Éli Klubja írta: lilcsyke

[Kritikák - 3]

+++ betűméret ---





Prológus

Egy tavaszi reggelen egy különös árny suhant át a Roxfort fölött: egy hófehér, fekete pettyekkel beszórt szárnyú, hegyes csőrű sólyom, karmos lábán egy pergamentekerccsel. Megkerülte a kastély legmagasabb tornyát, hagyta, hogy az erős szél úgy sodorja a cserepek felett, ahogy az égen a fehér habfelhőket, aztán, amikor a tollait már kellőképpen felborzolta a vad légáramlat, lefelé fordult, és megcélozta az egyik ablakot, melyen szikrázóan csillant meg a felkelő nap sugara.

Ritkán lehetett ilyen postást látni az iskola körül; a legtöbb varázsló és boszorkány baglyot vett a célra, azok kevésbé voltak makacsok és megbízhatatlanok, a fehér sólyom azonban hűen szolgálta a gazdáját, mindig kézbesítette a rábízott üzeneteket. A madár most megsuhintotta a szárnyát, hogy lelassuljon, majd ügyesen landolt a kiszemelt ablak párkányán, és ahogy elrendezte a szárnyait, a csőrével kapargatni, kopogtatni kezdte az üveget.

Albus éppen a reggeli teáját fogyasztotta, és a Próféta aznapi számát böngészte, amelyet alig pár perce hozott a szerkesztőség baglya. A halk neszekre felkapta a fejét, és azonnal meglátta a különleges tollast. Dumbledore elmosolyodott, és beengedte a jószágot, majd sietve becsukta mögötte az ablakot, mert a beszökő szél belekapott az asztalán hagyott iratokba. A sólyom vijjogó hanggal üdvözölte, nyugodtan hagyta, hogy az öreg, ráncos ujjak leoldják a lábáról a levelet, aztán felröppent, és csatlakozott az ülőrúdján tollászkodó Fawkes-hoz. A főnix trillázva köszöntötte; Svan azok közé tartozott, akikkel örömmel osztotta meg a nyughelyét.

Az igazgató lassan széttekerte a papírost, és a szakálla rejtekében lassan lehervadt a mosoly, a homloka viszont ráncba szaladt.

Tisztelt professzor!

Bocsásson meg a kellemetlenkedésért. A felettesem tegnap megbízott egy ügy felderítésével. Kaptunk egy bejelentést, hogy egy ismeretlen illető bájitalokat árul varázstalanoknak egy dél-angliai faluban. Nem tudjuk, miféle szerek azok, és amíg nem vagyunk tisztában az elkövető kilétével, nem üthetünk rajta.
Szükségem lenne egy bájitalszakértőre, de az itteniek mind foglaltak, és arra gondoltam, hogy a professzor esetleg tudna nekem ajánlani valakit erre a célra, hiszen annyi ismerőse van a tudósok között. Én magam nem bízom annyira a képességeimben, hogy felismerjek mindenféle löttyöt, és azt pedig érthetően nem szeretném, ha egy ilyen ostobaság miatt kellene befeküdnöm a Mungóba.

Előre is nagyon köszönöm a segítségét, és még egyszer elnézést, hogy zaklattam!

Őszinte híve
Sirius Black


Dumbledore elgondolkodva simogatta a szakállát, majd megköszörülte a torkát, és felpillantott Fawkes-ra.

- Van kedved egy kis kiruccanáshoz?

A főnix dallamosan felbúgott, mire Albus halkan nevetve lépett az asztalához. Csak néhány szót körmölt egy kis pergamenszeletre, azt nyújtotta a madár csőrébe, majd megsimogatta a bársonyos, karmazsinvörös tollakat.

- Perselusnak vidd, és ne gyere vissza nélküle – suttogta halkan, majd kacsintott, mire a fekete gombszemek megcsillantak, és ahogy Dumbledore hátralépett, a főnix eltűnt egy tűzcsóvában. Amikor a láng elhalt, már csak a váratlan eseménytől megriadt, az egyik vitrin tetejére menekült Svan vijjogott a szobában. Albus gyorsan kiengesztelte némi cirógatással, majd felé nyújtott pár szem tökmagot, amit Fawkes igazán szeretett… de a fehér sólyom csak megvetően pislogott a magokra. Dumbledore vállat vont; ha nem, hát nem.

