Végül, az ötödik és hatodik feji:
5. fejezet: Boldog Halloweent!
A következő pár nap az eseménytelenség unalmába fulladt. Piton elmondta a Rendnek az új tag nevét, bár túl sok mindenre nem jöttek rá, hiszen sosem hallottak Seth Ismene nevű bűnözőről. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy csupán egy fedőnévről lehet szó - a két irodalmi utalás nem lehet véletlen. Arra azonban képtelenek voltak rájönni, vajon az illető mire akart ezzel utalni.
Az egykor vidám Dumbledore egyre aggodalmasabbá vált, bár ezt nem mutatta mások előtt. Mindezek ellenére gyakran kapta magát azon, hogy kicsinyes szorongásai néhanapján óriás méretű félelmekké dagadnak, hogy aztán pár órán belül visszazsugorodjanak eredeti méretükre. Az érzelmek ingázása azonban nagyon kimerítette az igazgatót, jóllehet pontosan ő maga érzett így. Azonban minden hiába; a Roxfort feje nem tudta kontrollálni a gondolatait, melyek időnként úgy repkedtek a fejében, mint a felnőtt, gyakorlott fecskék, melyek szárnyalni tanítják fiókáikat.
A feje egyre gyakrabban fájdult meg, s azon kapta magát, hogy szívesen töltené napjait a Rend főhadiszállásán. De nem csak látogatóba indult volna a Grimmauld tér. 12 - be, hanem beköltözési szándékai voltak. Tudta, a legjobb az lenne, hogyha elhagyhatná a Roxfortot, ám erre természetesen nem volt lehetőség, s azt is sejtette, az iskola az összeomlás szélére kerülne nélküle - ezt minden önteltség nélkül állíthatta. Az alapítók óta talán ő kormányozta a legnagyobb bölcsességgel az iskolát - háborús időkben pedig pontosan ilyen férfiakra volt szükség.
Egyetlen lehetősége adódott a minél gyakrabban megejtendő látogatásokra: ha minél több gyűlést hív össze. A héten a harmadik alkalommal már mindenki nyűgösen indult el a ház felé, hiszen tudták, Dumbledore semmi újat nem tud nekik mondani.
Már előre felkészültek a vélhetően rájuk törő unalomra.
Aznap péntek volt, péntek este. Kingsley Shacklebolt, az aurorok egyik legjobbika most lányával, a szintén feketemágus-vadásznak készülő Amandával érkezett; saját elmondása szerint a fiatal lány egyetlen megbeszélésről sem akar lemaradni, így, hogy a Rend teljes jogú tagja lett.
- Kingsley! - vidult fel az idős férfi, mikor megpillantotta az ifjú apát az ajtóban. - Milyen jó, hogy most is eljöttél! Látom, Amanda is veled van - küldött egy pillantást a lány felé, aki bólintott.
- Igen, Mr. Dumbledore - mosolyodott el Amanda. - Vétek lenne kihagyni egyetlen gyűlést is - szavaiból csak úgy sütött a cinizmus, ám senki sem vette észre benne a gúnyos fennhangot.
- Akkor... nos, azt hiszem, nemsokára el is kezdhetnénk - motyogta Dumbledore maga elé, miközben szemével még mindig az ajtót páztázta, hófehér szakállát pedig csontos, vékony ujjára csavarta. - Igen, még pár ember érkezését várjuk... Lupin már itt van, még Tonks mondta, hogy meglátogat minket... meg talán Perselus.
- Remek. Akkor mi le is ülünk az asztalhoz... vagyis én inkább még elintézek pár telefült. - Kingsley a Weasley-ikrek találmányára gondolt, melyet láthatatlan, rendkívül hosszú verzióban is szabadalmaztattak - csakis a Rend számára. Így a tagok úgy tudtak egymással kommunikálni baj nélkül, mikor egyetlen kandalló sem volt a környéken.
Míg apja elindult az egyik, a ház ellentétes részében fekvő, üres szoba felé, Amanda helyet foglalt az asztalnál, Remus Lupin mellett. A férfi szemmel láthatóan alig látszott ki a munkából; egy hatalmas, sárgásbarna doboz mögött ült, s fényképeket, leveleket rendezgetett. Amanda érdeklődve hajolt felé.
- Jó estét, Mr. Lupin! - köszönt neki illedelmesen. - Szabad megtudnom, mivel foglalatoskodik?
