3. és 4. rész
3. fejezet: Váratlan vallomás
- Amanda nagyon kedves kislány - magyarázta készségesen Kingsley. - Persze, egyúttal nagyon érzékeny is. Sirius halála nagyon megrázta - napokig sírt szegénykém, hiszen imádta őt!
- Ó, hát ez borzasztóan szomorú - simogatta meg a lány fejét Arthur atyáskodóan. - Megértem a fájdalmadat, Sirius nagyszerű ember volt, de nehezen tűrte a bezártságot. Nem mondom, hogy így neki a legjobb, de hidd el, ő másra vágyott.
Amanda beleegyezően bólintott.
- Igen, tudom - motyogta, majd apjához fordult. - Felmehetek az emeletre? Azt hiszem, tegnap itt felejtettem egy könyvet, amit még nem sikerült elolvasnom. A feketemágia legyőzéséről szól - tette hozzá, majd miután Kingsley hangot adott beleegyezésének, azonnal hátat fordított, s elsiett a lépcső felé.
- Úgy látom, érdekli a sötét varázslatok kivédése - jegyezte meg Mr. Weasley. - Ez nagyon helyes. Ez a legfontosabb tantárgy - legalábbis egy jövendőbeli auror számára.
- Kiváló eredménnyel tette le a RAVASZ - vizsgáját a tantárgyból - büszkélkedett Shacklebolt -, meg persze én is támogatom mindenben. Mindig is az volt a vágyam, hogy belőle is feketemágus - vadász váljék, ám most, hogy a valódi bevetések sorozatától csak három év választja el, elkezdtem aggódni. Vajon olyan jól teljesít -e a küzdelmek során is, mint a tanórákon? Hallottam már olyan varázslókról, akik annak ellenére, hogy az iskolában a legjobbak közé tartoztak, amint bedobtuk őket a mélyvízbe, egyszerűen... befuccsoltak.
- Ugyan, ugyan, Kingsley - jelent meg akkor a képben Dumbledore magas alakja. - Biztos vagyok benne, hogy Amanda remek munkatársunkká válik majd. Gondoljon csak Hermione Grangerre - ő kiváló példa arra, hogy aki a Roxfortban jó, az máshol se lehet különb. Igaz, Miss Granger? - kacsintott rá az igazgató az éppen arra haladó lányra.
Hermione felkapta a fejét. Éppen az értekezleten elhangzottakra gondolt, s egy kissé zavartan pillantott Dumbledore-ra.
- Elnézést, Dumbledore - suttogta a lány. - Nem értettem a kérdést... éppen azon elmélkedtem, vajon ki lehet a titokzatos...
- Tudjuk, hogy nagyon kötelességtudó auror vagy - szólt közbe félig büszkén, félig pajkosan Arthur Weasley -, de már régóta tudom, hogy itt lenne az ideje, hogy megpihenj. Hidd el, jót tenne neked néhány nap pihenés.
- Mr. Weasley, én... - Hermione nekitámaszkodott a kandalló falának. Úgy érezte magát, mintha bekerítették volna, szíve hevesen dobogott, s kiverte a veríték. "Vajon mit jelent ez?" - kérdezte magától aggodalmasan. "Hogy ki akarnak rúgni a Rendből? Nem vagyok elég jó?"
- Menj haza, Hermione - szólalt meg végül barátságosan Kingsley. - Mindenki látja, hogy rádfér egy csöppnyi alvás. Pár nap múlva pedig találkozunk - ha jól tudom, Voldemort szombaton hívja össze újra a halálfalóit, és minden bizonnyal Perselus is ott lesz - akkor talán többet megtudunk erről a veszélyes újoncról - a lány nem értette, miért, de úgy tűnt, mintha a fekete bőrű varázsló hangja kissé cinikusan csengene.
- Igen, uram - mondta végül, majd gondolatban megfeddte magát, hogy miért nem képes nevükön szólítani a társait - ám valahogy az volt természetes számára, hogy a nála idősebb férfiakat uramnak, nőket pedig hölgyemnek hívja. - Azt hiszem, indulok is - tette hozzá.
- Viszlát, Miss Granger! - intett búcsút mosolyogva Dumbledore, mire Hermione sarkon fordult, s elindult széke felé, hogy felvegye csúf ballonkabátját.
