Apaszemmel írta: Remie

[Kritikák - 14]

+++ betűméret ---


Vidámcsíkos, levendulaillatú könyvecske volt, fiús gyöngybetűkkel teleírt oldalakkal, apró, tűnődő rajzocskákkal a lapsarkakon. Látszólag bölcs hallgatásba merülve pihent a viaszfoltos terítőn, ám én éreztem a belőle áradó méla izgalmat, a csáberőt; időnként szelíden megvonaglott, s mintha hívogatón duruzsolt volna. Igazi szörnyű kísértés. Tétován megérintettem a gerincét. Nem kellett volna. Törékeny ellenállásom a pillanat törtrésze alatt szertefoszlott, a napló engedelmes szeretőként engedte magát birtokba venni, kéjesen fedve fel előttem a régóta leplezett titkokat. És Remus gondolatai, érzései, kedvenc idézetei, kamaszos rejtélyességének kulcsa ott virított az élénkzöld tintától ragyogó papírokon, a fiamtól megszokott, bájosan választékos megfogalmazásban. Mohó sietséggel vetettem magam a sorok közé.


„Ölelés. Boldogságtermelő, kedves gesztus, ami melengető bizsergést idéz elő a mellkasomban. Anyáé narancsos rózsaillatú volt, könnyed, Apué pedig bátorságot adó és erős. Jamesé testvéries, Peteré mulattatóan fokhagymaszagú, míg Siriusé mindig hosszú, kellemesen ringató, nevetős szuszogástól csiklandozó. De mindegyik éppoly szeretetteli...”



Zavartan meredtem a mondatokra, s szégyenteljes pír ömlött szét az arcomon. Pillanatnyi örömökkel és szédítő kalandokkal ízesített mindennapok részletezésére számítottam, vonzó évfolyamtársak nosztalgikus felidézésére, esetleg önsanyargatásra, szerelmi csalódásokra. Ez viszont őszintébb és szebb volt bármilyen lopva elsuttogott vallomásnál. Személyesebb, különlegesebb. Remus.

Sóhajtva rejtettem a kanapé párnái mögé zsákmányomat. Visszataszító és megvetendő dolgot művelek. Már eleve az vétek volt, hogy sivalkodó lelkiismeretemmel mit sem törődve elemeltem abból az ingzsebből ezt a féltve őrzött tárgyat. Meddig süllyedhetek még? Megloptam a saját fiamat!

Remus kuncogott valahol a konyhában; a rádióval együtt énekelte a Szép fenyőt. Fülsajdítóan hamisan szólt a dal a rekedtes hangon, a vidámság mégis angyalian csilingelővé varázsolta. Nos, ami azt illeti, kissé ijesztővé. Mert az elmúlt pár hétben mosolygó önfeledtség váltotta fel a búskomorságot, a tompán fénylő pillantást sóvárgó révedezésbe merült tekintet, és ez az egész szétszórtságba, kecses ügyetlenségbe vegyült. A miért pedig valahol itt lesz, ebben a kövérre hízott érzelemtengerben!

- Megérkezett Sirius! – kiabált be Remus, mintha én nem hallottam volna a kopogást. A zene elhalt, kulcs zörgött.

Sirius szép metszésű orcái kipirosodtak a kinti hidegtől. Izmos karjait összefonta a fiam körül, míg ő mosolyogva a fogasra hajította a fiú idétlen, sárkánymintás sapkáját, és rövid idővel később mindkettejüket elnyelte az előszobából nyíló, szűkös helyiség. Az ajtó résnyire nyitva maradt: hetek óta nem tudtuk bűbáj nélkül elfordítani a zárat.

Gyerekes izgatottsággal kaptam ölembe fiam magánéletét. Vacilláltam. Ez bűn. A könyvecske azonban bűverővel vonzott, megbabonáztak zizegő lapjai, vágyakozó remegése. Hüvelykujjammal megsimítottam a borítót, s máris vadul hajtottam egymásra az oldalakat. Dalszövegrészletek, ártatlan bölcselkedések fogadtak. Aztán egy érdekes bejegyzésre bukkantam:


„Csókolózás. Ajkak, fogak és nyelvek izgató harca, amikor a forróság végigáramlik a testemen, vér dobol a halántékomnál, és a borzongató pillanatok élvezetét csak fokozza a simogatás, az ujjbegyek puhatolózása az arcomon. A külvilág eltompul, megszűnik, és csak mi ketten maradunk, ő meg én, és…”



