Az éjszakákat járom írta: Kyraper

[Kritikák - 14]

+++ betűméret ---








Cím: Az éjszakákat járom
Páros: Draco/Ron
Kulcs, melyet Ancsa adott meg: Az alapszitu semmi különös, csak az lenne a kikötésem, hogy Draco legyen nagyon szerelmes Ronba.
Amit viszont szeretnék a történetben viszontlátni valamiképpen, az a következő: Pár napja történt meg velem, és annyira szép volt, hogy egészen elvarázsolt. Álltam a zuhany alatt, amire rásütött a nap, és ettől az egész olyan volt, mintha ezüstben fürdenék.
Ennyi lenne, és igen, tudom, hogy baromi csöpögős, de én már csak ilyen romantikus lélek vagyok. Biztos a korral jár... xD
Jogok: Még mindig JKR-é és az általa megjelölt személyeké, nekem ezúttal sem származott anyagi hasznom a történet megírásából.
Korhatár:12
Műfaj: Romantikus, egyperces novella
Figyelmeztetések: Slash, fluff, AU, OOC
Leírás: Draco lelke sebekkel teli, és már csak a Ron iránt érzett viszonzatlan szerelme élteti.
Megjegyzések: Ancsa a Nemek Harca Kihíváson az összes történetet elolvasta, és véleményezte, így megjelölhetett egy írót, aki az általa adott kulcsra, illetve párosra írt neki egy ajándék novellát. Ancsa engem választott, amit hálásan köszönök. Így született meg ez a rövidke egyperces, remélem, elnyeri a tetszéseteket.

A történet megírásában nagy segítséget nyújtott az Omega együttes „Ezüst eső” című dala, ha gondoljátok, hallgassátok meg. ;) Az alábbi linken eléritek: Omega – Ezüst eső

Ihletadó kép, mely alex_zoe munkája



„Sötéten néz le rám az éj,
A múltak árnya itt kísért,
És hull, csak hull reám,
Ezüst eső…”


Csend ölel körbe. Bénító, lüktető csend.
Számtalan ember vesz körül, mégis egyedül vagyok. Alszik a kastély, csak én vagyok ébren. Félek, ha elalszom, újra csak rólad álmodom. Nincs olyan éjjel, hogy ne jönnél el hozzám. Ajkad forrón tapad az enyémre, simogató ujjaid felperzselik bőröm, szerelmes szavaid reménnyel töltik el lelkem. De mikor eljön a hajnal, magamra hagysz, hiába könyörgök, hogy maradj, az álom tovaszáll, s vele együtt te is, én pedig a verítékemtől reszketve ébredek. Nélküled hideg az ágyam, s kihalt körülöttem minden.

Nincs remény.
Sosem lehetsz az enyém, múltbéli hibáim bélyegét magamon hordom, s te túl tiszta vagy ahhoz, mintsem olyat szeress, kinek a bőrébe égették a Jegyet. Pillantásod gyűlölettől izzik, ha véletlenül rám emeled, minden felém küldött gesztusod sugallja, mennyire megvetsz, én mégis szeretlek. A puszta látványodtól is hevesebben ver a szívem, hangod borzongatva simogat, érintése maga a nyugalom. Varázslat minden szavad, arra vágyom, hogy csak én hallhassam, csak nekem szóljon, csak engem simogasson, de ezt soha nem fogod megadni nekem. Magányomat semmi nem oldja már fel. Talán eljött a távozás ideje…

„Messzi földről jöttem én,
Átölelt a tiszta fény,
De elborult az ég, és a csillagok tüzét,
Elnyelte a köd és a szürkeség,
Minden oly sötét…”


Levegő kell, itt megfulladok.
Magam sem értem, hogy miért szerettem annyira ebben a dohos pincében tölteni minden időmet. A mardekáros klubhelyiség már nem hozza el azt a megnyugvást, amit régen. Hiába zárult le egy sötét korszak, hiába született újjá a Roxfort, nem találom a békét a falai között. Éjszakánként kilopózom, és a sötétségbe borult birtokot járom, itt lelek csak nyugalmat. Tudom, hogy ilyenkor valaki mindig a nyomomban van, érzem a tekintetét, ahogy figyel, néha hallani vélem lépteinek zaját. Nem érdekel, kövessen csak, már megszoktam, hogy nem bíznak bennem.

Idekint megnyugszik háborgó lelkem, magam mögött hagyom a nyomasztó teret.
Újra és újra bejárom azokat a helyeket, melyek rád emlékeztetnek. A kviddicspálya lelátói most üresen konganak, de én mégis látlak téged, ahogy a seprűdön ülve szeled a levegőt, és hallom, ahogy mindenki téged éljenez. Szélfútta vörös tincseid kócosan tapadnak homlokodra, arcod kipirult, kék szemeid boldogan csillognak. Mosolyod fényében fürdik a lelátó, egyedül csak engem nem ér el, továbbra is árnyékban maradok.

Megfordulok, és tovább sétálok.
A Kőkörhöz érve újra látom, ahogy vigasztalón öleled át Pottert, és féltékeny remegés lesz rajtam úrrá. Közelebb lépve a hideg kövekhez megint hallom, ahogy azt mondod neki, a lányok miatt kár bánkódni, nem érnek semmit, és háborgó lelkem újra megnyugszik. A régi emlék szertefoszlik, ismét egyedül állok a komor kövek mellett. Lenézek Hagrid kunyhójára, ablakiban fény pislákol, kéménye a kellemes meleg ellenére fehér füstöt ereget. Megszámolni sem tudnám, hányszor követtelek téged, ahogy Potterékkel a vadőrt látogattátok. Amikor csak tudtam, a nyomodban jártam, hogy óvjalak, miközben te az ellenségednek hittél, én pedig semmit sem tettem, hogy felnyissam a szemed.

