Álomkeringő írta: Ginerva Piton

[Kritikák - 2]

+++ betűméret ---


CÍM: Álomkeringő

CSAPAT: Draco

KULCS: "Kicsit korábban ébredek, csak úgy magamtól S egyre ritkábban beszélek az álmaimról." (Zorán: Számíthatsz rám)

JOGOK: Minden jog Rowling anyánké, én csupán tartós használatra elkoboztam a szereplőit.

MŰFAJ: Novella

FIGYELMEZTETÉSEK: -

KORHATÁR: 16

TARTALOM: Draco Malfoy nem tulajdonít jelentőséget semminek, amit nem lát. Egy éjszaka viszont megváltoztatja a nézeteit, de még évek elteltével sem jön rá, hogy ugyanolyan, mint a többi ember. Szíve van, vágyai, és mélyen titkolt álmai.

MEGJEGYZÉSEK: -



Draco Malfoy az ablakhoz lépett, és lemondó sóhajjal vette tudomásul, hogy ismét szakad az eső. Világéletében gyűlölte az őszt. Szeszélyes és kiszámíthatatlan. És ha valami nem fért bele az ő előre megtervezett világába, azt utálta. Szeretett mindent előre tudni, eltervezni, és ehhez mérten élni az életét.

Ajtócsapódás hangja ragadta ki a gondolataiból. Ajka keskeny vonallá keskenyült, miközben feszült figyelemmel nézte az esőmosta kertet. Nem kellett soká várnia. Vékony női alakot pillantott meg a vízfüggönyön keresztül. A nő körbefordult, mintha keresne valakit, majd mikor rájött, hogy egyedül van, lehajtotta a fejét.

Draco kitárta a teraszajtót, hogy jobban lásson, miközben ügyelt rá, hogy takarásban maradjon. Minden este eljátszotta ezt a gyermeteg bújócskát. Sosem vallotta volna be, hogy ezek a lopott pillanatok jelentik számára a nap fénypontját. Ilyenkor nem kellett figyelnie arra, hogy mit mutat a külvilág számára.

Levehette az álarcát.

A nő ekkor az ég felé emelte a tekintetét és csilingelően felkacagott.

A férfi szíve egy pillanatra felujjongott.

– Boldog – suttogta a szélbe, majd még előrébb hajolt, hogy jobban lásson.

Luna a felhős eget szemlélte és azon töprengett, hogy mit szólna a férje, ha most látná.

Bolondnak tartana – adta meg a választ tudatalattija, miközben elképzelte a mindig rideg arcon megjelenő döbbenetet.

Hangosan felkacagott, és a tiltott-titkos érzés minden gyomrot remegtető izgalmával széttárta a karjait. Mélyet sóhajtott, és lassan körbefordult. Mellkasa hullámzott, ahogy egyre gyorsított a tempón. Végül olybá tűnt, mintha a világ fejre állt volna körülötte. Talárja szétnyílt elöl, és úgy lengedezett körülötte, mintha szárnyat növesztett volna. Megfogta a két szélét és hatalmas köröket formált, miközben tovább forgott a láthatatlan középpont körül.

Az esőcseppek folyamatosan a testét ostromolták, de nem zavartatta magát. Boldogan vette tudomásul, hogy apró, képzelt világában minden rendben van. Most senkinek sem kell megfelelnie, az lehet, aki. Nem anya, nem feleség, csupán egy álmokat kergető asszony. Végre elrugaszkodhatott a valóság cudar talajától, és elmenekülhetett a mindig megnyugvást jelentő vágyálmok birodalmába.

Színes, összefüggő masszává vált a környezete, amibe azt képzelhetett, amit akart. Látta önmagát, ahogy szerelmesen simul a férjéhez, miközben a fiúk mellettük játszik. Kimondatlan vágyai egyre valóságszerűbbé váltak.

Mellkasa fájdalmasan szúrt, jelezve, hogy lassítson. Mégsem tette meg. Ha ez lenne a boldogság ára, ő elviseli. Karjai ólomsúlyúnak tűntek, térde remegett, zihálása a metsző szél zúgásával keveredett. Még egy utolsó pillantást vetett álomképére, majd a földre rogyott.