Ó, basszus, ha megtette… ha tényleg megtette…
Nagyot nyeltem, fejemben egymást üldözték az imént olvasott szavak, kusza összevisszaságban, értelmüket vesztve. A sarokba állított karácsonyfán felkacagott egy dísz, egy másik pedig angyalokat, csillagokat, mikulássapkás állatalakokat kezdett a plafon felé lövöldözni. Bámultam őket, s hirtelen észrevettem, hogy áttetsző ezüstjük a Holdra emlékeztetnek. És Remusnak még ez sem tűnt fel. Felnyögtem, rémült kétségbeeséssel cikáztak szemeim a bekezdések között, egy nagybetűkkel írt név után kutatva, ellenben lejjebb csupán Sirius vadonatúj motorjának szélvész gyorsaságát, észvesztő színeit ecsetelte.
Csalódottan dugtam a díszpárna mögé szerzeményemet. Államat a tenyerembe ejtettem. Dühítő, mikor a saját vérem nem bízik bennem, dohogtam. Felálltam, nyújtózkodtam, s ahogy lendületesen megindultam a konyha felé, szinte már kóstolgattam is a kamillatea és a csokoládés keksz megnyugtató kombinációját.

Épp néhány bakancsot, edzőcipőt rugdostam félre az utamból, amikor meghallottam azt a különös neszt. Először azt hittem, a lépcsőházból jön, de némi hallgatózást követően megállapítottam, hogy a cuppogás forrása a kisszoba. Gyanakvón lestem be a félfa és az ajtó közti nyíláson; tekintetem végigszáguldott a hanyagul a földre szórt, üres szaloncukros papírokon, mosatlan ruhaneműkön, a zakatoló radiátoron. Plüssrénszarvasok, kerámiamikulások, gyertyahóemberek, kártyák, egy sakk-készlet türelmetlenül toporgó bábukkal. Aztán pillantásom megállapodott rajtuk.

Egymással szemben térdeltek. Sirius egyik keze szőkésbarna tincseket borzolt, a másikat Remus ujjai szorongatták. Összetapadt a szájuk, s láttam egy nyelvet, amint kacérkodva bebocsátást kér a fiam ajkai közé.

Nem azt látom, amit látok, gondoltam. Szaporán pislogtam, ám az őrjítő látvány nem tűnt el. Meg akartam ütni Siriust. Le akartam szedni a gyerekemről. Áruló lábaim azonban kivittek a konyhába. Megfőztem a teát, elcsócsáltam pár süteményt, aztán nesztelenül visszasuhantam a heverőre. Irgalmatlan méreggel csaptam fel a naplót újra. És ott volt a név:


„Ez a mennyország. Sirius tökéletessége, a vidámságráncok a szája sarkában, a vörössel színezett ébenfekete tincsei, tengerkék szemei. Minden porcikám beleborzong a nevetésébe, és amikor hozzámér, olyan, mintha olvadni készülne a bőröm. Csoda. Egy meseszép álom. Sosem akarok felébredni…”



Jaj, ne, nyögtem keservesen, miközben ütemesen rugdalni kezdtem a dohányzóasztalt. Ez nem történhet meg, ez nem velem történik, ez nem a fiammal történik!

- Apu! Ehetünk kekszet? – Megrezzenve néztem fel rá. Egy esetlen, karcsú kamasz állt előttem, kipihent, jókedvű. Hullámos tincsek árnyékolták olvadt mézszínű szemeit, és a szívem elszorult, mert csak ekkor tudatosult bennem, hogy többet köszönhet Fenrir Greybacknek, mint nekem. Ha nem lenne a farkas, talán önző, nagyhangú, forrófejű felnőtté ért volna, nyoma sem lenne ennek az időnként visszahúzódó, csendes, barátságosan meleg íriszű fiatalembernek. Azonban nem kéne gyanakodnom, aggódnom csak azért, mert hosszú idő óta először gondtalannak tűnik…

Mivel hang nem jött ki a torkomon, csak gépiesen bólogattam, s hirtelen ötlettől vezérelve felpattantam, hogy utánuk siessek. Kis híján keresztülestem a küszöbön.

A fiúk már ott ültek a konyhaasztalnál. Majszolás közben kviddicsről, a barátaikról beszélgettek, semleges témákról. Ami eddig nem tűnt fel, most félreérthetetlenül tárult elém, ott volt minden, amit Remus a naplójának el mert mondani: odaadó gondoskodás, féltés, áhítat, rajongó szeretet, és nem csak az ő részéről… Merészen tartották a szemkontaktust, kezüket minduntalan összesimították, ahogy a következő falat édességért nyúltak. Harmónia lengte körül kettejüket. Ragyogtak.

Mindezek ellenére bennem fortyogott a bosszúvágy. Gondolatban különböző sértésekkel illettem újdonsült ellenségemet, gúnyoltam, ütöttem-rúgtam, ahol értem, és cifrán káromkodtam hozzá. De mielőtt a palacsintasütő után nyúlhattam volna, a fiatalok derűs kuncogással elrobogtak mellettem, és én egyedül maradtam lázongó elméleteimmel. Remus még hátrakiáltott egy „megnézünk egy filmet”-félét, és amikor elhaladtam az ajtaja előtt, láttam, hogy a kilincset kitámasztotta valamivel a másik oldalon. Csodás...

