Csillámfarkas írta: Remie

[Kritikák - 7]

+++ betűméret ---


- Sajnálom, hogy gyáva voltam.
- Nem gyáva voltál, hanem kétségbeesett. És én megértem.

Remus hálásan átölelte kedvesét a virágos gyapjúpokróc alatt. Mellkasával a hátához simult, s halkan felkuncogott, mikor az ujjai közt hullámzó, levendulaillatú hajszálak játékosan megcsiklandozták az orrát. Félresöpörte a rakoncátlan fürtöket, s ahogy a háborúval és halállal kapcsolatos gondolatok elhagyták, átengedte magát a rég várt boldogság érzésének: Dora megragadta a kezét, s gyengéd határozottsággal rásimította a gömbölyödő pocakra.

Most először érintette meg
Őt, holott már öt hónapja odabent mocorgott, fejlődött és nesztelenül hallgatta kettejüket, fültanúja volt minden veszekedésnek, hisztérikus kiabálásnak, akárcsak a fázós délutánokon elsuttogott szerelmes vallomásoknak. Halványan érzékelte az édesanyja borzongását a csók közben, vele együtt reszketett, mikor az apja ingerült fájdalommal távozott közös otthonukból, keserű könnyeket hagyva maga mögött.
Most az ismeretlenül is édes érintés alá kucorodott…

Remus meghatottan cirógatta a meleg bőrt, aztán (
egy szelíd villanás) összerándult, s különösen spirálozó mágiahullám áradt szét a belsejében, egyszerre támadón és barátságos érdeklődéssel. A varázsereje nem tiltakozott, egyre közelebb engedte a kíváncsiskodót, és mintha óvón átkarolta volna, miközben az élesen pulzált az ereiben, vad dobogásra késztetve a szívét. Testében bizsergés áradt szét, amely végül robbanásszerűen összpontosult az idegeiben: a színek pedig özönlöttek, érezte őket, az élénkpiros, mandarin, vidám rózsaszín, viola és türkizkék kavalkádot. Váltogatták egymást, kergetőztek, szédítő forgatagot alkottak. Mögöttük azonban éjszerű sötétség lapult, fel-felpislákolt az éles csillámlásban: a farkas volt, halványan, alig tapinthatón rezgett a háttérben, mintha épp a halálán volna. Remus lehunyta a szemét, koncentrált. Az a piciny feketeség nem érte el a magzatot, az őt körülölelő színnyüzsgés nem engedte.

A baba megmoccant (
szomjas), aztán Dora fészkelődni kezdett, s nyűgösen az éjjeliszekrényen árválkodó, mosolygós főnixekkel teli bögre után nyúlt. Remus puszit lehelt a nő mustárbarna, borzas tincsei közé, ahogy elmélázva nekidőlt az ágytámlának…


Rózsamintás pokróc, melengetően puha, a fakó vörös minták körül díszes lepkék verdesnek. A férfi gondosan összehajtogatja az anyagot, bár még kissé bódult a rátelepedett emléktől: kimondhatatlanul csodálatos érzés volt megtapasztalni a fiát körbelengő, színektől duzzadó mágiát. Később a baba már messziről felismerte őt, és békésen tűrte, hogy időnként ellenőrizze azt a gyenge, de aggasztóan ragadozószerű vibrálást, ami végül csupán egyetlen alkalommal tudott felülkerekedni a gyermeki ártatlanságon…


Dora a hangtalan sírás közben belekapaszkodott a férfi vállaiba, akit hirtelen kóválygó szédülés fogott el. A gyász takarásában alattomosan szimatolt a fenevad, erőt merítve az anya kínjából, míg a színek lustán oszladozni kezdtek, védtelenül hagyva azt a pöttöm, lassan fejlődő lényt. Remus leküzdötte az aggodalommal vegyes rosszullétét, elnyomta az elméjében fel-felbukkanó, halott Ted Tonks képét, és mágiájának aranyhullámát vigasztaló szándékkal egyesítette a nőével. Dora még csak fel sem fogta, mi történik. Kettejük ereje védelmezőn körülfogta a kisfiút (Theodore-t); apró kezek nyúltak az erősödő színszálak után derűsen, míg az agressziót megtestesítő állat rémülten elmenekült.

