A karácsonyról - kezdőknek írta: AgiVega

[Kritikák - 2]

+++ betűméret ---


A szerző megjegyzése: Ez egy karácsonyi történetecske, mely a Második Atlantisz univerzumában játszódik. Egy icipicit feltételezi a „Pióca a hálózsákban” c. novella ismeretét is, de az végül is nem szükséges a megértéséhez.

Minden olvasómnak nagyon boldog karácsonyt kívánok!


A KARÁCSONYRÓL – KEZDŐKNEK




Budapest, a „Második Atlantisz – A tízezer éves varázs”
cselekményének évében, dec. 24-én




– Aengus! Pszt! Hé, Aengus!

A kis tündér végre felhagyott az ide-oda röpködéssel, és az ajtó felé fordult. Keze még mindig tele volt karácsonyfadíszekkel, szája pedig szaloncukorral. Felvonta vörös szemöldökét, és a díszeket visszatette a legközelebbi dobozba, majd az ajtóhoz suhant.

– Mi az ábra? – kérdezte csámcsogva, ahogy kicsusszant az ajtó résén, melyen Azaész az imént dugta be a fejét.

Atlantisz hercege nagy levegőt vett.

– Beszélnünk kell.

Aengus emberi alakot öltött, hogy legalább nagyjából szemmagasságban legyen a megtermett sellővel.

– Csak gyorsan, mert sok a dolgom! Nem is értem, Elel papájának miért kellett ekkora karácsonyfát vennie. Ha Finolának és nekem nem lenne szárnyunk, a többiek nagyot szívnának a csúcskörüli díszek felrakásával! Kivéve persze, ha te felvarázsolnád őket.

– Nem szívesen varázsolgatok... fölöslegesen – vágott egy grimaszt Azaész, majd Aengus kérdő pillantása láttán megvonta a vállát. – Most nem a varázslásról akarok beszélni veled, hanem arról, ami odabent folyik – bökött a nappali ajtaja felé.

– A karácsonyfa-díszítésről?

– Nemcsak arról... hanem az egészről. Erről a karácsony nevű izéről. Elel olyan váratlanul közölte velem, hogy feltétlenül haza akar jönni az ünnepre, és hogy nekem is vele kell jönnöm, hogy alkalmam sem volt kiszedni belőle, miről is van szó. Amikor futólag rákérdeztem, csak rám mosolygott, és azt mondta, „majd meglátod, imádni fogod!” De én ezt valahogy kétlem. Egyrészt piszok hideg van – rezzent össze, és megdörzsölte a karját; a fűtetlen előszobában álltak ugyanis –, másrészt fél füllel azt hallottam, hogy itt valami ajándékozásról van szó, de lepényhal legyek, ha értem!

Aengus szórakozottan végigmérte, majd karon ragadta, és bevonszolta az egyik hálószobába, amely valószínűleg Lantos Aladáré lehetett, mert a fal minden négyzetcentiméterét bekeretezett fényképek borították: néhány a Lantos család élő és elhunyt tagjait ábrázolta, nagy részük azonban művészi tájképfotó volt. Azaész, aki még sosem járt Elelék budapesti lakásában, és néhány órával ezelőtti érkezésük óta épp csak az előszobát, a nappalit és a vécét sikerült felderítenie, nem így képzelte el menyasszonya hálószobáját. Mindenesetre hőn remélte, hogy hamarosan azt is közelebbről szemügyre veheti. Minél közelebbről.

– Szóval, öregem – csukta be a szoba ajtaját Aengus –, te most azt akarod, hogy tartsak neked kiselőadást a karácsonyról?

– Öööö... valami olyasmi.

– A karácsony nem éppen tündérünnep, ezt jobb, ha tudod.

– Nem számít, hogy tündér-e vagy sem, te csak többet tudsz róla, mint én!

– Hja, kérlek, én mindent tudok – válaszolt Aengus. – Egyrészt időnként Glendalough környékén is hajlamosak erről beszélni az emberek, másrészt láttam róla egy csomó filmet.

– Filmeket? – Most Azaész szemöldöke szaladt magasra. – A karácsonyról?

– Hát persze! Spirónak szerintem valami titkos karácsony-fétise lehet, mert a DVD-gyűjteményének legalább a fele karácsonyi filmekből áll. Az esküvő előtti éjszakákon ezeket néztem végig.

– Ahelyett, hogy aludtál volna?