Remus felkapta a fejét. Az elmúlt évek ott hagyták nyomukat az egyébként szép arcán, ráncai, fiatal kora ellenére megszaporodtak, hosszú, puha, mogyorószínű hajába az eddiginél is több ősz hajszál vegyült, állán pedig több napos borosta éktelenkedett. Ráadásul Lupinról nem csak arcán rítt le, hogy anyagi lehetőségei igencsak korlátoltak; soványabb volt, mint azelőtt bármikor, mondhatni csont és bőr állapotban leledzett, talárja pedig, mely már nyilvánvalóan megélt egyet s mást, egyre több helyen szakadt el, s a foltok is egyre gyakrabban tűntek elő rajta.
- Jó estét, Amy. Gondoltam, hogy ma is találkozunk - küldött felé egy fáradt mosolyt Remus. - Nos, ezek a fényképek nagyon régen készültek, valamikor a hatvanas évek vége felé - magyarázta mosolyogva a férfi, miközben egy kötegnyi fotót nyújtott át a lánynak. - Van kedved megnézni őket?
- Ó, természetesen, Mr. Lupin! - vágta rá szinte azonnal Amanda. - De tulajdonképpen mit csinál azokkal a fényképekkel? Nézegeti őket?
- Á, természetesen nem - legyintett a férfi, miközben Amy átvette tőle a fotókat. - Ki kell selejtezni őket. Nem szívesen teszem, mert kedvesek számomra, de akkor sem férünk tőlük.
- Értem - bólintott a lány, majd lassan kiterítette az asztalra a vékony papírlapokat, melyek csupán fekete-fehér árnyalatban játszottak. Az elsőn, melyet szemügyre vett, egy félénk, alacsony, szőke hajú, szürke szemű férfi ácsorgott. Az illető összefonta kezeit a háta mögött, s reszketve rámosolygott a Shacklebolt-lányra.
Amanda elkomorodott.
- Ő Peter Pettigrew, igaz? - fordult Lupin felé. - Aki elárulta Potteréket. Apám sokat mesélt róla, állítólag alamuszi és gonosz teremtés volt.
Remus csak nagy sokára felelt. Gondterhelt arca elkomorodott e szavak hallatán.
- Igazad van - szólalt meg végül. - Ő tényleg rendkívül alattomos ember hírében állt, de azt hiszem, mindig is ilyen volt, csak én nem vettem észre. Volt szerencsétlenségem ismerni Petert még a roxfortos időkből... mi, négyen, James, Sirius, Peter és én mindig is összetartoztunk. Minket tartottok számon úgy, mint az iskola híres kvartettjét... James remek kviddicsjátékos volt, Siriusra pedig tapadtak a lányok - itt Lupin megeresztett egy finom mosolyt -, én pedig a tanulásban nyújtottam kiemelkedőt. Pettigrew azonban mindig is a 'leggyengébb láncszem' volt köztünk. Őt mindig meg kellett védelmeznünk másokkal szemben, mert legtöbbször őt támadták meg a mardekárosok. Igazából főleg Jameset és Siriust utálták, de mivel tudták, hogy velük nem érdemes harcba szállni, Peterre csaptak le. Nem tudom, Jamesék mennyire szerették Petert, én mindenesetre legjobb barátaim egyikének neveztem meg. Tény, hogy általában ők védelmezték... én csak verbális támaszt tudtam nyújtani számára.
Amanda lefújta a port a képről, mire az alak prüszkölt egyet. A lány megmosolyogta a figurát, bár tudta; Peter ilyen idősen már lehet, hogy szállította információit Voldemortnak. Ígyhát inkább félretette a fotót - a kidobandók közé -, s Remushoz fordult:
- Sirius Blackről is van kép?
Remus felnevetett, bár szívébe belenyilalta a fájdalom kedves barátjának neve hallatára.... A két legnagyobb tekergő már halott. James eltávozását már félig-meddig megemésztette, de Siriuséba nem tudott beletörődni.
- Persze, hogy van! - somolygott, bár szemében ott csillogott a mérhetetlen kín. - Akárhányszor megpillantotta a kezünkben a fényképezőgépet, büszkén odaugrott a fókuszába, és hagyta, hogy sztársorozatot készítsünk róla - nevette el magát. - Olyan volt, akár egy kedves, helyes kis bohóc... mindenki imádta őt... nézd csak, itt Piton professzorral van lefényképezve - nyújtott egy képet Amanda felé Lupin.
