredezett körmű, száraz, felhorzsolt és házimunkában megkeményedett bőrömet nevezte tisztának, vagy, hogy megcsókolt, és mindez legyezgette a kislányos hiúságomat, magam se tudtam volna megmondani. Egyben voltam csak biztos: akartam Luciust.

~hazudni bűn~


Volt valami kihívó a szemében.

Nem is engem nézett, sokkal inkább azt, ami az arc mögött van. Úgy éreztem, a vesémbe lát, ami idegesített, rettegést keltett, mégis felizgatott ugyanabban az időben. Percekig csak nézett. Bámultuk egymást a mécsesek gyatra fényében, sárga tűzlobogást a másik sápadt, elnyúzott arcán. Aztán ő egyszer csak lassan, nagyon lassan, hogy az már szinte elviselhetetlenné tette a pillanatot, lehunyta a szemét.
Érdekes, azt hittem, ezzel majd megtörik a varázs, mégis, ő egy egészen új arcát tudta ez által megmutatni: elmúlt a jeges szürke pillantás súlyos, delejező ereje, helyette a szőke pillák által az arcára vetett tiszavirág életű árnyék-lobok szívták magukba a figyelmemet. Ártatlan, angyali volt a kép. Félárbocra eresztett szemhéjaim alatt néztem fel rá, és fáradtan kinyúltam az irányába.
Ez a férfi nem hiába volt az, aki. Sajnálatos módon, és az én szerencsétlenségemre, ezt tudta is magáról. Szemhéja felrebbent, és a szája sarkában diadalittas mosoly szikrája villant: nyert, és erre nem is lehetett volna jobb bizonyítékot találni nálam: ittam, nyeldekeltem minden szavát, mióta csak ismertem, magamba szívtam minden mozdulatát, szemem sarkából követtem, figyeltem minden lépését. És most, ebben a szentségtelen, eredendő bűnbe feledkezett pillanatban is csak feküdtem a patyolat fehér ágynemű között, hajam elterült a párnán, az arcomon a kielégültség kéjes, erőtlen grimaszával. Úgy terültem el a tiszta lepedőn, mint egy darab hús, és a lelkem fekete volt, bűntudattal átitatott, ragacsos massza. Elmosolyodtam, bágyadtan, elgyötörten, a bűnben született asszony szomorkás, lemondó, vesztes mosolyával, de megbánás nem volt bennem. Hónapok, évek óta az első alkalom volt, hogy amikor lehunytam a szemem, a mellkasára hajtottam a fejem, és mélyet szippantottam bőre kesernyés-édes illatából, úgy éreztem, igazán lélegzem.
Léteztem. Általa.

~hazudni bűn~


A mese, ami színt csalt a gyermekkoromba – a nagypapa meséje –, megkísértett.

Az alma a bűn gyümölcse a keresztény filozófia szerint – mugliismeretre háromméteres esszét kellett írnom hetedévben a kereszténységből; s ugyan, ki ismerhette nálam jobban a bűnbeesést?
Tavasz volt, odakinn rügyeztek a fák; én félelemmel teli szívvel néztem a kertkaput maga után behajtó Arthur után. Ujjaim öntudatlan karcolgattak mintákat a még feszes hasfalamra, ami alatt már egy parányi élet lapult. Nem tudtam, mi tévő legyek. Éjjelente álmatlanul hánykolódtam az ágyban, a nappalaimat mechanikus gépezetként, óramű pontossággal éltem le gondolataim közé ásva magam. Arthurral hónapokkal előtte összevesztünk, és hiába dobta el a gyerekes büszkeségét utólag, én voltam olyan hiú, hogy úgy érezzem, jogom van őt móresre tanítani, büntetni a hibájáért…
De ki voltam én? Egy nő, aki megtagadta magát a tulajdon férje elől? Mire fel?
Nem tudtam, mi tévő legyek. Ha elárulom a titkomat, azzal nyilvánvalóvá teszem, hogy megcsaltam… mégsem éreztem bűntudatot egy pillanatig sem. Igaz, a napjaim és éjjeleim gondolkozással töltöttem, de a gondolataim hidegek voltak, és a végső elhatározásom szilárd, mint a szikla.
A délceg, fényes alma a mese végén lehullt a fáról. Rettegtem attól, hogy kiderül az igazság. Most az egyszer… csak most hazudni, járt a fejemben.