– Mintha hagytatok volna aludni! – Azaész értetlen arckifejezése láttán Aengus vigyorogva megcsóválta a fejét. – Két szomszédos szobát kaptunk, rémlik? És hát, öregem, te és Elel ugyancsak hangosak voltatok!

Atlantisz hercege enyhén elpirult. Még tisztán emlékezett rá, hogy tündér barátja az esküvő utáni fogadáson többek füle hallatára jegyezte meg, hogy hallotta őt és Elelt „a piócával barátkozni”, de az sosem merült fel benne, hogy emiatt álmatlan éjszakái lehettek szegénynek.

– Sajnálom. Mármint, hogy nem tudtál tőlünk aludni.

– Oda se neki! Ti is jól szórakoztatok, meg én is. Végignéztem a Télaput, a Csoda New Yorkban-t, a Hull a pelyhes-t meg a Grincset. Úgyhogy kérdezz nyugodtan, mert mindent tudok a karácsonyról!

Azaész lehuppant a steppelt takaróval fedett ágyra.

– Hát jó. Miről szól ez az egész? Minek ajándékozni, és kit kell ajándékozni? Minek a karácsonyfa? És ki az a télapu?

– A Télapu tulajdonképpen csak egy szóvicc, az egyik filmben a télapó adta át a munkáját egy kisfiú apjának, és az apóból lett apu... ugye vili? De akkor kezdjük is mindjárt az elején. Szóval: télapó. Van, aki Mikulásnak hívja, más Papa Noelnek, Santa Clausnak, Gyedmaroznak, Weihnachtsmannak, és a többi. Nem, ne is szólj, látom az arckifejezéseden, hogy azt akarod mondani: „te most ugyanazt a szót ismételted egymás után sokszor!” Eltaláltam, hogy ezt akartad mondani?

– Öööö... igen.

– Jól van! – csapta össze a kezét Aengus, és Azaész mellé telepedett az ágyra. – Szóval, télapó. Az egy olyan nagydarab, piros göncbe öltözött, szakállas öregember, aki karácsonykor rénszarvas-szánon bejárja a világot, és a kéményen keresztül ereszkedik le, hogy elhelyezze az ajándékait a fa alatt vagy a kandallópárkányon. És közben olyan hülyén nevet, hogy „ho-ho-ho-hó!” Az emberek, főleg a kölykök, nagyon várják az érkezését, és majd' bepisilnek örömükben, amikor meglátják az ajándékokat a fa alatt. Amit persze valójában nem is az öreg rakott oda, mert amilyen kövér, beszorulna a kéménybe, hanem a gyerekek szülei, de a szülők ezt a kamu mesét adják be a srácoknak, csak hogy aztán valóságos lelki törést szenvedjenek, amikor már elég idősek ahhoz, hogy rájöjjenek: télapó márpedig nincs! Világos?

– Hát... öööö... mik azok a rénszarvasok?

– Azok olyan nagy, négylábú állatok, amiknek agancsa van. De gondolom, azt sem tudod, hogy az agancs micsoda...

– De! – vágta rá Azaész csillogó szemmel. – Olyat láttam Bunrattyben a falon! Csak szarvast nem láttam hozzá.

– Hát, mert gondolom, hülyén nézne ki, és a Mikulás sem tapsolna örömében, ha valaki felszögezné Rudolfot a falra – gondolkodott hangosan Aengus.

– Ha a Mikulás létezne. De nem létezik, te mondtad!

– Ja. Nem hát!

– De akkor meg... mire jó az egész? – értetlenkedett Azaész.

– Hát arra, hogy az embereknek legyen ürügyük az ajándékozásra meg a zabálásra! Tudod, mert abból, ahogy Mikit ábrázolják, úgy tűnik, nem éppen az önmegtartóztatásáról híres az öreg. És karácsonykor legalább nyugodtan mondhatja azt az ember, hogy csak Miki iránti tiszteletből eszik annyit.

– Akkor Elel papája is tiszteli a Mikulást? – hajolt közelebb Azaész, mintha attól félne, hogy valaki kihallgatja.

– Lehet – kacsintott rá Aengus –, de ezt meg ne kérdezd tőle! Vérig sértenéd!

– Á, értem – bólogatott bizonytalanul Azaész. – Elel papája szégyelli, hogy hisz a Mikulásban, aki pedig nincs is, és ezért nem szabad megkérdeznem tőle, hogy azért eszik-e olyan sokat, mert rá akar hasonlítani.