Albus eztán lecserélte a hálóköntösét nappali talárra, és még arra is volt ideje, hogy megreggelizzen odalent a diákokkal. Sejtette, hogy hamarosan választ kap a kérdésére, és igaza is lett: megvárta, hogy becsengessenek, és mire komótosan visszaballagott az irodájába, már ült valaki az asztala előtt. Dumbledore rámosolygott a felpattanó, fekete köpenyes Perselusra, majd kezet ráztak.

- Mi volt ilyen sürgős? – morogta barátságtalanul a bájitalmester, amikor Dumbledore megkerülte az asztalt (mentében megdicsérve a feladatát teljesítő Fawkes-ot, aki visszatelepedett a helyére), de mielőtt a másikkal szembe fordulva válaszolt volna, Piton folytatta. – Az a dög nem Black szárnyasa?

Az éles hangú, csattanós kérdésre a szóban forgó sólyom méltatlankodva vijjogott egyet, de Perselus nem vonta vissza a szavait. Dumbledore felemelte a kezét, mintha azzal nyugtatni tudná a varázslót, aki most már egyenesen fintorgott.

- Siriusnak segítség kell, és én rád gondoltam – vallotta be az igazgató kertelés nélkül, mire Perselus roppanó nyakkal fordult felé. A sápadt, sovány arcon borosta látszott, és ez meg a kócos, összetapadó hajtincsek arra utaltak, hogy a férfi nemrég kelhetett, talán pont Fawkes rángatta ki az ágyából. Ennek ellenére a fekete szemek élénk, éber ridegséggel meredtek az ő szemébe. – Tudom, mi a véleményed, de…

- Ne akarjon engem összekényszeríteni azzal a korccsal!

- Perselus, kérlek… Azt hittem a legutóbb összebarátkoz…

- Hát persze, minden bizonnyal – vágott a szavába epésen Perselus, és közelebb lépett az asztalhoz, hogy nyomatékosan, minden szót lassan és hangsúlyosan ejtve a képébe vágja: - Azt csakis Lily miatt vállaltam. Ráadásul évekkel ezelőtt történt, amikor még hittem abban, hogy Lily él. Akkor magával az ördöggel is társultam volna, hogy megtaláljam, de azóta…

- Még ne add fel a reményt, Perselus – biztatta halkan, de határozottan Dumbledore, és a sajnálattól megsajdult a szíve, ahogy a szikár alakra nézett. – Harry neve még mindig ott van a roxforti nyilvántartásban, tehát életben kell lennie.

- Az, hogy az a fattyú él-e, nem érdekel – vetette oda kegyetlen fröcsögéssel Piton. Albus megcsóválta a fejét. – Lily attól még lehet halott. Talán befogadta valaki a fiút, honnét tudjam? És különben is, mitől olyan biztos abban, hogy a könyv nem téved? Amióta egy évtizede nyomuk veszett, semmit nem hallottunk felőlük, pedig még a mugli rendőrséggel is megosztottuk a fényképüket.

- Tudom, Perselus, de amíg az a név ott van abban a nyilvántartásban, addig én nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy halottak – szögezte le keményen az igazgató, megelégelve az ellenkezést. – Tudod, hogy most is figyelek minden apróságra. Még felbukkanhatnak. De térjünk vissza a tárgyra. Nagyon sajnálom, hogy nem sikerült rendeznetek a nézeteltéréseteket Siriusszal, de akkor is te vagy a legkiválóbb bájitalmester, aki korban hozzá illik, így megfelelő, hogy társuljon mellé egy ilyen feladatra. Nektek legalább lesz közös témátok… De ha nem akartok beszélgetni, azt sem kell, csakis a szaktudásodra lesz szükség.