Megadtam magam a sorsomnak.
Azzá váltam, amivé mindenki látott változni, egy őrült esztelen rabszolgája lettem. Fejet hajtottam előtte, kinyújtottam a karom, és hagytam, hogy a bőrömbe vésse az átkozott billogot. Tettem, amit a családom, a házam várt tőlem, és azt, amit Dumbledore javasolt. A védelmét kértem, meg is adta nekem, cserébe annyit kért, legyek a kémje. Két oldal szolgálatánál nincs lélekölőbb, már rég feladtam volna, ha te nem vagy. Az irántad érzett elfojtott érzelmeim adták az erőt, a vágyakozás az iránt, hogy egyszer majd átölelhesselek, hogy szemeid csak rám ragyogjanak, hogy érezzem ajkaid ízét. De ahelyett, hogy közelebb kerültél volna hozzám, egyre inkább eltávolodtál tőlem. Meg tudtam férni a kegyetlenséggel és a gyűlölettel, de egyre nehezebben viseltem, hogy másokkal láttalak boldognak, ez az elviselhetetlenségig ingerelt. Ilyenkor csak a gúny volt minden menedékem, pillanatnyi megnyugvást hozott, ha bánthattalak.

„Sötéten néz le rám az éj,
A múltak árnya itt kísért,
És hull, csak hull reám,
Ezüst eső…”


Mélységes keserűség költözik újra szívembe.
A Fekete-tóhoz érek, leülök a partján, hátamat annak a fának vetem, aminek a tövében először láttalak meg Finnigannel. Ő úgy ült, ahogy most én, te pedig előtte guggoltál, rámosolyogtál és megcsókoltad. Hosszan, mélyen, ahogy csak egy szerelmes férfi képes csókolni. Féltékenységgel vegyes szomorúság kúszott fel a torkomba, s akkor megesküdtem, hogy elfelejtelek. De képtelen voltam szabadulni tőled, minél inkább távol tartottam magam tőled, annál inkább vágytam rád, hiányod az elviselhetetlenségig gyötört.

Egy hideg esőcsepp gördül végig arcomon.
Felnézek az égre, a Hold szégyenlősen bújik egy sötét felhő mögé, de a csillagok fényében is jól látszik, ahogy egyre több kis ezüst csepp hullik a földre. Behunyom a szemem, hagyom, hogy az eső simogasson, és újra felidézem, ahogy Finnigant csókolod, azt képzelem, velem teszed. Érzem, ahogy az ajkad lágyan az enyémhez ér, gerincem mentén jóleső borzongás fut végig, testem megremeg. Nem bírom tovább a kínzó álomképet, kinyitom a szemem, és megdermedek. Szorosan előttem guggolsz, az egyre jobban szakadó esőtől homlokodba tapadnak vörös tincseid, szemeid kékje most ezüst fénnyel ragyog rám, ajkad szélén mosoly bujkál. Megszólalnék, de képtelen vagyok, megbénít, hogy ilyen közel vagy hozzám.

Nem szólsz, csak közelebb hajolsz.
Érzem a leheleted az arcomon, az illatod elbódít, megrészegít. Halkan suttogsz, ujjaiddal a hajamba túrsz, végigcsókolod az arcom, míg az ajkamhoz nem érsz. Akkor rám nézel, és nem látok mást a szemedben, csak a színtiszta vágyat. Érzékien harapdálni kezded a számat, nyelved végighúzod rajta, beleborzongok az érzésbe, s testemet elönti a forróság. Felnyögök, és végre megkegyelmezel. Szenvedélyesen csókolsz meg, nyelved éhesen hatol a számba az enyémet keresve, s boldogan adom át magam mohó ajkaidnak. Simogató kezed az ingem alá csúszik, testünk egymáshoz simul, szerelmes szavaid simogatják lelkem. Egymást csókolva és ölelve dőlünk el a vizes földön, a Hold újra ránk veti fényét s az eső függöny óvón ölel minket körbe. Fölém gördülsz, felhevült tested az enyémnek feszül, eszünket vesztve csókoljuk egymást. Elveszek az érzésben, elveszek az illatodban, elveszek benned.

Amikor órákkal később kinyitom a szemem, még mindig ott fekszel mellettem, és ahogy rám nézel, már tudom, hogy soha többé nem fogsz elhagyni engem. Újra fölém gördülsz, soha nem láttalak még ennél gyönyörűbbnek. Szemeidben most nem a vágy izzik, hanem az őszinte szerelem. A tó fölött a felkelő Nap vörösre festi az eget, sugarai szikrázva csillannak meg hajadon. Mosolyod beragyogja szívemet, lágyan megcsókolsz, majd felállsz, és magad után húzol. Tenyered az enyémbe csúsztatod, így indulunk vissza a kastély felé, és amikor belépünk, nem engeded, hogy elhúzzam a kezem. A barátaid döbbenten néznek ránk, de nem szólnak egy rossz szót sem, amikor elfoglalom az asztalotoknál a melletted lévő helyet.
Az irántam érzett szerelmed mindent megváltoztat, és végre én is megértem:

Hiába ragadott el a sötétség, mindig is te voltál nekem a fény.


~ V É G E ~


Kedves Olvasó!

Ha megtetszett a páros, akkor a figyelmedbe ajánlanám még az Enyém leszel, Weasley! és az Ezüst nyár című történeteimet. A véleményedre erről a történetről most is kiváncsi vagyok, legyen az bármi. :) Köszönöm!




Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)