Piton három felvonásban, avagy tagadás, depresszió és elfogadás írta: Elwyng

[Kritikák - 9]

+++ betűméret ---


Fordítás.
Eredeti: Deeble: Snape in Three Parts


Piton három felvonásban, avagy tagadás, depresszió és elfogadás

(2004. november 18.)

– A kurva életbe!

Bevágta maga mögött az ajtót, majd közömbösen konstatálta, hogy a Szükség Szobája az ő saját nappaliját rendezte be neki. Aztán még jó párszor bevágta az ajtót gyors egymásutánban.

Bravó, Perselus, szép munka, mégis mit képzeltél?

Az nem létezik, hogy akarja a lányt… legalábbis nem úgy! Mikor változott a testi vágy (minden renden ment, ura volt a helyzetnek!) valamiféle…

Vicsorogva kilőtt egy rontást és forgácsokra robbantotta a karosszéke mását, de a szilánkok azonnal összeálltak, így a hatás a legkevésbé sem volt kielégítő. Még egyszer durván bevágta az ajtót, aztán hosszú léptekkel odamasírozott a makacsul kitartó székhez és lezuttyant rá.

Hermione soha nem szeretne belé. Éppen elégszer vágta már a fejéhez.

És ez talán nem a te átkozott hibád? – suttogta énjének egy áruló, régen száműzött része. Hideg fejjel alkudoztál szexért, mert az éppen úgy megfelel a célnak, mint a rózsacsokrok és a bonbon, ugye? És nagyon jól tudod, hogy a lány nem akar mást, mint…

Felugrott: átfutott a fején, hogy megátkozza az ajtót, de jobban belegondolva ez aligha tűnt felnőttes viselkedésnek. Muszáj volt lehiggadnia, megnyugodnia és gondolkoznia. Még nem késő. Nem történt nagyobb baj. Nem kell… nem kell… – mondd már ki azt a nyavalyás szót! – beleszeretnie.

Megvan a megoldás: távol tartja magát tőle. Rá sem néz, nem is beszélget vele, nem is gondol rá…

De valami azt súgta neki, hogy nem lesz egyszerű mindezt véghezvinni, és mindeközben tanítani őt.

A tanoncidő felénél jártak csak… a felénél! Még tizenkilenc hónap, mire az őket összekötő szerződés lejár, csak tizenkilenc hónap múlva szabadulhat meg a lánytól.

A szokásos tanoncidőt ígérte neki. Rendesen csapdába esett.

Vicces, valószínűleg ő is pontosan ezt érzi, suttogta az átkozott hang rosszindulatúan.

Azzal töltötte ezt a keserves estét, hogy önmagát győzködte: egyáltalán nem érdekli, mit érez a lány.

(2004. december 22.)

Mint mindig, aznap is előbb ébredt, mint Hermione, és hálás volt érte: így el tudott húzódni a lány meleg teste mellől vissza a saját térfelére az ágyban. Hermione nem vette észre, hogy még mindig hozzábújva alszik, karjával átölelve, a térdét a lány lába közé csúsztatva. Nem így szokott elaludni, de valahányszor kinyitotta a szemét a lány hajkoronáját látta maga előtt.

Mit művelt vele ez a lány?

Az apja, egy ritka pillanatban, amikor felbuzdultak benne az atyai érzelmek, a következő kis szónoklattal bocsátotta őt útjára a Roxfortba: „Nehogy szégyent hozz rám! Ne hagyd, hogy a Teszlek Süveg más házba osszon be, csakis a Mardekárba! Ne közösködj sárvérűekkel vagy vérárulókkal. Ne hagyd, hogy az ellenfeled küldje rád az első rontást. Ne is vesződj azzal, hogy zsebpénzt kérsz; úgysem kapsz. És ne kövesd el azt a gyászos hibát, hogy beleszeretsz valakibe, fiam. A szerelem elgyengíti a varázslót. A szerelem bolondoknak való.”