Fátyolfelhők pepecselték be a ragyogó kék eget. Madarak csiripeltek. A könnyed tavaszi szellő belekapott a talárom szegélyébe. Az egész világ nevetett rajtam. Fázósan húztam össze magam, és felnéztem a felettem úszó vézna fellegekre.
Ugyanaz a sétány volt, ugyanaz a gesztenyesor… körbenéztem, és Luciust láttam magam előtt, mellett, mögött: nevetett a buta vicceimen, amivel a flörtjei élét próbáltam venni. Faleveleket szórt a fejemre. Heves hóvihart varázsolt körénk, hogy senki ne lássa, hogy csókot lopott…
Hiányzott. Hiánya a csontomig hatolt, szúrt, fájt, émelyegtem tőle. Ökölbe szorult a kezem, zavartan ráztam a fejem. Nem akartam megtenni… minden porcikám lázongott a döntésem ellen. Az egyetlen helyes döntés ellen, ami az eszembe jutott. Férjezett asszony voltam; ő nős férfi. Aranyvérűek voltunk; nem tehettük meg, hogy kényünk-kedvünkre megváltoztatjuk a sorsot, amibe egyszer beletörődtünk. Vonzott… talán már akkor megfogott a lénye, amikor még csak az igazgató irodájában leselkedtem utána, de hogy ő érzett-e bármit is?

Amikor visszatértem a sétámból, Arthur már elmosogatott. Mindig olyan tapintatos volt… még ha néha kissé nehézfejű is; mégiscsak ő volt a férfi, akibe én beleszerettem, és abban a pillanatban, hogy megláttam a konyhaablak előtt, emlékeztem arra is, hogy miért.
Néztem az arcot, amit jobban ismertem a magaménál, úgy, mintha akkor látnám először. Az orrnyergén lecsúszott a szemüveg, fémkerete színaranynak tetszett a hamiskás tavaszi fényben. Előbb megszeppent, majd engesztelő pillantást küldött felém, és egyikét azon kedves, melengető mosolyoknak, amik miatt régen úgy éreztem, nem is fázom a kastély vaskos kőfalai között, amikor odakinn süvöltött a szél és hóvihar tombolt…
Megmozdultak az ajkai, de nem hallottam, mit mondott. Nem fogtam fel mást, csak azt a félszeg, bátortalan kezet, amit felém nyújtott, és a mosolyt, az én mosolyomat… hogy is feledhettem el? A szívem olyan hangosat dobbant, azt hittem, ő is meghallja. Mintha tonnasúlyú lenne, lassan, nehézkesen dobogott.
Igazat akartam mondani neki, tiszta szívemből csakis az igazat… de hogy is okozhattam volna fájdalmat annak az embernek, aki engem a világon mindennél jobban szeretett? Én is szerettem őt… és mégis, mit mondtam volna neki?
Hogy nem éreztem magamhoz méltónak az anyaszerepet, amit kirótt rám? Milyen nevetségesnek is tűnt volna! Hogy meneküljek a család terhe elől, belefutottam egy idegen férfi karjaiba, akitől gyermeket várok?
Megnyaltam az ajkaimat. Sós ízük volt. Nem is vettem észre, mikor kezdtem el sírni. Arthur szó nélkül elém lépett és átkarolt. Ölelése szoros volt, erős és ismerős. Befészkeltem magam a megszokott melegségbe, és a karja alá fúrtam a fejemet, hogy hallhassam a szívdobbanásait.
- Csss – csitított csendesen. – Nincs semmi baj… minden rendben lesz – simogatta a fejem.
- Nem is tudod, miért sírok – méltatlankodtam elhaló hangon, és szavaim vége fáradt mosolyba fulladt. Arthur finoman eltolt magától, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Majd elmondod, ha szeretnéd – bólintott nagy komolyan. Kedvem lett volna letörölni a képéről a komor grimaszt, olyan volt vele, mint egy kisfiú, akit tetten értek, és épp bűnbánást gyakorolt. Én akartam megbánni a bűneimet… mégsem voltam képes rá. Döntöttem, és nem állt szándékomban az utolsó pillanatban visszakozni.
„Mindenki hazudik valami módon. Ez tartja össze a társadalmat. Hogy kicsit hazudunk. Fogd fel tapintatnak. Az igazság a maga módján végtelenül egoista.”***
Hazudni nem szép dolog, de igazat mondani sokkal kegyetlenebb.
- Akkora idióta vagyok! – zokogtam fel újra a férjem mellkasára borulva. A férjemére. Aki hozzám tartozik. A másik felem. – Nem megbocsátani egy apróság miatt? – néztem fel a szemébe. Arthur arca boldogságtól ragyogott.