Két perc múlva megint a vonzó könyvet forgattam, lázasan. Rejtett mondatokat találtam Blackről („Az átváltozás nyögő kínja sem számít, amikor együtt vagyunk.”), majd egy hosszabb bejegyzésnél megakadtam.


„Könnyek. Keserűségből és fájdalomból fogant csermelyek, amik hiába teszik fényesen tündöklővé Sirius arcát, muszáj lecsókolnom őket. Ajkaimmal követem a nedves cseppek útját, s mikor elérkezünk a sós szájhoz, érzem a tenyerem alatt meglóduló szívverést, aztán a nyelvét az enyémen, és a csókunk gyengéd, benne van az ő csalódott dühe és az én vigasztalásom…”



Az érzéketlennek hitt aranyvérű senkiházi tud sírni. Ez a felfedezés alaposan meglepett, ugyanakkor felháborodott indulattal töltött el a szépen kanyarított, lelkesen összekapaszkodó betűk alá felvázolt két alak: az egyik vöröses fekete hajú volt, a másik szőkésbarna. Csókolóztak, összekulcsolt ujjaikra könnyeső hullott. Mi van, ha mégis megtették már? – futott át az agyamon az aggasztó gondolat.

A fiam meleg. Ezt már két évvel ezelőtt elfogadtam.
Soha senki nem fog nagypapinak szólítani. Jobb is.
De hogy az én tizennyolc éves Remusom összekösse az életét egy szemtelen lázadóval, ezzel a neveletlen, arrogáns, festett hajú Blackkel!?
Nem, ebbe már nem tudtam belenyugodni. Talpra szökkentem, ideges köröket kezdtem róni a nappaliban, kiszáradt cserepes növényeket, székeket kerülgetve. Odakint nagy pelyhekben hullott a hó, mázszerű fehérséggel vonva be a házak tetejét, a lámpákat, a fényárban úszó utcát.
Szégyenszemre azon töprengtem, hogyan szakítsam el a gyerekemtől azt a férfit, aki boldoggá tudja tenni őt. Tíz perc hasztalan mászkálás után eldöntöttem, hogy mielőtt bármit is cselekednék, információkat kell gyűjtenem erről a kapcsolatról. És én újra a kanapéra kucorodva bújtam Remus írását.
Ezennel már az oldal alján elöntött az elképedt szörnyülködés.


„Szeretkezés. Ízek és illatok édes, magával ragadó forgataga. Párás sóhajoktól terhes csókok, tengermély ölelésekbe fulladó érintések kavalkádja, esztelen hullámzás, nyögések és valami különleges, színektől duzzadó vibrálás, amely körülöttünk táncol egy ritmusra a testünk ringásával. Mágiaszikrák egybeolvadása...”



Ez felért egy hadüzenettel.

Egy ideig nem gondoltam semmire. Bambán néztem a sorokat, cirógattam őket. Aztán bevillant egy kép az agyamba, már-már rémítően tisztán és élesen: egy szék a kilincs alá támasztva. A fiam és Black egy icipici szobácskában. Kettesben. Talán épp az ágyon…
Száguldottam. Elképzeltem, hogy berúgom az ajtót, és nekiesek Blacknek, de még idejében megtorpantam. Tenyeremet rátámasztottam a papírvékony falra, és lélegzetvisszafojtva füleltem. Kémkedek a kölyköm után… Röhej! Tisztán hallottam a televízióban beszélgető-vihogó emberek hangját, mintha csak mellettem álltak volna, a vidám kis háttérmuzsikát, és még valamit.

Sóhajtás.
Kuncogás.
Kérlelés.
Elfojtott lihegés.

Ököllé egyesültek az ujjaim. Nem a tévéből szól. A francba! Megölöm Blacket! Rájuk török, kivonszolom a folyosóra, és addig verem a képét, amíg meg nem fogadja, hogy egy ujjal sem nyúl többé Remushoz! Mélyeket lélegezve igyekeztem lehiggadni, illetve logikus gondolkodásra bírni vörös fátyollal borított agyamat. Ha megteszem, porig alázom Remust is. Őt nem akartam bántani. Sem pedig megbántani. Ördögi kör.
Eszembe jutott egy röpke másodperc, amikor Remus ugyanilyen hangokat adott ki magából: kétéves volt, apró, életvidám. Egészséges. Újra és újra a fejem fölé emeltem, és ő csak kacagott, kurjongatott, kivörösödött képpel. Később még álmában is vigyorgott. Gyönyörű, boldog kisfiú volt még, akinek a legnagyobb problémáját az elveszett kisautója jelentette. Aztán egy vérfarkas megmarta miattam, és minden megváltozott. Ha elválasztanám Siriustól, vajon ugyanekkora változás következne be?

