Te vagy a kedvenc hangszerem írta: Lizi Eyre

[Kritikák - 4]

+++ betűméret ---


Erzsébet a csengőszóra felkapta a fejét. Lassan tíz óra is elmúlt, ő pedig nem számított már aznap vendégre. Az, aki az ajtó előtt állhatott, nagyon türelmetlen lehetett, mert a csengő újra és újra megszólalt. A nő gyorsan felkapta az első ruhadarabokat, ami a keze ügyében került, magára ráncigálta és közben kinézett a kukucskálón. A bejárat előtt nem más állt, mint Roderich, kezében egy nagy csokor virággal, melyből egy szál vörös rózsa emelkedett ki. Elisabeth felsóhajtott. Most nem akart beszélni a férfival, sőt, azt szerette volna, hogy soha többet ne lássa, mert újra és újra megbántja, fájdalmat okoz neki.

- Mikor fogsz már békén hagyni? – kérdezte magától csendesen.
- Elisabeth, kérlek, nyisd ki. Tudom, hogy itthon vagy. Beszélnünk kell. Kérlek…
- Menj el – szólt ki a zárt ajtón keresztül a nő.
- Nem fogok. Beszélnünk kell.

Erzsébet maga sem tudta, miért, de ajtót nyitott a férfinak. Később sem tudta eldönteni, hogy a szíve, vagy inkább az esze javaslatára hallgatva engedte be az osztrákot lakásába.

- Mit akarsz? – kérdezte cseppet sem barátságosabban.
- Mint már mondtam, beszélni veled. Bemehetek? – kérdezte a férfi.
- Nem – hangzott a rövid és tömör válasz.
- Elizabetha… - kezdett volna bele a meggyőző beszédbe a férfi, de tekintete a nő lenge ruházatára siklott. – Ez az én ingem?!
- Mi? – lepődött meg a nő, s Roderich ezt az összezavarodott pillanatot választotta arra, hogy bemenjen a lakásba, ahová nem hívták.
- Nem akarod becsukni az ajtót? – érdeklődött Edelstein, aki időközben kibújt a szövetkabátjából, s már a sálját vette le magáról.

Erzsébet rájött, hogy most már ha akarja se tudja elküldeni a férfit, így inkább becsukta az ajtót, elfordította a zárban a kulcsot és a konyhába ment. Direkt tudomást sem vett volt férjéről, akit ez kezdetben még nem zavart, de negyed óra után kifejezetten kezdte idegesíteni.

- Ezt neked hoztam – nyújtotta át a vörös rózsás csokrot a nőnek, aki nem szólt semmit, csak elvette és szó nélkül vízbe rakta.

- Erzsébet, ne csináld ezt velem. Kérlek.
- Mit ne csináljak?
- Ezt. Hogy nem szólsz hozzám, levegőnek nézel, pedig én semmit rosszat nem tettem.
- Ááá, nem, dehogy. Az osztrák Roderich Edelstein mindig tökéletes. Remek zenész, mindenkinél okosabbnak képzeli magát, miközben egy gyá… - kiabált dühében Erzsi és öklével Rod mellkasát kezdte verni, aki viszont elkapta a nő kezeit és megcsókolta, mielőtt még befejezhette volna mondandóját.
- Félreértesz, kedvesem.
- Én? Ugyan!
- Dehogy is nem. Amit a téren mondtam. Nem úgy értettem, ahogy te. Nem csak arra kellesz nekem, hogy legyen kivel töltsem az éjszakáimat. Nem, annál ez nekem sokkal többet jelent. Szeretlek, és neked is örömet akarok szerezni – mondta az osztrák, vett egy mély levegőt és folytatta. – Igen, tényleg te vagy a legszebb hangszerem. A kedvencem. Gyönyörű a hangod, te magad… Ha beszélsz, ha rossz álomból sikítva ébredsz, vagy az együttléteink alatt a nyögéseid. Hiszen ha velem vagy, én okozok neked gyönyört, én csalom ki belőled ezeket a hangokat, amik sokkal szebbek, mint Mozart vagy Wagner, vagy akár Liszt – fejezte be monológját Roderich akinek hangja egyre elhalkult, az arca pedig pipacspiros lett.

Erzsébet mosolygott ezen. A férfi ritkán beszélt az érzéseiről, pláne nem ilyen szenvedélyesen. Így tényleg csak a zenéről lehetett vele beszélni, meg talán mikor a múlton kaptak hajba. A nő kezeivel átkarolta a férfi nyakát, és egy gyengéd csókot lehelt az ajkaira.

- Roderich, te olyan ostoba vagy – nevetett fel a nő, ahogy hozzábújt a férfihoz.
- Te teszel azzá, kedvesem.
- Tudom. Azért egész jól értek ehhez, nem? – kacagott Erzsi. – Itt maradsz éjszakára? – kérdezte, s a konyhából átment a nappaliba, ahol lehuppant a kanapéra, Rod pedig mellé.
- Ha nem bánod. Az utolsó vonat már rég elment, amivel haza juthattam volna, a szállodákat pedig már unom.
- Persze, mert olyan gyakran mész szállodába, mikor itt vagy Magyarországon.
- Ha lehet, elkerülöm. Az otthonom ott van, ahol te is. Olyan szép volt, mikor még nálam laktál, mikor még házasok voltunk…
- Roderich, ne kezd megint. Szép volt, az a bő ötven év, amit házasokként éltünk le, de szükségem volt egy kis önállóságra. Kétszer is megpróbáltad a restaurációs kísérletet, szerinted véletlen, hogy egyszer sem sikerült?
- Én…
- Nézd meg, mi volt akkor, mikor visszakaptam a területeimet. Háború dúlt utána. Persze, ha Hitler nem adja vissza, akkor is háború lett volna…
- Túl sok a talán, a mi lett volna és a ha.
- Igen. Pontosan. És tényleg szükségem van az önállóságra. Meg akarok állni a saját lábamon, úgy, mint mikor idekerültem, mikor még semmi és senki nem állt az utamba…

A nő hátradőlt, fejét a háttámlára döntötte, szemeit lehunyta és nagyot sóhajtott. Érezte, hogy Roderich mozgolódik mellette, de szempillája sem rezzent, csak akkor, mikor a férfi meleg ajkait a sajátján érezte. Elmosolyodott, és kezeit átkulcsolta a férfi nyakánál.




Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)