– Nem egészen... de hagyjuk. A lényeg, hogy ne kérdezz rá! Engem viszont nyugodtan kérdezhetsz. Mit akarsz még tudni?

Azaész elgondolkodott egy pillanatig.

– Miért ajándékoznak az emberek ilyenkor, és kinek, és mit?

– Azért ajándékoznak, mert imádnak ajándékozni. No meg azért, mert remélik, hogy cserébe ők is kapnak valamit. Általában a családtagokat és a barátokat szokás ilyenkor meglepni valami figyelmességgel.

– Akkor nekem is ajándékot kell adnom a többieknek? – sápadt el Azaész. – De hát nem is hoztam magammal semmit!

– Hát, az elég égő... de szerintem nem lesz katasztrófa, ha csak Elelnek adsz ajándékot, a többiekre meg elég kedvesen mosolyognod, és boldog karácsonyt kívánnod nekik. Én például ígérem, hogy nem fogok kiakadni rád, ha nem kapok tőled ajándékot. Sőt, ígérem, te sem kapsz tőlem semmit!

– Hű, ez megnyugtató – engedte ki a benntartott levegőt Azaész. – De mit adjak Elelnek?

– Hát, te jobban ismered őt, mint én. Mi az, amit nagyon szeretne?

– Engem. Minél többször.

– Téged? – horkantott a tündér.

– Aha! Tényleg – villanyozódott fel a sellőherceg –, ajándékozzak neki egy hatalmas kupac gumióvszert? Az epres a kedvence!

Aengus felnyögött.

– Ezt valahogy nem akartam megtudni.

– Miért... az nem jó ajándék? – szontyolodott el Azaész.

– Bálint napra még csak-csak, de karácsonyra nem való. Az apja előtt pedig pláne nem. Egy ilyen ajándéktól, attól tartok, egy kicsit fura hangulatban érne véget a karácsonyeste.

– Miért, lehet, hogy Lantos bácsi kérne belőle... Finola miatt? Elel biztos szívesen adna nekik, olyan nagy szíve van... és akkor több emberhez is eljutna az ajándékom! Nem erről szól ez az egész?

– A gumióvszerről? Ugyan már! Nem, pajtás, valami mást kell kitalálnod. Valami... spirituálisabbat. Ami a lelkét is megérinti, nemcsak... szóval érted.

– Nem igazán – sóhajtott Azaész. Néha annyira zavaros volt számára a felszíni világ! – Mit adhatnék Elelnek, amikor mindene megvan?

– Lehet, hogy egy csók a fagyöngy alatt elég lesz – veregette meg a vállát Aengus. – Addig viszont azt javaslom, csatlakozz hozzánk a fadíszítésben. Hátha közben megszáll az ihlet!


oOo


Mint kiderült, jól jött Azaész segítsége, mivel Finola kénytelen volt felhagyni a fadíszítéssel, és varázslattal elfojtani a füstöt, ami szeretett fotóművésze szénné égett bejglijéből gomolygott a konyha mennyezete felé, majd utat találva a legkeskenyebb réseken át, szétterjedt az egész lakásban.

Így hát Aengus, Elel és Azaész égettbejgli-szagban aggatták a fára a szaloncukrokat, csillogó gömböket és csavarták foglalatukba a régimódi, színes karácsonyfa-égőket. Azaész rég látta ilyen felszabadultnak kedvesét: Elel sokkal élénkebbnek tűnt, mint az óceán mélyén valaha. A hideg téli nap besütött a szobába, fehér fényben fürösztve a lány sürgölődő alakját, és ahányszor csak a fény felé fordult, Azaésznek úgy tűnt, mintha egy-egy pillanatra megállna, csak hogy élvezze a napsütést. De ezek a pillanatok olyan rövidek voltak, hogy talán csak képzelte őket.

A szoba sarkában egy CD-lejátszó kedves dallamokat játszott, Lilla pedig a géphanggal együtt dudorászott, és olykor több sort fennhangon el is énekelt – először mennyből jött angyalokról, majd egy jászolról és pásztorokról, végül pedig valami betlehemi csillagról, ami utat mutatott három királynak. Csupa olyasmiről, amiről Azaésznek fogalma sem volt. A furcsaságuk ellenére lehetett valami varázslatos ezekben az énekekben vagy magában a karácsonyban, mert Elel szeme csak úgy csillogott díszítés és dudorászás közben. Mégis akkor ragyogott fel a legszebben, amikor bedugott a falba egy különös végű zsinórt, és az egész fa fénybe borult: kék, zöld, piros, sárga és lila lámpácskák gyulladtak ki rajta mint száz apró, színes kis csillag.