Már akkor, tizenegy évesen is tudta, hogy apja nézeteinek egyike-másika ostobaság (később pedig a saját kárán tanulta meg, hogy nemcsak egyike-másika), így aztán talán elcsábult volna, hogy ne vegyen tudomást a szerelemmel kapcsolatos tanácsról, ha nem látja az érzelmek pusztító következményeit a saját anyján. Lyra Black egyetlen ok miatt ment hozzá Alexander Pitonhoz: nem a pénz miatt, nem is a család unszolására (ilyen egyébként nem volt) csakis az érzelmei vezérelték. És mi lett az eredmény? Teljes kiszolgáltatottság.

És most, harminchárom évvel később, miután a saját tapasztalatai csak tovább erősítették ezt az emléket, félkönyökre támaszkodva figyelte Hermione Grangert a szinte teljes sötétségben. Egy kócos, borzas hajfürt éppen a lány orra hegyére telepedett; Perselus gondolkodás nélkül odanyúlt és a füle mögé simította. Hermione nagyot sóhajtott, halványan elmosolyodott. Ahogy éppen csak hozzáért az ujjával a lány bőréhez, valami… izgalmas borzongás futott végig a karján.

Mit művelt vele ez a lány?

Békén kellett volna hagynia. A harmadik látogatása lett volna az utolsó, egy-két nappal később már túlkoros lett volna a tanonckodáshoz. Soha több nem zaklatta volna. Menjen, Granger kisasszony, meneküljön, a saját érdekében. Igen, talán ezt kellett volna tennie.

Persze kár lett volna, ha Hermione alantas munkával pocsékolja el az életét csak azért, mert nem hagyta őt békén: mire harmadszor látogatta meg, már simán bájitalmester lehetett volna. Nem tudta, miért tartott ki a lány ilyen megátalkodott konoksággal, de sejtette, az ő sorsa már csak ilyen: a gyötrelmeknek soha nem lesz vége. Valahol a lány helyzete is aggasztotta: foglakozási ártalom, hogy nem szenvedhette, ha valaki eltékozolja a tehetségét.

Amúgy elég sokat tudott az eltékozolt életekről.

„…adott szavam / kötelez immár éltem-fogytaiglan…”

Most az az átkozott emlék két tévedésére is rávilágított, nemcsak egyre. Komolyan, nagyobb tökkelütött volt, mint amilyennek a diákjait tartotta.

Felajánlhatta volna neki a szokásos szerződést: kemény munka, semmi fizetés. Rásózhatta volna az alsósokat. Nekiállíthatta volna, hogy katalogizálja a több ezer példányból álló bájital-hozzávaló készletét csak azért, hogy néhány hiányzó fiola előkerüljön. Kitakaríttathatta volna vele a raktárt varázslat nélkül. Követelhette volna, hogy a lány asszisztáljon az ő kísérleteinél, nem pedig fordítva. Igen, talán ezt kellett volna tennie.

Nem emlékezett, hogy mikor kezdte más szemmel nézni, s nem mint holmi idegesítő ex-tanítványt. Valószínűleg a Rend gyűlésein változhatott meg valami; észre sem vette. A legtisztább emlékképében Hermione éppen megtudta, milyen szerepet szántak neki a Voldemorrtal való elkerülhetetlen összecsapás során: neki kellett gondoskodnia a gyengélkedő gyógyfőzet-utánpótlásáról. „Képes vagyok kiállni önmagamért!” – sikította, a haja valósággal szikrázott mérgében – ő pedig ahelyett, hogy értelmes, elmarasztaló gondolatok jártak volna az agyában a nyughatatlan griffendélesekkel kapcsolatban, azon fantáziált, milyen lenne Hermione Granger mezítelen testét érezni a sajátja alatt, miközben a lány az ő nevét sikoltja.

S a lány mindig idegesítő. Csak éppen teljesen más módon.

