OFF-SZTRÁDA

Masinyka

Gigi685 írta:

Jézusom, annyira utálom az ilyen gyönyörű női karaktereket, akiknek az a fő tulajdonságuk, hogy milyen szépek, és ezért mindenki halomra szerelmes beléjük.

Nem is legfőképpen az a probléma, hogy szerelmesek lettek belé a férfiak. "A férfiak a szemükkel szeretnek" - mondta a bölcs, világuralmi ambíciókkal megáldott orosz tankönyvem. Hanem az, hogy mindenki, apostoloktól kezdve katonákon át egyszerű polgárokig feláldozta (volna) érte az életét! Neroba vetettem az összes reményem, hátha megöli - de nem. Az ember már Neroban sem bízhat.

Azzal még nincs probléma, hogy szép, de akkor legyen ember, személyiséggel és hibákkal. Habár: ahogy így lebzselek tanulás helyett a csodálatos közösségi oldalon, pontosan olyan könyvek kerülnek elém, amelyek az ürességük miatt kapósak. Csak legyen szép meg rózsaszín, habos-babos a világ. Meg szexi. Annyira, de annyira el tud menni ezek miatt a kedvem.

Kadma

Gigi685 írta:

Ha le van írva egy karakterről, hogy milyen szép, akkor az azt jelenti, hogy az író rá van izgulva, ami jó, meg lehetséges, de ha az író rá van izgulva a karakterére, szinte kizárt, hogy normálisan meg is tudja írni.

ezt egy kicsit most kikérem magamnak.

nem azért, mert esetleg nincs életem, ezért kénytelen vagyok a karaktereimre izgulni - ez nem igaz. de szerintem épp hogy úgy sikerül igazán jól egy karakter, ha kicsit "szerelmes vagy belé". valamilyen módon. nem vagyok mazochista, hogy mindig csak olyanokról írjak, akiket mint jellemet utálok vagy közömbösnek tartok, és az, ha ott bujkál a háttérben ez a szimpátia-érzés, az néha nagyot lendít a történeten. és sokszor az ihlet is könnyebben jön. nem tartom feltétlenül rossznak, ha a karakter szép. kérdés persze, hogy egyébként milyen benyomást tesz az emberre. én épp azért szeretem úgymond leírva látni a szépséget, mert gondolatban úgy képzelem el, ahogy én akarom.

Gigi685

Jézusom, annyira utálom az ilyen gyönyörű női karaktereket, akiknek az a fő tulajdonságuk, hogy milyen szépek, és ezért mindenki halomra szerelmes beléjük. Nem érdekel, hogy mennyire szép, jó, intelligens satöbbi mellé, meg az amúgy senkit sem érdekel, csak az író magyarázkodása. Egy karakter csak ne legyen szép, se férfi, se nő. A vonzalom amúgy is összetettebb ennél, ne akarja senki rámerőszakolni. Szoborszépségű embereket meg kábé szinte nem is láttam soha, mindenkiben van valami ronda, és hogy ki a szép, az tetszés-nemtetszés dolga. Ha le van írva egy karakterről, hogy milyen szép, akkor az azt jelenti, hogy az író rá van izgulva, ami jó, meg lehetséges, de ha az író rá van izgulva a karakterére, szinte kizárt, hogy normálisan meg is tudja írni. Engem a sima emberek nagy kalandjai mindig jobban érdekeltek.

Amúgy meg nemár. Én tuti nem örülnék neki, ha egy csávó a két szép szemem miatt lenne belémzúgva, és nem azért, mert olyan fenemód intelligens vagyok, olyan csodásak a vicceim, úgy használom a Felvi.hu-t, mint egy isten, vagy mert olyan remek regényeket írok, mint a Berci és a haverok. Kábé mint szembeköpni a személyiségemet meg életem minden munkáját azért, amit anyámtól kaptam, és amiről amúgy nem is tehetek.
Jó, túlzás persze, hogy nem örülnék neki, mert esete válogatja, de tuti nem lenne életem csúcsa.

Masinyka

Gigi685 írta:

Mert hogy a fenébe tudnék azonosulni valakivel, aki arról dicsekszik nekem, hogy ő természetes vörös, tízmilliárd könyvet elolvasott, és egyik se ilyen szenny, hanem csupa klasszikus, a pasik halálra dicsérik az eszét, miközben minden megnyilvánulásától egy pontot esik az IQ-m, és úgy alapjáratban üvölti a képembe, hogy "hé, mennyivel jobb nő vagyok már nálad", miközben korombelinek van álcázva, és köze sincs hozzám? Pluszba még sajnáltatja is magát.

Sienkiewicztől a Quo vadis - valaki?
Ha olvastatok még irritáló női karaktert....! Jó, persze, másik korszak, másik stílus. A legrosszabb szélsőség a női karakterek között, amit - szerintem - el lehet sütni: nem volt benne semmi a bámulatos szépségén és erényén kívül, hogy ő mennyire jó, és megalázkodó, és a szerelme még az égő Rómába is beszaladt érte, és bárki bármikor feláldozza érte az életét. Komolyan, amikor bevitték az arénába, és Nero elé cipelték, hogy halálra ítéli-e (mert már megint megmentették a drágámat...) - és nem! Nem, mert a római polgárokat megbűvölte a lány szépsége! A császár meg ugye nem szegült ellen a nép akaratának.
Bah!
*kirohanás vége*

Katja írta:

Saját tapasztalatból ismerjük a nőket, értjük a gondolkodásmódjukat, az érzelmeik által hajtott cselekedeteik motivációját. Egy férfi - legalábbis tapasztalatom szerint - nem beszél, nem érzelgős, nehéz kitalálni, hogy mi a mozgatórugója a tetteinek. Talán ezért látunk több potenciált bennük íráskor. Míg egy női karakter megformálásánál előbb-utóbb úgyis átcsap a fejünk felett a hormon-tenger.

Erre gondoltam.

G Lamaro írta:

A problémát azok a karakterek okozzák, amelyeknél bizonytalanabb vagyok. Ebben az esetben a női karakterrel könnyebben bánok, mert sokkal kevésbé viszem bele a saját személyiségemet, mint egy férfi karakterbe. Egy nőt olyanra formálok, amilyenre akarok, míg egy férfi esetében mindig ügyelnem kell rá, hogy ne magamról formázzam.

Személy szerint jobban kedvelem a férfiak által írt női karaktereket (kivéve Sienkiewiczét...) - talán éppen ezért. Egy nő, azt hiszem, könnyebben sodródik el.

Ritsu Tonks

Gigi685 írta:

Meg ha kitalálok egy nagyon jó viccet, és paskolom a buksimat, hogy milyen jófej vagyok, akkor az is előfordul, hogy magamban röhögcsélek.

Én ugyanezt csinálom.