- Hermione, várj egy percet! - hallatszott hirtelen Ron hangja. A lány kelletlenül megfordult; gyermekkori barátja égő arccal sietett felé. - Szeretnék kérdezni tőled valamit.
- Tessék, Ron - pillantott rá a lány, miközben belebújt barna kabátjába. Pár másodpercig még igazgatta magán, majd felhúzta a zippzárt. - Hallgatlak.
- Csak azt szeretném kérdezni, hogy... hazakísérhetlek -e - nyögte ki végül a fiú, és hamarosan paprikapiros színt öltött az arca. Hermione elmosolyodott. "Ron" - gondolta, "mindig is másoktól kért segítséget. Mindig hozzám fordult, ha valamilyen problémája akadt szerelmi vagy tanulmányi téren - azt hiszem, megint valami lánnyal lehet gondja. Biztos visszautasították - ismét... " Egy pillanatra elöntötte a szeretetteljes szánalom a Weasley-fiú iránt. "Sosem volt szerencséje a gyengébbik nemmel... remélem, hamarosan megtalálja az igazit".
- Oh, nos... szívesen, Ron - válaszolta, mire a fiú ábrázatán széles mosoly terült el. "Nahát, ennyivel fel lehet vidítani... akkor tényleg nagyon le lehet törve szegénykém".
- Akkor mi elmentünk - köszönt fennhangon a Granger-lány. - Viszlát!
A két fiatal a többi Rend-tag búcsúkívánságai által kísérve lépett ki az előszobába, ahol Ron gyorsan leakasztotta a fogasról saját kabátját, s villámgyorsan felöltözött. - Indulhatunk? - kérdezte, mikor már mindketten menetre készen ácsorogtak a bejárati ajtó előtt.
- Igen, menjünk! - bólintott Hermione, majd egy egyszerű varázsige segítségével csinos, sötétkék, nagy esernyőt bűvölt kettejük fölé, melyet még tartani sem kellett, mivel magától lebegett felettük. Ron elismerően bámulta a mutatványt.
- Nahát, Hermione! Ez remek! Így legalább nem ázunk meg! - a lány ezek hallatán elnéző mosolyt villantott fel.
- Kár, hogy ez idefelé nem jutott eszembe - nevetett rá a fiúra, majd kitárta az ajtót. - Akkor menjünk. Közben pedig mondd el, mi bánt.
Óvatosan kiléptek az előttük lévő, apró lépcsősorra. Hermione kiürült fejjel bámulta a sötét eget, miközben társa elmondott egy Colloportus! varázsigét. Csak így bizonyosodhattak meg afelől, hogy senki sem jut be a házba - még az sem, aki esetleg áthatolt a többi védelmező varázslaton, mely a Grimmauld tér 12. alatt álló házat vette körül. Mikor Ron végzett, a lány nekilátott, hogy feloldja a bonyolultabb bűbájokat. Most, hogy minden a fejében volt, úgy hajtotta végre a feladatot, mintha egyenesen erre született volna.
- Nem értem, mire gondolsz - szólalt meg váratlanul a Weasley-fiú, mikor már mindketten az utcákat rótták. - Miért is lenne bármi baj?
Hermione egy ideig nem válaszolt. Szemét a környező házakon nyugtatta, melyeket már itt-ott megrongáltak a halálfalók: leszakadt vakolat, betört tetők, üvegtelen ablakok árulkodtak a gonosz varázslók ottjártáról. "Itt meghalt egy ember" - jutott a lány eszébe, mikor egy nagy, világoszöld ház tűnt elő a sarkon. "Bellatrix Lestrange ölte meg... ott pedig, azt a boltot Lucius Malfoy miatt zárták be. Vészesen közel jártak a főhadiszállásunkhoz, s bár szerencsére nem fedeztek fel minket, még így is számos mugli lelte halálát miattuk... és, akárhogy is nézzük, miattunk is."
- Baj mindig van - motyogta egy mély sóhajtás kíséretében Hermione. - De ne hidd, hogy nem tudom, miért hívtál ide - azzal kissé összébb húzta magán a kabátot, s a kapucnit is felrakta a feje tetejére.
- Fázol? - érdeklődött Ron, mire Hermione bólintott egy aprót. Abban a pillanatban a fiú fellendítette a kezét, majd se szó, se beszéd, magához szorította őt. A lányt azonnal elöntötte a melegség - de nem a szerelem a boldogító, forró tüze, csupán a barátság halovány lángjai által.