Perselus felmordult, és karba tette a kezét. Összehúzott szemekkel meredt Dumbledore-ra, aki közben leült a kényelmes trónusra.

- Éppen egy kísérletem közepén tartok – pattogott fel újra a bájitalmester ellenkezése. – Két hónap múlva már vinnem kell valami eredményt az oxfordi bájital-konferenciára.

- Nem tartana sokáig – győzködte Dumbledore a varázslót szinte szabadkozó hangon. – Hm, de udvariatlan vagyok. Foglalj helyet, fiam! Kérsz valamit inni?

- Jaj, hagyjuk ezeket a köröket, Albus – csattant fel mérgesen Piton, és leeresztette a karját, hogy az előtte álló szék támlájára támaszkodva kicsit közelebb hajoljon az igazgatóhoz. – Semmi nincs, amivel rávehetnél erre a feladatra. Nem vagyok hajlandó együtt dolgozni Blackkel, örülök, ha nem is látom a képét… bár ez szinte lehetetlen, minden héten lehoznak vele valami idióta cikket. Pedig azt várná az ember, hogy tíz év után ne ő legyen a figyelem középpontjában, csak mert… azért, amit tett. Nem akarok róla hallani.

- Mindössze meg kellene állapítanod, milyen bájitalokat árul a gyanúsított – folytatta Albus töretlenül, tudva, hogy Perselus nem fogja sokáig elviselni a kérlelést, és figyelmen kívül hagyta az aurorra vonatkozó szavakat. – Szerintem épp csak egy nap az egész, még annyi sem. Igazán nem lehet nehéz számodra elsőre meghatározni egy bájital színéről, állagáról vagy szagáról, hogy mi az, nem igaz? Aztán már vissza is térhetsz az otthonodba, semmi mást nem kell tenned.

Piton csak összepréselte az ajkait, majd egy pillanat múlva megvillant a szeme, és lassan elmosolyodott.

- Rendben… egy feltétellel elvállalom.

Albus megadóan meghajtotta a fejét, és intett, hogy bökje ki, mit szeretne. Perselus mosolya még szélesebbé vált.

- Soha többé ne zaklasson engem nyaranta, hogy vállaljam el a bájitaltanári posztot. Már nagyon unom; épp elég volt nekem az két tanév, amit annak idején itt töltöttem. Nem értek a kölykökhöz, nem is vágyom ide, maga viszont nem egy napomat tette tönkre azzal, hogy próbált iderángatni. Ha nem zavar többé emiatt, akkor elvállalom.

Dumbledore felnevetett, majd látva Perselus szigorúan összevont szemöldökét, gyorsan abbahagyta.

- Megegyeztünk, fiam – bólintott, és azért a mosoly még ott vibrált a száján, a bajsza alatt. – Igazán nem akartam, hogy rosszul érezd magad, csupán úgy gondoltam, nem tesz jót neked, hogy annyit vagy egyedül. De ha egy másik gondod megoldódna azzal, hogy elmész abba a faluba… történetesen, ha te és Sirius ki tudnátok békülni… akkor már elégedett leszek.

- Maga nem a földön jár, az egészen biztos – állapította meg a száját elhúzva Piton, majd vállat vont. – Semmit nem ígérhetek. Nem fogom keresni Black társaságát, és megkönnyebbülök, ha ő sem az enyémet.

- Jó, jó – legyintett Dumbledore hunyorogva, majd sürgetően megjegyezte: - No gyerünk, Fawkes visszavisz téged a Fonó sorra, én pedig addig megírom Siriusnak, hogy ma délben várod a Foltozott Üstben. Arra az időpontra még biztos tud szerezni zsupszkulcsot a minisztériumban.