A csöppség megint biztonságban volt, Nymphadora pedig elaludt férje megnyugvást hozó karjaiban…



Annak ellenére, hogy a lila bársonnyal borított, tértágítóval kezelt doboz hosszú évekkel korábban került fel a padlásra, pormentes és éppolyan rikító, mint Dora hajzuhataga az első szeretkezésük alkalmával. Mámorító emlékeket idéző tárgyak kerülnek elő belőle, szakadt, Weird Sisters feliratú pólók, levendulaillatot árasztó pulóverek, lyukas tornacipők, néhány kuncogó plüssvirág, egy harang alakú, üres napló. Remus mélyebbre nyúl, keze végigcirógat pár verseskötetet, kalandregényt, két Hugrabug-címerrel díszített talárt és egy fotóalbumot; ez utóbbit mohó lelkesedéssel csapja fel. Nymphadora cserfes kislány volt, mindig szeretnivaló nevetéssel nézett a kamerába - a térdén, lábszárán éppolyan kék-zöld foltok éktelenkedtek, amilyeneket Remus gyakran puszilt végig, hogy előcsalogassa hősiesen hüppögő kisfia mosolyát.

Lapozgatás közben ujjai akaratlanul is a nyakában ezüstláncon függő jegygyűrűjét forgatják, ám megdermed két mozdulat közt, mikor végre megtalálja a közel negyvenéves fényképet. Az ötesztendős Dora szerelmes rajongással néz fel a mellette álló kamaszra, kis kezeivel sóvárgón szorongatva annak csuklóját. Holdsáp szégyellősen somolyog, nem tolja félre a gyereket, viszont időnként gyilkos pillantással illeti a tőlük pár lépésnyire vihogó Siriust. A felnőtt Remus a zsebébe süllyeszti a képet, azzal a sziklaszilárd elhatározással, hogy minél hamarabb megosztja ezt a múltfoszlányt Teddyvel.

Tovább kutakodik a ládában, félretesz egy újabb szárított növénycsokrot, majd halk, szakadó neszt hall: azonnal ráismer Molly könnymaszatos levelére, s lelkére rátelepszik az őrlő szenvedés…


- Neked is beszélned kéne róla, drágám.
- Nem, nem kéne. – Mind ez idáig kellemesen mély hangon csitította az asszonyt, ekkor azonban feszültség férkőzött belé. Eszébe jutott május másodikának éjjele, Andromeda fröcsögő vádjai (
Az egész a te hibád, neked kellett volna meghalnod!), és Teddy méltatlankodó nyöszörgése, mert elfelejtették megetetni. – ’81-ben nem bírtam elszakadni a barátaimtól, nyugtatókon éltem, és napokon át zokogtam. Akkor megengedhettem magamnak a depressziót, hiszen nem volt semmim, amiért érdemes lett volna talpra állnom. Most viszont itt a kisfiam, aki néha rágógumi rózsaszín hajjal riad fel éjszakánként, és csak a Nymphadora-illatú kardigánokkal tudom megnyugtatni. Felelős vagyok érte, még tizenhét éven át. Akkor is, ha gyűlölni fog azért, ami vagyok. Vagy ami nem vagyok.

Molly mélybarna szemei ismét megteltek könnyekkel. Remus elmosolyodott, megdörzsölte a hátát.

- Fel a fejjel! És szólj, ha szükséged van rám, jó? – Még egyszer megölelte a nőt, aztán kézen fogta, és a visítós babanevetést követve bekísérte a nappaliba. Teddy Weasley-vörös tincsekkel pislogott ki a pokrócai közül, s amint észrevette Remust, lelkes gügyögés kíséretében nyújtózkodni kezdett felé…



Sóhaj száll a padlás dohos levegőjébe: benne van egy özvegy férfi csillapíthatatlan szerelme, amit elhunyt felesége iránt érez, a magányosan töltött évek önmegtartóztatása, és a csekély vigaszt nyújtó öröm, hogy mindezt nem egyedül kellett elviselnie. Teddy csillámló színfolt volt bizonytalanságból s önutálatból felépített, fanyar életében: mert Dora ott rejtőzött minden ügyetlen mozdulatában, felszabadult nevetésében, durcás arckifejezésében. Viccekkel és idétlen frizurákkal szórakoztatta, ha rosszkedvűnek látta, és sértődöttséget mímelt, amikor a vártnál később válaszolt a Roxfortból küldött leveleire. A King’s Crosson egyszer még a legjobb barátját is fellökte, mert túlságosan buzgón igyekezett átevickélni az embertömegen, ami az apjától elválasztotta.

Visszapakol a ládikóba. Legalulra a pokróc kerül, rá a gondos kupacba rendezett ruhaneműk, a magában porfogónak titulált apróságok, vaskos olvasmányok, az üdvözlő sorokat tartalmazó pergamenszeletek. Az egyik köpenyből kipottyant mugli lemezt - talán a Tonks-dédszülőktől származik - a fotóalbum mellé helyezi. Mikor végez, elégedetten felnyalábolja a dobozt, a mellkasához öleli, majd botladozva lekocog a lépcsőn. Az utolsó fokokat rutinszerűen átugorja, s végül dudorászva lép be kamaszfia résnyire nyitva felejtett szobaajtaján. Miközben terhét az ágyra dobja, nosztalgiázva körbenéz a helyiségben.

