Napfény szonáta - Van, amit nem írta: HilarioN

[Kritikák - 3]

+++ betűméret ---


A/N: Tudom, hogy milyen vészesen elkéstem ezzel... a Napfény szonáta még a WitchHunter termése volt, és a szösszenet terve már ott és akkor megvolt a fejemben, mégsem bírtam megírni. Aztán kitűztem célul a májust, aztán a nyarat, aztán azt, hogy még ősszel mindenképpen kikerül. December tizenegyedike van, és én menthetetlen eset vagyok. Remélem, elnézitek nekem. : ) Jó olvasást!


VAN, AMIT NEM
~Our Solitude~



reszketeg szívem
egyetlen mozdulattal
feléd nyújtom.




Szeretlek, Lily.
Métely.

Van, amit nem kell szavakba önteni, hogy érezzük. Van, amit egyetlen másodperc hosszan elnyúló, majd elpattanó gumifonala béklyóba köt, és magával ránt a múlt semmiségébe.
Az én szavaim is ezek közé a dolgok közé tartoznak.

Talán jobb is így… hallani vélem még a visszhangját. Veszélyes kinyilatkoztatás volt, botor, a momentum szülte, elkeseredett búcsú valamitől, ami soha nem is létezett igazán. A zongora összetört. Az emlékeim utolsó fizikai megnyilvánulását zúzta össze a fiad, Lily. Vagyis… sokkal inkább az utolsó előttit. Hiszen az utolsó itt van előttem. A mellkasa reszketegen emelkedik-süllyed, próbálja még azt is visszafogni, mert tudja, hogy valami olyanba csöppent bele, amibe nem kellene, hogy most olyat lát, amit nem szabadna, és ha csak megmozdul, nem tudja, mi sülhet ki a dologból.
A fiad előzékeny, Lily. Benne van persze a férjed álnok makacssága, a törtető, a kalandvadász… de te is benne vagy, TE. Sokkal inkább, mint az a sületlen, éretlen kölyök, aki a férjed volt valaha. Tapintat: ez hiányzott Jamesből, de Harry megtanulta. Óvatos. Fülledt, nedves pillantású zöld szemei tűnődőn időznek el az arcomon.
Nem szól semmit, vár, hátha teszek valamit, én azonban elmondtam mindent, ami a szívemet nyomta… huszonöt év magányát két szóba sűrítve. Kevesled? Próbáld meg te.
Van, amit nem szükséges szavakká formálni, mert csak a lényegüket vesztik.

- Ne félj beszélni – jegyzem meg félhangosan, a hangom rekedt, mint aki évezredes hallgatás után szólal meg először. – Egy ilyen után én amúgy sem hiszem, hogy képes lennék beszélgetést kezdeményezni… annyit sem tudnék megkérdezni, hogy érzed magad?
- Ön kért meg rá, hogy ne szörnyülködjek, és ne is reagáljak. – Habozik, száját összecsücsöríti, szemei vonallá préselődnek egy pillanatra. Aztán rám néz: félve, de apró mosollyal a szája szegletében. – Ahhoz képest, hogy rázuhantam egy zongorára, köszönöm, jól.
- Ennek örülök – felelem halkan.
- Bevallhatok valamit? – vakarja a füle tövét. Félre rebbentem meg a fejem bólogatásképp. – Én is örülök neki – nevet rám, és egyszerre mintha nagy súlyt venne le a vállamról. Fellélegzem, és bírok vele kacagni, az apró viccen, azon, hogy élünk, a helyzet abszurditásán.
Nehezen tornázza magát ülő helyzetbe, de nem hagyja, hogy segítsek neki: ahhoz képest, hogy csak egy kölyök, széles, férfias keze van, ügyes, kviddicsezésben edzett ujjai szorosan fonódnak a támogatásul nyújtott karomra. Mikor felül, úgy húz magához, fél kézzel, mintha nem is lenne súlyom. Az a zöld pillantás, ami olyan, mint a tiéd, és mégsem ugyanaz… a lelkem mélyéig lát, feltépi a húsomat, kiforgat a legbelsőbb titkaimból is. Elveszettnek érzem magam Harry szemeinek kereszttüzében, és szép lassan olvadok… mételyez, megkötöz, lefegyverez.
- Ismerte az anyámat? – súgja egészen halkan, lehelete végigsiklik az arcomon. Az orrunk össze-összeér, miközben a tüdőnk a közénk szorult levegőért verseng. – Barátnők voltak?
- Furcsállnád?
- Anyám mugli származású.
- Én meg nem vagyok rákényszerítve, hogy kövessem az évszázados trendet.
- Honnan ismerte?
Az emlékeim közt felbukkan az arcod elevenebben és ragyogóbban, mint az elmúlt években bármikor is. A pimasz, arrogáns kis húzásaid, az elégedetlenségedben lebiggyesztett szád…
- Narcissa? – A fiad hangja messziről ér el hozzám, tompán, mint aki bura alól próbálja kivenni a külvilágot.
- Együtt dolgoztunk a minisztériumban. – Most, hogy rám néz, nem is pislog, közelebb érzem magamhoz, mint valaha. Ráébredek, hogy a keze még mindig erővel tart, de nem kell húznia magához: nem küzdök a távolság ellen.
Tudod mit, Lily? A fiad fele annyi idős, mint én, de itt nem én irányítok.
- És mit jelent – szólal meg halkan, és én a lélegzetemet is visszafojtom a higgadt hangja hallatán – a „Szeretlek, Lily”?
- Kérdezted, barátnők voltunk-e… nem kifejezetten mondanám, hogy azok voltunk. Soha nem volt alkalmunk igazán… megismerni egymást. Beszélgetni, közösen teázni, elmenni sétálni vagy vásárolgatni… a mi találkozásunk nem az a kor volt, amikor az ember szabadon tehette, amit a szíve diktált. Mégis ismertük egymást, mint önmagunkat, olvastunk egymás rezdüléseiből… a mai napig nem tudom, mit is érzett igazán… irántam.
A fiad keze kinyúl, és végigsimít az arcomon. Nedves. Könnyeznék?
- Én beleszerettem az édesanyádba, Harry. Nem baráti szeretettel… hanem valami olyannal, ami huszonöt év múltán is éppúgy fáj. Mondd… értelmes dolog ez? Felfogható egyáltalán, hogy…
Előbb a saját könnyeimtől nedves tenyerét szorítja az ajkaimra, aztán baljával elereszti a karomat, és kisimítja a hajamat az arcomból, és végigszánt ujjaival az állkapcsom vonalán, és a keze egy pillanatra megállapodik az állam hegyén, hogy aztán a tenyerét elvegye a szám elől, a jobbját leeressze lustán az ölébe, és utána hullajtsa a bal kezét is. Semmi nincs köztünk, semmi nem kapcsolódik, két lazán úszó test vagyunk egy főként nitrogénből és kisebb hányadban oxigénből álló gáznemű térben.
Csak az ajkai nyúlnak ki felém, gyengéden tapogatózva ízlelik meg egy vénasszony száját. Megcsókol. Nem bizonytalan, inkább kutató: a csókjai lassúak, óvatosak, gyengék… mint aki simogat, holott a kezei élettelenül fekszenek köztünk az ágyhuzaton.