Kamaszéveiben, amilyen nyughatatlan, csúf, vézna fiú volt, belefutott az „akarni és hoppon maradni” problémájába. A mardekáros természete hozta a megoldást: a leckét, hogy mindenkinek megvan a saját ára. A hatodik osztály végére egész jól belejött abba, hogy a megfelelő lányokkal alkut kössön: akik túl ostobák vagy lusták voltak, hogy elfogadható házi dolgozatokat írjanak. Persze nem a hollóhátasok, nem is a hugrabugosok. Főleg mardekárosok és néhány rendkívül gondosan válogatott griffendéles. Az üzlet részeként megesküdtek a pálcájukra, hogy senkinek sem szólnak; jellemző, hogy ebbe milyen megalázóan készségesen egyeztek bele.

Nem szerette őket, s ez kölcsönös volt, ugyanakkor mindenki megkapta, amire vágyott. Kielégítette a vágyait, de tapasztalatot is szerzett: nincs kínosabb az ügyetlenségnél. A régi varázslók azt tartották, hogy a tudás hatalom, s ő pedig mindkettőre úgy vágyott, mint ahogy a fuldokló kap oxigén után.

Kemény lecke volt, mire megtanulta, hova vezethet az általa választott ösvény. De a halálfalók sötétségébe való lecsúszás, majd a lassú kievickélés a fényre, vagy inkább félhomályba sem nyomta el a hatalomvágyát. Inkább annál jobban vágyott rá: látta, hogy a bizonytalanság a kiszolgáltatottság szerves része.

Amikor rájött, hogy kívánja Hermione Grangert, azonnal arra gondolt, vajon őt is megkaphatná-e a fenti elvek alapján.

Semmi pénzért nem akart lealacsonyodni, nevetségessé válni azáltal, hogy ajánlatot tesz, udvarol neki vagy elcsábítja. Közös múltjukat és saját nem létező vonzerejét alapul véve valószínű volt, hogy a lány vidáman a képébe nevetne. De az igazat megvallva csak óvatosan mérlegelte a siker lehetőségét, és annak valószínű következményeit. Nem bírta a kötöttséget.

Talán jobb lenne elvetni az ötletet, merengett akkor. Jobb, ha marad az alkudozásnál. Jobb, ha gondoskodik róla, hogy ez egyszer az ő javára billenjen a hatalom sohasem kiegyensúlyozott mérlege.

Jobb, ha egyáltalán nem töpreng a lányon, döbbent rá. De mindig befurakodott a gondolatai közé…

Jó, akkor lássunk egy kis tesztet. Valóban akarja ezt a tanonckodást, Granger kisasszony? Persze tökéletesen szerepelt.

Az egészet pontosan, előre eltervezte; azt is, hogy mit mondjon, amikor lány magához tér. Az ágy szolgált díszletként. Minden az üzenetét hordozta, anélkül, hogy nyíltan kimondta volna; felkészült arra is, hogy kudarcot vall. Hiszen nemzedékének úgymond legokosabb boszorkánya csak van annyira értelmes, hogy észrevegye a mögöttes tartalmat. S utóbb még a lány vádolta őt hazugsággal… Ez még most is keserűséggel töltötte el.

Az igazat megvallva kezdettől gyanította, hogy a lány talán nem asszimilálódott eléggé a varázsvilághoz, hogy felfogja, miféle következményekkel járhat egy olyan szerződés aláírása, amellyel teljesen kiszolgáltatja magát valaki másnak. Ám ha a lány mindezt képtelen volt átgondolni, az aligha az ő hibája, nem igaz? Ő mikor részesült bármiféle irgalomban azért, mert az apjára ütött, mert ő is kellemetlen volt és ingerlékeny, és mert a felnőttek (éppen ők) gonosznak tartották, csak mert a Mardekárba került? Rájött, hogy hálásnak kellene lennie a második esélyért, amelyet azután kapott, hogy bebizonyosodott: tényleg gonosz volt, de mert Dumbledore a szó szoros értelmében a börtönőre lett, hát nem volt hálás. (Minerva persze más. Természetesen távol tartotta magát tőle is: ha több időt töltenek érdemileg együtt, Minerva előbb vagy utóbb kénytelen lenne megváltoztatni a róla alkotott kedvező véleményét.)