Az asztalon borsmentaillatot árasztó mécsesek lobognak víg lánggal, szenvedélyesen ágaskodva az Andromeda kertjéből elcsent krizantémok felé. A kristályváza közelében griffendélcsíkos hajgumik hevernek kusza összevisszaságban, ősi varázslókat ábrázoló kártyák keverednek gyógynövényes magazinokkal néhány olcsó mugli toll társaságában. Három szál cigaretta - melyek valaha Kingsley Shacklebolt tulajdonát képezték - keresztezi egymást közvetlenül egy csomag rágógumi mellett.

A bolondos zöld és narancssárga tapétán egy parafatábla függ csálén, rajta művészi rajzok a bőszen integető Nymphadoráról, a vigyorgó szeretettel összekapaszkodó Tekergőkről, a mókás fityiszt mutató Tedről és a szerelmesen piruló Victoire-ról. Az utóbbi mögül egy papírlap kandikál elő; Remus képtelen leküzdeni a torkát elszorító balsejtelmet, ezért odanyúl, s finoman megrántja a csücsköt. A lélegzete pedig egy másodpercre elakad, ahogy tekintete találkozik a ragadozószerű arcban villogó vörösessárga szempárral.
Fenrir Greyback vicsorog rá az újságkivágásról.


*



Izgatott várakozás kéjes aromája keveredik a dohány és az alkohol fojtogatóan füstös illatával. Muglik haladnak el az asztala előtt, míg Theodore a copfjából kiszabadult tincsekkel játszik, az ujjára csavarja őket, majd szórakozottan végigsimít lazán összefogott hajzuhatagán is, mire az apjától ellesett ezüsttel átszőtt aranybarna szín hirtelen feketébe mélyül, aztán világoskékké halványodik. Az akaratlan varázslásnak szerencsére csupán egyetlen szemtanúja van: a kislány eddig félősen bújt spiccesnek tűnő édesapjához, most azonban elkerekedett szemekkel kiegyenesedik, megrángatja a sörhasú férfi elnyűtt trikóját, s kipirult arccal a fülébe súg valamit. Teddy még három méter távolságból is hallja a szavakat (Apuci, apuci, annak a fiúnak egyik pillanatról a másikra megváltozott a hajszíne!), de higgadtan mosolyogva tűri, hogy a lányka ujjal mutogasson rá, az apa pedig lenézően végigmérje.

- Legyen eszed, Libby, az csak festék!
- De…
- Libby!
- Jó – sóhajt lemondón az apróság. Gyanakvó homlokráncolással visszanéz a sarokban üldögélő fiatalemberre, ám mikor az derűsen integetve kacsint felé, zavartan megrezzen, és inkább a részegen tántorgó öregembereknek szenteli figyelmét.

Ted néhány másodpercig még mustrálja a bájosan göndörödő loknikat, aztán az ajkához emelt ásványvizes palack üvegében szemügyre veszi saját torz tükörképét: szív alakú arcából Holdsáp borostyánszemei pislognak vissza rá. Bőrkabátot és bakancsot visel az őrjítő nyári forróság ellenére, mert az elmesélések és a megsárgult szélű fényképek alapján James Potter éppen ugyanilyeneket hordott az iskolás évei végén. Tudja, hogy a háta mögött, a málladozó falnak támasztva valahol ott pihen a keresztapjától kapott motorbicikli, amely fényes és acélkék: egykor Sirius Black száguldozott egy hasonló járművel, merészen, rettenthetetlenül.

Vajon ha látnak ezekben a percekben, mit gondolnak rólam?

Rosszat sejtető nyikorgással tárul ki az ajtó, a piszkos lábnyomokkal és whiskycseppekkel teli padlóra árnyék vetül. Hiába próbál belesni a napfény, sugarai csupán a küszöbön megtorpanó alakot érik el, aki csontvázszerűen sovány, beteges kinézetű, az egybegyűltekből mégsem sajnálatot, hanem ösztönös félelmet vált ki. Teddy idegesen megfeszül, kezei ökölbe szorulnak, ám a tagjait gyilkos düh helyett lelkes sóvárgás önti el, ahogy a vérfarkas határozott, íves léptekkel elsétál mellette (csak egy karnyújtásnyira), s issza kísérteties látványát. Vére meglódul, forróság száguld végig a belső szervein: Ő az, egy igazi ragadozó, olyan, amilyen Holdsáp sosem lesz. Még a körülötte pattogó apró mágiaszikrákból is nyers gonoszság árad; megbabonázza és lenyűgözi.