Két tenyerét a sárba süllyesztette, ahogy megtámaszkodott, és próbált minél több levegőt préselni a tüdejébe.

Draco az erkély korlátjához lépett, és aggódva pillantott a feleségére.

Talán rosszul van?

Luna ekkor a sarkaira ült.

Sáros tenyerét a combjába törölte, majd lassan felállt. Csuklyáját hátralökte, és a szőke hajzuhatag hullámozva omlott a hátára. Levette a talárját, majd egyszerűen a földre hajította. Kecsesen meghajolt a kőből faragott kígyó felé, ami még az apja nászajándéka volt, és a felesége szíve legmélyéből irtózott tőle.

Draco mindezzel tisztában volt, mégsem tett ellene. Sosem foglalkozott vele, hogy mit akar a nő. Mikor egyedül maradt egy kisgyermekkel, aki minden éjjel a halott édesanyjáért zokogott, keresett valakit, akivel pótolhatja a hiányát. Scorpius és Luna első találkozása „szerelemnek” bizonyult, és ő kötelességének érezte, hogy teljesítse a gyermeke kívánságát.

Luna elfogadta a feltételeit, és jó anyja lett a kisfiúnak. Jó feleséggé vált, aki a külvilág előtt a tökéletes pár volt számára.

A férfit ez kielégítette. Igazi Malfoy révén először mindig a külcsínre adott. A többi jelentését vesztette.

Egészen addig a pillanatig, míg először fel nem fedezte az asszony titkát. Sosem felejti el azt a csattanós pofont, amit eltemetett lelke kevert le neki. Azóta, minden éjjel itt áll, és lélegzet-visszafojtva hagyja, hogy elnyomott érzései a felszínre törjenek.


Luna gerincének mentén a jeges rémület szánkázott végig, ahogy a kígyó szemébe nézett. Annyira valóságszerű volt, hogy néha még rémálmaiban is megkísértette. Most viszont egyetlen társa volt, titkának néma tudója. Lassú mozdulattal körbefordult előtte, mintha azt kérdezné, hogy megfelel-e neki erre az éjszakára. Mikor újfent a jéghideg szempárba pillantott, már nem rettegett tőle. Kacéran végigsimított az állat állán, majd egy apró csókot lehelt a fejére.

– Akárcsak a gazdád. Kívülről csak az áttörhetetlen gránit látszik, miközben a bensőd ki tudja, mit rejt.

Mosolyogva keringett körülötte. Ruhája teljesen átázott, mégsem hagyta abba. Ilyenkor lehetett egyedül valódi önmaga. A hatalmas ház elcsendesedett, lakói nyugovóra tértek. Minden éjjelen kilopózott, és a hold fényénél, a csillagokkal teleszórt ég alatt táncolt. A fák leveleit rezegtető szél hangja volt számára a legszebb dallam.

Sosem avatott be senkit. Kis éji kalandozásait nem értették volna meg. Nem tudták, hogy lelke egy darabja örökre megmaradt annak az álmodozó kislánynak, aki narglikkal kelt, és szapirtyókkal feküdt.

Szüksége volt az álmaira, hogy elfeledhesse a valóságot.

Szemét lehunyta, és rugózó léptekkel átszelte a kertet, majd megfordult, és lábujjhegyen keringett a százéves fák körül. Gondolatban messzire szárnyalt, vágyai eleven, szinte tapinthatóan valóságos testet öltöttek előtte.


Draco mellkasára ólomsúllyal nehezedtek a kimondatlan szavak. Nehezen lélegzett, miközben a kertjében keringőző nőt figyelte.

– Olyan vagy, mint egy utolsó kukkoló – szidalmazta magát.

Mégsem mondott volna le ezekről a lopott pillanatokról. Olyan közelinek, olyan valóságosnak érezte az asszonyt, mint még soha. Mozdulatai minden szónál ékesebben kiáltottak az arcába. Tudatában volt, hogy mindkettejüket megszabadíthatná. Annyit kellene csak tennie, hogy odamegy, és bevallja az érzéseit.