~hazudni bűn~


Bevallani azt, ami nem igaz, ennyi volt hátra. Előadni a mesémet, aminek egyedül én ismertem a tanulságát.

Másnap reggel, miután a gyerekeket az öcséim felügyeletére bíztam, kisétáltam a vasútállomáshoz. A zsebemben furcsán zizegett a mugli pénz. Tudtam, hogy mindez csupán színjáték: magamat próbálom meggyőzni, hogy sietek, azért a vonat, de ha hoppanálni is tudnék, ugyan, ki hiszi el, hogy nem csak az időt próbálom húzni?
A saját hazugságomban soha nem hittem. Pontosan tudtam a különbséget a hirtelen fellángolás és a valami több között, mégis nagystílűen szemet hunytam felette: inkább elhallgattattam a lázongó szívemet, hogy a hideg fejemmel menjek a falnak.

Sóhajtva pillantottam ki a vonat ablakán. A pázsit pimasz zöldje, az ég kacagó kékje, a távolban a levegőben vitorlázó madár kecsessége… mind túl élénk volt, túl harsány, túl élő. Amint ott ültem a kabinban, néha-néha fészkelődve a kényelmetlen, kopott ülésen, az egész világ jobbnak tűnt, mint én voltam. Belül minden szürke, minden eső, minden fájdalom. Haldokolt mindaz, ami miatt úgy éreztem, igazán létezem. Puszta kezemmel készültem porrá törni.
Álmodni sem mertem nagy, romantikus lányszöktetésről… valójában meg sem fordult a fejemben, egyszer sem abban a pár napban, hogy akár az igazsággal is előállhatnék. Nem láttam rá relatív szemernyi esélyt sem, hogy bármit elérnék az igazsággal.
Én voltam a mesebeli délceg, fénylő héjú alma, a féreg a testemben pedig a gyermek, akit még megmozdulása előtt jobban szerettem, és jobban is gyűlöltem, mint bármi mást a földön.
Akartam őt. Akartam mindazt, ami teremtette, és mindazt, ami lehetett volna belőle: egy kedves, nyugodt kis házat Luciusszal, látni, mint eteti a fiát, ahogy megfogja a két apró kezet, és először vezeti két lábon, és hogy a kisfiú még lábujjhegyen dülöngél, mint minden csecsemő… együtt kísérni őt az Expressz elé.
Lucius sokkal több volt, mint hirtelen fellángolás vagy futó kaland. Lucius gyönyörű volt, de nem a fizikai szépsége volt az, ami mágnesként vonzott magához, hanem a mozdulatai, a szempillái finom rezgése, az orrcimpái remegése, a pupillája tágulása: amikor a maszk apró résein át megláttam a valóságot. Amikor viszontláttam azt a fiút, aki védtelen feltárulkozott előttem tizenévesen.
Lucius intelligens volt, taktikus és számító… kecses, bájos és végtelenül törött. Gyermekként még törékeny lehetett… de az a férfi, aki fölém hajolt lopott perceinkben, már visszafordíthatatlanul és örökre eltörött. Nem is akartam volna őt másképp… kedveltem a gondolattal játszani, hogy én lehetek a gitt, ami egybetartja a szétesett darabkáit, hogy amikor átölelem, és a szívére hajtom a fejem, a nyugodt dobbanások csakis miattam szólhatnak olyan erővel; a vér csakis miattam keringhet sápadt bőre alatt.
Szerettem azokat a perceket, amíg azt hitte, alszom, de ő már ébren volt, és mozgott: olyankor fesztelen volt, könnyed, még egy kicsit játékos is. Gyakran lehajolt, csókot nyomva a homlokomra, mielőtt elment. Kedvem lett volna kipattanni a paplan alól, kinyúlni felé, és megragadni a kabátja ujját, amíg nem késő, de nem tettem mégsem. Egyetlen egyszer sem, holott fél évig volt a szeretőm.
Persze, akkor úgy találtam, azzal elrontanám a játékot… de mégis mikor volt ez játék?