Szégyelli magát, mert eszébe jut az információgyűjtéssel töltött napok végtelensége, az apja embertelenségről és véres mészárlásokról szóló, komor történetei. És az indulat, amely belülről fűtve rávette a cselekvésre, arra, hogy egy éles késsel felszerelkezve elrejtőzzön az egyik közeli sikátor valamelyikének bűzös kukái mögé. Akkor még az ereiben fortyogó vad gyűlölettől reszketett - végül azonban elég volt egyetlen állatiasan kapkodó rezdülés ahhoz, hogy elszálljon a löketet adó gondolat, és Fenrir Greyback nevéhez már nem a „Remus életének megkeserítője” felirat társult.

Ő Holdsáp megteremtője. Az a tiszteletreméltó lény, akitől tökéletes hallást, látást és gyors reflexeket örökölt (milyen érzés lehet még ennél is farkasszerűbbnek lenni?), valamint azt a különleges kapcsolatot, ami képessé tette őt és az apját a mentális kommunikációra.

Fenrir most megdermed, karomszerű körmeit végighúzza az egyik széken, finom kis vágást ejtve rajta (ugyanilyen könnyedén képes volna átvágni bármelyikünk torkát), aztán lustán szimatolva megfordul. A villogó szempár végigvándorol néhány futólépésben menekülő muglin - az apjához simuló, riadt Libbyre rávillantja farkasvigyorát -, és Teddy torka kiszárad az undorral keveredő hévtől, hiszen a férfi célirányos lendülettel megindul felé.

- Lám csak, lám… – susogja furcsán ugatós hangján.

Theodore szeretne elszaladni vagy legalább a pálcája után kapni, de Greyback már mellette van, átkarolja a vállait, behatol a magánszférájába. A kocsma szaga eltörpül a farkaséhoz képest (izzadtság, cigaretta, vér, hosszú évek mocska): a gyomra összerándul, gondolatai pánikszerűen illannak el.

- Lupin… kicsi a világ, nem igaz? – Recsegős nevetést hallat, kezét már-már gyengéden végigfuttatja borzas tarkóján, és dermesztő érintése nyomán kifakulnak a fürtök. Visszataszító és megmagyarázhatatlanul kellemes; különös mágiafolyamot indít el benne, felpezsdíti csillámlóan színes varázserejét. – Érdekes…

A tinédzserfiú mellkasa szaporán emelkedik-süllyed, szemeit szorosan lehunyva tartja, hogy ne kelljen látnia a kettősüknek hátat fordító felnőtteket, és az ivóban jelenlévő egyetlen gyereket; Libby (szeretne hozzánk csatlakozni – heherészik a fejében Greyback) tágra nyílt pupillákkal bámulja őket. Érzi a vállain matató tenyeret, aztán - egész testében megborzong - a nyakához egy orr simul, borosta és fogak karcolják puha bőrét, ellenben a vágyakozó szuszogás jóleső bizsergést idéz elő meg libabőrt a karjain. Theodore kétségbeesetten markolja az asztallapot - most először kerülnek fizikai kapcsolatba egymással -, a harapás fáj, az előbuggyanó vér sűrű és forró, Fenrir nyelvének tapogatózásától pedig egyértelműen hányingere támad. Az esztelen kíváncsisággal karöltött kalandvágy belefullad az iszonyatba, el akarja lökni magától a bestiát, de az már ott sincs, rendelés nélkül, szélvész sebességgel hagyja el a lebujt.

Csak lüktető kín és komótosan kígyózó vérfolyam marad utána.


*



Szürkéskék cigarettafüst bodorodik a huncutul kacsintgató csillagok felé, melyek mintha szeretetteljesen ölelnék át a hazugságokkal és aljas kárörvendéssel terhes Holdat. Az égitest fénye ezüstösen derengő ragyogással vonja be a környéket, rémítő árnyalakokat festve a krétarajzoktól maszatos úttestre, kopott házfalakra. Halk tücsökciripelés hallatszik, bagolyhuhogás. Virgoncan kergetőző szélgyermekek legyintik meg a fák égbe nyúló ágait; falevéldal édes ritmusa keveredik a szomszédok neszezésével. Gyerekkacaj harsan egy hátsóudvaron.

Dohánysóhaj bukik elő Remus ajkai közül. Elméjében békésen csahol a farkas, s ahogy a ragadozó sötétsége egybeolvad ingerülten pulzáló varázserejével, látja maga előtt Theodore-t, amint felkínálja magát Fenrir harapásának, majd változik a kép, és Victoire nyöszörög az elködösült tekintetű, mohón tapogatózó fiú alatt. Tündérszőke hajszálak terülnek el ingerlőn egy hóbagolymintás ágyneműn, körmök hagynak vöröslő nyomokat izzadtságcseppektől fényes bőrfelületeken, s könnyed ujjak simogatják meg a nyakszirt még egészen friss sebhelyét. Később ajkak táncolnak végig ugyanezen a nyomon, miközben a kamaszszeretkezés szenvedélyesebbé, kiéhezettebbé válik.