Érzéseit? Egy Malfoynak nincsenek érzései.

Ajka kesernyés mosolyra húzódott.

Neki nem lehetnek érzései. Nincsenek álmai. Vágyakról pedig csupán a könyvek lapjairól értesült.

Neki olyan öröksége van, mint senki másnak.

Ahogy az ébredező nap első sugara az arcára vetült, újfent megfogadta, hogy soha többé nem jön fel ide.


Luna riadtan pillantott a hajnal első fényére, ami bekúszott az álmai közé, majd figyelmeztetés nélkül szétoszlatta. Lihegve kapta fel a földről a talárját, és futva közelítette meg a házat. Óvatosan lenyomta a kilincset, lábujjhegyen lépett a csillogó márványpadlóra. Már nem riasztotta meg ez a pompa. Egész egyszerűen nem vett róla tudomást. Lerúgta a sáros cipőjét, és cinkos kuncogással osont a lépcső felé.

Ki látott már olyat, hogy zokniban érintsék a nemes épület padlóját?

Lepillantott, majd lendületet vett, és csúszva érkezett a vörös bársonyszőnyegre. Tenyerével a faragott korlátba kapaszkodott, mert majdnem orra bukott. Ahogy felemelte a kezét, és meglátta a tenyérlenyomatát, már hangosan szeretett volna kacagni. Felhúzta a pulóvere ujját, és alaposan megtörölte. Körbepillantott, majd egy aprót köpött a nemes fából kifaragott kapaszkodóra. Újra megtörölgette. Elégedetten bólintott, hisz úgy ragyogott, mint újkorában.

Ahogy az első lépcsőfokra lépett, az ősi fa felnyögött a súlya alatt. Ijedten pillantott fel, és egy szürke szempárba tekintett. Szíve riadtan lódult meg, majd a megkönnyebbüléstől halkan felsikkantott. Az életnagyságú portréról Draco dédapja tekintett rá megrovóan. Ő, mint mindig, most is fülig pirult. Tudta, hogy az öreg forog a sírjában, ha látja, mit művel az egykori lakóhelyén.

– Bocsánat – suttogta, mint mindig, és ujját végighúzta a vásznon.

Mintha már nem is lenne olyan haragos – nyugtatta meg háborgó lelkiismeretét.

Tovább settenkedett, és gondolatban minden őstől elnézést kért, akik a korai ébresztő miatt háborogtak. Abban a pillanatban, mikor felért az emeletre, és a szobája kilincsét lenyomta, kinyílt a szemközti szoba ajtaja.

– Jó reggelt! – szólalt meg mögötte egy mély hang.

Az asszony csak mosolyogva pillantott hátra a válla fölött, és közben azért fohászkodott, hogy a férje ne vegye észre csapzott külsejét.

– Tíz perc múlva tálaltatok – közölte a férfi, és szokás szerint átnézett rajta.

Luna most viszont hálás volt ezért. Belépett a szobájába, és egy megkönnyebbült sóhajjal támasztotta hátát az ajtónak.


Draco kopogásra emelte a kezét, majd meggondolva magát a teste mellé eresztette. Hátat fordított az ajtónak, és egy pillanatra nekitámaszkodott. Szája szélén egy keserű ránc keletkezett, ahogy eszébe jutott az éjszaka. Ökölbe szorult a keze, miközben próbálta megfejteni, hogy mi lelte.

Szeme előtt különböző képek táncoltak, amiken boldog családnak tűntek.

– Elég! – dörmögte a fejét rázva.

Ellökte magát az ajtótól. A lépcső mentén minden őse helyet kapott. Az összes Malfoy férfi, akik olyan megrovóan tekintettek rá minden reggel, ahogy ő szokott a fiára, ha rossz fát tesz a tűzre.

– Mi bajotok van? – kérdezte meg újra, de választ ezúttal sem kapott.

Kezét a korlátra tette, és komótos léptekkel szedte a fokokat. A legalsó hatalmas reccsenéssel tudatta vele, hogy a régóta halogatott felújítás nem várhat tovább.