Szerintem ezzel nincs semmi baj, sőt, jó, ha valaki ennyire bele tudja magát élni egy történetbe. Mikor egy-egy fejezetét írom a paródiámnak, vagy egy más humoros (vagy annak szánt) sztorinak, akkor is röhögök magamon (majdnem az egész fejezet alatt). És olyankor én is megdicsérem magam, hogy szép poénokkal láttam el a sztorit, mint pl. Voldemort Eddát énekel, vagy Luciusszal betép. xD

G Lamaro írta:

A problémát azok a karakterek okozzák, amelyeknél bizonytalanabb vagyok. Ebben az esetben a női karakterrel könnyebben bánok, mert sokkal kevésbé viszem bele a saját személyiségemet, mint egy férfi karakterbe. Egy nőt olyanra formálok, amilyenre akarok, míg egy férfi esetében mindig ügyelnem kell rá, hogy ne magamról formázzam.

Nekem ezzel (Merlinnek hála) sosem volt gondom, legalábbis eddig mindig tudtam olyan jellemet adni saját karaktereknek, ami nem hasonlított rám. Ha mégis akár csekély mértékben is egyezek a karakteremmel, akkor az direkt van. Ilyen pl. az alteregóm, akit most egy HP ficbe szánok, de terveztem belecsöppenteni a drágát saját történetekbe, meg ilyenek.

Gigi685

Hú, hát női karakter nagyon nehéz jól írni. Legalábbis szerintem, és ez most nagyon picsásan fog hangzani, és tudom, hogy nem mindenki olyan, mint én, de nálam mindig két lehetőség van: az első az, hogy imádom, és azonosulok vele, és drukkolok neki. Ez általában jobban megy úgy, ha az illető egy mellékszereplő, legalábbis valaki más szemén keresztül látom őt, mert akkor úgy érzem, hogy ami le van írva róla, az tényleg igaz. Főleg, ha negatívumok is vannak. És ott az egyperegyes női karakter, akikre az esetek százalékában egyszerre vagyok féltékeny, és egyszerre idegesít nagyon. Mert hogy a fenébe tudnék azonosulni valakivel, aki arról dicsekszik nekem, hogy ő természetes vörös, tízmilliárd könyvet elolvasott, és egyik se ilyen szenny, hanem csupa klasszikus, a pasik halálra dicsérik az eszét, miközben minden megnyilvánulásától egy pontot esik az IQ-m, és úgy alapjáratban üvölti a képembe, hogy "hé, mennyivel jobb nő vagyok már nálad", miközben korombelinek van álcázva, és köze sincs hozzám? Pluszba még sajnáltatja is magát. És nem csak rossz, vagy amatőr írók esnek ilyesmibe.

Én imádom a határozott, erős női karaktereket, de ha őket teszem középpontba, valahogyan minden erényük semmivé foszlik, és giga nagy, irritáló picsák lesznek. Úgy vettem észre, hogy férfi/fiú karaktereknél valahogy sokkal több dolgot elnéz az olvasó, de lehet, hogy ez más neműeknél pont fordítva van. Én eleve inkább férfi főszereplőt szeretek írni, mindig is azt szerettem jobban olvasni is, de hogy miért, azt konkrétan sose tudtam. Talán a kis távolság miatt.

G Lamaro

Igazából majdnem mindegy, hogy férfi, vagy nő a karakter, amellyel dolgozom. A lényeg, hogy mennyire tudom megfogni, mennyire tudom "magamévá tenni". Ha sikerül kellően kidolgoznom, vagy már létező karakter esetén megfognom a lényét, szinte mindegy, hogy férfi, vagy nő.
A problémát azok a karakterek okozzák, amelyeknél bizonytalanabb vagyok. Ebben az esetben a női karakterrel könnyebben bánok, mert sokkal kevésbé viszem bele a saját személyiségemet, mint egy férfi karakterbe. Egy nőt olyanra formálok, amilyenre akarok, míg egy férfi esetében mindig ügyelnem kell rá, hogy ne magamról formázzam.

bojoe

Katja írta:

Kérdezném a jelen lévő férfi merengősöket, hogy mi erről a véleményük. Félretéve a karakter bonyolultságát és rétegeltségét, melyik nemmel szerettek jobban dolgozni és miért? Vagy nem feltétlenül jobban, de melyikkel gördülékenyebb?

nekem tökmindegy. a karakter motiválódásából adódó összetettségtől függ. ok és okozat. (tudom, mindig ezen lovagolok) kit mennyi és milyen hatás ért.
alapjában megfigyelő típus vagyok és a személyiségemből adódóan van lehetőségem figyelni az embereket. másrészről, eléggé vegyes "baráti" köröm van. fiúk, lányok, férfiak, nők, árvák, nagycsaládosok, tragikus múlttal és amerikai álom élettel. és mivel egy lelki kuka vagyok, sok mindenki öntötte ki nekem a lelkét egy (sok) sör (vbk, pálinka, stb.) mellett. szal, értem az emberek motivációját, a cselekvésük és viselkedésük mögött álló motivációt és ok-oko... (na, jó, hagyjuk)
éppen ezért, nekem annyira nem nehéz egy hihető karaktert összerakni. legyen az nő vagy ffi. lopok innen is, onnan is. aztán gyurmázok egy kicsit.
de, a nők lelkivilága többnyire és nagyátlagban bonyolultabb. van ffi, aki felülmúlja őket, nem tagadom, de átlagában a nők néha nagyon túlbonyolítják a dolgokat. aztán, hát, nem akarok soviniszta lenni, de az erős hangulatingadozásnak nem kicsi biológiai háttere van. persze, a nemek liberalizálódásával, és a nagy egyenlőséggel jobban elmosódnak a határok: a férfinak nem szégyen kisírnia a bánatát, míg a nők macsóknak érzik magukat, ha visszafojtják - és otthon/baráti körben eresztik ki a gőzt, plusz terhet rakva erre rájuk.

szal, nekem, ffi létemre nem nehezebb nővel írni, de nem szoktam. eddig egyetlen egy novellát írtam női főszereplővel, sztem hihető lett, és különösebben nem erőltettem meg magam. (igaz, kifejezetten a főhősnő karakterére nem érkezett kritika, szal, lehet, h mellélőttem.)

Katja

Masinyka írta:

A férfi karakterekkel egyszerűen csak jobb bánni, sokkal érdekesebbre lehet őket formálni, és egyébként bonyolultabbnak tartom őket, mint a nőket (hiába nyilatkoznak a férfiak éppen az ellenkezőjéről).
A női karaktereket nehezebb megkedveltetni, és könnyebben esnek szélsőségekbe - szerintetek?

Saját tapasztalatból ismerjük a nőket, értjük a gondolkodásmódjukat, az érzelmeik által hajtott cselekedeteik motivációját. Egy férfi - legalábbis tapasztalatom szerint - nem beszél, nem érzelgős, nehéz kitalálni, hogy mi a mozgatórugója a tetteinek. Talán ezért látunk több potenciált bennük íráskor. Míg egy női karakter megformálásánál előbb-utóbb úgyis átcsap a fejünk felett a hormon-tenger.