Remus dühös galacsinná gyűri az öklében szorongatott, Greybacket ábrázoló pergamenlapot, s miközben egy újabb kövér bagófelhőt enged a magasba szállni, koncentrálva lehunyja a szemeit. Most saját testén érzi a vélalány cirógatását, tincseinek érzékborzoló csiklandozását; tüzes ostorként vág végig rajta a sóvárgás, ahogy fia élményét a magáévá teszi. Átél minden apró nyögést, együtt ringatózik a szerelmespárral, megrészegül a tömjén és a nektár különös keverékétől. A sarokban hajót formázó szekrényke áll, rajta kacéran illegeti magát egy műrózsa: igéző vérszíne vibrál szemhéjai alatt, finoman spirálozva belekapaszkodik a nyárholdba, és Victoire fájóan szép arca a semmibe vész, belefullad Remus emlékeibe.


Ezüstfonalak tekergőztek csupasz faágakon, egy lehetetlenül bűzös test nehezedett az övére, miközben a Hold élvetegen vicsorgott, az ő húsát pedig éles fogak és karmok tépték, marcangolták. Lüktetést érzett a belsejében, szívverése túlságosan felgyorsult, fertőzött vére élvezettel száguldozott az ereiben, ahogy az átváltozás megindult. Szervezete megváltozott, csontjai deformálódni kezdtek. Szétroncsolt végtagjaiban fájdalom pulzált, ám mielőtt a sötétséggel érkező eszméletlenség átölelte volna, látta a lény sárgán izzó szemeit, és a szűz havon saját bemocskolásának vöröslő nyomait…

Másnap délután ébredt fel. A kórterem bántóan fehér csempéjén katicabogarak sorakoztak: a látvány a vérző jeget juttatták Remus eszébe, de a sírás a tüdejébe szorult, mert anyja hisztérikusan zokogott, toporzékolt, a falat püfölte, míg az apja rezzenéstelen, közönyös arccal figyelte a sarokban üldögélő pókot, és (
mi történt velem?) a kín megérkezett, bevackolta magát a zsigereibe, elűzte a gondolatokat…

Új menedékét fájdalomcsillapítók és nyugtatók építették fel: tőlük kért segítséget, amikor a szülei elfelejtették lecserélni a kötéseit, hozzájuk bújt a rémálmoktól verejtékes éjszakákon, nekik panaszolta el a felesleges szenvedést, amit az álgyógyítók, csalók és kuruzslók által adott tabletták és bájitalok okoztak. Az ő támogatásukkal szedte ki és rejtette el a köldökébe helyezett ezüstgyűrűt, ami ugyan piros nyomot hagyott a bőrén, nem pusztította el az elméjébe költözött szörnyeteget…

Mindig sötét volt a pince, levegője nyirkos és hideg. Patkányok kaparászása hallatszott a sarokból, odakintről pedig megtermett baglyok kísérteties huhogása, Remus mégis csupán a felhők mögött rejtőzködő égitesttől félt, ami végül későeste kukucskált be a lőrésszerűen apró ablakon. Az ezüstujjak megérintették az arcát (
Fenrir Greyback, vajon te hogy viseled?), cirógatásukkal hívogatták a farkast. Végül minden remény elszállt, ín szakadt és csont ropogott, a reggel pedig megint véres lett…


Ezt akarod? –
süvölti Remus, ahogy Holdsáp felülkerekedik a színbéklyóitól üvöltő kamaszfarkason. Victoire kérdő pillantására követelőző csókokkal felelnek, örömmel fürdenek a csilingelő kuncogásban - mert benne is kitörésre készen fészkelődik Fenrir egy élénk, szikrákat hányó darabkája, vonaglik és nyüszít a vékony test fogságában. Pírrózsák nyílnak tökéletes orcáin, Teddy pedig kétségbeesetten merül el újra és újra sikamlós forróságában. Közben varázsfalat állít: a csillámló mágiahalmaz erőtlenül vibrál, mégis elég ahhoz, hogy Remust egy kis időre visszataszítsa a házuk verandalépcsőjére.