Lupin azt várta, hogy Amanda is elneveti magát, ám az aurornövendék arcáról lerítt a megrökönyödés. Perselus Piton fejjel lefelé volt megörökítve, talárja a nyakába csúszott, két, csupasz, hófehér lába az égnek ágaskodott, s még látszódott valami... egy halványrózsaszín alsónadrág. A fiú előtt Sirius állt, amint rászegezi a pálcáját, és közben nevet.
Amanda elborzadt. "Hogy lehetett képes Sirius ennnyire megalázni azt a szerencsétlen férfit? Ennyire... nevetségessé tenni mások előtt?" A lány tudta, hogy Blacket és Pitont nem épp a legszorosabb barátság fűzi össze, sőt, ki nem állhatják egymást: nem egyszer volt tanúja torzsalkodásuknak. Azt azonban nem is sejtette, hogy a fiú ezt tette Pitonnal...
- Mi a baj? Nem találod viccesnek? - kérdezte aggodalmasan Lupin, de a válasz nyilvánvaló volt. Amanda ugyanúgy elborzadt, mint ő maga, mint amikor szemtanújává vált annak a bizonyos összetűzésnek. Épp úgy megrökönyödött, próbálta megakadályozni - de sikertelen maradt. Tulajdonképpen a mai napig nem tudott felszabadultan gondolni arra az alkalomra; őt magát is megdöbbentette az ellentét, mely egykor a két ember között feszült. Most, hogy Sirius elment - amiért Lupin részben Pitont hibáztatta -, még mindig képtelen volt normálisan állást foglalni valaki mellett, pedig tudta, hogy Sirius ezt akarná. Úgy érezte magát, mintha részben ő is elárulta volna azzal barátait, hogy mindig megpróbálta megakadályozni az összetűzéseket... pont úgy viselkedett, mint...
Peter Pettigrew.
- Nem, egyáltalán nem - közölte fagyosan Amanda. - És ha most megbocsát, Mr. Lupin - dobta nagy robajjal a fotókat az asztalra -, azt hiszem, megkeresem az apámat. Jó selejtezést. - azzal elviharzott.
*~*
Az elkövetkezendő hetekben kezdett el tombolni a háború - úgy igazából. Aurorok egy maroknyi csoportja próbálta tartani a frontot a közérdekű építmények terültén, mint például a Mágiügyi Minisztérium, a Gringotts Varázslóbank vagy éppen a Mágusok Nemzetközi Szövetségének székhelye. Ugyanekkor London határán is gyülekeztek a harcra kényszerített varázslók és boszorkányok, de nehezükre esett a város védelme, hiszen a muglikra is gondolni kellett. Előttük még mindig titokban kellett tartani, hogy mi folyik a varázslóvilágban, bár a legtöbben már sejtettek valamit - a boltok, melyeket ismertek, egyszerre bezártak, sokáig nem volt egy-egy bizonyos élelmiszer vagy más használati tárgy a szupermarketekben. Ők nem tudták, hogy mindez azért történt, mert a boltok tulajdonosa sárvérű varázsló vagy kvibli volt - persze bőven akadtak szimpla mugligyilkosságok, eszetlen randalírozások, öldöklések, tömeges pusztítás és vég nélküli küzdelem. A varázslóvér csak úgy folyt - s sajnos, legfőképpen az auroroké. Voldemort remek sereget állított maga mellé, ami a legkiválóbb pálcaforgatókból állt, mint Bellatrix Lestrange, Lucius Malfoy vagy éppen Seth Ismene. Seth azonban többnyire magányosan járta az utcákat, egyedül gyilkolt. Nyilvánvalóan nem volt szüksége a többiekre, hiszen valamilyen oknál fogva mindig tudta, hol állomásoznak éppen a Rend tagjai, és hol gyengébb az ellenállás. Úgy tűnt, Seth Ismene kiválóan ismeri az aurorok gondolkodását, s ez mindenkit elkápráztatott a feketemágusok körében - még magát Voldemort nagyurat is. Seth kétségkívül a legkiválóbb szolgájává nőtte ki magát, s a legkellemesebbnek Voldemort azt a tényt találta, hogy a halálfalónak esze ágában sincs az ő babérjaira törni - mint ahogy azt már páran megpróbálták. Seth elégedettnek tűnt a saját helyzetével, s láthatóan nem akart változtatni rajta. Az ellenállók sorra buktak el, Dumbledore azonban nem adta fel a küzdelmet. Néhány alkalommal ő maga is csatlakozott a harcosokhoz, szórta az átkokat, ahogy csak bírta, bár teste gyengült. Nem hirtelen, inkább fokozatosan, de mégis észrevehetően... nem reagált olyan gyorsan, lassult, egyre jobban kimerültnek érezte magát egy-egy komolyabb harc után... a küzdelmek igénybe vették energiatartalékait, na meg ő sem volt már húsz éves.... Vesztésre álltak, ezzel tisztában volt. Ennek pedig többek között Seth Ismene volt az oka, aki egymagában több embert gyilkolt le, mint tíz másik halálfaló...