Viszont az ellenkező nem meg lehet, hogy pont fordítva gondolja. Kérdezném a jelen lévő férfi merengősöket, hogy mi erről a véleményük. Félretéve a karakter bonyolultságát és rétegeltségét, melyik nemmel szerettek jobban dolgozni és miért? Vagy nem feltétlenül jobban, de melyikkel gördülékenyebb?

Kadma

Masinyka írta:

A férfi karakterekkel egyszerűen csak jobb bánni, sokkal érdekesebbre lehet őket formálni, és egyébként bonyolultabbnak tartom őket, mint a nőket (hiába nyilatkoznak a férfiak éppen az ellenkezőjéről).
A női karaktereket nehezebb megkedveltetni, és könnyebben esnek szélsőségekbe - szerintetek?

talán azért tűnnek nagyobb kihívásnak a férfiak, mert mi nők vagyunk. számomra egy férfikarakter szövevényes érzelmi életében könnyebb eligazodni, és létrehozni is könnyebb magát a férfit. nők esetében fennáll a Mary Sue-veszély, és, legalábbis nekem, gonosz nőkaraktert kreálni is egyszerűbb, mint egy kedvest/átlagost. szóval, nekem nehéz úgy nőről írni, hogy az ne legyen unalmas, hisztis, szürke, idegesítő, semmitmondó - már amennyiben nem dühöngő őrült. emiatt érzem úgy, hogy szélsőségesek, és sokszor nem is őket teszem a középpontba, inkább a háttérben mozognak.

persze lehet, hogy az érveimben van némi ellentmondás, de nem szoktam boncolgatni, csak ráérzek, melyikkel lehet jobban azonosulni, és melyikkel van több macera. na, utóbbiak a nők.

Masinyka

1wolfgirl1 írta:

Fred halálát én se bocsátottam meg, és soha nem is fogom Rowling néninek.

És Dobby.

Gigi685 írta:

Csak semmi értelme nem lett volna, ha kinyírom.
[/color]

Kisebb sokként ért volna, ha megölöd - szóval örülök az eredeti felállásnak.

Kadma írta:

férfikaraktereket nagyobb élvezet megszemélyesíteni és még nagyobb élvezet kinyírni.

A férfi karakterekkel egyszerűen csak jobb bánni, sokkal érdekesebbre lehet őket formálni, és egyébként bonyolultabbnak tartom őket, mint a nőket (hiába nyilatkoznak a férfiak éppen az ellenkezőjéről).
A női karaktereket nehezebb megkedveltetni, és könnyebben esnek szélsőségekbe - szerintetek?

Kadma

ami a történések egymásutániságát illeti, én főleg bojoe-val értek egyet. adott a karakter, megtörtént az átlényegülés, a beleszerelmesedés, felizgulás stb. (ezalatt a férfikaraktereket értem, velük jobban is szeretek operálni), nem is akarom nagyon túlkomplikálni a dolgot, megöljem-e, ne öljem meg; de olyan a világon nincs, hogy minden szépen összejön, minden csudijó és mindenki megússza kézlábtörés vagy lelki sérülés nélkül a történetet.

nem spoilerezek saját magam ellen, de elsősorban az olvasók reakciójától félek. hogy megszeretnek egy karaktert (akit csak én imádok jobban), megölöm, aztán megkapom, hogy a kurva anyámat. az meg nálam külön történet, hogy, nem feltétlen a merengős sztoriknál, de általánosan jellemző, hogy férfikaraktereket nagyobb élvezet megszemélyesíteni és még nagyobb élvezet kinyírni. lehet, hogy csöppet beteg vagyok. :mrgreen:

csak emlékszem, mikor Az ismeretlen katonát olvastam (jó, az háborús, szóval indokolt), amint megszerettem valakit, tuti, hogy meghalt. szóval az sem igazán jó. annyira meg nem vagyok öldöklős, hálistennek, de különösebb megrázkódtatást sem okoz, ha elveszítek egyet, a fent említett okok miatt...

ps.: Fred halálát én se fogom megbocsátani soha, szerintem Percynek vagy Ronnak kellett volna meghalnia, én ezt logikátlannak és kicsit hatásvadásznak éreztem.

na, ilyen sokat se nagyon írtam még a fórumon. :haha:

bojoe

Gigi685 írta:

Én mondjuk a karakter írja a sztorit-cuccnak se vagyok a híve, szerintem én írom a sztorit, és ha rosszul írom, akkor erőltetett lesz, és változtatni kell rajta.

eleinte én sem voltam, illetve nem is értettem, hogy mi ez. aztán rájöttem, hogy ez valójában a canonhűséget jelenti. nem fandomhűséget, hanem inkább azt, hogy egy karakter nem lesz OOC a történet során.
pl megismerünk egy karaktert, aki alapjában gyáva, retteg a sötéttől, bizalmatlan, hezitálós, stb. aztán a történet közepén az író úgy gondolja, hogy behoz egy szálat, hogy feldobja a történetet, mittomén, egy cselekményt, hogy a karaktert egy éjszaka a városban megtámadják, és ő hősiesen helyt áll. és ekkor, ha nincsen jól kiépítve ok-okozatosan a sztori, nincs jellemfejlődés, akkor a történet bármennyire is jó, de hiteltelen lesz. miért van egyedül éjszaka, miért kóborog az utcán, és miért nem menekül az első adandó alkalommal?
én a karakter írja a sztori alatt ezt értem. persze, hogy nem egy betűszereplő veszi át az uralmat az író felett, hanem az a lényege, hogy a karakter aszerint viselkedik, ami elvárható.
ez most le lett egyszerűsítve, de itt nem csak a cselekményre kell gondolni.
pl egy egyke, árva fiú miért bizalmatlan a lányokkal szemben, és miért nem mer hozzájuk sem szólni.

tehát, ha történet végére el akarunk jutni valahova, akkor logikailag jól fel kell építeni a dolgot. vagy pedig - és sokan így írnak - elkezdik valahol, bemutatják a karaktert és aztán keresnek hozzá hihető szituációt, cselekményt, történést. pl az író elhatározza, hogy majd a főhőse szerelmes lesz, de arról fogalma sincs, hogy a felépített 5-10 lehetséges egyedből melyik lesz a befutó. úgymond, amelyiket a karakter választja. azaz, amelyikkel van hihető sztori.

Gigi685

Masinyka írta:

Gigi, éppen őt? :shock:

Mondjuk kíváncsi lettem volna, hogy viszed utána tovább a sztorit.

Háát, úgy gondoltam, hogy a sztori legvégén. És logikus is lett volna, mert eleve egy tizenhét (?) éves kapcsolat volt, és kábé legalább annyi visszaemlékezős részt írtam róluk, mint amennyit realtime-ban haladtak, szóval én írás közben, főleg, ha távol voltak, nonstop arra asszociáltam, hogy olyan, mintha már nem élne, és milyen drámai lenne kinyírni a végén. Csak semmi értelme nem lett volna, ha kinyírom.