Tüdejét cigarettaszag tölti meg, kóválygó fejjel dől hátra a hűvös padlócsempén. Izzadó tenyerébe szorítja a jegygyűrűjét (Helyesen cselekszem, Dora?), majd ismét a Kagylólak rejtett, elsötétített helyiségében találja magát. Lágyan fodrozódik a függöny, mint a Temze egy alkonyfényes délutánon, látja a kristálycsillárt, a piperesarokban álló tükröt, amiben homályosan kirajzolódik az ágyon összegabalyodó két alak. Esztelen hullámzás, zihálás - és ahogy mélyebbre hatol fia agyában, ledöntve az üggyel-bajjal fenntartott pajzsot, porcikáin kéjszirmok cikáznak át…


Fojtogatta a farkas.
Kiélesedett érzékszervekkel botladozott apja ingébe kapaszkodva; pupillái kitágultak, ajkai kicserepesedtek. Emberszag nyomakodott az orrába, s mindenütt lüktető vérereket látott, lágyan húzódó izmokat, ropogó csontokat. Szédült saját csapongó gondolataitól, s még a melengető szeptemberi napsugarak aranyfénye sem bírta visszarántani a valóságba. Elájult, mielőtt fellépett volna a Roxfort expresszre…

Miután Sirius elárulta titkát Perselus Pitonnak, megalázottságról és csalódottságról álmodott: vér fröccsent kíméletlen ütések nyomán,
holdsebek nyíltak szét, hogy tűzvörös patakok kaphassanak szabad utat. Viszolygás villogott három szempárban, gúnykacaj vert kegyetlen visszhangot - ám amikor felriadt könnyektől nedves matracán, a fantáziafiúk helyett az igazi barátai néztek le rá őszinte féltéssel. Melléültek, vigasztalták, suttogó játékossággal űzték el szárnyait bontogató rettegését. Minden reggel…

Kába volt a harctól és vérző sebeitől, amikor hoppanált. Az első gondolata Sirius volt, éppen Sirius, aki az elmúlt pár hétben olyan bizalmatlanul méregette, olyan gyanakvón szimatolt körülötte, hogy Remus
árulónak hitte saját magát. Kopogtatott, röviden csengetett, aztán a falnak támaszkodva várt. Az animágus álomittasan nyitott ajtót, de amint észrevette a rongyos, vértől iszamós ruhákat, barátja kitartó reszketését, éberré vált. A nappaliba támogatta, ő mentegetőzött (sajnálom, hogy nem vettem észre), Sirius megágyazott neki, ellátta a sérüléseit (mit?), Remus pedig végre engedett az eszméletlenségnek (azt, hogy nem kellek nektek).


Visszazuhan saját terébe. Elhajítja a csikket, a sötétségben színek pattognak, melyek egy szívdobbanásnyi időre kirajzolják Dora vonásait, gyermeki mosolyát. Bőrén levendulaillatú dédelgetés szalad végig, láthatatlan ajkak becézik kedvesen. Mintha még a varázsereje is őt takargatná, csitítón suttogna a nyakába. Szellemérintés borzolja a haját.

Ismét összpontosítani próbál, izmai megfeszülnek, és…

Teddy kielégülten szuszog, ujjbegyével szórakozott köröcskéket rajzol párja lapos hasára, kissé kiugró csípőcsontjára. Felkaron siklik a szája, puszit lehel a tenyérre, majd megrándul, mert Remus megint a mentális kommunikáció megteremtésén fáradozik. Néma harc veszi kezdetét, Victoire aggódva (mi a baj, kicsim?) simítja meg a fiú erőlködéstől eltorzult arcát; érintése nyomán színszikrák keletkeznek, lelkes csillámlásuk tündöklővé varázsolja a berendezést. Ellenben a védelem hamarosan leomlik, s gondolatkockák áramlanak belé megállíthatatlanul…


Csak akkor értette meg a felé irányuló kárörvendés okát, amikor az első dühös fénycsóva (Locomotor mortis) szoros béklyóba kötötte a bokáit. A következő mellkason találta: az átok hátrarepítette, üvegcsörömpölést hallott, szidalmakat (mocskos vérfarkas), és ahogy esetlenül talpra vergődött, a kollégái megvetése körülötte izzott. Látta a kövér, önbizalom-hiányos lányt, akinek mindig mosolyogva bókolt, a vézna, alkoholista férfit, akivel néha megosztotta a szendvicsét. Varázslókat, akiknek segített, akikkel négy hónapon át együtt dolgozott, kávézott és beszélgetett. Embereket, akiknek nem tudott eleget nyújtani ahhoz, hogy félretegyék az előítéleteiket…