Luna talán szívesen vállalná – töprengett, majd gondolatban fel is nyögött.

A vörös szőnyeg, amin épp végigsétált minden bizonnyal eltűnne. A hatvan főre tervezett ebédlő is, aminek kétszárnyú ajtaját kitárta, biztosan másképp festene neje ügyködése nyomán.

– Jó volt ez az őseimnek, jó nekem is. – Közölte az épp belépő manóval, akinek egyetlen vonása sem rezdült a magában motyogó gazdája láttán.


Scorpius Malfoy ásítozva, fejét vakargatva poroszkált lefelé a lépcsőn. Nem értette a szüleit. Hajnalok-hajnalán képesek ébresztőt fújni, mikor minden épeszű varázslócsalád az igazak álmát alussza.

De majd jövőre, mikor a Roxfortba kerül, bepótolja az alváshiányát.

Mikor félúton járt, korgó gyomra tudatta vele, hogy bizony, itt az ideje az evés nélkül töltött órák pótlására. A korláthoz lépett, bal lábát átvetette rajta, és egy pimasz mosoly kíséretében magára hagyta az egyik sopánkodó ősét. Arra azonban nem számított, hogy az alján az apja várja karbafont kézzel.

– Szép jó reggelt! – dörrent rá, mire a fiú bűntudatosan elvörösödött.

Nem merte megkísérelni, hogy a szokásos szaltóval zárja a reggeli mutatványát, így csak a legalsó fokra ugrott.

– Egyszer ránk omlik az egész – motyogta, mikor a szúrágta deszka kegyelemért sóhajtott a talpa alatt.

– Mit mondtál? – kérdezte az apja, de nem is várta meg a válaszát.

A vállára tette a kezét és az ebédlőbe vezette.

Scorpius ilyenkor centiméterekkel magasabbnak érezte magát. Kiegyenesítette a derekát, bár így is csak az apja mellkasáig ért.

Egyszer olyan leszek, mint ő – határozta el, és figyelte, ahogy a kezébe veszi a kávéscsészét, majd a szájához emeli.

Ugyanúgy tett ő is. Kisujját eltartotta a kakaós bögréjétől, majd csak egy aprót kortyolt belőle.


Luna belépett az ebédlőbe, és nyögve pillantott a két Malfoyra. Mintha egy fiatalabb és egy idősebb Draco ülne egymással szemben. Egyszerre emelik a poharat az ajkukhoz, ugyanakkor kortyolnak bele, majd ugyanazzal a mozdulattal helyezik vissza az asztalra. Viszont, míg az egyik szigorúan bámul maga elé, addig a másik elmosolyodik, mikor megpillantja őt. Ajka boldog mosolyra húzódik a szürkés bajusz alatt.

– Jó reggelt! – csókolta meg a kisfiú feje búbját, és hüvelykujjával letörölte a kakaóbajuszt.

Scorpius elvörösödve pillantott az apjára, ő viszont továbbra is az asztalt tanulmányozta. A fiúcska ekkor ránézett, és ő egy kacsintással tudatta vele, hogy nem vett észre semmit. Így, mikor a férfi újra felemelte a csészét, a fiúcska megint a tükörképe lett.

Luna a férjére pillantott, aki a szeme sarkából figyelte a fiát, és csillogásából tudta, hogy büszke rá.

Egyszer talán rám is így fogsz nézni – morfondírozott, majd a teájába kortyolt.


Draco mellkasa kidülledt, ahogy a fiút figyelte. Tudta, hogy mit érez, ő is épp így viselkedett, mikor ugyanennyi idős volt. Mindenben az apjára akart hasonlítani.

És így is lett, olyan vagy, mint ő – suttogta a bensője, mikor a feleségére pillantott.

Az asszony is a fiúkat figyelte. Szemében a szeretet szikrázott, mikor a tekintetük találkozott. Átnyúlt az asztal fölött, és gyöngéden végigsimított az apró hegen, ami Scorpius állán volt. Ahogy felidézte azt a napot, újra érezte az akkori bizonytalanságot.