Akárhogyan is, csak lenézni tudta azokat, akik annyira ostobák, hogy önként vetik alá magukat valaki másnak. Ha Granger kisasszony ilyen vakon megbízott benne, hogy az életét az ő kezébe tette, hát nem egyel több ok arra, hogy megtanítsa neki, többé ne tegyen ilyet?

Csak jóval később jutott eszébe, hogy a lány bizalma ritka ajándék volt, s hogy ő úgy szétzúzta, mintha törékeny üvegkancsót vágott volna a pince rendíthetetlen sziklafalának. Amikor a lány aláírta azt a mindent eldöntő pergament, más nem járt az agyában, csak a gúnyos gondolat, miszerint "Jól jársz, ne félj, minden ígéretemmel, / én meg nem rövidítelek", és gondosan nem vett tudomást a lány ostoba hibája és a sajátja közötti hasonlóságról.

Ha feltámadtak a lelkiismereti aggályai, azzal csitította el őket, hogy a lány helyzete más: ő nem akart visszaélni a saját mérhetetlen hatalmával a lány fölött, egyszerűen csak… birtokolni akarta azt a hatalmat. Egy kis bemutató, hogy illusztrálja, mennyire ésszerűek a feltételei, hiszen ahhoz képest, hogy mindent megtehetne vele, igazán nem kér sokat. Azután nem is élne a hatalmával.

Csak ennyi: egy olyan kapcsolat, amely semmi olyasmit nem vár el tőle, amit nem adna szívesen, vagy nem tudna adni.

Te bolond.

Minden nappal lassan, de biztosan közelebb csúszott ehhez a ponthoz… ide, a sötét szobába, ahol az alvó lányt figyelve iszonyú súllyal nehezedett rá a vágy, hogy szeretne valamit, aminek immár semmi köze a szexhez vagy a hatalomhoz.

Mit, jaj, mit művelt vele ez a lány?

De nem… nem ez a helyes kérdés. Mit műveltél önmagaddal?

Hermione Grangerben már nem pusztán a vágyai tárgyát látta. Kicsúszott az irányítás a kezéből. Kezdett meghajolni a lány akarata előtt és nem tudta rendbe hozni ezt a helyzetet.

Az összes erőfeszítése, hogy elnyomja az… érzéseit, hasztalannak bizonyult. Meggyőzte önmagát, hogy ha a szexre és az oktatásra minimalizálja a kapcsolatukat, mindent megold: visszahelyezi a lányt a korábbi szerepébe. Ám ehelyett másra sem bírt gondolni, csak rá, s valahányszor ágyba vitte, kísértette a lány tekintete.

Tudta ő is, hogy csúnya dolgot művel vele. De hát soha nem is próbálta elhiteti, hogy jó ember lenne. Viszont teljesen törvényes, amit tesz, mint ahogy oly sokszor emlékeztette erre a lányt, és ennyi elég is. Csakhogy…

…csakhogy valamikor elkezdte mélyen érdekelni, hogy vélekedik a lány róla, s most már megkérdőjelezte mindazt, amit korábban az emberi kapcsolatokról, erkölcsről és erényről gondolt.

És Hermionéról.

A lány annyira más volt, mint az ő szülei, ez világosan látszott. Kiállt az elesettekért, ahelyett hogy gúnyosan mosolygott volna rajtuk. Saját magáért is kiállt, és Perselus lelkének egy rejtett darabja tetszéssel figyelte. (A diákok bizonnyal eltátanák a szájukat, ha kiderülne ez az apróság a szigorú professzorukról. Legalábbis nagyobbra tátanák a szájukat, mint egyébként.)

És a rengeteg veszekedés, leckéztetés és a hogyan lehetett ilyen gazember típusú szemrehányások ellenére a lány hozzászokott ebben a másfél évben. Vajon hogyan viszonyulna hozzá, ha csak egy kicsi esélyt adott volna neki? Ha nem így rendezte volna, hogy minden hatalom nála legyen, s a lánynál, aki gyűlölte a kiszolgáltatottságot, pedig semmi?