– Kész! – jelentette ki ünnepélyesen Elel, és Azaészt a pólója nyakánál fogva magához húzta, hogy egy futó, de erőteljes csókban részesítse. – Ügyesek voltunk, drágám!

– És én? – tette csípőre a kezét Aengus. – A fölső egyharmadát szinte egyedül én díszítettem!

– Te is nagyon ügyes voltál, de nézd el nekem, ha téged nem csókollak meg érte – mosolygott rá Lilla, majd Azaész kezébe nyomott egy üres dobozt. – Tedd egymásba a dobozokat, úgy kisebb helyet foglalnak!

A herceg egy pillanatig némán meredt a kezében tartott dobozra – arra, amelyikből az égőket vették elő, majd menyasszonya napfényben fürdő alakjára nézett. Különös ötlete támadt.


oOo



– Azért a második tepsivel jól sikerült – jelentette ki Aengus egy vastag szelet mákos bejglit rágcsálva. – És az illata is jó, no meg a halászléé is… legalább elnyomják az égett szagot…

– Halászlé? Az meg micsoda? – kapta fel a fejét Azaész, aki eddig az asztal közepén álló adventi koszorút fixírozta, és azon morfondírozott, hogy a négy gyertya nélkül egész jól állna neki: mint valami színes korona. Legszívesebben felpróbálta volna, de volt egy olyan sanda gyanúja, hogy hülyének néznék.

– A halászlé az, amit Elel épp most hoz be a konyhából – válaszolt Lantos Aladár, és élvezettel beleszagolt a levegőbe. – A legporhanyósabb pontyból készült!

– Pontyból? A ponty az egy…?

– Hal – segítette ki Aengus.

Azaész elborzadva meredt a fazékra, amelyben narancsszínű lé gőzölgött.

– Ti megeszitek a halakat? Poszeidónra, micsoda barbárság!

Elel, Lantos papa és Finola aggodalmas pillantást váltott.

– Majd én fordítok nektek – ajánlkozott Aengus. – Azi barátunk számára olyan ez, mint a kannibalizmus.

A házigazda furcsálló tekintettel nézett leendő vejére.

– Ti ott, az óceán mélyén, semmiféle halat nem fogyasztotok? Mégis, min éltek akkor?

– Algán. Korallnedűn. Meg osztrigán.

– Miért, az osztriga talán nem húsféle?

– Fogalmi zavarban él, Lantos úr – legyintett Aengus. – A sellők nem vegák, csak halat nem esznek. Tényleg, a rákot megeszitek, Azi?

– Azokkal a ronda, vékony lábakkal? Fúj, dehogy!

– Hát, fiam, akkor már értem, miért volt számodra olyan nagy élmény az almás lepény Bunrattyben… Igen szegényes lehet az étrendetek odalent – csóválta a fejét a fotóművész. – No, de ha már halászlevet nem eszel, legalább a bejgliből vegyél!

– Ja – bólogatott hevesen két rágás között a tündérherceg –, ez tökre vegakaja. A liszt búzából van, a mazsola szőlőből, a mák pedig eleve zöldség. Csupa egészséges cucc.

Azaész kissé kétkedve vett kézbe egy szelet mákos bejglit, de amikor beleharapott, egy pillanatra elkerekedett a szeme, majd lehunyta, és üdvözült mosollyal majszolta a süteményt.

– Hé, azért ne az asztalnál élvezz el! – bökte oldalba Aengus.

Azaész végre kinyitotta a szemét, rávigyorgott, majd a szájába tömte a sütemény maradékát is.

– Ez jobb, mint az almás lepény!

– Aha… és csupa mák lett a fogad.

– Gyere, adok fogselymet – állt fel az asztaltól Lilla, és Azaész engedelmesen követte őt, ki a nappaliból.


– Jó ideje elvannak már – jegyezte meg Lantos Aladár vagy tíz perc elteltével.

– Ühüm – töltött az ünnepi borból Aengus. – De ezen igazán nincs mit csodálkozni. A fogselymezés rém bonyolult egy dolog, pláne egy sellőnek!

– Valahogy nekem az az érzésem, hogy nem a fogaikat tisztítják éppen – válaszolt savanyúan a fotóművész.