Dolgom végezetlenül támolyogtam vissza szokásos helyemre, kóválygó képzeletfoszlányokkal. Tehetetlenségemben beletemetkeztem a naplóba:


„Szeretem őt. A szemöldöke ívét, csintalan tekintetét, bolondozó nevetését. Hallgatni a szuszogását, miközben alszik, és látni, amint az orra viccesen összeráncolódik csiklandozó érintésemtől. Zihálásának visszhangját szeretkezés után…”



Egy hajszál választott el attól, hogy kivágjam a csukott ablakon ezt a cukormázas irományt. Gyűlöltem. Gyűlöltem, mert Remus örömteljes szavai, rajzai jobban meghatottak és elbizonytalanítottak, mint vártam. Nem akartam arra gondolni, mit csinálhatnak ezekben a percekben, mit csinálhattak nyáron, mikor kettesben maradtak, vagy arra, hogy Sirius ölelése mióta jelenthet többet vigasztaló érintésnél.

Lapoztam. Elérkeztem az utolsó bejegyzéshez.


„Harapás. Nem volt mesterkélt, bizarr vagy kellemetlen. Sirius mosolygott, csókolt, biztatott. És a szertartásunk izgatóvá vált, ahogy az ajkamat a selymes bőrre tapasztottam, borzongva a vére illatától, ízétől.
S a farkas nem vonyított. Csak elfogadott.”



Ez volt a végső csepp. Gyilkos hidegvérrel tápászkodtam fel, s aznap utoljára indultam el a túlzsúfolt magánrezidencia felé, lassú, megfontolt léptekkel. Az ajtó legnagyobb meglepetésemre nyitva volt. Belestem. A tévé sötét képernyővel nézett vissza rám, fiam rádiója viszont ünnepélyes dalokat ontott magából. Remus és Sirius egy táncoló jegesmedvékkel körülölelt váza mellett ültek, amiben csenevész fenyőgally kókadozott a melegtől. A két fiú halkan beszélgetett, miközben egyszerű, régi díszeket aggattak a tűlevelek közé.

- Még sosem láttalak ennyire kipirultnak – jegyezte meg Sirius játékosan.
- Mert még sosem csiklandoztál ilyen sokáig – vágott vissza durcás szemforgatások közepette. – Egyébként helyette csinálhattunk volna valami más izzasztót is…
- Nem. Megbeszéltük, édesapád közelében nincs tapizás. – A szívem nagyot dobbant, enyhe megkönnyebbülés öntött el. Talán félreismertem ezt a gyereket.
- Előbb-utóbb úgyis el kell mondanunk neki.
- Igen, de egyikünk sem akarja, hogy szerencsétlen szívrohamot kapjon, ha esetleg kiszúr minket, mielőtt beszélnénk vele, nem igaz?
- Jó, ez tényleg igaz – hagyta rá elmélázva. Beharapta az alsó ajkát: ennyiből tudtam, mennyire ideges. – Gőzöm sincs, hogy fogja fogadni, de azért megnyugtató, hogy semmit nem tehet majd ellenünk. Már összetartozunk.
- Évek óta összetartozunk.
- De három hónapja hivatalosan is – kacsintott. Meghintáztatott barátja orra előtt egy csengettyűt, aztán óvatosan felakasztotta a satnya fácskára. – Amúgy apu nem panaszkodhat. Utoljára ötévesen voltam ennyire kiegyensúlyozott.

Sirius erre szerető puszit adott a szemhéjat átszelő, hegesedő sebhelyre. Finom arcvonásaiban a saját érzelmeim tükröződtek, ahogy Remus rezdüléseit figyelte: féltő aggodalom, feltétel nélküli szeretet, megérteni vágyás. Megszorította a csuklóját, szórakozott, láthatatlan köröcskéket rajzolt a bőrére.

- Szeretlek – jelentette ki könnyedén. Utána enyhén megvonaglott, mintha a szó dallama szokatlanul csengene a fülének. Mintha hosszú évek teltek volna el, mióta utoljára kiejtette. Valószínűleg így is volt.
- Tudom – felnevetett. – Érzem. – Én is éreztem; változást hozott Remus életébe, és bennem is megváltoztatott valamit.

Halkan sóhajtottam, s alighogy megszületett bennem a döntés, beléptem a helyiségbe. Mindketten felém fordultak, Sirius kissé zavartan, talán attól a szótól, amit az imént olyan szenvedélyesen suttogott a fiamnak, Remus pedig enyhe aggodalommal, mert a kezem remegett, ahogy remegett a hangom is, amikor kicserepesedett szájjal megformáltam a szavakat:

- Megtaláltam a naplódat a mosatlanok közt.

Könyveljük el ezt a háborút döntetlennek, jó, Sirius?



Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)