Ha megtalálnák Seth-et és sikerülne kiiktatniuk, akkor lenne esély... de hogy jönnének rá, ki az, mikor egyedül Voldemort van tisztában ezzel dologgal, s még a halálfalóival se osztja meg ezt a rejtélyt?
~*~
- ... köszönöm, Dobby, nagyon kedves tőled - mondta Ron, miközben átvette a manótól a tálcán felkínált forró teát.
Persze már elmúlt a szokásos öt órai teaidő, de az aurorfiúnak csak most, október 31-én, éjjel maradt arra ideje, hogy bepótolja elmaradottságát. Szinte minden nap akadt valami munkája, hol muglikat kellett védelmeznie, hol halálfalókat megfigyelnie, néha pedig őrt állnia egy-egy épületnél. Azt a kevés idejét is, amit szabadnak titulált, Hermionéval töltötte: felment hozzá, beszélgettek, szórakoztak... immár hivatalosan is egy párt alkottak, bár Hermione egyáltalán nem örült ennek annyira, mint párja.Ugyan a lány igyekezett eltitkolni. Valami nagyon is, hogy hiányzott neki a kapcsolatból, de nem tudott rájönni, hogy mi. Hiszen már gyermekkora óta rajong a Weasley-fiúért, akkor most miért nem tud örömmámorban úszkálni, hogy végre megkaphatta magának?...
Halloween éjjelén általában mindenki szórakozik. A gyermekek mókás vagy éppen ijesztő ruhát öltenek, s némi cukorka reményében bekopogtatnak a környéken minden házba, ahol a varázslók természetesen már előre elkészített ennivalóval várják őket.
Az a Halloween-est korántsem volt olyan, mint a többi; sokkal, sokkal nyomasztóbb. Sokan a Főnix Rendjének tagjai közül harcoltak, védelmeztek, megfigyeltek, egy szóval továbbra is végezték munkájukat. Még a pihenők közül is sokan aggodalmasnak tűntek; senki sem lehetett biztos benne, hogy a kopogás nem gyerekektől, hanem feketemágusoktól származik, mikor pedig jóhiszemű mosoly kíséretében kitárják az ajtót, nem pálcát szegeznek rájuk, csak egy édességgel teletömött zsákot nyújtanak feléjük?...
Aznap éjjel, az ünnep misztikus mivoltát ismervén csak nagyon kevesen maradtak a főhadiszálláson. A nagy, kerek asztalnál, mely az ebédlőben állt, egyedül Ron, Hermione, Piton, Lupin és Dumbledore ültek - bár Harry Potter és felesége, Ginny Weasley sem voltak szolgálatban, ám ők valahol máshol jártak akkor.
Némaság telepedett a szobára, s lassan mindenkit hatalmába kerített az unalom. A falióra szokásos tiktakolása egy idő után roppant idegesítővé vált, s a jelenlévők idegei nemsokára cafatokban lógtak - ugyan ez elsősorban nem az idő múlását jelző készüléknek, hanem a többiek távollétének volt betudható. Mindenesetre megpróbálták lefoglalni magukat, míg hírek nem érkeznek - többé-kevésbé mindenkinek sikerült.
Hermione és Ron halkan suttogtak egymásnak az asztal szélénél; a lány néha felkuncogott, majd óvatosan körülsandított, hogy hallotta -e valaki. Már nem mintha tilos lett volna a nevetés, egyszerűen kellemetlenül érezte magát miatta. Ron is így lehetett ezzel, mivel amellett, hogy vicceket motyogott szerelmének s grimaszolt hozzá, többnyire nem is csinált semmit.
Dumbledore professzor elgondolkodva tekergette ujjára ezüstszín szakállát, arca kifürkészhetetlen maradt...
Hermione felkuncogott.