- Szóval - Ron hangja érdekesen remegett, miközben kiejtette a szavakat -, mire gondoltál ezzel? Sejtetted, mire akarok kilyukadni?
Hermione boldogan felnevetett.
- Már hogyne tudnám! Biztos ismét valami egetrengető probléma következett be az életedben... mondjuk Pulipinty felébresztett múlt éjszaka, és ezért rémálmaid voltak Hisztis Myrtle-lel a főszerepben.
Hermione boldogan kuncogott saját viccén, de Ron láthatóan nem értékelte azt. A Weasley-fiú sértődötten felhúzta az orrát a válaszadás előtt.
- Nem, sokkal fontosabb dologról van szó! - mondta végül. - De majd elmondom, hogyha megérkeztünk.
- Hűha - bolondozott a lány. - Már alig várom. Kifúrja az oldalam a kíváncsiság!
Körülbelül még egy fél óráig sétáltak. Hiába járt már hajnali négy felé az idő, továbbra is mindent ellepett a sötétség. Néha egy-egy villám dörrent a magasban - ilyenkor Ron kissé közelebb volta magához Hermionét -, hogy aztán újabb és újabb felhők ontsák jéghideg terhüket a szerencsétlen arrajárókra. Hold se, Nap se ragyogott az égen, még a csillagok se látszottak, mindent ellepett a víz, a levegő pedig a szokásos esőszagtól illatozott. Hermione nem tudta eldönteni, szereti -e vagy gyűlöli ezt a jellegzetes szagot; mindenesetre különös érzéssel a szívében szívta magába. Mikor megérkeztek a lakásához, Ron megtorpant, s elmerengve figyelte, ahogy a fiatal auror kulcsa után kutat a táskájában.
- Emlékszel még arra, mit mondtam? - tette fel a kérdést várakozó arckifejezéssel.
A lány felkapta a fejét, s egy pillanatig meredten bámulta Ron arcát. A legfiatalabb Weasley-fiú várakozón mosolygott rá, világoskék szemei egész különösen csillogtak. Rézvörös haja, mely vállát verdeste, vastag tincsekben lógott szemébe, bőre pedig egészen selymesnek tűnt. "Nem is tudom, miért olyan szerencsétlen a lányokkal" - merengett el Hermione. "Hiszen kifejezetten jóképű..."
- Persze, hogy emlékszem. Mondd el gyorsan, aztán futás az ágyba! - kacsintott rá a fiúra pajkosan - ám beléhasított a felismerés, hogy ezt nem kellett volna. Az 'ágy' szó hallatán a Weasley-fiú szeme hirtelen vadul csillogni kezdett, s kezével megszorította a lépcső melletti korlátot.
- Hermione - szólalt meg Ron -, én már rég el akartam mondani neked, hogy... olyan régóta.... de nem mertem... pedig ez rendkívül fontos... már gyermekkorom óta... kérlek, bocsáss meg, de... persze, ha te is... ne haragudj rám... én csak... - a lány egy semmit sem értett a motyogásból.
- Ron, ebből egy szót se értettem - válaszolta kimérten Hermione, miközben céltudatosan megfogta az ajtó kilincsét. - Ha semmit se szeretnél, akkor én megyek...
- Szeretlek! - szakadt ki hirtelen a fiúból.
Egy pillanatig a két fiatal némán figyelte egymást. Hermione őszintén meglepődött. "Ron... szeret engem? Dehát... ez lehetetlen! Azt hittem, még mindig azért a Tamara nevű zenészért rajong..."
- Ron, ez... - csak ennyit bírt kinyögni.
A fiú azonban nem várta meg a választ.
Hátat fordított, s elszaladt - úgy tűnt, teljes erejéből fut. A pocsolyák hangosan csattogtak léptei nyomán.
- Ron! - kiáltotta a lány, ám nem kapott választ.
*~*
Perselus Piton torkán aznap egyetlen falat sem ment le. Szombat volt, kora este, a lakoma, amit a házimanók feltálaltak, pedig rendkívül ízlett mindenkinek - egyedül ő nem akart enni belőle. Ott ült a tanárok asztalánál, szokás szerint kissé görnyedten, mogorva arckifejezéssel, s a gyerekek nyüzsgő halmazát figyelte.