Mondjuk én Fred halálát egyrészt nem tudom megbocsátani, másrészt tök ütős húzás volt. Meglepett, és igazából mind tudtuk, hogy úgy nem lett volna igazi a csata, ha senkit nem bántanak, akit szeretünk.

1wolfgirl1

Fred halálát én se bocsátottam meg, és soha nem is fogom Rowling néninek.
A "megölték, de én nem akartam, hogy az legyen, és ezért még számolunk!" listámat persze egyből a Lily és James Potter párossal kezdtem a könyv elején, a többiek már csak hab volt a tortára.

Masinyka

Gigi, éppen őt? :shock:

Mondjuk kíváncsi lettem volna, hogy viszed utána tovább a sztorit.

Némelyik szereplőnek csak meg kell halnia, arra van, hogy az író kösse a hurkot a nyakába. De egy jó pillanatban elkövetett, váratlan gyilkosság valóban feldobja a történetet - akármilyen vérszomjasan hangzik ez. Habár: Fred halálát még mindig nem bocsátottam meg.

Egy karakteremet nem tudnám a halálsorra vinni, képtelen lennék megírni a halálát, valószínűleg akkor bőgnék először saját írásomon. Ezen kívül viszont a kedvenc szereplők halálát írom meg a legszívesebben, és mivel általában háború meg hasonlók a témáim, sokat kaszálok a gárdából. Hiába, az ember mindig azt bántja, akit a legjobban szeret.

Gigi685

Nekem igazából soha nem is volt kérdés a ragaszkodás, mert hát alap, hogy olyan szereplőket írok, akiket szeretek, és akikkel azonosulni tudok, mert ha én se bírom őket, miért várom el, hogy az olvasó megtegye. Szóval én mindig annak a híve voltam, hogy nekem kell a legjobban kötődni a karaktereimhez, de legyenek nagyon közel az olvasóhoz is. Szóval ez most nekem furcsa, de igazából ahány ház, annyi szokás, fene se tudja, mi a tuti módszer, főleg, mert tuti módszer talán nincs is.

Én mondjuk a karakter írja a sztorit-cuccnak se vagyok a híve, szerintem én írom a sztorit, és ha rosszul írom, akkor erőltetett lesz, és változtatni kell rajta. De ha visszaolvasok, igazából azok között a jelenetek között, amiket imádtam írni, és azok között, amikkel szenvedtem, szinte nincsenek is nagy különbségek. Sőt, talán a szenvedősek néha jobbak is.

1wolfgirl1

Nálam pár évvel korábban azért alakult ki ez a ragaszkodás a karakterhez, mert főként E/1-ben írok, és így rá vagyok "kényszerítve" arra, hogy az ő szemein keresztül lássam a világot. Így, akarva-akaratlanul is hozzászokok, és mikor ütött az utolsó órája, bevallom, nem nagyon szoktam örülni neki.
Bár, utána rájöttem, hogy így akárhány történetbe is belefoghatok, ha annak sírás lesz a vége, és a könnycsatornáim fogják megsínyleni csak. :-D

Szóval, megtanultam elvonatkoztatni.

bojoe

öhm. megvallom, engem megleptetek ezzel a szereplőhöz való ragaszkodással...
ezek szerint én egy érzéketlen pöcs vagyok. :oops:

igaz ugyan, hogy eddig főszereplőmet sem öltem meg, aki kifirkált, annak meg tudatosan az volt a sorsa. a végzete... >:)

de minden további gond nélkül kavarom bele a leggázabb helyzetekbe, kezdve a kínzással, lelki gyötrődésekkel és kínos szitukkal. sőt.
igaz, ez visszájában is igaz, azaz, ha vkit boldogság éri, az sem villanyoz fel.

egyszer olvastam vhol, vmi blogoldalon, ami írástechnikákkal foglalkozott, hogy egy sztori akkor jó, ha teljesen átlényegülsz a szereplőiddé. ééés (!) az sem ciki, ha pl felizgulsz a saját karaktered erotikus jelenetén... :shock:

hát, nem tudom.

azt vallom, hogy a szereplők írják magukat, én néha csak szalad a toll, mert egy cselekményt, történést, érzést az logikusan meg kell magyarázni, ki kell építeni az ok-okozati összefüggéseket, és egy-egy szituációba becsöppenő karakter szinte teljesen felboríthatja az író eredeti elképzeléseit.
és mint így, egy jól kitalált jellem szerintem független az írótól.
és igen, lehet vkit kedvelni v utálni, pláne, ha canon szereplőről van szó egy fandomból... de...

na, mindegy. visszaolvasva kicsit értelmetlen lett a hsz, csak arra akartam kilyukadni - senkit meg nem sértve -, hogy nekem furcsa, hogy egy kedvenc karakter eltávolítása a történetből ennyire megrázza az íróját.

1wolfgirl1

Gigi685 írta:

...

Általános megfigyeléseim szerint, azoknál a történeteknél szokták alkalmazni ezt a fordulatot - már ha nevezhetjük így a többi karakter szemszögéből -, amikor az író nem tud mit kezdeni a szereplővel, vagy kétségbeesetten el akarja vinni a történetből. Végül is, mi a drámaibb fordulat? Juan Migel hatalmas patáliát csap, bepakolja az ingóságait egy bőröndbe, repülőre száll, elutazik, maga mögött kételyt és megbánást hagy, viszont még van remény a visszatérésére vagy ismeretlen körülmények között az Örök Vadászmezőkre távozik, így esélyt sem adva a többieknek arra, hogy tisztázzák az esetleges félreértéseket, ezzel mélységes bánatba, önmarcangolásba taszítva a többieket?
Nem egyszer előfordul olyan, hogy nem tudja, miként vigyen még izgalmat a történetébe, ezért úgy gondolja valaki, hogy ideje felvenni a versenyt a Trónok harcával, s némi nemű szereplői mennyiséget eltenni a láb alól. :-D

Ez valóban valótlanná, komikussá teszi a történetet.
Én speciel jobban szeretem a belső gondolatokat ehhez, fel van vezetve, mi következik, az olvasó reménykedik abban, hogy nem az fog történni, és bamm! Megcsinálta! Hogy a... :-D

Ilyen szempontból, emelem kalapom azok előtt, akik képesek úgy csavarni egyet a sztorin, hogy közben nem válik az egész nevetségessé.