Fél éve temették el Astoriát, a fia viszont nem tudta elfogadni, hogy az édesanyja nem jön vissza többé. Minden este az ágyában ült, ölében a kedvenc mesekönyvével, és várt. Draco bármit is tett, nem volt hajlandó lefeküdni. Egy idő után azonban annyira elálmosodott, hogy ülve elaludt. Ő ilyenkor lefektette, és órákig ült az ágya mellett. Figyelte a sápadt kis arcot, miközben a tehetetlenség mázsás súlyként nyomta a vállát.

Ezen az éjjelen azonban elbóbiskolt. Mikor hajnalban felébredt, a fiú nem volt az ágyában. Ijedten kutatta át a házat, de sehol sem találta. A végső kétségbeesés határán azonban rájött, hogy hol lehet.

Magában fohászkodva tépte fel a bejárati ajtót, miközben mindennek elmondta magát, amiért letiltotta a hoppanálást a telken. Futva közeledett a családi kriptához, ahol a feleségét is végső nyugovóra helyezték. Talpa alatt ropogtak az elsárgult levelek, amiktől az ősz megfosztotta tulajdonosaikat. Sosem érezte még azt a félelmet, mint akkor.

Mi lesz, ha tévedett? Ha nem lesz ott a fiú?

Még gyorsabb tempót diktált. A bokrok ágai felsértették karján a bőrt, de ő nem is érzékelte. Holdkóros módjára szelte át a hatalmas kertet. Mikor megpillantotta az impozáns építményt, melyben örök álmukat aludták a nemes Malfoyok, a torka összeszorult a félelemtől. Miután odaért, a csillaggal teleszórt égboltra pillantott, és egy utolsó fohászt eresztett útjára, majd óvatosan kitárta a nehéz faajtót.

Imáit meghallgathatta egy fensőbb hatalom, hisz a fia ott volt.

Épségben.

Hatalmas sóhajtással tört elő belőle az eddigi fojtogató félelem.

Scorpius az édesanyja sírhelyén feküdt, és egy elnyűtt plüssállatot szorongatott, amit még tőle kapott karácsonyra. Arca olyan boldognak tűnt, hogy a férfinak kétségei támadtak, hogy felébressze-e egyáltalán. Takarót varázsolt elő, amit a kicsire terített, majd leült mellé, és őrizte az álmát.

Ólomsúlyú léptekkel haladt az idő. Úgy érezte, mintha nem csak percek, hanem napok teltek volna el. Sosem hitte volna, hogy lesz valaki az életében, aki ennyit jelent majd a számára. Most értette csak meg, hogy mit rejt magában a szülői szeretet. Eddig nem volt tudatában, hogy milyen fontos szerepet osztott rá a sors.

A hirtelenszőke kobakra pillantott, és megfogadta, hogy bármit megtesz ezért az emberpalántáért.

Mikor órákkal később a fiúcska felébredt, benne már megszületett az elhatározás. Ha a föld alól is, de kerít valakit, aki megadja azt a szeretetet a fiának, amit ő nem képes. Arra azonban nem számított, hogy mindez ilyen könnyen fog menni.


Scorpius reggel nem magyarázkodott, ő pedig nem kérdezett. Úgy tettek, mintha mindennapos dolog lenne, hogy egy kriptában töltik az éjszaka egy részét. Egyszerűen kézen fogta, és úgy indultak hazafelé.

– Képzeld, anyáról álmodtam – suttogta a fiúcska, miközben elengedte a kezét és heves gesztikuláció közepette ecsetelte az álmát. – Vacsora után mesélt nekem, és velem maradt, amíg el nem aludtam.

Draco látta a fiún, hogy közel áll a síráshoz, de magában el kellett ismernie, hogy hatalmas lelkiereje lehet, amiért nem tört ki rögtön zokogásban.

– Szeretném, ha még mesélhetne nekem – szipogta, miközben megtörölte a szemét a pizsama felsője ujjával.

Ekkor azonban megbotlott egy kiálló gyökérben, és elesett. Draco rögtön utána kapott, talpra állította, majd elfojtott egy szitkot, mikor meglátta a mély sebet a fiú állán.

