Felhasználónév:Niko Simo [Üzenet]
Regisztrálva::2009.10.09
Soha nem tartottam magam átlag embernél többnek, ugyanakkor vágytam-vártam arra, hogy egyszer csak a felszínre tör bennem valami eddig ismeretlen tehetség, képesség. De ma már belátom, hogy semmi ilyesmi nem fog történni.
Jól tudok fogalmazni, egész jó "szabad" verseim vannak, de tudom, hogy vannak nálam jobbak, sokkal jobbak. Mégis, mikor az egyetlen ember, aki valaha olvasta az összes versem, megdicsér, sőt, szinte kívülről tudja a Neki legjobban tetsző, nem is tetsző, hanem Rá hatással lévő írásom, olyankor úgy érzem, hogy igen, több vagyok az átlagosnál. De ez csak röpke pillanatig tart, s utána, mint súlyos kőtömb, úgy szakad rám ismét az érzés, hogy nem vagyok különleges.
És most, lassan véget ér egy újabb nyár, egy nyár, ami másabb volt az eddigieknél, ami - azt hiszem - apró változásokat hozott az életemben, és nem csak az enyémben, szóval így a nyár végén, újabb tapasztalatokkal gazdagodva, azt kell, hogy véljem-mondjam magamról és más emberekről is, hogy senki se átlag, mindenki különleges valakinek.
Négy hónap az otthontól távol ráébresztett arra, hogy különleges vagyok, talán az egyetlen olyan embernek, aki fogantatásomtól fogva mind a mai napig igazán szeret. Ő az, aki mindenben mellettem volt, támogatott, vigasztalt, tanácsot adott, letörölte a könnyeimet, összeszidott, ha butaságot műveltem, akire bármikor számíthattam, mert sose mondott nemet. És botor, hülye módon, azt mondtam Neki, hogy nem vagyok biztos abban, hogy bárkit is tudok szeretni....
És egy átbeszélgetett éjszakán, mikor a legjobb barátnőmmel szidtuk a férfiakat, átkoztuk a világot, kiadtuk haragunkat a családunk iránt, rájöttem, hogy ostoba vagyok, mert igeni szeretem azt az egy embert, aki világéletemben fogta a kezem. A nagymamám.
Számomra a lehető legkülönlegesebb ember....
(2008. augusztus 24., Siófok)

Történeteket írta: Niko SimoKedvenc történetekKedvenc írók