Ó, de most bezzeg van a lánynak hatalma.

Saját maga hozta a fejére a bajt; annyi bajt, hogy fájdalmában és kétségbeesésében legszívesebben felüvöltött volna a helyzet szomorú iróniáján. Azaz megtenné, ha valaki nem verte volna belé még gyerekkorában, hogy a Pitonok nem sírnak.

Mindegy, nem akarja felébreszteni. Mire Hermione kinyitja a szemét, ő már jó pár emelettel feljebb szándékozott tartózkodni.

(2004.december 24.)

Rohadt kellemetlen volt a reggel: először végig kellett hallgatnia azoknak a mardekárosoknak a nyavalygását, akiket nem akartak a szülők karácsonykor otthon látni. Aztán a kollégái keserveit, akik azzal dühítették fel az igazgatóhelyettest, hogy kitartóan bizonygatták: az nagyon is rendben van, hogy legalább öt tanárnak mindig a kastélyban kell tartózkodnia, de „Perselus, miért pont én legyek benne abban az ötben?” Valami különös módon határozatlannak érezte magát, és képtelen volt rájuk ripakodni, hogy hagyják már békén.

Ebéd után, mikor végül megszabadult Vektortól és az ábécérendbe szedett érveitől, amelyek azt voltak hivatva megvilágítani, hogy a számmisztika tanár miért érdemel extra-hosszú szünidőt, az irodája felé vette az irányt, ahol viszonylagos csönd és nyugalom várta. Ott aztán senki sem meri háborgatni.

Senki, kivéve, úgy tűnik, az iskolaelső fiút, aki türelmesen várta a bezárt ajtó mellett.

– Igen, Mr Nutcombe? – Remélte, sikerült annyi ingerültséget belevinni a kérdésbe, amely talán elijeszti a fiút.

A fiú reflexszerűen hátralépett, de azért állta a sarat.
– A Veritaszérumos dolgozatomról lenne szó, tanár úr – kezdte élénken. – Tudom, azt mondta, ne „hablatyoljunk légből kapott elméletekről”, de arra gondoltam, ha a Veritaszérumot a Béke Elixírjével elegyítjük, akkor talán elkerülhetnénk a belső sérüléseket, amelyeket a szérumnak ellenálló alany szenved el…

Miközben kinyílt az ajtó, a hugrabugos egyre csak mondta a magáét, ontotta a tankönyvi idézeteket, oldalszámokkal megspékelve. Közben a bájitalmester nehézkesen levetette magát a székére, és azt kívánta, bár békén hagynák már.

Ki nem állhatta a tudálékosakat.

Bár igaz is lenne.

Egy pillanatra becsukta a szemét. Amikor ismét kinyitotta, inkább az íróasztalt kezdte fixírozni, mint a ragyogó képű ifjút, aki minden bizonnyal sokkal boldogabban él nála. Az első dolog, amit észrevett, egy meglehetősen nagy csomag volt, amelyet az előző napon még biztosan nem látott az asztalán. Nem, nem is csomag; ajándék: fényes ezüstpapírba csomagolták és valamilyen cédula is volt mellette.

Kitől jöhetett? Nem Minervától. Igaz, ő mindig adott neki valamit, általában tiritarka ruhadarabokat, amelyekről Minerva is tudta, hogy Perselus soha nem fogja hordani. (Ez valóban így volt, de nem is dobta ki őket.) Minervával viszont már megajándékozták egymást. Minden kollégája szokott adni neki valamit, semmitmondó dolgokat, minden bizonnyal azért, hogy ezzel biztosítsák maguknak Perselus jóakaratát és az iskolai kötelességektől mentes szünidőt.