– Nagyon fáj? – kérdezte, miközben előhúzta a pálcáját, és elállította a vérzést.

A kisfiú csak megrázta a fejét.

Egy Malfoy sosem panaszkodik – ötlött fel a férfiban, és be kellett látnia, hogy eme nézetüket minden bizonnyal az anyatejjel szívják magukba.

Karjába vette a fiát, és meggyorsította a lépteit. Ahogy a házba értek, rögtön a kandallóhoz lépett, és egy pillanattal később már a Szent Mungóban voltak. Kiváltságos helyzetéből kifolyólag rögtön három gyógyító is körülöttük forgott. Draco a vizsgálóban rájuk bízta a fiát, majd kilépett a folyosóra.

Leült az egyik műanyag székre, és körbepillantott. Mindenfelé fehér taláros emberek sürgölődtek. Fejét a falnak támasztotta, és egy pillanatra lehunyta a szemét.

Minden rendbe jön – nyugtatgatta magát.

– Te is beteg vagy? – hallott meg közvetlen közelről egy álmatag hangot.

Kinyitotta a szemét, és egy sápadt, ismerős arcot pillantott meg, amiből egyedül a szikrázóan kék szempár tűnt ki.

– Nem – mormogta, majd elfordult.

– Én sem – közölte a mellette ülő.

Nem mintha kérdezte, vagy akár érdekelte volna. Újra lehunyta a szemét, és remélte, hogy alkalmi beszélgetőtársa elérti a dolgot.

Hosszú percek teltek el. Mindketten hallgattak, de nem az a kínos, feszengető érzés telepedett rájuk. Csupán ott voltak egymás mellett. Talán támasznak. Talán véletlenül, de mégis sokat jelentett mindkettejüknek, hogy ebben a pillanatban nem kell egyedül lenniük.

– Ha nem vagy beteg, miért vagy itt? Ha nem vigyázol, még rád ragad valami nyavalya. Ennyi beteg embert még sosem láttam!

Draco mély lélegzetet vett, majd tízig számolt, miközben lassan kifújta a levegőt.

– Ez itt természetes – közölte úgy, mintha a fiával beszélne.

– De engem zavarnak.

– Akkor menj el! – vetette fel a legésszerűbb megoldást a férfi.

A mellette gubbasztó nő csak felnevetett.

– Nem lehet. Meg kell találnom a gyermekemet.

Draco szemhéja felpattant, majd fürkészve méregette a fáradt vonásokat.

– Elvesztetted?

Hangjában ott rezgett az elmúlt éjszaka minden kétsége, és maró félelme. A nő ekkor megragadta a kezét, és a lapos hasára szorította a tenyerét.

– Azt mondták, hogy ez mindennapos, és még lehetek anya. De én tudom, hogy a kisbabám nem halt meg, csupán másik testbe költözött a lelke. Addig várok itt, amíg meg nem találom.

A férfi érezte a melegséget, ami a nőből áradt, ugyanakkor már át tudta érezni azt a fájdalmat is, ami eme őrületbe hajszolta.

– Mi lesz, ha csak évek múlva születik meg? – kérdezte, mintha mindennapos dolog lenne a vándorló lelkekről diskurálni. – Addig nem ülhetsz itt, ugye?

A nő kék szemében a fájdalom szikrázott, ahogy rápillantott.

– Mi lesz, ha elmegyek, és nem talál itt, amikor megszületik? Azt fogja gondolni, hogy már nem szeretem.

Egy könnycsepp gördült végig az arcán, és a férfi torka összeszorult.

Mit feleljen erre?


– Apa!

Scorpius hangja megmentette a választól.

– Képzeld, azt mondták, hogy ez a seb örökre megmarad.

Draco összeráncolta a homlokát, és kérdőn tekintett a szemlátomást szorongó gyógyítóra, a fia feje felett.

– A kisfia egy olyan mérgező növénybe esett, aminek a sérüléseit a mai tudásunk szerint nem tudunk kezelni. Sokan használják különböző mérgek alapanyagaként is, mivel a hatása örökre szól.