Gyűlölet borított rá vérvörös fátylat, a tébolyultság hanyagul kerekedett felül a józan eszén, irányította őt, kergette, Fenrir Greyback vicsorgását sugározta felé - mert a vérfarkas volt az egyetlen élő ellensége, a vadállat, ami gyermekkorában meggyilkolta ártatlanságát, elhintve benne saját magját. Rosszá tette, mocskossá, ösztönössé. Egy valódi gyilkossá. Remus huszonkét éves volt, magányos, becsapott és porig alázott, amikor érdeklődni kezdett Holdsáp megteremtője iránt: a kísértésnek engedve újságcikkekbe fojtotta a barátai elvesztésének tudatát, s a halálgondolatot hamar felváltotta valami mélyebb: a hajszoló megtorlásvágy. Farkasokra tett halvány utalásokat keresett mindenütt (
„Lemészároltak egy családot Little Hangleton mellett”), értekezéseket bújt könyvtárakban reggeltől estig, más városok újságait. Őrültmód jegyzetelt („1983. augusztus: megint Walesben van”), aztán a nyomokat követve útra kelt. Stoppolt és gyalogolt, amíg a kimerültség le nem döntötte a lábáról.

Megszállott volt, késekkel és emésztő haraggal fegyverkezett fel, ártani akart Greybacknek, aki falvakban és kisvárosokban tizedelte az ártatlanokat, kiskorúakat marva meg, s szülőket taszítva a fájdalom legmagasabb fokaira. Néha ő is üvölteni tudott volna a húsába nyilalló kínoktól, a fagyoktól és a tehetetlenségtől, mert Fenrir mindig kicsúszott a kezei közül, eltáncolt a gyilkos átkok elől, messziről nevetett rá, hullákat hagyott maga mögött. Mintha tudta volna, érezte volna, hogy egy régi áldozata vadászik rá - és kifejezetten élvezte a macska-egér játékot.

Egyetlenegyszer azonban igazán közel engedte Remust: az éj leple alatt meglátogatta átmeneti szálláshelyén (
„Szövetkeznél velem, Lupin? Már késő, túl késő…”), és ezzel még inkább felbőszítette a fiatalembert. A fenevad sebesen dehoppanált, elmenekült, mielőtt a penge belémart volna, s újabb hasztalan vadászattal teli hónapok következtek. Végül vaskosra nőtt aktájával hazatért Londonba, testileg-lelkileg kimerülten, a megpróbáltatásoktól, keserűségtől, elhagyatottságtól megroppantan. Mélyborús gyász zárta ismételten ölelő karjai közé - és már nem volt hová futnia előle...


Egy könnycsepp talál végső nyughelyére Victoire pőre vállán. Theodore fuldokló öklendezéssel indul a fürdőszoba felé; kedvese bódult még, ám máris utána lendül, meztelen sziluettjét ezüstlepellel borítja az incselkedő holdfény. Remus kábult forgatagot érez, homlokán fia rosszullétének verejtéke üt ki, miközben feje nekikoppan az emléktengert védő ládikónak. Nem tudja, mikor hozta le a verandára.

Remegve nyúl a mosolyőrző fotóalbumért. Nymphadora gyermeki szégyenlőssége, kamaszbája, sosem-volt komolysága virít az éjkék, almazöld, vajszín fürtök mókázó keretében: bolondos malacorral, vastag szemöldökkel, bibircsókokkal és denevérfüllel is éppolyan gyönyörű, mint fűszálak közt heverve karcsún, sűrű szempillákkal. Remus emlékszik még, nagyon jól emlékszik csillámmágiájának harmonikus ringására, hiszen elkápráztatta a belülről fakadó vonzerő, színeinek vidámsága. Még a búskomor napokon is ott bujkált benne a hajnalfrissesség, az ajakszegletében az üde, szívmelengető kacaj. Majd’ megbolondul, hogy megint hallhassa…

Az egyik képen Teddy mocorog durcásan Dora ölében. Remus egy pillanatra megszédül, mert hiába egyforma a hajuk, a szemük, a szájuk íve, az ártatlanság mögött ott rezeg kitartón a farkas, színes kavalkádba öltözve, alattomosan. Miért nem vettem észre eddig?

Visszahatol fia tudatába, de csak halvány villanásokat lát: Victoire puha kezét, Bill barátságos vigyorát, Fleur gyanakvón ráncolódó, csinos orrát. Aztán hűsítő szél támad, Ted megcsókolja kedvesét, és ez a csók valahogy jólesőbb, üdítőbb, mint a szeretkezés, dohány ízű, a lány ragyogása már-már vakító. Varázslatos pillanat. Remus rezzenetlenül töri apró szilánkokra.