Mellette Dumbledore ült, másik oldalán pedig McGalagony. Mindketten a Rend tagjai voltak, mi több, az igazgató alapította a társulatot - ám egyikőjük sem tűnt izgatottnak - vagy ha azok is voltak, remekül leplezték. Könnyedén átbeszéltek a professzor feje fölött, nagyokat nevetgéltek, miközben tonnaszám lapátolták magukba a sült malaccombot és a tökös derelyét.
A diákok is kipihentnek tűntek; a kellemes szombat megtette hatását: ki a kviddicsezéssel, ki olvasással, ki beszélgetéssel, ki játékkal töltötte el a napját; ám mindenki, egytől egyig mindenki nyugodtan csevegett társaival, s eszükbe sem jutott, hogy valakinek ma este még el kell hagynia a Roxfortot, hogy megakadályozza a Sötét Nagyúr számos tervének véghezvitelét rendkívül veszélyes kémkedéssel. Ők csak pletykálkodtak megállás nélkül, élték életüket csakúgy, mint eddig... s eszükbe se jutott... egyáltalán...
Piton dühösen meredt vacsorájára. "Egyáltalán, miért szolgáltak fel nekem ételt? Mikor Dumbledore jól tudja, hogy ilyenkor képtelen vagyok táplálkozni... olyan, mintha egyáltalán nem is érdekelné, hogy mi van velem." - gondolta a professzor. "Hihetetlen... nem bírom tovább."
Merengve bámulta a kékben játszó, kissé felhős eget. "Mindenki olyan vidám, vajon... vajon a Nagyúr mit csinál éppen? Ő biztos nem vidám... ő sosem boldog... "
- Elnézést. - állt fel hirtelen. - Nemsokára mennem kell.
Dumbledore felkapta a fejét, majd megértően bólintott. Egy pillanatig gyorsan végigjáratta a szemét Piton testén... pontosabban a karján. A Sötét Jegyet kereste, minden bizonnyal kíváncsi volt rá, vajon újra vörössé vált -e...
- Még nem - adott választ a fel nem tett kérdésre a bájitaltan-tanár. - Még nem... de nemsokára. Azt viszont nem szeretném itt megvárni.
- Megértem, Perselus - biccentett az igazgató - hát akkor, induljon, amilyen gyorsan csak lehet!
Piton mosolytalan arccal célozta meg a kijárati ajtót. A diákok döbbenten néztek utána; fel nem foghatták, vajon miért állt fel és indult kifelé a tanár azelőtt, mielőtt a többiek befejezték volna az étkezést. Bevett szokás volt a roxforti tanároknál, hogy mindig megvárják egymást - Piton azonban önkényesen otthagyta a társait, s ez érthetően megdöbbentette a gyerekeket.
- Vajon hova megy? - súgtak össze a háta mögött, de Piton rájuk se nézett, pedig jól tudta, miről suttognak. Természetesen semmi kedve nem volt nyilvános kiselőadást tartani azt ecsetelve, hogy mik a tervei az elkövetkezendő pár órára vonatkozóan, így némán hagyta el a Nagytermet.
Amint kiért, karjába szinte azonnal belehasított az ismerős fájdalom. A professzornak oda se kellett néznie; tudta, hogy a Jegy fekete körvonalai vörössé váltak...
Újult erővel hatott rá ez az érzés. A pár nap alatt, ami az utolsó gyűlés után eltelt, szinte meg is feledkezett arról, micsoda kínnal jár, mikor a Nagyúr hívja őt... Egy másodpercig gyors egymásutánban kapkodta a levegőt, s kénytelen volt nekitámaszkodni a hűvös falnak. Homlokát kiverte a jéghideg veríték, arcát pedig elöntötte a forróság... érezte, hogy hátán hatalmas izzadságcseppek gördülnek végig, miközben egész teste remegett a fájdalomtól, lábai pedig arra készültek, hogy felmondják a szolgálatot... ujjaival mintha egy pontot keresett volna, ahol megkapaszkodhat a falon, de hiába; csak a festéket kaparta... egy hirtelen ötlettől vezérelve felrántotta a karján a talár ujját, s csuklóját nekinyomta a falnak. Pár perc múlva a szörnyű kín enyhülni látszott, a körvonalak se izzottak már annyira; inkább bohókás pink színt öltöttek, így a professzor úgy festett, mintha az egyik mugli kislánymagazin áltetoválását hordaná magán.