Lopva nyújtogatta a nyakát a négyszögletes, ezüstbe burkolt rejtély felé: próbálta kisilabizálni a cédulára írt szavakat, de nem akarta, hogy Nutcombe észrevegye, hogy nem figyel rá. A címzett nevét nagyobb betűkkel írták, mint az ajándékozóét, így el tudta olvasni, hogy „Piton professzor.” Ezek szerint egy diáktól jött, ez szokatlan. A kézírás azonban ismerős volt: takaros külalak, kissé cikornyás P betű, utált nevének még leginkább kedvelt része; pont olyan, mint ahogyan Granger kisasszony…

A kimértségről megfeledkezve magához ragadta az ajándékot.

Piton professzornak

Hermione Grangertől


– Uram? – Nutcombe ijedten nézett rá.

– Mi van? – mordult rá durvábban, mint akarta, amely azt jelentette, hogy valóban durvára sikeredett.

– Öhm… csak az… hogy, írhatnék még egy esszét az elméletemről? Tudom, azzal fenyegetett, hogy levonja a pontot, ha továbbra is párosával gyártom őket, de…

– Igen, igen… visszafojtott lélegzettel várom az eredményt – hadarta. – Sőt, ragaszkodom hozzá, hogy azon nyomban vágjon bele.

– Ó, köszönöm, uram! – mondta a fiú olyan örömmel, amilyet a diákok inkább akkor nyilvánítanának ki, ha azt közölnék velük, hogy ellóghatják a hét további részét. – Úgy lesz, tanár úr!

Mihelyt Nutcombe eltakarodott, Perselus abban a minutumban varázslattal bezárta az ajtót, sőt még pár védőbűbájt is felállított a biztonság kedvéért. Ajándék. Ez hihetetlen: a lány ajándékot adott neki.

Nem remegett ugyan a keze, amíg kibontotta, de hát sohasem szokott: nem hagyhatta, hogy az érzelmei befolyásolják a bájitalfőzői munkáját.

W. Shakespeare összes művei. Hát persze, hogy könyvet ad neki, mi mást? Halványan elmosolyodott, pedig feszültség húzta össze testének minden egyes izmát.

Miféle játékot játszik?

Amikor kinyitotta az első oldalon, ismét meglátta azt a takaros kézírást: Létezik más egyéb is a Fauston kívül.

Nos, az ő életében nem. A párhuzamok figyelemreméltóak, talán ezért olvasta el, ki tudja hányszor az óta a borzalmas nyár óta, amikor Voldemortot ideiglenesen legyőzték.

Félresöpörve a haszontalan, önsajnáló gondolatokat egy pillanatra odasandított az üzenetre. Bár ne lenne ilyen rejtélyes. Ez alatt bármit érthet, akár azt is, hogy koncentráljon egy darabig a Hamletre.

A Hamletet már ismerte. (Idézni nem tudta volna: ő aztán soha nem vágyott rá, hogy megbosszulja az apját, elvégre megérdemelte a gazember, amit kapott.) Nemigen olvasott mást a mugli drámaírótól, bár azt tudta, hogy Shakespeare elég sok olyan komédiát írt, amelyben a szerencsétlen szerelmeseket varázslat és ügyeskedés hozza össze.

Ugye szeretnéd, hogy valami ügyeskedés eredményeként beléd szeressen?

Felhorkant, a hang egy kissé még a saját fülének is kétségbeesettnek tűnt. Aztán ismét a kezében tartott könyvet kezdte nézegetni.

Hermione bizonyára nem gyűlöli őt; senki sem venne ajándékot egy utált ellenségnek, legalábbis olyan ajándékot, amelyen nincs rontás. (Erre kissé megrémült, de egy gyors ellenőrzés kiderítette, hogy nincs miért aggódnia.) Talán nem is teljesen közömbös iránta, különben miért törődne vele, hogy ő honnan idéz?

Akkor… talán… meggyőzhetné a lányt, hogy szeresse őt?

Hideg volt a dolgozószobájában, de erre a gondolatra elöntötte a forróság. Vakon meredt a lány kézírására, mialatt valami stratégiát próbált kitalálni.