– De, biztos. Egymáséit – kuncogott bele a tokajijába Aengus. Már a harmadik pohárral ivott, és kezdett a fejébe szállni. – Most miért baj az? Nem tudtátok, hogy a smacizás tök egészséges, mert megtornáztatja a nyelvizmokat?

– Aengus! – szólt rá a nagynénje.

A jegyespár ekkor tért vissza, és a herceg mosolya – bár kicsit szégyenlősnek látszott – ismét olyan makulátlan volt, mint mindig.

– Mi tartott ilyen soká? – kérdezte fagyosan Lantos papa.

– Megmutattam Azaésznek a lakás többi részét – válaszolt a lánya.

– Aha… ami úgy nagyjából a saját szobádat jelenti, gondolom?

– Apaaaa – forgatta a szemét Lilla. – Nem csináltunk semmit!

– Most. De akartok, nem? Úgy terveztétek, hogy mindketten a te szobádban alszotok, igaz?

– Apa, csak hogy tudd, Atlantiszban hónapok óta egy szobában alszunk, és Santorinin is egy szobában aludtunk az esküvő idején. Sőt, ott jobbára nem is aludtunk!

– De Elel…!

– Csak nem gondoltad, hogy majd megtartjuk a tíz lépés távolságot?

– Ööö… elnézést, de én nem igazán értem, miért gond ez, Lantos úr – szállt be a beszélgetésbe Azaész. – Jegyesek vagyunk. Már majdnem házasok.

– De csak majdnem!

– Nem értelek, apa! – fakadt ki Elel. – Ha Ricsivel csinálnád ugyanezt, azt még csak-csak megérteném, de Azaésszel mi bajod? Magad mondtad, hogy kedveled, és örülsz, hogy benne megtaláltam az igazit!

– Hadd fordítsak ismét – csuklott egyet Aengus. – Elel, a papád… hukk… azért volt kiakadva a Rinyagépre, mert ő csak a bugyidba akart bejutni. Aziban… hukk… többet lát ennél, de talán… pont ez a baj. Hogy többet lát… többet látott.

– Hogy mi? – pislogott Lilla.

– A Rinyagépet nem látta ruha nélkül – mozgatta meg a szemöldökét Aengus. – De Azit igen. És tudod mit? Ha egy akkora piócát az én lányomba akarna valaki be…

– Aengus! – szisszent fel Finola. – Te részeg vagy!

– De attól még igazam van, nem? De ne aggódjon… hukk… Lantos úr, a lányának nem lett semmi baja a piócatámadástól. Már sok olyat túlélt, sőt, merem állítani, még élvezte is!

– Azt hiszem, ideje ajándékokat bontani! – állt fel sietősen Finola. – Aladár, szívem, gyere, nézd csak, mit kapsz tőlem…


A következő percekben számos ajándék cserélt gazdát: Finola egy varázslattal felturbózott polárszűrőt ajándékozott kedvesének; Elel és Azaész egy vízmentes tokba zárt, bekeretezett fényképet kapott Lantos papától, amelyen együtt mosolyogtak Bunrattyben az ír zászló alatt (ez volt életük első közös fotója, melynek a széléről le kellett retusálni Richárd könyökét); Lantos papa és Aengus egy-egy parányi oreikhalosz-delfint kapott Eleltől (Azaész legszívesebben megkérdezte volna a lánytól, hogy ha kristályajándékot csináltatni volt ideje, vajon mióta tervezte ezt a budapesti kiruccanást, és neki miért nem szólt róla időben), Finola a vőlegényétől egy nyakláncot kapott a szeméhez passzoló türkiz függővel; Aengus Elelnek egy háromlevelű lóherét ábrázoló hajcsatot ajándékozott (Azaésznek ígéretéhez híven semmit); Finola pedig melegítő-bűbájjal ellátott fülvédőkkel lepte meg az unokaöccsét.

Harry Potter és a bölcsek köve? – olvasta fel Azaész az Eleltől kapott ajándéka címét. Még csak nemrégiben sajátította el a felszíni betűket, és kissé csodálkozott, hogy egy kristálykönyvben kivételesen nem atlantiszi szimbólumokat lát.

– Igen – mosolygott rá a lány. – Arról szól, hogy egy varázslófiú hogyan tanul meg bánni az erejével, és hogyan győzi le a gonoszt. Tanulságos mese. Főleg neked tanulságos. Mind a hét része rajta van, Spiro maga tette fel rá őket, és ha több ideje lett volna, akár le is fordította volna atlantiszira, de egyelőre kénytelen leszel magyarul elolvasni.