Bevallom, néha én is összerittyentettem mission impossible jeleneteket, még a hormontúltengéses időszakomban, de a túlságosan csöpögős irományokhoz akkor sem vonzódtam. Aranyos, ha van egy olyan happyend, ahol végül a főszereplők összeházasodtak, van egy tucat pulyájuk, bejött nekik az élet, azonban én valamennyivel földhöz ragadtabb vagyok, így én állandóan hiányolom a mindennapi problémákat a helyzeti idillből. Ezért is vagyok képtelen happyendet írni, hiába ígérgettem jobbra-balra, hogy na most lessetek, Wolfie ír egy olyat, hogy a szobájában fog folyni a Niagara, de soha nem jött össze. (És ezt valószínűleg az is tetézi, hogy valójában soha nem voltam igazán szerelmes, és gőzöm sincs, miről is szól az egész.)
Az, hogy mi vezetett rá, hogy éppen ezt a módot választottam rá, az alapötletben rejtőzött. Néhányszor elhatároztam, hogy komoly témáról fogok írni, nem traktálom a népet a "humorommal", viszont valahogy mindig átveszi felettem a hatalmat, aztán a vége felé ismét visszatérek oda, azért szokott váratlan lenni, hogyha esetleg véletlenül alulról kezdi szagolni az ibolyát.

Ezt soha nem tudtam megmagyarázni, miért így működök. Talán azért, mert a tervezet alapján való írás nem a reszortom, sokkalta inkább spontán író (?) lennék, és bekorlátozva érzem magam, ha előttem lobogtatják, hogy ez alapján alkossak.
És eltérek a témától. No.

Pont ma fejeztem be egy könyvet, amiben azért rendesen megcsappant a szereplői gárda, ám abban meg volt látatlanban indokolva, hogy hát khm, ez a módi errefelé. (És mivel krimi volt, fura lett volna, ha a szereplők a végén piknikezve trécseltek volna az aznapi időjárásról.)
Tehát, ez részben körülményeknek is köszönhető, szerintem.
Mondjuk, ha az egyik szereplő úgy dönt, hogy ő most nem ismer más módszert ahhoz, hogy elérje a célját... hát...

Gigi685

A szereplő halálánál arra jöttem rá, hogy nem szabad túlzásba vinni, mert hatásvadásznak fog tűnni, és sok esetben ez a "könnyebb megoldás" arra, hogy szomorú legyen a sztori lezárása, és arra, hogy ne zárjunk le egy szálat, és ezt az olvasónak is tudnia kell.Rosszabb pillanataimban ez mentette meg a Francimat a haláltól, akinek a karaktere néha szinte visított azért, hogy öljem már meg. Egy jó halál a sztoriban isteni, sőt, több mint isteni, viszont nagyon okosan kell bánni vele. Például teljesen súlytalan szereplőt sem érdemes kinyírni, mert akkor az olvasó érezni fogja, hogy csak az időt akarod húzni, vagy hogy éppen eszedbe jutott, hogy "Ó, a halálról még pont nem volt szó, pedig...". Egyébiránt ritkán gondolom meg magamat arról, hogy kinyírjak-e valakit, ha az elején még nem akartamkivéve, ha Franciról van szó, őt az elején nem akartam, aztán nagyon-nagy B-terv lett belőle, mert amúgy is annyira nosztalgikus volt az egész szála, csak aztán rájöttem, hogy egyrészt nagyon olcsó, másrészt kábé az összes lényegét elvenné a sztorinak, szóval életben maradt.

Szóval a szereplő megölése egy nagyon fontos kérdés, mert mindig annak vagyok a híve, hogy mondjon valamit a sztoriról vagy a karakterről az, hogy a körülmények vagy a karakter maga alakítják inkább a cselekményt. A halál meg a legerősebb körülmény, amivel jönni lehet. Ha folyton a körülmények irányítanak egy történetet, vagy sok az ilyen "nagyon erős körülmény", a karakter egy kicsit súlytalannak fog tűnni, a sztori meg idegesítő lesz. A happy end nem happy end kérdését például sose szeretem körülményre bízni, szerintem arról mindig a karakternek "kell döntenie", viszont befolyásoló tényező lehet a halál. Okosan használva viszont tök jó dolog. De nekem ahhoz, hogy okosan tudjam használni, tudnom kell előre, hogy meg fogom ölni.

Viszont akkor is megsiratom őket, ha már eleve tudom, mi fog történni. Az írás egy ilyen cucc, néha bőgök közben, nem is kell szereplőt ölnöm hozzá. Meg ha kitalálok egy nagyon jó viccet, és paskolom a buksimat, hogy milyen jófej vagyok, akkor az is előfordul, hogy magamban röhögcsélek. Gáz meg minden, de nem hinném, hogy bárki is látja otthon. Talán azt hiszik inkább, hogy valami vonzó emberkével chatelek, és még örülnek is, hogy van szociális életem, és nem a hülye regényeimet írom.

Happyendeket amúgy én sem szeretem, és teljesen elviszi a történet súlyát az, hogy annyi szenvedés megfölösleges szarrágásután irracionálisan boldogan élnek majd az örökkévalóságig. Ezer meg ezeregy olyan sztorit olvastam, ami sokkal jobb lett volna, ha az utolsó előtti fejezetben fejeződik be, mert akkor még volt benne feszültség.
Best ending ever az talán LanaSwan Senkinek sem kellesz! című sztorijában van, ami annyira bejött, hogy utána nem bírtam elolvasni a folytatást, pedig imádtam a sztorit. (és azért elég ritka, hogy teljesen imádjak egy sztorit)

1wolfgirl1

Persze, elő szokott fordulni, főleg úgy, hogy általában én a sztori végét találom ki először, és úgy építem rá a többit, a karakterek jellemével együtt. Innentől kezdve mindig úgy igazgatom a cselekményszálat, hogy annak megfeleljen, ezért sokszor úgy alkotok meg egy szereplőt, hogy már előtte tudom, hogy fel fogja dobni a talpát.

Három-négy évvel ezelőtt rengeteget sírtam egy-egy rész írása közben, gyakori volt, hogy egy százas csomagolású zsepivel csüccsentem le a gép elé, de mára már... khm, megedződtem. Vagyis, próbálok nem annyira kötődni egy-egy szereplőhöz, ha tudom, milyen sors vár rá. :-D

Régebben előszeretettel nyírtam ki a főszereplőmet, mivel rühellek nyálas, habos-babos happyendet írni, helyette vagy félig boldog, vagy egyáltalán nem boldog végeket rittyentettem össze. Nem mondom, hogy szerettek érte, mert egyáltalán nem, viszont anya megteremtette a tökéletes indokot, amivel ezek után takarózhattam: az életben sincs olyan, hogy tökéletesen boldog vég, mindig van, ami beárnyékolja azt... ez esetben én voltam az az árnyék, ami rájuk vetült, miközben gonosz vigyorral hajoltam feléjük... :-D

Katja

Ritsu Tonks írta:

Offolok, ne haragudjatok! ><

Volt már veletek olyan, hogy alig kezdtetek el egy ficet, vagy sztorit, és tudtátok, hogy meg fog halni egy szereplő? (nem beszélve a körülményekről...) Ha igen, belőletek milyen érzést vált/váltott ki? Mert én marha rosszul érzem magam. xD De valahogy hajt a belső késztetés, hogy ilyen elemet tegyek a ficbe... o.O

Azért van a topic. :wink:

Írásaim hajnalán előszeretettel nyírtam ki a főszereplők egyikét-másikát, vagy éppenséggel az egész gárdát.