Mikor már szinte semmit se érzett, gyorsan körülnézett, hogy senki sem figyeli -e őt, majd mikor megbizonyosodott affelől, hogy teljesen egyedül van, előkapta pálcáját, s elmormolt egy varázsigét. Pillanatokon belül teste alulról lefelé fokozatosan eltűnt; először csak lábai váltak köddé, majd térdei, combjai és felsőteste is. Hamarosan már nyoma sem volt annak, hogy valaha is ott járt.
Ezzel ellentétben egy régi temetőben ugyanúgy fokozatosan jelent meg, mint ahogy eltűnt. Először feje jelent meg, majd nyaka, ezeket követte a többi testrésze... a többiek elismerően tekintettek rá.
A halálfalók mindig ott tartották az értekezleteiket, ahol Voldemort újjászületett, az aurorok ugyanis mindenhol keresték őket, csak épp ott nem. Mikor Piton megérkezett, már jópáran ácsorogtak várakozóan; fekete csuklyások százai pillantottak vissza rá sötét leplük mögül, mikor odasétált a csapathoz. Voltak ott nők, férfiak, sőt egy-két kamasz is; azonban az első, akin megakadt a professzor tekintete, az egykori tanítványa, Draco Malfoy volt. A fiú apja és anyja között állt, akik szintén teljesen beburkolóztak.
- Nos - zendült akkor egy fagyos hang -, úgy látom, mindenki megérkezett... akkor elkezdhetjük a gyűlésünket.
Piton megpördült a tengelye körül. Egy pillanatra maga is megrémült a látványtól, ami elé tárult: Voldemort, minden feketemágus legnagyobbika tekintett vissza rá. A Nagyúr úgy festett, akár a muglik közt az albínók: szivárványhártyája sötétvörös színben égett, csupán abban különbözött a többi emberétől, hogy pupillája vékony volt, akár a kígyóké. Arcbőre - ha egyáltalán bőrnek lehetett nevezni azt a hófehér anyagot, mely koponyáját fedte - egész halvány színben játszott, s olyan világos volt, mint a frissen esett hó.
A Nagyúr gonoszul elmosolyodott, Pitont pedig félelmében kirázta a hideg.
*~*
- Kegyelmes uram - szólította meg Piton a Sötét Nagyurat, mikor az értekezlet véget ért. Perselus szinte semmit se tudott meg az új tagról - aki még mindig nem érkezett meg - s nem akarta sikertelenül zárni az újabb értekezletet, így arra a döntésre jutott, megkockáztat egy apró kérdést feltenni Voldemortnak.
- Mit akarsz? - förmedt rá a férfira a Nagyúr. - Tedd fel a kérdésedet nyomban, nem érek rá sokáig!...
- Én... én csak arra lettem volna kíváncsi, hogy mi... az új halálfaló... - a professzor hangja elcsuklott egy pillanatra, de nyomban összeszedte magát. Ő nem egy esdeklő rabszolga, mint például Nott, hanem egy büszke, erős férfi! Ezzel a tudattal fejezte be kérdését. - ... hogy mi az új halálfaló neve.
Voldemort hideg kacajt hallatott, miközben fürkésző pillantást vetett Pitonra.
- Tehát kíváncsi vagy rá... meg is értem - mosolyodott el, de úgy, hogy abból hiányzott minden melegség. - Nem titkolom, hiszen hamarosan megismered őt... Seth. Seth Ismene.
folytatása következik!
4. fejezet: Bódító képtelenség
"Csak bámulta őt. Bámulta, hogy hogyan lehet valaki ennyire kegyetlen? Hogy bánhat el ilyen aljasul az érzelmekkel? Tudta, hiába kérne is többet, mindig lesz valaki, a közelebb áll Voldemort nagyúrhoz... Mindig lesz olyan, akit jobban szeret nála... pedig annyira igyekszik. De hiába... minden hiába... pedig feláldozná a testét, a lelkét, minden egyes darabkáját, felégetné magát érte, gyilkolna, ölne, csak szeretné, csak szeretné, csak szeretné már végre... elfogadná végre... elismerné végre... de nem, Voldemort számára sosem lehet első. Sosem. Valaki mindig ott fog állni előtte."