Remus Lupin még mindig a tetemes mennyiségű fényképpel volt elfoglalva, pedig már hetek óta befejezte a selejtezést. Mégse tudott elszakadni a múlttól, remegő kezébe vette az elavult, régi képeket, s néha-néha kicsorduló könnyel sétált vissza az idő kapuján... mikor Siriust és Jamest nézte, úgy érezte, mintha hátából kinőnének csodás, hófehér szárnyai, s felszállhatna hozzájuk az égbe... szerette volna, ha nem a szobában lenne, hanem az égben... az égben....
Hermione megeresztett egy apró kacajt.
Piton a székének támaszkodva, mogorván nézelődött. Hosszú, piszkos körmű ujjait összevonta arca előtt, szemöldökét dühösen összeráncolta, arcán pedig olyan kifejezés ült, mintha rendkívül undorodna valamitől.
A Weasley-fiút figyelte.
Hermione ismét felnevetett - Piton pedig nem bírta tovább.
Felpattant dühében.
- Az Isten szerelmére! - ordította magából kikelve, mire a két fiatal ijedten behúzta a nyakát. - Meddig kell még ezt eltűrnöm?!
- Elnézést, professzor... - motyogta Ron, pontosan úgy, mint évekkel ezelőtt... mikor még a Roxfortba járt. Hermione azonban nem szólalt meg, nem kereste bocsánatkérően Piton pillantását. Szemét lesütötte, s nem nevetett többet. "Vajon miért fakadt ki ennyire? Hiszen semmi olyat nem tettem, ami tilos lenne... Mivel bosszanthattam fel?"
Piton téglavörös arccal foglalt helyet, miközben a lányon legeltette dühös, szikrázó tekintetét. "Milyen idegesítő... hogy sosem változik! Ugyanolyan marad, mindörökké... tessék, most se néz rám. Nem kért bocsánatot, nem szólal meg, csak bámul maga elé... Meglepő lenne, ha elnézést kérne. Sosem kért. Nem látszik rajta semmi bűnbánat... pedig már egy pillantásból is ki tudnám deríteni..."
- Itt van Hedvig! - kiáltott fel hirtelen Dumbledore, majd megindult az ablak párkányán ücsörgő, fehér hóbagoly felé. Óvatosan leszedte az állat lábáról a levelet, kibontotta, majd olvasni kezdett. Arca egyre komorabbá vált, s mikor végére ért, lesápadva támaszkodott neki a falnak.
- Mit ír a levél? - kérdezte szinte azonnal Ron.
- Harry és Ginny megtartották az eljegyzést...
- Azzal mi a baj? - érdeklődött Lupin. - Hiszen ez jó hír!...
- Ginny pedig kisbabát várt.... - folytatta kimerülten az igazgató.
- De hiszen ez remek! - kiáltott fel Hermione.
- Igen... csakhogy elvesztette. Ma, késő délután meglátogatta őket valaki... Voldemort embere. Hatalmas küzdelem bontakozott ki és... Ginny rögtön elvetélt. Éppen hogy sikerült megúszniuk a támadást.
- Hány halálfaló volt ott? - tette fel a kérdést Piton.
- Csak egy...
Hermione alig látott a dühtől. Mérgében ökölbe szorította a kezét.
- Seth Ismene... - suttogta.
6. fejezet
Seth Ismene
Megjegyzés: ha jól emlékszem, adódott egy kis probléma abból, hogy Harry él -e vagy hal, méghozzá úgy, hogy egy megjegyzést félreértettem. Nos: Harry természetesen életben van, ő Ginny újdonsült vőlegénye. A Deanes dolog törölve. Sajnálom, hogy ekkora bonyodalom keveredett a dologból, de azt hiszem, tisztáztuk. Még egyszer elnézést
*~*
Sötét alak sziluettje bontakozott ki az utcát fátylába vonó vaksötétben. A vékony testalkatú, csontos, hosszú hajú férfi befordult az egyik sarkon, s egy pillanatra megállt. Nekitámaszkodott a közeli ház téglafalának, pihegett egy kicsit, majd zsebében kezdett kotorászni. Lassan előszedte bokáig érő, fekete talárja zsebéből az öngyújtóját, kivett hozzá egy szál cigarettát - mégse gyújtott rá. Kissé mintha elveszetten szorongatta volna a kezében a tárgyakat.
Seth Ismene hiába is próbált volna nappal közlekedni - mindenképp feltűnést keltett volna. Minden fiatal lány megfordult utána, hiszen London legkapósabb agglegényei közé tartozott: nem csak gazdag, hanem jóképű férfi hírében állt. Nem csoda hát, hogy a szerelemre és pénzre vágyó asszonykák sokszor próbálkoztak a megkaparintásával.