Draco csak bólintott, majd egy kézmozdulattal elbocsátotta a férfit.

– Nagyon fáj? – kérdezte ekkor a nő a kisfiútól.

Scorpius kétkedve méregette a piszkosszőke hajú idegent.

– Fiam, ő egy régi ismerősöm. Köszönj szépen! – szólította fel a férfi a megszeppent gyermeket.

A kicsi még mindig egy helyben állt, mire a nő felállt, majd leguggolt elé, hogy a szemük egy magasságba kerüljön.

– Luna Lovegood – nyújtotta ki a kezét, majd elmosolyodott, mikor kisebb vívódások árán, egy kis pracli landolt a tenyerében.

– Scorpius Malfoy – mutatkozott be a fiúcska is.

Draco meghökkenten figyelte a szeme előtt lejátszódó jelenetet. A fia szemében olyan érzés ragyogott, amit hónapok óta nem látott. Az előtte guggoló nőre pillantott, és tudta, hogy a kívánsága teljesült.

– Éhes vagyok – közölte Scorpius feléje fordulva, de továbbra sem engedte el Luna kezét.

Draco bólintott. Felállt, kezét a fiú vállára tette, majd a nő felé fordult.

– Ha elviseled a társaságunkat, szívesen látunk.

Luna tekintetében a kétségbeesés ült, mikor kiegyenesedett, és a kijárathoz vezető lengőajtóra pillantott.

Neki itt a helye. Várnia kell.

Ekkor megérezte az apró kéz szorítását, és egy új érzés költözött a szívébe. Ahogy a hosszú folyosót pásztázta, már nem érezte magányosnak magát. Némán elbúcsúzott a várva várt lélektől, és megfogadta, hogy visszajön. Most már tudta, hogy várni fog rá, hisz ők összetartoznak. Lassan megfordult, és nem is tudta, hogy az álma testet öltött egy szőke hajú kisfiúban, aki úgy kapaszkodott belé, mintha soha többé nem akarná elengedni.


~&~



Ennyi év távlatából visszatekintve meseszerű volt az egész. Az ebédet vacsora követte, a vacsorát együtt töltött hétvége. A két felnőttet összekötötte az a szeretet, amit a fiúcska iránt éreztek. Luna egy percig sem tiltakozott, mikor a férfi felajánlotta, hogy kössenek érdekházasságot. Minden papírt aláírt, mindenben az igényeihez igazodott.

Csupán egyet akart. Részese lenni a szeretett gyermek életének.

Mikor a fiú először szólította anyának, azt hitte, hogy a boldogságtól megáll a szíve. Azon az éjjelen lopózott ki először a kertbe. Addig keringett a fák körül, míg újra fel nem tudta idézni azt a mámorító érzést.

Anya.

Egyetlen szó, ami kiforgatta sarkaiból a világát. Anya lett. Arcán megállíthatatlanul peregtek a könnyek, miközben a széllel keringőzött.


Scorpius felállt, visszatolta a székét a helyére, és egy puszit nyomott az anyja arcára.

– Szeretlek – suttogta a fülébe, majd elpirult, mikor az asszony átölelte és magához szorította.

Már nagynak érezte magát az ilyen szeretetnyilvánításokhoz, de tudta, hogy ezzel boldoggá teszi az anyját.

Luna felnevetett, majd kegyesen elengedte. A fiú az apjára nézett, aki még mindig az újságjába temetkezett, majd megcsóválta a fejét.

Ő miért nem látja azt, amit én? – töprengett, miközben becsukta maga mögött az ajtót.

– Annyira szeretném, ha boldogok lennének – szakadt fel belőle egyik dédelgetett vágya.

A házimanó, aki szembejött vele, csak titkon elmosolyodott.
Ő tudta azt, amit az emberek nem. A titkolt álmok ritkán teljesülnek. Bezárva a lelkük egyik eldugott sarkában elpusztulnak. Nem tudnak kitörni. De ha a sóvárgó emberek kimondják a vágyaikat, ha hagyják őket szárnyalni, és nem titkolják, mint valami szégyenletes bűnt, akkor teljesülhetnek.



Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)