*~*
Piton úgy rohant el az értekezletről, mintha kergették volna. A gondolatok elárasztották elméjét, s hiába próbált, nem sikerült szabadulnia balsejtelmétől... A neveknek jelentőségük van. Jól tudta, mit jelent a Seth - Széth minden rossznak és gonosznak volt a megtestesítője az ókori Egyiptomban. A szamárfejű isten tizennégy apró darabra szelte testvére, Ozirisz testét, és szétszórta az egész országban... Széth testvérgyilkos. Aki az ő nevét viseli, attól sok jót nem várhat.
Az Ismene névvel nem volt tisztában, bár sejtette, hogy ez is jelenthet valamit. Mintha már hallotta volna valahol...., de csak arra tudott viszaemlékezni, hogy a mugli irodalommal áll kapcsolatban...
Nem tudta, kinél érdeklődhetne erről. Nem is ismert olyat Dumbledore-on kívül, aki értett volna a varázstalan emberek műveihez... hiába törte a fejét, képtelen volt találni valakit, akit megkérdezhetett volna. Az igazgatót pedig nem akarta zavarni; ráadásul titokban kellett visszatérnie a Roxfortba, viszont ha felébreszti az igazgatót, azt minden gyerek észreveszi majd... nehéz ügy.
Kínjai betetőzéseként pedig még az eső is újra eleredt. "Még csak ez hiányzott" - gondolta dühösen a professzor. "Pár napig szép idő volt, most pedig megint rákezdett... meddig fog még ez így menni?" - kérdezte magától.
A házak sorban suhantak el mellette. Piton végül úgy döntött, a Rend főhadiszállására, a Grimmauld tér 12. -re megy - ott talán mégis lesz valaki, aki majd segít neki megoldani ezt a rejtélyt. Éppen azt tervezgette, hogy titokban felpattan a seprűjére - persze csak a megfelelő, kiábrándító varázst követően -, amikor megpillantotta a tőle jobbra eső, nagy, piszkos lakást. "Itt lakik Granger" - jutott a bájitaltan-professzor eszébe. - "Talán ő meg tudja válaszolni a kérdéseimet... elvégre tizenkét évig muglik között élt."
Elhatározását hamarosan tett követte, ám mielőtt odalépett volna a kapucsengőhöz, megállt a lakás előtt, s merengve bámulni kezdte a nagy házat. A lámpát már minden szobában lekapcsolták; nyilvánvaló volt tehát, hogy minden lakó nyugovóra tért - köztük Hermione is.
A professzornak nem akaródzott megmozdulni, pedig a folyamatos felfelé bámulástól már a nyaka is sajgott. Gondolatban azt találgatta, melyik szobában aludhat Hermione... talán nem volt tudatában érzelmeinek, az lehetett az oka, hogy egyre csak az a gondolat tolakodott az agyába, hogy vajon hogyan alszik Hermione... Sötét, dús haja végigterül a párnán, mellkasa ütemesen fel - le emelkedik...
Piton zavartan feddte meg magát a gondolatokért. "Hogy képzelhetek ilyeneket? Pont Grangerről?" - dühösen meredt a házra, mintha az tehetne gondolatai mibenlétéről. Gyorsan fellépett a lépcsőkön, s nyomni kezdte a kapucsengőt.
Hermione sokára reagált. Álmosan kikászálódott az ágyból, miközben azon járt az esze, vajon ki lehet az. "Lehet, hogy Ron" - gondolta, miközben odabotorkált a lámpa kapcsolójához, hogy felkapcsolja a villanyt. "Akkor viszont muszáj beengedni... bár semmi kedvem beszélni vele."
Végül kisettenkedett a folyosóra, halkan, hogy ne ébresszen fel senkit a nagy házban. Mr. Lartron, a lány szomszédja hangosan horkolt... Hermione elmosolyodott. Mindenki ugyanolyan, változás nem fog jönni... minden ugyanolyan marad...
- Nahát! Peselus. - szólalt a fiatal auror, mikor megpillantotta a férfit az ajtóban ácsorogni.
Piton egészen az arcába húzta csuklyáját, karjait pedig összekulcsolta melle előtt. Talárja úgy festett, mint egy gyönyörű, fekete madár csillogó, hosszú farka...
- Nem számított rám? - kérdezte a professzor, miközben tekintetével elidőzött Hermione mackós hálóingén.