Ha tudom, hogy bele fogom szőni a történetbe a karakter halálát, nem ér meglepetésként és nem ráz meg. De ha menet közben döbbenek rá, hogy bizony, valaki itt meg fog halni, néha elkomorodom tőle. Főleg, ha kedveltem a karaktert és szerettem írni őt. Aztán annál nagyobb élvezettel eszeltem ki halálának körülményeit.

Ritsu Tonks

Offolok, ne haragudjatok! ><

Volt már veletek olyan, hogy alig kezdtetek el egy ficet, vagy sztorit, és tudtátok, hogy meg fog halni egy szereplő? (nem beszélve a körülményekről...) Ha igen, belőletek milyen érzést vált/váltott ki? Mert én marha rosszul érzem magam. xD De valahogy hajt a belső késztetés, hogy ilyen elemet tegyek a ficbe... o.O

Tigi

Masinyka írta:

Merem én is ajánlani!
Rám a Schindler listája volt a témában nagy hatással. Történelem óra keretében néztük - a fiúk is férfias könnyeket hullattak a végén.

Majd ha vége a vizsgaidőszaknak, nekiugrom

Kadma

Katja írta:

Kadma írta:

Let the right one in. Annál csodálatosabb és elborzasztóbb filmet nemigen csináltak még.

Óóó, igen! Én is nagyon szeretem mindegyiket.

Bár " formáló hatással" nem olt rám. Nekem 12 és fél évesen Orwel 1984-e adta meg azt a lökést, ami egy picit komolyított rajtam. Meg Coelho Veronika meg akar halni-ja. Ez a kettő alapjaiban változtatta meg a gondolkodásomat és a világszemléletemet. Akkor ez jól jött.

Hát, a személyiségemet nem változtatta meg alapjaiban, az tény, viszont kétségkívül mély benyomást tett rám (a háborús filmek ugyanez...na jó, talán A leghosszabb napot kivéve). Tény, hogy nem vetem meg a hatásvadászatot.

Egyébként talán a HP volt ilyen "lélekformáló" téren a legjelentősebb, hiszen jó pár évig gyakorlatilag együtt éltem vele.

Annyira, hogy fontolgatok egy szakdolgozatot is belőle.

Ritsu Tonks

Tigi írta:

Ritsu Tonks írta:

A zongorista c. filmtől valósággal sokkot kaptam pl. Könyvben Stephen King - Langolierek volt ilyen, mert egy új nézetet adott nekem a múlt elenyészésével kapcsolatban, és sokat gondolkodtam, hogy én hogy látom, illetve ő hogyan látja.

Ugh, nekünk A zongoristát 6.-ban etikán kellett megnézni az iskolai filmezés minden csodás velejárójával, úgyhogy rám nem tett mély benyomást, valahogy 45 perces epizódokra darabolva, napfényes vetítéssel nem az igazi, de lehet, hogy kéne adni neki még egy esélyt. :-?

Szerintem nézd meg akkor egybe.

Nagyon jó film, én úgy gondolom.^^ Még úgy is, hogy 45 percekre volt szedve.

Masinyka

Tigi írta:

Ugh, nekünk A zongoristát 6.-ban etikán kellett megnézni az iskolai filmezés minden csodás velejárójával, úgyhogy rám nem tett mély benyomást, valahogy 45 perces epizódokra darabolva, napfényes vetítéssel nem az igazi, de lehet, hogy kéne adni neki még egy esélyt. :-?

Merem én is ajánlani!
Rám a Schindler listája volt a témában nagy hatással. Történelem óra keretében néztük - a fiúk is férfias könnyeket hullattak a végén.

Katja

Kadma írta:

Let the right one in. Annál csodálatosabb és elborzasztóbb filmet nemigen csináltak még.

Óóó, igen! Én is nagyon szeretem mindegyiket.

Bár " formáló hatással" nem olt rám. Nekem 12 és fél évesen Orwel 1984-e adta meg azt a lökést, ami egy picit komolyított rajtam. Meg Coelho Veronika meg akar halni-ja. Ez a kettő alapjaiban változtatta meg a gondolkodásomat és a világszemléletemet. Akkor ez jól jött.

Tigi

Ritsu Tonks írta:

A zongorista c. filmtől valósággal sokkot kaptam pl. Könyvben Stephen King - Langolierek volt ilyen, mert egy új nézetet adott nekem a múlt elenyészésével kapcsolatban, és sokat gondolkodtam, hogy én hogy látom, illetve ő hogyan látja.

Ugh, nekünk A zongoristát 6.-ban etikán kellett megnézni az iskolai filmezés minden csodás velejárójával, úgyhogy rám nem tett mély benyomást, valahogy 45 perces epizódokra darabolva, napfényes vetítéssel nem az igazi, de lehet, hogy kéne adni neki még egy esélyt. :-?

Kadma

Katja írta:

Off. Kérdés:

Mi volt az a film vagy könyv élmény, ami nem a korosztályotoknak szólt, mégis nagy hatással volt rátok?

Gondolok pl itt arra, hogy maikor egy öt éves gyerek látja a Star Warst, valószínűleg elég nagy hatással lesz rá, bár nem igazán az ő korosztályának szólt a mű. Van ilyen nálatok?

Let the right one in. Annál csodálatosabb és elborzasztóbb filmet nemigen csináltak még. Ja, és ez a könyvre-filmre igaz. Egyébként a Star Warst is láttam talán négyévesen, a 12+os HP-ket pedig természetesen már 11 évesen elolvastam

Masinyka

Tigi írta:

Mert SZŐKE. James Bond nem szőke. :evil:

Hm, most, hogy így mondod... :-?

Ritsu Tonks írta:

Abba én csak belekezdtem, de nekem nagyon sok volt, mármint mikor Marmeladov annyit dumált a kocsmában, meg szegény Rogyának a belső monológjai...

70 oldalig bírtam.^^

Ó, pedig miután Raszkolnyikov barátságosan elbánt az uzsorásasszonnyal, nagyon jó! Főleg amikor bejön a képbe Razumihin, imádnivaló.

És, bizony, még a romantikus lelkeknek is akadnak benne érdekes szerelmi szálak. 8->

Ritsu Tonks

Katja írta:

Off. Kérdés:

Mi volt az a film vagy könyv élmény, ami nem a korosztályotoknak szólt, mégis nagy hatással volt rátok?

Gondolok pl itt arra, hogy maikor egy öt éves gyerek látja a Star Warst, valószínűleg elég nagy hatással lesz rá, bár nem igazán az ő korosztályának szólt a mű. Van ilyen nálatok?

A zongorista c. filmtől valósággal sokkot kaptam pl. Könyvben Stephen King - Langolierek volt ilyen, mert egy új nézetet adott nekem a múlt elenyészésével kapcsolatban, és sokat gondolkodtam, hogy én hogy látom, illetve ő hogyan látja.