Az ablakpárkányon könyököltem, arcomat a tenyerembe temettem, és zokogtam: a vonat velem zakatolt, fáradt sípszóval ordítva fájdalmamat a kék égre. A történet, amit kitaláltam, olyan hamis volt, és annyira… annyira egyszerűen hihető… miközben hatvan mérföldes sebességgel robogtam London felé, mégis csak egy dolog miatt fohászkodtam: ne higgyen nekem.
Önző voltam és képmutató. Két férfit akartam magamnak tudni egyszerre: megőrizni Arthurt és megtartani Luciust is. Fél évig működött, de a helyzet most más volt, és jól tudtam: ha Luciusban akár csak a gyanú is felmerült volna később az apaságot illetően, azzal tönkretehetett volna mindent…

~hazudni bűn~


Egyszer minden szappanbuborék kipukkad.

A mi kis világunk, távol a felelősségtől és a mindennapoktól gyönyörű volt. Egy apró lakásból állt; alig negyven négyzetméter boldogságból. A szoba falai mélysárgák voltak, a franciaablakok függönyei, az ágynemű, a fotelek huzata mindig fehér. Ez volt a patyolat, ami megtisztított minket a bűntől.
A lakás falain kívül mi Molly Weasley és Lucius Malfoy voltunk: két házas, aranyvérű mágus, a társadalmunk kiemelkedő alakjai. De amint beléptünk a parányi hallba, és ledobtuk magunkról az út porától megszürkült talpú cipőinket, a kabáttal együtt szögre akasztottuk az énünket is, amit mindenki ismert. Egymás előtt, és csakis egymás előtt voltunk azok, akik igazán a maszk mögött laknak: csak a szobába lépve itta eltartott ujjal az italt, pörgette a poharat ráérősen: csak előttem ereszkedett meg kicsit a merev arc; puhább, szerethetőbb lett…
A látszatot hátrahagyva itt pucér magunkat mutattuk a másiknak.
Melankóliával a szívemben húztam végig az ujjamat az ágy fáján, a fotelek támláján, a kisasztalra halmozott könyvek gerincén… búcsút vettem valamitől, amit ha tehettem volna, soha nem eresztek el. Nem hiszem, hogy meg lehet érteni, hiszen csak én tudom, mi minden zajlott le akkoriban a fejemben. Foggal-körömmel küzdöttem az egyetlen ésszerű döntés ellen.
Lucius nem váratott sokat: pár perccel az érkezésem után már nyílt is az ajtó, és ő pirospozsgás arccal, de tökéletes ábrázattal jelent meg a szoba bejáratában. Felnéztem rá… találkozott a tekintetünk. Biztos vagyok benne, hogy tudta, miért hívtam akkor. Láttam a szemében a remegést.
Szeretném azt hinni, ő is úgy fohászkodott akkor, ahogy én… csak ne mondjam ki, ne vessek véget neki, ne menjek el…
- Miért hívtál? – szólalt meg végül. Szavai kínos lassúsággal gördültek le az ajkairól. Megnyaltam a számat.
- Szeretném, ha nem találkoznánk többet.
- Miért? – Csak ennyit kérdezett. Nem nézett fel rám; a cipője orrát bámulta, de láttam az orrcimpái heves remegéséből, hogy ideges.
- Lucius, te és én külön világokban élünk. Szép volt ez a fél éves kis kiruccanás, de azt hiszem, ideje, hogy mindenki visszatérjen a maga posztjára.
- Miért?! – szólt elfúlón. Nem is kérdezett már… kiáltott, amennyire erejéből futotta. Ujjai a kilincsre fonódtak, láttam a kifehéredő porcokat, úgy szorította. Úgy éreztem, majd szétszakadok, de végig kellett vinnem mindazt, amit elterveztem, hogy megszabaduljak tőle…
Vajon tényleg a foglya voltam, hogy szabadulásért küzdöttem? Akkor elég rossz fogoly, aki azért fohászkodik, bár ne hinnének neki… bár ne engednék szabadon. Stockholm szindróma? Ő volt az én Stockholmom akkor.