Azaész most már tényleg meg akarta kérdezni, hogy Elel vajon mióta készült titokban a karácsonyra, de nem volt rá alkalma, mert Aengus elkurjantotta magát:

– Fagyöngy alatt álltok!

– Fagyöngy? – nézett fel csodálkozva Lantos papa. – De hát nekünk nincs is…

– Most már van – vonta meg a vállát a tündér. – Fagyöngy alatt pedig kötelező a csók… és amúgy is valld be, Azi, hogy más ajándékkal nem készültél…

– Tévedsz – húzta ki magát Atlantisz hercege. – Igenis megajándékozom Elelt valami különlegessel. De csak később. Kettesben. – Szinte élvezte, ahogy leendő apósának magasba szökik a szemöldöke. Fiatalabb korában számos atlantiszi apát botránkoztatott meg azzal, ahogyan a leányaikkal bánt, és bár Lillát sosem használta volna ki, az apák megbotránkoztatása továbbra is jó mulatság volt.

Aengus prüszkölve felnevetett.

– Remélem, az az ajándék valami jó… nagy lesz!

Azaész a mennyezetre emelte a tekintetét. Alig néhány órája még Aengus prédikált neki arról, hogy karácsonykor mi számít tabutémának, és mi nem. Ez a tokaji legalább olyan veszélyes ital lehet, mint a korallnedű…

Hamiskás pillantást vetve a pukkadozó fotóművészre, magához vonta Elelt, és szenvedélyesen megcsókolta.

– Boldog karácsonyt, szerelmem. Akármi legyen is az…


oOo



Hajnali kettő felé járhatott az idő, mire hazaértek az éjféli miséről és végre ágyba bújtak. Azaész úgyszólván semmit nem értett az egész ceremóniából, de a hangulata mégis megragadta – az a sok-sok ember, akik képesek voltak mínusz öt fokban összeverődni az éjszaka közepén, hogy énekeljenek; no meg az a pap nevű fickó, aki mókásan hadonászott mindenféle tárgyakkal –, és csak az tartotta vissza, hogy a mise közben kétpercenként arról faggassa Elelt, mi is történik éppen „a színpadon”, hogy ösztönösen megérezte: itt és most nem illik sugdolózni. Anélkül, hogy értette volna a karácsony lényegét, valami megérintette a lelkét: valami a fenyők csillogásában, a tömjén különös illatában és az arcokon tükröződő ünnepélyességben.

Aengus, aki tizenegy felé bormámoros állapotban elaludt a nappaliban a kanapén, akkor sem ébredt fel, amikor a kis család és a leendő családtagok összefagyva hazaértek. Lantos papa már annyira fáradt volt, hogy eszébe sem jutott tiltakozni az ellen, hogy lánya megossza a szobáját és az ágyát Azaésszel. Így aztán Atlantisz hercege és leendő hercegnője elvackolódott a paplan alatt, és szorosan átölelték egymást, hogy jobban felmelegedjenek. A régi építésű pesti házakban ugyanis nem ritka a négyméteres belmagasság, s így persze képtelenség kifűteni a lakást. A herceg, aki a meleghez szokott, kellően kihűlt a templomban, s most a vastag dunyha alatt is vacogott.

– Elel?

– Hm?

– Mi volt ez az egész? A pásztorok meg az angyalok meg a három király? Délután is olyan dalokat hallgattál, amik erről szóltak.

– Hát, mert ez a karácsony lényege.

– Nem a Mikulás, aki a rénszarvasaival beszorul a kéménybe?

Elel felnevetett a sötétben.

– Ezt a marhaságot meg hol hallottad?

– Aengustől.

– Jellemző!

– Aengus azt is mondta, hogy egy szó sem igaz belőle, csak a gyerekeknek mesélik be az egészet, a te papád mégis hisz benne.

– Hogy mi? – ült fel Elel, és felkapcsolta a villanyt.

Azaészt elvakította a hirtelen jött fény.

– Hát… – mormolta hunyorogva – azt mondta, a papád azért olyan kövér, mert a Mikulásra akar hasonlítani, de hogy ne kérdezzek rá, mert megsértem őt. De téged ugye nem sértelek meg vele?

Elel vigyorogva végigsimított szerelme arcélén.

– Az efféle édes butaságokkal sosem tudnál megsérteni.