A halálfaló, akit Voldemort Nagyúr kedvenceként tarott számon, hosszú, sötétbarna, derékig érő, csillogó hajjal és csokoládészínű szemekkel rendelkezett, melyekkel olyan mélyrehatóan tudott az emberek szemébe nézni, mint senki más. Arcán több napos borosta ékeskedett, de ez természetesen senki sem rótta fel neki hibaként, sőt: kifejezetten jól állt a férfinak, így ez is csak fokozta természetes vonzerejét. Kagyló alakú, apró fülében egy sor ezüstékszer villogott, hosszú ujjain pedig hatalmas gyűrűket hordott. Mind közül a legérdekesebb - és egyben legfélelmetesebb - egy halálfejet és egy kígyót ábrázolt. A muglik közül senki sem tudta, mit is jelent pontosan az ijesztő kép, de ez inkább előnyére, mintsem hátrányára vált a férfinak.
Seth nagyot sóhajtott, majd az imént előhalászott cigarettát és gyújtót zsebébe mélyesztette. "Még ehhez sincs most türelmem..." - gondolta idegesen. Nem is csoda, hogy aggódott, hiszen aznap kellett először megjelennie a halálfalók előtt személyesen - ez pedig jóval kockázatosabb volt számára, mint megannyi ártatlan mugli és varázsló megölése. "Csak nehogy felismerjenek... Piton, Lucius és Bella már gyermekkoruk óta ismernek... pontosabban ismerik ezt a testet."
Seth óvatosan végigsimított fekete talárján, mely már-már tökéletesen illeszkedett testére. "Itt az ideje, hogy továbbinduljak- jutott eszébe, majd gyorsan körülnézett, nem figyeli -e valaki. Mikor megbizonyosodott affelől, hogy senki sincs a közelben, lehajolt, majd szemével kutatni kezdett valami után. "Milyen szörnyű, hogy nem jöhettem reggel... Így soha az életbe nem fogom megtalálni azt a nyomorult zsupszkulcsot." Pár percig még négykézlábra ereszkedve kutatott a közlekedési eszközként is használatos, sokat megélt sörösüveg után, s mikor végre érezte, hogy ujjai a jéghideg, üres, törött palack köré fonódnak, rögtön felvidult. "Itt van! Végre!" - gondolta. Hamarosan ismét megérezte a szokásos rántást a köldöke táján, s érezte, hogy nagy távolságokat repül át - megdöbbentően kevés idő alatt.
*~*
- Tényleg itt lesz? Seth Ismene személyesen jelenik meg előttünk? - kérdezte Bellatrix Lestrange hitetlenül. A halálfalók szűk félkörben guggoltak a fotelében ücsörgő Voldemort Nagyúr lába körül, aki láthatólag élvezte a helyzetet. A világ legnagyobb feketemágusa egyenes háttal, komor arckifejezéssel ült, kezeit pedig összekulcsolta horpadt melle előtt - pont úgy festett, akár egy király, aki kénytelen alattvalóira fordítani a figyelmét, annak ellenére, hogy lenne jobb dolga is.
Bellatrix mellett Lucius Malfoy, a Malfoy - família gyöngyszeme ücsörgött. Bátran állíthatjuk, hogy Lucius a családjában a legkegyetlenebb férfiak közé tartozott, s ő rendkívül büszkén viselte e címet. A szintén jelenlévő fia, Draco, mindig is példaképként tekintett apjára. A gyűlésen rajtuk kívül még tiszteletét tette számos másik feketemágus is, többek között Peter Pettigrew, Macnair, Crak és Monstro.
- Igen, eljön. Nemsokára meg is érkezik - Voldemort egy kósza pillantást vetett az ablakra. A ház, melyben összejövetelüket tartották, természetesen nem volt látható az egyszerű, mugli szem számára, csakúgy, mint a Grimmauld téri házban, bonyolult varázsigék egész sorát kellett ismerni és alkalmazni a bejutáshoz.
- Nem hiszem el, hogy ennyi mindent tud az az ember - szólalt meg vontatott, komótos hangon Lucius. - Nyilvánvalóan rendkívül közel áll Dumbledore-hoz... nem zárom ki, hogy annak az idióta Rendnek a tagja.
Voldemort nagyúr válaszul fagyosan felkacagott. Az ijesztő hang betöltötte az egész termet.
- Jobban vág az eszed, Lucius, mint hittem, de... tudod mit? Majd ő maga mindenről beszámol nektek. Csak megérkezne végre...