- Lucius, én a Főnix Rendjének dolgozom – mondtam. Nem remegett a hangom… csak belül zokogtam. Volt valami félelmetes benne… meg sem mozdult. Csak a keze szorongatta egyre erősebben a kilincset. Lassan a légzése is egyenletessé vált, mint aki megnyugodott; és ez engem mindennél jobban megrémített. Pillantását szinte lustán emelte rám. Belenéztem a hideg szürke szemeibe: mintha acéllapot figyeltem volna. Lucius Malfoy bezárult.
- Kémkedtél.
- Hm – bólintottam aprókat, kabátom zsebében ujjaim a pálcámra fonódtak. Nem akartam ezt… egyáltalán nem. Oda akartam menni hozzá, átölelni, elmondani neki, hogy gyermeke lesz… nem pedig óvakodni, nehogy kért tegyen a kicsiben.
- De hát nem is viselem a Jegyet! – ordított fel váratlanul. Az arca érzéketlen maradt: csak a hangja árulkodott valamiről, aminek a létezésében soha nem hittem…
Az összes hazugsága fölött szemet hunytam, az apró füllentések százait bocsátottam meg. Mennyiszer próbálta nekem beadni a maszlagot arról, hogy hogyan is került éppen a közelembe, vagy miért van épp rám feltétlen szüksége azonnal…? És én rohantam. Elhittem az összes kis ferdítést, mert hinni akartam bennük, mert látni akartam őt.
Szerelmes voltam… életemben másodszor, mégis, egészen máshogy, mint ahogy Arthurt szerettem.
Kellett nekem Lucius, szükségem volt rá, ezért hajlandó voltam bevenni a koholmányait… csak azt nem bírtam elfogadni, hogy esetleg az érzéseim viszonzásra találnak. Nem hittem el, hogy szerethet. Talán nem is bíztam benne. Mindennél jobban vágytam a társaságára, a puszta lénye mámorossá tett, kalandos utakra hívta a gondolataimat napvilágnál és álmaimban… de hogy a fiú, akit én olyan fenemód, veszettül szerettem, viszontszeressen?
Soha nem fordult meg a fejemben.
Összeszorítottam az ajkaimat, a szemeimet, ha tehetem, a fülemet is betapasztom, nehogy érezzem a közelségét. Oda akartam hozzá rohanni, átölelni, simogatni, bevallani, hogy mindez hazugság, és én nem kémkedtem soha, egyetlen percig sem, és a kapcsolatunk nem volt más, csak a színtiszta igazság…
De nem tettem. Nagyot nyeltem, kinyitottam a szememet, hogy még egyszer, utoljára farkasszemet nézzek azokkal a feneketlen szürke szemekkel, amikbe megannyi panaszt hazudtam törődést remélve: üres, sík lemezt láttam csak, a szeme száraz volt és érzelemmentes.
- Bellatrix miatt – szóltam halkan, mire pillája megrebbent, egy pillanatra kizökkent a maszk mögül, és értetlenül pislogott rám. – A közeledbe kellett, hogy…
- Ne folytasd – figyelmeztetett halkan, egészen halkan, hogy a hátam beleborsódzott. A félelem lassú hullámokban mászta meg a gerincemet, hogy beledobolja magát a fülembe. Azt vártam, beszélni fog még… szidni, gyalázni, káromolni. Vágytam rá, hogy ordítson velem, hogy átkozzon meg, hogy… hogy mutasson bármi érzelmet.
De ő csak állt ott, kezével még a kilincsen, és lassan, végtelenül lassan végigmért.
- Megbántad valaha is? – kérdezte végül gyengéden. Értetlenül meredtem rá. A szemei szomorúan, opálosan fénylettek, a szája sarkában apró, fanyar mosoly ült. Búcsú volt ez, tudtam: az utolsó alkalom, hogy láthatom azt a Luciust, akit mindennél jobban szerettem, maszk nélkül.
- Nem. Soha – kúszott a válasz az ajkaimra percekkel később. A csupasz falakhoz, a csukott ajtóhoz szóltam… Lucius nem várta meg a választ. Itt hagyott, egyedül a lakásban, ami a szentélyünkké lett. A sötétsárga falnak dőltem, ami látta az összes boldogságot, az összes hazugságot, és a végét is… lekuporodtam a földre, és hosszú idő óta először sírtam úgy istenigazából, míg a tüdőm bele nem fájdult, a torkom el nem vesztette az utolsó hangját is, és a könnycsatornám ki nem apadt.