- Tönkre fogod tenni őt – közölte fagyosan Andromeda. Gyászkönnyek csillogtak bogárszemeiben, a férfinek viszont csak a szíve zokogott (Megkértelek, hogy ne engedd utánam Dorát! Ha képes lettél volna az útjába állni, most a fiam nem lenne félárva!). – Talán nem szándékosan, de az ártatlanságát ugyanúgy el fogja lopni a farkasod, mint ahogyan a tiédet is elvette.
- Bárhogy próbálkozhatsz, Dromeda – felelte rekedten, finoman megsimogatva egy hónapos gyermeke dundi öklöcskéjét. Kiabálni akart, vádaskodni. Visszaadni ennek a gyötrődő asszonynak minden fájdalmat, amit csak okozott. A szavak mégis halkan, már-már szelíd higgadtsággal buktak ki belőle. – Nem fogok lemondani a gyerekemről. Te pedig nem kényszeríthetsz. Az apja vagyok, és velem fog élni.
- Ahogy gondolod. Egy napon majd rádöbbensz, hogy…

Remus nem hallgatta végig a mondatot: magához ölelte a rugdalózó kis csomagot, s anyósának hátat fordítva elszántan kilépett a Tonks-házból…



Fekete bársonyként borul rá az éjszaka, ellepve bűneit, tévedéseit a nyakán vöröslő harapásnyommal együtt. Gondolatait a motor zúgása lepi el, valamint a közelből fel-felhangzó kutyaugatás. Jóságos szeretőként tekint le rá a Hold, Theodore azonban már látja ocsmány, ragadozószerű vigyorát, amitől libabőrös lesz a karja.

Remus egyetlen kurta üzenetet küld neki (Ha azt hiszed, hagyom, hogy tönkre tedd magad azért, mert nem bírod elviselni, hogy az emberek szeretnek és odafigyelnek rád, nagyot tévedsz! Holnap átköltözöl a nagyanyádhoz, nem vagyok hajlandó vitatkozni.), ami talán jobban fáj, mint a rajongásig szeretett férfi fiatalkori szenvedéseinek, veszteségeinek szemtanúja lenni, vagy az a tény, miszerint hiába próbált olyan kétségbeesetten hasonlítani az édesanyjára és az egykori Tekergőkre. Kudarcot vallott, visszavonhatatlanul, mert képtelen volt ellenállni Fenrir csábításának. A vérfarkast okolta mindenért, ő marta meg azt a védtelen kisfiút majd’ ötven évvel ezelőtt, ő indította el a lavinát, ő hozta felszínre minden vívódásukat… Én pedig segítettem neki – a zsigereibe mar az önvád, miközben a házukat megpillantva lassítani kezd.

Por kavarog a jármű körül.

- Miért nem tudlak elküldeni? – kérdi Remus rekedten. A lépcsőn ül cigarettafüstbe burkolózva, meggyötörten, ölében egy album hever. Teddy az oldalához szorítja a bukósisakját, ahogy közelebb lép hozzá. – Miért vagyok még mindig ilyen piszkosul önző?
- Apu.
- Lehet, nem kéne most beszélgetnünk.
- Én csak… Tudom, mit gondolsz rólam: csalódtál bennem és megvetsz, éreztem, amikor elhalmoztál az emlékeiddel. És teljesen igazad van. De… hidd el, hogy nem akartalak bántani, sem pedig hátba támadni. Az az őrület, ami a hatalmába kerített Greyback közelében, elmúlt - rögtön elmúlt, amint hozzámért.
- Tudom – biccent, s gondosan kerüli fia pillantását. – Ezért nem szedtelek le Victoire-ról.

Teddy szája sarka megrándul.

- Előbb is megoszthattad volna velem a múltadat. Elvégre a fiad vagyok.
- Megtettem. Nem emlékszel a megalázásokról és elfordulásokról szóló meséimre? – grimaszol, s Ted tenyerébe simítja az ötéves Dorát és a tizennyolc éves énjét ábrázoló fotót. Sirius épp kétrét görnyedve mulat kettőjükön. – Alábecsültem a benned motoszkáló farkast.
- Lehet. – Hüvelykujjával megcirógatja a piruló kislányt, s révedezőn mosolyog. – Ne küldj el a nagyihoz! – kéri hirtelen könyörgőn. – Te vagy az egyetlen, aki képes megtanítani, hogyan kell kordában tartani egy vadállatot.
- Majd meglátjuk – mondja pillanatnyi habozás után. Teddy leül mellé, s átkarolja.

Most olyanok, mint egy testvérpár, ezüstös arany hajukkal, borostyántűzzel égő szemeikkel: egyszerre nyúlnak a galacsinná gyűrt Greyback-portré felé, s végül cinkos egyetértéssel tépik ketté.

- Az eredetivel is ezt kéne tenni – szólal meg Theodore, mire Remus komoran bólint, és erősen megszorítja fia csuklóját. Élénk rózsaszínbe mélyülnek a fürtök az ismerősen kedves érintéstől, és ahogy tekintetük egymásba kulcsolódik, nevetés bukik ki belőlük.

Nevetnek még akkor is, mikor rájuk talál a bizonytalanul mosolygó, levendulaillatú hajnal…



Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)