Masinyka írta:

tőle az első a Bűn és bűnhődés volt

Abba én csak belekezdtem, de nekem nagyon sok volt, mármint mikor Marmeladov annyit dumált a kocsmában, meg szegény Rogyának a belső monológjai...

70 oldalig bírtam.^^

Tigi

Masinyka írta:

Daniel Craig egyszerűen csak nem passzol a James Bond-képhez, valamiért nem.

Mert SZŐKE. James Bond nem szőke. :evil:

És ez még csak a jéghegy csúcsa.

Masinyka

bojoe írta:

minthogy a bűn és bűnhődés se 14 év alatt való, de a 18+-ot is meg merném kockáztatni.

Nem szeretnék erről én sem oldalakon keresztül folyó vitát nyitni, de eddigi tapasztalataim szerint a Bűn és bűnhődés nem az a regény, amit korhoz lehet kötni.

Tigi írta:

James Bond. 8-12 évesen James Bond mániás voltam. Annyira, hogy úgy érzem, mióta Daniel Craig játssza Bondot, folyamatosan meggyalázzák az eredeti filmeknek még az emlékét is.

Daniel Craig egyszerűen csak nem passzol a James Bond-képhez, valamiért nem.

Tigi

James Bond. 8-12 évesen James Bond mániás voltam. Annyira, hogy úgy érzem, mióta Daniel Craig játssza Bondot, folyamatosan meggyalázzák az eredeti filmeknek még az emlékét is.

Bao2

A bűn és bűnhődést én imádtam egyszerűen. De hát kinek mi. Szintén nagy hatás volt az Eragon, meg az Egri csillagok 12 évesen.

bojoe

Katja írta:

Off. Kérdés:

Mi volt az a film vagy könyv élmény, ami nem a korosztályotoknak szólt, mégis nagy hatással volt rátok?

Gondolok pl itt arra, hogy maikor egy öt éves gyerek látja a Star Warst, valószínűleg elég nagy hatással lesz rá, bár nem igazán az ő korosztályának szólt a mű. Van ilyen nálatok?

10 évesen a full egri csillagok 3 nap alatt. nem nagy kunszt, de ez volt az első amolyan tartalmas, mélyreható könyvem.
11 évesen a faterom 3 kötetes anatómia könyve. megtanultam, hogy hogy van a seggberúgás latinul (ma már nem tudom), illetve természetesen a női nemi szerv legjelentéktelenebb izomcsoportjait is tudtam fejből.

a negatív példa: 10 évesen a kisherceg. azóta egyszer olvastam, 20 évesen és akkor tettem fel a kérdést magamnak, hogy ki volt az az állat, aki kötelező olvasmánnyá tette alsóban. minthogy a bűn és bűnhődés se 14 év alatt való, de a 18+-ot is meg merném kockáztatni. éésss sztem a legtöbb köteelző olvasmány mondanivalója pont nem annak a korosztálynak szól, am akiknek kiírják. sztem. de erről rengeteg fórum van, főleg magyar tanárok között, nem indítanék újat.

Masinyka

Katja írta:

Off. Kérdés:

Mi volt az a film vagy könyv élmény, ami nem a korosztályotoknak szólt, mégis nagy hatással volt rátok?

Gondolok pl itt arra, hogy maikor egy öt éves gyerek látja a Star Warst, valószínűleg elég nagy hatással lesz rá, bár nem igazán az ő korosztályának szólt a mű. Van ilyen nálatok?

15 évesen futottam neki a Háború és békének - míg az osztálytársaim Edward Cullen láttán olvadoztak, én Andrej Bolkonszkijról áradoztam.

Tolsztojtól egyenes volt az út Dosztojevszkijhez, tőle az első a Bűn és bűnhődés volt, 17 éves koromra végeztem az összes nagyobb regényével. Nem is tudom, volt-e bármi más annyira hatással rám, mint ők (később kiegészítve Gogollal, Gorkijjal, és rengeteg politikai-filozófiai olvasmánnyal - oroszoktól, persze), azt hiszem, végül is miattuk született meg Oroszország iránti szerelmem, és tanulok most oroszt, Oroszországról.

Gigi685

Katja írta:

Off. Kérdés:

Mi volt az a film vagy könyv élmény, ami nem a korosztályotoknak szólt, mégis nagy hatással volt rátok?

Gondolok pl itt arra, hogy maikor egy öt éves gyerek látja a Star Warst, valószínűleg elég nagy hatással lesz rá, bár nem igazán az ő korosztályának szólt a mű. Van ilyen nálatok?

A Star Wars pölö pont ilyen.

Nálam mondjuk, ami meghatározó élmény volt, az a Rákosztály Alekszandr Szolzsenyicintől, ami tizenhárom évesen került a kezembe, két nap alatt elolvastam úgy, hogy kábé semmi mást nem is csináltam, és nagyon nagy kedvenc lett, a mai napig eszembe jut, de azt leszámítva, hogy egy "durva könyv", nem gondoltam olyan súlyosnak, hogy elolvastam, aztán felvételin ment a hüledezés, hogy "ilyeneket olvasni az én koromban", és akkor fene intelligensnek érezhettem magamat.

De a High School Musicalen is jobban szórakozok, mint tízévesen, ami azt illeti.

Katja

Off. Kérdés:

Mi volt az a film vagy könyv élmény, ami nem a korosztályotoknak szólt, mégis nagy hatással volt rátok?

Gondolok pl itt arra, hogy maikor egy öt éves gyerek látja a Star Warst, valószínűleg elég nagy hatással lesz rá, bár nem igazán az ő korosztályának szólt a mű. Van ilyen nálatok?

KayaQ

Sziasztook!

Akkor egy kicsit idepofátlankodnék...

Ma Ugye kikerültek az írásbeli Eredmények. Van esetleg olyan, aki most érettségizett, és hajlandó elárulni a pobtokat/százalékot? Csak kíváncsi vagyok, másik iskolákban ez hogy megy, milyen lett az átlag, hasonlók

Gigi685

Ebben akkor egyetértünk. Egy hanyag szülőnél jobban semmi nem tudja jobban elrontani a gyereket (oké, nem szabad generalizálni az ilyesmit, de ez egy olyan kijelentés, amivel talán bátran meg is tenném). Tény, hogy mindenki hibázhat a nevelésben, és hogy nem olyan egyszerű meló az, de a gyerek azért van a szüleire utalva, mert nem tudja, és igazából honnan a fenéből tudhatná...? Én is hittem marhaságokat kiskoromban, és felvilágosítottak, hogy az nem úgy van. Még arra is emlékszem, hogy rosszul eset, de hosszútávon használt.