Amint kiejtette a száján a szavakat, halk, de magabiztos kopogás hallatszott az ajtón.
- Féregfark, nyisd ki az ajtót! - parancsolta ellentmondást nem tűrően Voldemort, mire az alacsony, szőke férfi már sietett is, hogy teljesítse a parancsot.
- Ez ő lesz! Seth Ismene végre személyesen is megjelenik előttünk! - kiáltotta izgatottan Bellatrix Lestrange.
- Nyugalom, Bella - mordult fel hirtelen a mögötte ülő Perselus Piton. - Nem kell ennyire túlzásba vinned a... rajongást.
Peter eközben óvatosan odasettenkedett az ajtóhoz, s egy pár másodpercig olyan rettegéssel meredt rá, mintha legrosszabb rémálmára várna. Némi habozás után azonban láthatóan túltette magát félelmein, s kitárta az ajtót.
- Seth, végre megérkeztél - szólalt meg fagyosan Voldemort, s megfordult hatalmas székében. Pont szembekerült így a magányosan ácsorgó, vézna alakkal. - Már nagyon vártunk rád. Legfőképpen Bella - intett a Nagyúr a nő felé, aki lelkesen bólogatott.
Seth köszönés nélkül lépett be a szobába, tekintetét pedig szorosan a padlóra szegezte. Lassan végigcsattogott a padlón, majd helyet foglalt Piton mellett. Peter, miután bezárta utána az ajtót, lekuporodott Voldemort fotele mellé.
- Most, hogy mindenki megérkezett - köszörülte meg a torkát Voldemort -, itt az ideje, hogy nekilássunk a továbbiak kitervelésének. Az egyik legfőbb célunk nyilvánvaló. Le kell rombolni a Rend főhadiszállását - az egyetlen baj, hogy az egyik varázslatot, mely a kaput zárja, csakis Dumbledore tudja feloldani. Ezért nem sikerült még behatolnunk az épületbe. Igaz, Piton?
Perselus lemerevedett. Ezt a mesét csak azért találta ki, hogy Voldemort és bandája semmiképp se juthasson be az épületbe... A csakis Dumbledore által feloldható varázsige jó ötletnek tűnt - egészen mostanáig. Úgy tűnt, ez a Seth többet tud a Rendről, mint maguk a tagok... Piton bele se mert gondolni, de valahol, egész mélyen felmerült benne: csak nem áruló?...
- Biztosíthatom, uram - jegyezte meg Seth -, hogy sikerülni fog a behatolás. Piton professzorral mindent megoldunk majd - közölte a férfi, majd a többiek legnagyobb megdöbbenésére felvette, s megszorította a bájitaltan-tanár kezét. Az eddig némán figyelő Draco Malfoy elkerekedett szemekkel meredt a furcsa párosra, Piton pedig egyetlen, határozott mozdulattal szabadította ki végtagját a férfi kezei közül.
- Valóban? - Voldemort hangja érdeklődően csengett. A Nagyúr kissé előrébb hajolt székében, kíváncsian fürkészve a férfi rezzenéstelen arcát. - Hát akkor halljuk, Seth.
*~*
Csak a tűz halk lobogása törte meg a szobára telepedő csendet. A kandallóban égő tűz lángjai játékosan dobálták magukat ide-oda a nagy téglatákolmányban, megvilágítva az előtte fekvő férfi komor arcát. Remus Lupin számára kellemetlen volt az őt érő, égető meleg, mely a kandallóból áramlott, mégse volt kedve felülni, hogy eloltsa a tüzet. Karjai már alaposan elzsibbadtak, s háta is sajgott - az idő óhatatlanul eljárt felette, ő pedig tudta, hogy nem kellene ilyen kényelmetlen pozitúrában ennyi időt eltöltenie.
Mégse volt kedve megmozdulni. Továbbra is egy régi, ócska doboz fölé hajolt, s egyre csak a tartalmát bámulta. Fényképek. Képek az életéből, melyek jó és rossz emlékeket egyaránt segítettek felidézni, ez volt a varázsuk. Lupinra pedig nagy hatással voltak, ez tagadhatatlan. Heteket töltött a képek nézegetésével, felidézte régi álmait, vágyait, barátait, élményeit, csalódásait - egy szóval mindent, ami eddigi életét alkotta. A múltja nem engedte őt, fogva tartotta, akár egy karjára kulcsolódó, jeges bilincs.