~hazudni bűn~


Lucius aznap zaklatottan tért vissza az irodába. Amíg egyedül volt a liftben, összezárva a papírrepülőkkel, amik a leveleket szállítják osztályról osztályra, röptében elkapta őket, és cafatjaira szaggatta őket. Később elterjedt egy pletyka a lift réméről, aki időről időre visszatér leveleket rombolni: hogy éppen fiatal nő, idősödő varázsló, vagy maga a Mágiaügyi Miniszter bőrébe bújik… az hangulat kérdése.
Lucius Malfoy mindenesetre már tökéletes úriember képét mutatta, mire az asztalához ért: csupán mozdulata pontatlansága, szaggatott lélegzete utalt arra, hogy nem éppen nyugodt.
A szomszéd asztalnál ücsörgő, és hivatásból unatkozó fiatal nő kíváncsian hajolt közelebb: még a pennája szárát is elfeledte rágcsálni, amint tekintete találkozott a férfiével.
- Valami baj történt, Lucius? – érdeklődött behízelgően.
- Nem, nem történt semmi – válaszolt a féri kedélyes, de üres mosolyt villantva a másikra.
- Ugyan, Lucius, nekem igazán elmondhatja…
- Már mondtam, Dolores. – Lucius erőteljesen nyomta meg a nő nevét, jelezve, hogy ezennel vége a társalgásnak. A nő elégedetlenül, szaftos pletykára éhesen süppedt vissza a székébe.
- Tudja, Lucius, ez igazán nem szép dolog magától. Látom, hogy zaklatott.
- Mennyiben lennék zaklatottabb, mint ön, Miss Umbridge? – kérdezte érdes hangon a férfi. – Nem történt semmi olyasmi, ami felzaklatott volna, akár a legkisebb mértékben is. Teljesen jól érzem magam, és a saját dolgommal foglalkozom. Kérem, tegye ezt ön is.
- Hazudni bűn, Lucius. Hazudni… bűn.


Megjegyzés:
*az idézet Kosztolányi Dezsőtől származik
**az idézet Sladana Bukovactól származik
***az idézet John Ajvide Lindqvist tollából származik




Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)