Rosa

Szerintem se maga a technika a felelős ezekért, hanem megbeszélés hiánya, mert sok kisgyerek nem gondolkodik reálisan, és sokszor még a félelem is hiányzik belőlük. Tehát nekem eszembe se jutott 5 évesen, hogy kipróbáljam, hogy a tűz forró-e, de az öcsém előszeretettel kalimpált a gyufaláng fölött, aztán meg rohant anyához a hólyagos ujjával

(én meg csendesen szemléltem az eseményeket, mint jó nővérke)
Úgy unblock gondolok arra, hogy ha valamit a szülő nem magyaráz meg, akkor azt a gyerek valóságként fogja fel. Mármint, ha hasonlít az általa ismert valósághoz. (Pl. élőszereplős Grimm-meséknek mindig bedőltem :mrgreen:

)
Azt hiszem, 7 éves volt akkor:)

Gigi685

Jó, hát nem vagyok szakértő, de tízéves korban azért nem normális, amit az a gyerek csinált, és ezért nem lehet a tévét meg az internetet hibáztatni. Amúgy az egész ugyanazon alapul, mint az olvasás, tehát ha száz éve azt olvasta volna, hogy Pán Péter repült, akkor meg a könyv lett volna a hibás. Amióta kitalálnak sztorikat, az ember azért el tudja különíteni a valóságot a nem-valóságtól. Nem tudom, a te öcséd mennyi idős volt ebben a korszakában, de szerintem fiatalabb tíz évnél.
De hangsúlyozom, nem vagyok szakértő, egyszerűen nem hinném, hogy a tévé meg a számítógép a hibás ezekért.

Rosa

Rendben, igazad van.

Szóval, erre visszatérve:

Gigi685 írta:

A szülő max annyiban felelős az elmebetegségért, hogy rossz allélt adott át a gyerekének, és ezért genetikailag hajlamossá tette rá, de ezért ne büntessük. Mint tévén, gépen és minden rosszon szocializálódott gyerek, én azért elmondhatom, hogy aki normális, akkor sem ugrik ki egy tízemeletes házból, ha a Superman a kedvence. Ha skizoid (mondjuk az inkább később játszana be, de nem baj, most ez jutott eszembe) az illető, akkor sokkal sanszosabb. Az meg tévé és internet nélkül is kiugrana, legfeljebb kevésbé lesz kitaklálva a tévképzete.

Öcsémnek volt egy időszaka, amikor elhitte, hogy úgy mennek a dolgok a valóságban, mint a Tom és Jerry-ben. Tehát ha elüt egy autó, akkor keréknyom-mintás lesz a tested, majd felugrasz és mész tovább. Sokáig kellett neki magyarázni, hogy ez nem így van, és csak akkor fogadta el tényként, mikor látott egy kilapított macskát az úttesten.

Amúgy a Médiaunió Alapítványnak volt anno egy kampánya a gyerekek médiahasználatáról "Neked8?" címmel. Akit érdekel ez a téma, annak érdekes lehet.

G Lamaro

Khm... Srácok, tudom, hogy offtopic, meg minden... De ide akár 8-10 évesek is betévedhetnek...
Nem gondoljátok, hogy ennyi elég lenne már ebből a pornó/horror témából?

Ha nagyon ki akarjátok vesézni a témát, javaslom pl. egy csoportos chat megszervezését a facebookon.

Rosa

18+-os témakör: Én gimiig lényegében semmit nem tudtam a világról. Éltem életem a burokkal lezárt keresztény iskolámban, és fogalmam se volt semmiről. Talán épp ez az oka, hogy gimiben szépen lassan levakartam magamról a régi értékrendemet, és elkeudtem kipróbálni dolgokat. A szerencsém az, hogy tényleg nagyon jó osztályközösség tagja vagyok, így biztonságban érzem magam a közelükben.
Az egy másik dolog, hogy a cigitől beszédülök és köhögőrohamot kapok, az alkoholtól meg depresszióba ringatom magam. :'D egyikre se szoktam rá.

A pornón csak röhögni tudok, annyira mű... A jól megírt erotikus jelenet más tészta, az érdekel. Bár nekem 18+-os gyilkolások jöhetnek, a nemi erőszakot olvasni nem szeretem.
Horrorfilmekkel egyelőre nem vagyok jóban, de a könyvekkel igyekszem (pl Stephen King írásait nagyon szeretem).

Persze, mindenkinek máshol van az a bizonyos határ, de ez szerintem nem életkortól függ.

bojoe

Ritsu Tonks írta:

Szerintem itt sem árt, ha valaki felvilágosítja a gyereket. Lehet, hogy ilyet olvas/néz, de ha valaki rendesen leül vele, és elmagyarázza neki, mi merre hány méter, hogy mennek igazából a dolgok

a fiam még lazán ovis, de vannak hajmeresztő megjegyzései. (pl ki kinek a felesége, és akkor az övé ki lesz) de ezek ebben a korban normálisak. megvallom, én rettegek tőle, hogy egyszer eljön az idő, amikor le kell vele ülni és rájövök, h ő világosít fel engem. sajnos a mai világban szinte lehetetlen lépést tartani a szivacs agyukkal. elég egy tampon/prosztataproblémás reklámjelenet és meg is van a kérdés. (a legrosszabb esetben a bevásárlóközpontban, a pénztár előtt kérdez rá.)
a múltkor nézegettem a tecsóban egy felvilágosítós könyvet. a rajzos kinézetéből kb 10 éves korosztályra, mint célcsoportra gondoltam, de olyan szavak voltak benne, mint egy anatómiakönyvben. és nem is ez a lényeg. POZITÚRÁK VOLTAK BELERAJZOLVA!!!!! mutattam is az asszonynak, hogy a 4. számút ma kipróbáljuk (mert előtte még csak nem is hallottam arról) , bár sztem a női figura arcán a mosoly nem volt őszinte.
namármost. a könyv tartalma sztem lazán 14-16 éves korosztálynak szólt. de miért bugyuta gyerekrajzokkal? (jó, fényképet nem tehetnek bele fiatal lányokról)
na mind1, riasztó volt.
szal, visszatérve az eredeti dologhoz, ezzel a 18+ témakörhöz. lehet, hogy néha nem árt fiatalabban is megkarcolni a felszínt. nem kipróbálni, hanem belekukkantani. pláne ebbe a nemiség dologba. és hát persze, az arany középút a megfelelő. a tájékozatlanság óriási veszély, akárcsak a túlzott, "magabiztos" tudás és gyakorlat. csak hát milyen irodalomból (filmből, képregényből, meséből, videojátékból, stb.) ?

Gigi685

A szülő max annyiban felelős az elmebetegségért, hogy rossz allélt adott át a gyerekének, és ezért genetikailag hajlamossá tette rá, de ezért ne büntessük. Mint tévén, gépen és minden rosszon szocializálódott gyerek, én azért elmondhatom, hogy aki normális, akkor sem ugrik ki egy tízemeletes házból, ha a Superman a kedvence. Ha skizoid (mondjuk az inkább később játszana be, de nem baj, most ez jutott eszembe) az illető, akkor sokkal sanszosabb. Az meg tévé és internet nélkül is kiugrana, legfeljebb kevésbé lesz kitaklálva a tévképzete.

Merengő Fórum

OFF-SZTRÁDA

Ki van itt