"Amanda... Amanda Shacklebolt. Ez a kép nem is oly rég készült... látszik, mennyire szereti Kingsley - t... Állítólag nagyon okos és kedves lány, de... mégis van benne valami egész furcsa, amit nem tudok mire vélni... talán rossz előérzet, vagy mi?" - gondolta Remus, miközben a hátára fordult, s tovább szemlélte a képet. "Ott... a tekintetében... valami, amit... nem is tudom" - a vérfarkas szinte már teljesen belezavarodott saját gondolataiba, így lemondóan talárja zsebébe tette a képet, s újra a doboz felé nyúlt.
Már éjfél felé járt az idő, az ég közepén pedig ott ragyogott a Hold. Messze volt még a holdtölte, így Remusnak nem kellett aggódnia... "Vajon most ő is a Holdat figyeli?" - kérdezte magától a férfi, majd lassan feltápászkodott, s leporolta a kissé piszkos talárját. "Lehetséges..." - közelített kimért léptekkel az ablak felé - "...hogy ő most ugyanezt teszi, mint én? Talán éppen rólam elmélkedik?" - Remus szíve belefájdult a gondolatba. "Nem, nyilvánvalóan nem... biztos éppen a többi halálfalóval mulatozik valahol...."
Remus szomorúan lehajtotta a fejét, kicsorduló könnyei hideg jégként folytak végig forró arcán. Ujjai remegtek, ahogy a képet tartotta...
Romulus Lupin, a férfi, aki ilyen frenetikus hatással volt Remusra, a férfi korántsem elfeledett ikertestvére volt. Már régen nem tartotta a kapcsolatot bátyjával, inkább Voldemorthoz csatlakazott. Az Azkabanba zárták, ám Bellatrix Lestrange - dzsel és Lucius Malfoyjal együtt megszökött a börtönből. Romulust mindenki szabad elvű, kegyetlen, undok férfinak tartotta, aki nincs tekintettel se a szeretteire, se a barátaira, csak a saját érdekei vezérlik. Remusnak mégis hiányzott. Gyermekkorukban a legjobb barátok voltak, mindaddig, míg be nem következett az a végzetes harapás. Romulus és Remus éppen kettesben sétáltak egy éjjeli kirándulás alkalmával, mikor megtámadta őket egy vérfarkas. Azóta útjaik, ha fokozatosan is, de kettéváltak.
Remus egy dühös mozdulattal a tűzbe vetette a képet. Romulus mosolygós arcára pillanatokon belül a riadtság kifejezése ült ki, ahogy a fénykép szegletei meghajlottak és feketévé váltak. Pár percen belül már csak por és hamu maradt utána.
A vérfarkas szomorúan bámult a kandallóba. "Talán ezzel véget vetettem az emlékének. Romulus számomra nem létezik többé."
Belépés
GyIK
Keresés
de a szép kerek kritikaszám inkább az olvasók érdeme 
Oan romantikus ez a kép... 
Bár ezt nem nagyon hangoztatom, mert Lio mindjárt lecsap... Ha jól tom, nem szereti a nyáladzást.... 
怯えないで look into my eyes baby...
))) 21 éves öreg boszorkány mondja ezt, aki meg tudja állapítani ki ír jól és ki, kevésbé!!! Én imádom a csokit minden formában!! Nyamm-nyamm. Minek raktad be a képet_? Éhes lettem. 
wow... tök jó irányt vett a beszélgetés 
És ugye az apakomplexusos barbieknak ez direkt jól is jött... Minden hepi volt, naon édi cukrosbácsikként viselkedtek a mikulások. 
Az üveg alán ott volt a záptojás kifolyt leve és benne temérdek, tekergőző féreg!!! Azóta is irtózom a húsvéti tojásoktól és mielőbb kihajítom őket, mert felidézik a sokkot és a gyerekkori rémálmokat... 
, aki azt merte írni, hogy rossz a Végtelen eső?!!!! Ekkora 
! Leírnád ki volt az?????
most megyek egyet alukálni(tegnap egy kicsit későn értem haza, ma meg korán keltem), de 5 körül feltornázom magam mösönöre, majd gyere fel ha tudsz oszt megbeszélünk mindent 
Egyébként azért választottam ezt a nevet, mert 1, tetszik a hangzása 2, más nem jutott eszembe 
) Na ez már megint sok duma a semmiről, vagy ha nem is a semmiről, hát nem olyan égbekiáltóan fontos dologról, úgyhogy most abbafejezem