Többé nem bujkál előle, ez az első lépés. Amúgy sem vált be: semmit sem ért el, hiába tartotta távol magát a fertőzés gócától, ha egyszer a problémát az érzelmek, s nem valami betegség okozta. Viszont nem is fordul ki önmagából: elég volt a tettetésből halálfaló korában, de azért megpróbál kevésbé ingerült lenni.

Hát, már ez is valami, gondolta. Végigtekintett az együtt töltött hónapokon, próbálta felidézni, mi az, amit Hermione szeretett volna elérni nála, vagy éppen elkerülni: kitalálni, hogyan bizonyíthatná, hogy odafigyel a lányra.

Felhagyhatna a Faust idézgetésével… helyettesíthetné Shakespeare-rel: alaposan át kell olvasnia a könyvet. Nem kellene azon morgolódnia, hogy ostobaság bűbájt használni a bájitalfőzésben, amikor nagyon is jól tudja, milyen zseniális a lány, hogy ezt így kitalálta. Elvihetné a születésnapján vacsorázni. Felhagyhatna ezekkel a keserű kis leckékkel, amelyeknek az volt a céljuk, hogy felvértezzék a lányt a világ gonoszsága ellen. Miért ne lehetne Hermione túlzottan optimista; elvégre neki is úgy tetszett a lány, ahogy volt.

Nem követelné a jussát négyszer egy héten. Hermione amúgy is kérte, hogy kevesebbszer tegye.

Az ösztöne az súgta, hogy ne legyenek drasztikus változtatások. Nem: a november előtti állapothoz kell visszatérni („Régebben jobban kedveltem magát” – hála Merlinnek az apró örömökért), és onnan elindulva nagyon finoman alakítgatni a kapcsolatukon.

Az ösztöne azt súgta, hogy nem lenne jó, ha elmondaná a lánynak, miért változott meg. Az biztos, hogy Hermione most nem szeretne belé, s ha ő idő előtt felfedné előtte az érzelmeit, az biztosan katasztrófához vezetne. Mintha valaki a telihold első fénye előtt akarna meghajtófüvet szedni, gondolta, és az jutott az eszébe, hogy magával viszi Hermionét, hadd lássa ő is azt a lenyűgöző jelenséget.

Ahogy hosszú ujját végighúzta az üzeneten, az is átfutott az elméjén, hogy elégeti a második szerződést, de nem… csak semmi drasztikus változást. Az első egyezmény igazságtalan volt, erre ő is rájött, de az már régen történt, és valójában a másodikban nem volt semmi… helytelen. Vagy igen? Nem, nem volt helytelen, csak őrajta éppen nem segített.

Úgy érted, átkozottul nagy ostobaság volt, ő pedig éppen elégszer megmondta, hogy helytelennek tartja, futott át az agyán. Átgondoltad valaha is, milyen hatással volt mindez Hermionéra?

Összeszorította, majd ellazította az állkapcsát, s azt kívánta, bár sose írta volna le azokat a végzetes szavakat a pergamenre. Eltöprengett, vajon az egész élete csupán ebből áll: egyik tévedés a másik után? Aztán vett egy nagy levegőt, lecsendesítette háborgó érzelmeit és emlékeztette önmagát: jelenleg az a fő kérdés, hogy hogyan tovább.

De igazából nincs választása. Ha megsemmisítené a szerződést, lehet, hogy a lány azon nyomban faképnél hagyná. Még így is, hogy nem fejezi be a tanulást, van rá esély, hogy megteszi. Egy hónappal ezelőtt ez a lehetőség még megváltás lett volna, bár kételkedett volna benne, hogy megtörténhet. Most valami szörnyű fullasztó érzéssel járt.

Másfél éve van arra, hogy helyrehozza a kárt. Minden pillanatára szüksége lesz.

Hermione írása csábítóan és szemrehányóan feküdt előtte, míg egy halk puffanással be nem csukta a könyvet, és mentőövként ragadta meg. Igen, szerette a lányt… most már bevallhatja. Ez a háború más lesz, mint az eddigiek.

De a kezében tartotta a siker reményét.


Megj. Piton ezúttal is Goethe Faustjából idéz.





Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)