- Hát... nem igazán - szólt zavartan, elpirulva a lány. Próbálta kissé összébb húzni magán a lenge öltözetet. - Jöjjön be, Perselus.
Piton engedelmesen feljebb lépett, majd követte a lányt fel, a lépcsőkön. Hermione a negyedik emeleten lakott, így jócskán kellett járnia, míg felért az ajtó elé. Míg az auror a kulcsait kereste, ő halkan elsuttogta jöttének okát.
- Most érkeztem a Nagyúr legújabb gyűléséről. Kiderült az új tag neve.
Hermione csalódottnak tűnt. Mielőtt válaszolt volna, kitárta az ajtót, s hagyta, hogy Piton először lépjen be rajta. A professzor az előszobában levette víztől csöpögő, sáros cipőit, majd egyenesen elindult a nappaliba, hogy leheveredjen a kanapén. Hermione arcáról csak egy pillanat erejéig volt leolvasható a melepettség; hiszen a professzor kabátját magán hagyta. Pár másodpercig még döbbenten bámult a férfi után, utána követte őt a szobába.
- Nem értem, ez miért olyan fontos - vonta meg a vállát. - Egy név sok mindent jelenthet. Pláne, ha csak egy álnévről van szó - ami egy ilyen nagy erejű, titokzatos halálfaló esetében nagyon is valószínű...
- Ne becsülje alá az apró információk értékét - válaszolta a professzor, miközben a lány óvatosan helyet foglalt mellette a kanapén. - Néha egy apróság jelentheti a megoldást egy nagy rejtélyre. Azért fordultam önhöz, Miss Granger, mert tudomásom szerint jártas a mugli irodalomban.
- A mugli irodalomban? - kérdezett vissza értetlenkedve Hermione. - Annak meg mi köze van a halálfalóhoz?
E szavak kiejtése közben az is feltűnt neki, hogy Piton még mindig magán viseli a nagy, meleg kabátját és talárját... talán, ha levenné... Hermione zavarba jött a meztelen Piton gondolatától, s úgy döntött, inkább Voldemortra és csatlósaira koncentrál. Mióta tudta, hogy a professzor legilimentor, jobbnak látta kerülni az ehhez hasonló gondolatokat.
- Az illető neve Seth Ismene - jelentette ki Piton. - Azt tudom, hogy Széth az ókori Egyiptom gonosz istene, de... Ismene? Talán ennek is van köze a mugli irodalomhoz? Elég ismerős a neve, bár nem tudom, honnan.
Hermione igyekezett megerőltetnie az agyát, de kissé nehezére esett, ugyanis figyelmét elterelte a tanár orrának különös, szép, görbe íve, rózsaszín szájának vonulatai és fekete bogárszemének ragyogása...
- Iszméné Szophoklész drámájában szerepel - motyogta a lány halkan, miközben igyekezett kerülni a professzor tekintet. - Antigoné testvére. A történet szerint Antigoné el akarja temetni a bátyját, ám Iszméné nem akar neki segíteni, mivel fél Kreon haragjától...
- Tehát Iszméné elárulta a testvérét? - kérdezett vissza érdeklődve Piton, mire a lány bólintott.
- Nagyjából, igen.
- Nos, ez azért érdekes, mert Széth ugyanúgy elárulta a testvérét, mint Iszméné - jelentette ki elgondolkodva Piton. - Tehát a két név között összefüggés van. Érti, mire gondolok, Hermione?
A fiatal auror összerezzent.
A férfi még sosem szólította Hermionénak...
- Tehát úgy véli, ez egy utalás?... - kérdezte a lány ujjaival malmozva.
- Meglehet - vélte Piton. - Csakhogy egy kicsit meglepő lenne, ha az a halálfaló pont nekünk akarna segíteni azzal, hogy olyan nevet választ, ami segít rájönni a valódi kilétére...
- Mi van akkor, ha pont félrevezetésként választotta ezt a nevet? - tette fel a kérdést a lány.
- Az is lehet - bólintott Piton -, viszont szó eshet véletlen egybeesésről is. - mélyen belenézett Hermione szemébe, aki beleborzongott a pillantásba. - Nem tudhatjuk.