– De ha ez butaság, akkor mi az igazság? – kérdezte Azaész. Kezdett reménytelenül belezavarodni a karácsonyba. – Miben hiszel te, és miben hisz a papád?

– Mi az igazi karácsonyban hiszünk. Jézus születésnapjában.

– Erről a Jézusról jó sokat hallottam ma… de ki ő tulajdonképpen?

– A keresztény hit szerint Isten fia, akit az Atya azért küldött a földre karácsonykor, hogy megváltson minket a bűneinktől. Ajándékba adta nekünk a fiát, és azért ajándékozzuk meg egymást, mert erre az ajándékra emlékezünk.

– És te őbenne hiszel? Jézusban?

– Még mindig inkább, mint Poszeidónban!

Azaész elhúzta a száját.

– Hát, olyan nagyon azért én sem hiszek Poszeidónban… De ha hinnék benne, azt hiszem, ebben a kérdésben akkor sem lenne értelme győzködnöm téged, igaz?

– Mmm… ebben… és sok minden másban is meggyőzhetetlen vagyok. Túl makacs menyasszonyt választottál magadnak. De ha már úgyis ennyire éberek vagyunk… a kristálykönyvön kívül mást is beszereztettem ám Spiróval… – Ezzel Lilla lehajolt, és matatott egy kicsit az ágy melletti táskában, majd diadalmas arckifejezéssel előhúzott egy aprócska dobozt. Azaésznek egyből felderült arca: végre valami ismerős dolog!

– XL-es?

– Az.

– Epres?

– Az hát.


Jó félóra múlva izzadtan pihegtek egymás karjaiban.

– Nincs is ennél jobb módszer arra, hogy felmelegedjünk – kuncogott Elel.

– Nincs – értett egyet Azaész. – De most már tényleg el kell mondanod, mióta tervezted ezt az egészet! Még Spirót is beszervezted, mindenféle ajándékokat készítettél, nekem pedig egy szóval sem mondtad, hogy mire készülsz! Miért?

Elel felkönyökölt, és homlokráncolva nézett le vőlegényére.

– Talán megbántottalak vele?

– Nem, csak... nem értem. Szólhattál volna. Kínos volt nekem menet közben megtudni, hogy ajándékozni kell!

– Látod, pont ezért nem akartam, hogy tudd, miről van szó. Meg akartalak lepni, és látni akartam, ahogy meglepődsz. – Elel játékos puszit nyomott Azaész orra hegyére. – Nem tehetek róla, még mindig olyan édesnek találom, amikor rácsodálkozol a fenti világra... és látni akartam, ahogy rácsodálkozol a karácsonyra is! Mint valami kisgyerek.

– Szóval szórakoztat a tudatlanságom? – kérdezte élesen a fiú.

– Igen, de hidd el, nem rosszindulatból szórakozom rajta... hanem mert olyan aranyos.

Azaész felhorkant. Bő féléve még kikelt volna magából egy ilyen megjegyzés hallatán, de Elelre nem tudott haragudni.

– Szóval rendesen megdolgoztattad Spirót: kristálykönyv, gumióvszer... és Aengus még azt mondta, hogy a karácsony nem erről szól! Reggel felvilágosítom, hogy tévedett. Erről jut eszembe...

– Micsoda?

– Pszt! Hallod ezt?

– Mit?

Azaész a fal felé mutatott, és elvigyorodott. Ekkor Elel is meghallotta a zajokat a szomszéd szobából.

– És még ő papolt nekünk a házasság előtti önmegtartóztatásáról! – csóválta a fejét a lány. – Na, holnap megkapja tőlem a magáét!

– Mit gondolsz, ne adjunk nekik egy párat az epresből? – mozgatta meg a szemöldökét Azaész.

– Á, úgy hallom, azzal már elkéstünk! – legyintett Lilla, és lekapcsolta a villanyt. Ahogy sötétség borult a szobára, valami világos vonta magára a figyelmét. Valami világos odakint, az ablakon túl. – Istenem... havazik!

– Micsinál? Elel, hova mész? – kapott a lány karja után a herceg, de Lilla már ledobta magáról a jó meleg dunyhát, és mezítelenül az ablakhoz szaladt. Azaész mit tehetett, mit nem, követte őt.

– Hát nem gyönyörű? – sóhajtott a lány, és reszketve vőlegényéhez bújt.

– Öööö... érdekes. De mi ez?

