Nincs semmi baj írta: Szemi

[Kritikák - 8]

+++ betűméret ---


Julian a csöndre riadt fel.
Mintha vákuumba szippantották volna a fejét, úgy szorította a némaság. A szíve a halántékában dobogott az előző este hatszor lejátszott dal ritmusára. Ujjai öntudatlanul megindultak a nadrágzsebe felé, kitapogatták a benne kallódó pénzérmét, és lassan körülölelték. Kezdett megnyugodni - az érme belesimult a tenyerébe, hideg fém a száraz bőrön. Nincs semmi baj. Minden ugyanúgy van, ahogy néhány órája, nem fordult fel a világ hajnalban. Hacsak nem... Kilégzés, belégzés, emlékeztette magát. Fülelt, de még most sem hallott semmit - attól félt, a csönd beszakítja a dobhártyáját. Hirtelen nőtt, suta lábairól lerugdosta a hálózsákot, elhúzta a sátra cipzárját és kinézett, görcsbe állt nyakát (biztos elfeküdte) az ég felé nyújtogatva. A felhőtlen, plasztikus kékségben absztraktul festett a napkorong, mintha csak odaragasztották volna. Bármelyik pillanatban leeshet, gondolta Julian. Megszorította az érmét, kellemetlen érzés fészkelődött be a gyomra tájékára. Dél körül járt az idő, de mindenki más aludt még. Végignézett a táboron - sötétzöld sátrak, széthagyott táskák a letaposott, sárgás füvön. Az egyik táska Marcelé, a kék, barna csíkkal a hátulján, az egész idevezető túra alatt azt bámulta. Megbűvölve nézte, ahogy a hátizsák himbálódzva lógott alá a barátja széles vállairól, majd tekintete a fiú napbarnított nyakbőrére tapadt. A táska barna csíkja ugyanolyan színű volt, mint Marcel szeme.

Felvillant előtte egy kép, látta magát, hogy ezt elmondja a fiúnak, mire az elneveti magát, az ő gyomra pedig görcsbe rándul.

Végigsimított az érmén a hüvelykujjával. Nincs semmi baj. Vetett egy pillantást a néma agóniában halvány füstpamacsokat eregető tűzrakóhelyre, a mellette lévő tábori székekre. Az egyik felborult, hajnalban még Marcel hintázott rajta.

Ő persze szólt, hogy ne csinálja, mert felborulhat, de a barátja csak nevetett, a következő pillanatban pedig felkiáltott, ahogy hátradőlt vele a szék. Julian utánakapott, de nem tudta megállítani. Hála istennek nem ütötte meg magát olyan nagyon, de le kellett futniuk a patakhoz egy ronggyal, hogy vizes borogatást tegyenek Marcel sajgó feje búbjára. Leültek a patakpartra, meztelen lábaik bokáig a hideg vízben, és azon viccelődtek, hogy ez egészen romantikus lehetne, ha az egyikük éppenséggel nem látna csillagokat maga előtt. Elvakította őket a holdfény.
- Úgy néz ki, mintha bármelyik pillanatban leeshetne, mintha csak odaragasztották volna, nem? - mutatott Marcel az égbolt felé. - Mármint a Hold. Érted. Szürreális.
Julian megszorította a vállát.
- Ne mozogj! - utasította. - El fogom ejteni a rongyot.
Az ujjbegyei bizseregtek, ahogy a nedves rongy mellett a barátja vizes tincsei közé siklottak.
- Hűha - rezzent össze Marcel. Julian azt találgatta, hogy vajon ő is érezte-e a bizsergést, vagy még mindig csak a Holdon csodálkozott.


Az érme pereme barázdákat vájt a tenyerébe, annyira szorította.

Felállt és kilépett a sátrából, de megbicsaklott a térde, besüppedt alatta a talaj. Egy pulóver volt a talpa alatt, amibe lyukakat égetett a hamu, széles zsebéből kigurult egy szemcseppes üvegcse; biztos Daniel Leiné, a srácé, aki kontaktlencsét hord és bögréből issza a boros kólát. Julian le akart érte hajolni, de megszédült, fényes pontok táncoltak a szeme előtt, pasztellszínű ködbe fojtva a józan eszét. Nem baj, gondolta, nincs itt senki, aki ellophatná. Ráadásul mindenki alszik.
A tekintete elidőzött Marcel sátrán (jobbról a második), majd sorra a többin (a bátyja és a barátnője, három évfolyamtársa, akik Marcel barátai). Együtt vagyunk, gondolta, mégis mindenki egyedül van bezárva a fejébe. Elbeszélünk egymás mellett.
Meglepetten látta, hogy a bátyja elől hagyta a drága hangszóróit. A kábeleik összegabalyodtak, a zene már rég nem szólt, de ő még mindig hallotta egy populáris szám foszlányait, pár hangot abból a dalból, amiről Marcel mesélt valamit előző este, talán azt ecsetelte, hogy milyen rosszul van benne keverve az ének a háttérzenével.
- Mintha víz alól énekelne a csaj - csóválta a fejét, Julian pedig kábultan bólogatott. Arra eszmélt, hogy Marcel átkarolja, tenyerét a hátán pihentetve.
- Bocsi sok hülyeségért - mondta a fiú -, tudom, hogy te nem szereted az ilyen... Populáris dolgokat.
- Szeretném őket, ha megadnák rá a lehetőséget - válaszolta Julian, meglepődve önnön szavainak őszinteségétől.
Marcel szemei követték a pillantását, ami a három, a tűz körül tobzódó évfolyamtársukon nyugodott.
- Figyelj - kezdte -, nem az van, hogy nem szeretnek téged, csak...
- Nem hajlandóak beszélni velem, pedig két napja nincs velük más ezen az átkozott hegyen - vágott a szavába Julian.
- De mondom, nem utálnak téged, csak...
Julian sóhajtott, egy szőkésbarna tincse a szemébe hullott. Elbeszéltek egymás mellett.
- Nem utálnak, de... Hát... Azért köszönöm, hogy eljöttél a kedvemért. - Marcel mosolya sugárzóan gyönyörű volt, ő pedig nem tudta eldönteni, hogy magához szorítaná-e inkább, vagy felpofozná.
- Legalább mi „egymásra találtunk“, nem? - A fiú hevesen gesztikulált a kezeivel és addig nézett Julian szemébe, amíg az el nem mosolyodott.