~*w*ÉLI*w*~


Perselus a táskáját az ölében tartva ücsörgött a félhomályos kocsmában, és szigorúan csak a száján át vett levegőt, de a dohányfüst így is zavarta. Természetesen nem volt teljesen bolond, hogy ne készüljön semmivel az utazásra: volt nála váltás ruha, és néhány különleges bájitalkészítmény, sőt, még egy hordozható alapanyag-készlet is lapult az egyik zsebben; volt a dobozkában mindenféle hozzávaló, arra az esetre, ha ne adj’ Merlin valami baleset történne. Ehhez tartozott az összecsukható üst (praktikus, főleg, ha az ember lakatlan vidékeken járkál), és hozott pergament meg pennát, hátha valamit jegyzetelni kell. Könnyen előfordulhat. Másra nem volt szüksége, és ezeket szerencsére bele tudta suvasztani a kopott bőrtáskába, amit régen is használt a Roxfortban. Vigyázott rá, hiszen az volt az édesanyja utolsó ajándéka számára, mielőtt meghalt volna.

Black késett, vagy meggondolta magát, mert csak nem bukkant fel, és Perselus már kezdte bánni, hogy belement ebbe az őrültségbe. Mogorván behúzódott a boxba, hogy ne is lássa a duruzsoló tömeget, de éppen, mikor eldöntötte, hogy inkább mégis távozik, befutott Black. Ahogy lehuppant a vele szemközti székbe, Piton megállapította, hogy a varázsló semmit nem változott azalatt az öt év alatt, mióta utoljára látták egymást személyesen: még mindig hosszú, fényesfekete haja, markáns álla, bronzos bőre volt, elegáns zakót és öltönynadrágot viselt, hófehér inggel, és még mindig olyan megvető, lenéző gőg áradt sötétbarna szeméből, mint rég. Mindenesetre most zihált, és ezért köszönni sem volt ereje, csak letörölte az orra alatti, apró bajuszról az izzadtságot.

- Úgy elbújtál, hogy észre sem vettelek – jegyezte meg a varázsló, majd az asztalra könyökölt. – De ez tőled nem meglepő, Pipo…

- Ha ki mered ejteni… - Perselus az asztal alatt bökte a pálcáját előre, és a nyikkanásból ítélve, pont Black lába közé talált vele. – Kiheréllek. Nincs több szoknya… azaz nadrágpecérkedés meg lepedőakrobatika, jól gondold meg.

- Ha ki mersz herélni, örök életedre az Azkabanba juttatlak – vetette oda aztán Black, és halvány vicsort villantott felé fehér, egyenes fogaival. – Megtámadni egy köztiszteletben álló aurort nem éppen okos döntés.

- De attól a tény még tény maradna – mosolyodott el gúnyosan, de azért visszahúzta a kezét, hogy ő is az asztalra fektesse a pálcával együtt. – Ilyen apróságért akarsz kockáztatni?

Black ciccegett.

- Hagyjuk. Csak egy percünk van, itt a zsupszkulcs – nyúlt a varázsló a zakó zsebébe, és egy törött fogú fésűt tett kettejük közé. Fél kézzel tovább fogta, Piton pedig kelletlenül megmarkolta a másik oldalát.

- Kár, hogy nem késtél többet, akkor egyedül mentél volna – szólt színpadias sajnálkozással Perselus, a sötét tekintetbe meredve, majd lesiklott a pillantása a hosszú, karcsú nyakra. – Azt most szívták ki, Black? Lupin megint harapós kedvében volt? De legalább értem a pontatlanságot. Pedig tőle elvárnám, hogy ne tartson fel az utolsó pillanatig.

Az aurornak nem maradt ideje visszavágni, mert akkor a zsupszkulcs működésbe lépett, és Perselus úgy érezte, mintha egy horgot akasztanának a köldökébe. A rántástól döccent egyet a gyomra, és a körülötte megpördülő világ elmosódott folttá változott, csak Black maradt ott vele, meg a baljával erősen szorított táska.

Hatalmasat huppanva érkeztek meg egy rét szélére, melyre élesen tűzött le a nap. Piton orrát édes virágillat telítette meg, majd mikor felkönyökölt, meglátta a nem messze álló, alacsony házacska élénkpiros tetejét. Az erős szél még feléjük hordta a templomtorony utolsó döndülését, ahogy delet harangoztak a faluban.



Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)