*~*
Piton távozása után Hermione sokáig nem tudott elaludni. Fejében kavarogtak a gondolatok, s hiába forgolódott, nem jött álom a szemére. Már a takarót is ledobta magáról, egész testében izzadt, kiverte a veríték, talán könnyezett is. Nem volt benne biztos, miért, de úgy érezte, szíve mintha elhidegült és egyúttal felmelegedett volna, az érzékek meghatározhatatlanul kavarodtak össze benne, ő pedig csak tehetetlenül és aggodalmasan dobálta magát a puha ágyon. Lihegett, mintha hosszú kilométereket futott volna, közben már annyira álmos volt, hogy legszívesebben lehunyta volna a szemét... ám tudta, hogy úgyse tudna elaludni. Végig a professzor látogatása járt a fejében, de nem értette, miért Pitonra gondol, miért nem az információkra, amit ő hozott... kiszolgáltatottnak találta magát. Kiszolgáltatva az érzelmeinek, kiszolgáltatva egy férfi különös kisugárzásának... nem értette, mi ez az új érzés, még csak nem is sejtette. De belülről marta, kínozta őt, szorította, fogva tartotta a szívét, akár bilincs a rablók kezét..
Kopogtattak. Hermione nem állt fel, csak szorította magához a párnát. Már a fulladás környékezte; a tömény vászonillat beleette magát az orrába, a szag szinte megölte. Rátört a hányinger, a szobában melegszag terjengett...
- Hermione, én vagyok az, Ron. Kérlek, engedj be.
A lány továbbra sem lépett az ajtóhoz, inkább csak előtapogatta a komódrál pálcáját, majd az ajtóra irányítva elmotyogott egy varázsigét. A küszöbő ácsorgó Ron kissé elveszetten bámult be a lakásba.
- Bejöhetek? - kérdezte a fiú remegő hangon, mire Hermione végre feltápászkodott az ágyról. Már hajnal felé járt az idő, kint pedig már lilára festette az eget a horizont mögött előbukkanó Nap.
Hermione alig aludt az éjjel.
- Gyere! - bólintott beleegyezően a fiatal auror, mire Ron megindult felé. A legfiatalabb Weasley-fiú pár percig a szoba sarkában lévő, nagy kanapét méregette, majd óvatosan helyet foglalt rajta.
Épp úgy, mint Piton.
Hermione az ágyon ülve figyelte a fiú ténykedését. Mikor az láthatóan kényelembe helyezte magát, a lány kezébe vette világoslila párnáját, s kétkedve figyelni fikszírozta a kanapén ücsörgő aurort.
- Mit szeretnél? - kérdezte végül a vörös hajú fiút, ám az nem felelt.
Ron szíve hevesen dobogott, ahogy a lányt figyelte. Elhidegült ujjai kellemetlenül begörbültek, nem tudott velük mit kezdeni. Füle, arca egészen elvörösödött, ajkai ugyanakkor halottfehérré váltak, mintha épp a fulladástól menekült volna meg, s most pihegve adna hálát Istennek a parton - reszketve, félve, jéghidegen... Agya őrült táncot járt, a képek egyszerre összemosódtak előtte. Elbódították, az elméje... képtelenség... vadul táncolt, egészen megzavarodott, nem érzékelt semmit, csak azt a bódító képtelenséget...
Odasétált Hermionéhoz, majd leült mellé az ágyra.
- Téged szeretnélek - suttogta önkívületben, majd mielőtt a lány ellenkezhetett volna, ledöntötte, s vadul csókolgatni kezdte, ujjaival pedig a barna, göndör, lágy hajzuhatagot simogatta, mely oly ártatlanul terült szét a világoslila párnán...
Hermione nem ellenkezett.
Hagyta magát.
Ron gondolatai és a párna pedig világoslila keringőt jártak.
Belépés
GyIK
Keresés
) - nemnaon van időm, de a tieidet mindig elolvom ha látom, h van ^^ a Jégszívre meg majd írock neked kritiksz ha lesz egy percem ^^ Bernardot is szejessük és én is szavaztam... navajon kire...? 
tudom, gáz vagyok 
:
Most büszke vok magamra 
)
)))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))
^^ Nem, nem vagyok annyira hülye, mint látszik, csak egy kicsit... O.o
A Jégszív című regényem egy kis időre szünetel, méghozzá több okból: 1. érdeklődés, vagy legalábbis kritika hiánya ( 
*imádja a macskaféléket* 