Szerette Marcelt.

- Ja - hagyta rá szégyenlősen. - Igen, ez jó.
Meg akarta mondani neki, hogy szereti, szólásra nyitotta a száját, de a még ki sem ejtett szavait hazugságnak érezte.
- Te egy nagyon jó srác vagy, csak ők még nem jöttek rá - szorította meg egy pillanatra a derekát Marcel, aztán elengedte és ellépett mellőle. Az érintés hiányára hullámokban öntötte el Juliant a vágy.


A tűzrakóhelyhez lépett, felvette mellőle a tűzoltáshoz odatett üveg vizet és rálocsolta a maradék parázsra, fekete hamuba fojtva a vörösen izzást. Füst csapott az arcába, és benne megmagyarázhatatlan, mély empátia támadt valami megfoghatatlan dolog iránt. Úgy érezte, a világ fájdalmának minden cseppjét érti és átéli. A füstön túl látni vélte Marcel cigarettájának parázsló végét. Remegő kézzel az érméje után nyúlt, de elvétette a nadrágzsebét, a karja élettelenül lógott a combja mellett.

- Szia - lépett a háta mögé Marcel, nem sokkal a jó hangulat leülepedte előtt. Julian hátrafordította a fejét és megremegett, amikor a fiú testét alig tíz centire találta az övétől.
- Kérsz? - tartotta amaz a szája elé féligszítt cigarettáját. Ő elfordította a fejét, nem válaszolt.
- Hé. - Marcel közelebb lépett hozzá, a felsőteste belesimult Julian hátának feszült ívébe. A kezét a barátja csípőjén nyugtatta, félig baráti törődésből, félig azért, hogy meg tudja tartani az egyensúlyát. - Mi a baj? - Ujjai nem találtak fogást Julian csípőjén, lejjebb csúsztak a combja felé, kitapintották a pénzérmét a zsebében. - Ez micsoda?
Julian kitépte magát az öleléséből, megfordult és a szemébe nézett; barna, mint a csík a hátizsákon.
- Emlékérme, az állatkertből - felelte. Marcel gyönyörű volt és szabad. Igazán szabad.

Nem őt szerette, hanem azt, amit képviselt.

- Mindig ezt szorongatod, nem? - mosolygott rá a fiú. Forró, alkoholszagú lehelete az arcbőrét simogatta.
- Figyelj - esett kétségbe Julian -, túl sokat ittál, jobb, ha lefekszel...
Marcel csuklón ragadta, a szorítása nem tűrt ellenkezést.
- Miért szorongatod mindig?
Annyira megijedt, hogy kínjában őszintén válaszolt.
- Ha nem lenne nálam, valami borzasztó dolog történne.
Marcel szemében tükröződött a Hold, a bőre porcelán és tökéletes, a haja még vizes a borogatástól. Pillantása keresztülfúrta Juliant, azt üzente: „Tudok mindenről és magyarázatot követelek a hazugságaidért.“ Csönd volt, ő pedig ordítani akart.
- Miért? - ismételte meg a barátja. Az ajkai alig mozogtak, ezüstbe vonta őket a holdfény.
Az érme, gyorsan, meg kell szorítania az érmét, különben minden összeomlik! Marcel a nadrágzsebe szélét gyűrögeti, útban van a keze, nem tud érte nyúlni, ez az egész túl bonyolult.
- Nem tudom - préselte ki magából.
Előrelépett, Marcel kezét lefejtette a csípőjéről, összefonta reszketek ujjait az övével és ügyetlenül megcsókolta a fiút.
Hangrobbanást várt, egész testét elöntő fájdalmat, de csak a csönd volt, a holdfény, amit lehunyt szemhéja elzárt előle, és Marcel ajkai az övén. A fiú nem viszonozta a csókot, de magához ölelte. Szorosan fogta, szégyenlős érintései nyomán meggyűrődött Julian hátán a póló.


Kivette az érmét a zsebéből, eltűnődve forgatta hosszú ujjai között. Hányingert keltett benne a gyűlölet. Azt akarta, hogy valaki ordítson vele, vagy hogy ő ordíthasson valakivel, csak szólaljon már meg valaki, érjen véget ez az iszonyatos hallgatás.
Lépteket hallott, a száraz fű recsegését, és a nyomás engedett a mellkasán és a dobhártyáján. Felpillantva Marcelt látta a tábor túlsó végében. Elejtette az érmét. Marcel beharapta az ajkát, szomorú, kimerült, sokatmondó tekintettel (hogy mit akart üzenni pontosan, azt nem értette) nézett vissza rá, majd lassan nemet intett a fejével.

Fülsiketítővé vált a csönd.
Kilégzés, belégzés, utasította magát Julian. Hajolj le az érméért. Nincs semmi baj. Semmi sem történt.



Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)