Van, amit nem tudsz megmagyarázni. Hogy mit rejt a félénk mosoly, az elsuttogott szavak, a sóhajnyi pillantások, az áruló szemek…
Tudom, hogy ez nem te vagy, Lily. A tenyere széles, a nyaka izmos, a haja borzas, a halántéka izzadt. Tudom, hogy nem te vagy, mégis a rádöbbenés csak végtelenbe nyúló, édes méregként csordogáló másodpercek után ér.
- Harry – szólalok meg halk suttogással eltolva magamtól a kölyköt. Rám néz, és mint aki ért mindent, elmosolyodik, és végigfekszik az ágyon.
- Az élet… furcsa – jegyzi meg elmélázva, bal karját a magasba emeli, és szórakozottan játszadozni kezd az egyik hajtincsemmel. – Maga gyönyörű nő, Narcissa – sóhajt lehunyva a szemeit. – Mondja, miért ilyen kegyetlen velem? Játszik tán? Élvezi?
Keserű ízt érzek a számban, ahogy szavaimat fogalmazom. – Nem játék. Tévedés.
- Legalább annyit megengedhetne magának, hogy élvezze… igazán.
- Lily huszonnégy éve halott, és mégis úgy csimpaszkodom az emlékébe, mint kisgyerek a plüssbe – átkozom magam a plafonra emelt tekintettel. Keze a nyakamra csúszik, majd lehullik a mélybe anélkül, hogy akárcsak a leghalványabb incselkedés is lenne a mozdulatában.
- Reggel első dolgom lesz, hogy elmegyek – mondja még halkan. – Addig kérem, hagy’ maradjak, végül is zuhantam egy emeletnyit, és összetörtem azt a zongorát…
- Sérült mágust nem szép dolog kitenni, igaz? – mosolygok le a fiú sápadt arcába. Résnyire nyitja csupán mételyező zöld szemeit, halvány vigyor suhan át az arcán, és utoljára még megnyalja a szája szélét, és felemeli a kezét felém, hogy megsimítsa az arcomat.
- Nem tudok az anyám nevében beszélni, Narcissa – szólal meg gyenge, suttogással felérő hangon. – De egyet biztosan állíthatok: egy különleges embert ismertem meg Önben, és… bár alig emlékszem anyámra, és nem is tudhatom, milyen volt, hacsak nem mások elbeszéléséből… de szerintem nem az a fajta, aki ne venné észre, ha egy ilyen kinccsel került egy irodába. – Sápadt ajkaira fáradt mosoly úszik, és az oldalára fordul. – Félre ne értsen, ezzel nem azt akartam kifejezni, hogy nem döbbentett meg az, amit hallottam. Csupán annyit, hogy akinek van szeme, füle és szíve az igazsághoz, még ha nagyon erős, sem tudja magát kivonni teljesen Narcissa Black varázsa alól.

- Végül úgy aludt el a vendégszobában, mint egy csecsemő: felhúzott lábakkal, a karjaival a párnát ölelve – mondom a tükörnek a szobámba visszatérve. – A te fiad, mi, Lily? – mosolyodom el. – Hasonlít rád.
Van, amit nem teszünk meg. Akármekkora is a kísértés.



Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)