– Fagyott eső, ami akkor esik, ha nagyon hideg van. Tisztára romantikus, nem? Születésem óta nem volt még részem fehér karácsonyban! Már csak ezért is ez életem legszebb karácsonya.

A fiú, bár mostanában inkább tartózkodott a varázslástól, annyira fázott, hogy ezúttal engedélyezett magának egy kis mágiát, és felmelegítette mind Elelt, mint saját magát.

– Ezért is? – kérdezte. – Mi másért?

– Mi másért, te buta? – nézett egyenesen a szemébe Lilla. – Azért, mert itt vagy velem! Mert évek óta először van igazi családi karácsonyom. Ez a legszebb ajándék, amit csak kaphattam az idén. Meg persze – sandított az ágy felé – az sem volt rossz, amit az imént adtál...

Azaész elnevette magát.

– Csak nem gondolod, hogy Aengusnek volt igaza, és mindössze ezt tartogattam neked?

– Miért, mi mást?

A herceg ellépett menyasszonya mellől, és kisietett a sötét előszobába, majd egy dobozzal tért vissza.

– Csomagolni nem tudok, ezt nézd el nekem...

Elel csodálkozva vette el tőle az itt-ott behorpadt, megviselt kartont, amely úgy festett, mint valamelyik karácsonyfa-díszes doboz. Óvatosan félrecsúsztatta a tetejét, és egy pillanatra elvakította az aranysárga fénygömböcske, amely kiemelkedett belőle és harminc centivel a doboz fölött lebegni kezdett.

– Ez... ez nagyon szép – mormolta –, de mi ez tulajdonképpen?

Azaész szégyenlős mosollyal vonta meg a vállát.

– Tudod, régóta figyeltelek odalenn, az óceán mélyén. Sokszor láttam, hogy sóvárogva nézel felfelé, a fény felé, és akárhányszor idefent jártunk, felvidultál, ha rád sütött a nap. Elel, te feladtad értem a fenti világot. Feladtad a napfényt, pedig én meg sem érdemeltem, hogy ezt tedd értem. Persze nagyon boldog vagyok, hogy mégis megtetted... szóval... látod, összevissza beszélek! De... de az a lényeg, hogy szerettem volna visszaadni neked valamit abból, amit elvesztettél. És hát egyszer azt hallottam Spirótól, hogy a Nap is egy csillag, tegnap meg többször is szó volt arról a csillagról, ami a királyokat vezette... és erről jutott eszembe, hogy adok neked egy csillagot, ami mindig ragyogni fog, ha kinyitod ezt a dobozt. Ha pedig el akarod oltani, mint egy lámpát, csak gondolj rá, és visszaereszkedik a helyére. Egyébként vízhatlanná varázsoltam a dobozt, szóval elvileg odalent sem fog tönkremenni, és... Elel, te sírsz?

Azaész valósággal megütközött, ahogy a varázsgömb fényében könnyeket látott csillogni a lány szemében.

– Saját, külön bejáratú napocskám van... – szipogott Elel.

– Ami csak a tiéd – mosolyodott el Azaész. Előbbi ijedtsége egy pillanat alatt elpárolgott: csupán arról volt szó, hogy menyasszonyából ismét előtört érzelgősebb énje, amit a herceg hol bosszantónak, hol nagyon kedvesnek talált. Most határozottan az utóbbi volt a helyzet. – Bár ennél is többet adhatnék neked!

– Te éppen elég vagy. – Elel az ablakpárkányra helyezte a dobozkát a fölötte világító „csillaggal”, és vőlegénye nyaka köré fonta a karját. – Nekem nem kell több.

– Hát, elég alacsonyak az igényeid – szólalt meg egy morcos hang az ajtó irányából. Aengus kukucskált be rajta a másnaposok fájdalmas arckifejezésével.

Lilla halk sikkantással Azaész mögé ugrott, majd szégyenlősen elnevette magát.

– Na ne már, végre valami szépet is láttam, erre elbújsz a pióca mögé! – nyögött fel a tündér.

– Megtudhatjuk, minek köszönhetjük e kései látogatást? – fonta karba a kezét Azaész. – Miért nem alszol?

– Mintha lehetne itt aludni! – legyintett Aengus. – Először ti kezdtétek a műsort, aztán Finoláék…

– Ehm… mégis, miben segíthetünk? – tudakolta Elel.

Aengus látványos szenvedése ellenére is elvigyorodott.

– Hol tartjátok a karácsonyi DVD-ket?




VÉGE





Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)